Hizsnyai Zoltán: Állóhullám I.

Lezúdítja a lét. Egyrészt a torkán,
másrészt, hosszabb távon,
a mondat rejtett alanyaként.
Nem tudja, mitévő.
Legyen-e egyáltalán.

Ül a sutba.
Aztán már ott ül.
Telik, eltelik, mindkét értelemben.
Gyomor, idő és akit
most önmagának képzel.

Mindent kiürít.
Csak azt nem tudja, ki ürít.
Orrán ráng egy ideg.
(Ez gondolkodóba ejti…,
de aztán elhessegetik.)

Minden szóba jöhető
önmagától azt kérdezi,
hogy jutottak ide.
Nem válaszol.
Egyike, másika se.

Végül kiürül minden.
Egy kis nyomoronc
szellő bizergeti csak
a metaforabokrokat.

Mi mást tehet,
olybá veszik.