Nagy Márta Júlia: Gaia; A hegesedés természete; Aljas kis esti mese

Gaia

Homokhát. Létezik ilyen?
Hallotta valahol, de nem olyan biztos,
hogy valós ez, mint a löszfal vagy a vízmosás.
Mégis csak ez jár a fejében, csakis ez –
olyan a háta, mint egy homokvár köré vésett völgy,
omlatag, süllyed, pereg.

Homokbuckák, homokszobrok,
mackók és hercegek –
nézd, mit művel velük a víz, nézd,
te nagy szemű kisgyerek.
Mi lenne, ha a homok maga
emelkedne ki, és öltene alakot,
formálódna belőle bármi,
amit ősellensége, a víz partra vethet;
de akkor megkötne, ne reménykedj, soha nem köt meg.

Déli tizenkettőkor mindig elfogja a szédülés.
Vékony, görbe lábait keresztbe teszi,
átkulcsolja rajtuk a karját.
Hallja, hogyan dobol a fülében a vér,
a dél, a nap, a táj hófehér,
és homokbuckák, homokhegyek, homokvölgyek
futnak, emelkednek-süllyednek, átrendeződnek,
homokasszony, homokember,
ha jó leszek, többet nem ver,
kicsi asszony, jó nagy ember,
ne kiálts fel, ne kiálts fel.

Göndör ligetekbe bújt
a homokasszony és a homokember.
Pávakék hajuk, méregzöld szeméremszőrzetük
meg-megrezzen a májusi szélben;
elképzelni se tudna ennél szebbet.

Homokhas. Benne a kis gödörrel.
Köldöke magvába vezető kürtő,
falát a beleszúrt kardvirág csiklandozza.

Homokváll. Csontszín, okker és alabástrom
árnyalataiban játszik. Néha lila,
és akkor azt hazudja,
hogy az csak egy sebtében felkapott kendő,
vagy ha azt mondja, ő most éppen föld,
akkor a szél odafújta a szemetet.

Mert ő a föld, ami néha felkel,
összegöngyöli végtelenségét, a gömböt,
lerázza magáról a lakóit, és az egyetlen
meghagyott sziklaszirtnek dől,
ami a homloka. Zokog és zihál
az égbolt véres verejtéke alatt,
pedig ő tartja.
Az csak néz, néz, vagyis mintha nézne,
nem kék, semmilyen, csak hozzá képest ég,
homokasszony, mi lenne, ha többet te már nem kelnél fel,
lehetsz jó vagy lehetsz rossz, ő úgyis elver,
tartsd a hátad, hogy maradhasson feletted,
száz és ezer homokszemedben fénylik
az a csalóka harmat,
de nincs tükröd, csak te vagy, te vagy
saját magad.

A hegesedés természete

Szarkalábak, nyári orgonák
karcolják meg a kunyhók falát,
a vályogot, a téglát alkörmös vérzi össze;
árnyak hegesednek az érdes kövekbe.

Szerveket váltanak lilák és vörösek,
szemek medrében kiapadt erek,
makacs ujjak fugákba tapadása
rajzol krikszkrakszot a halál falára.

Mi más lenne az elhagyott kert,
mint egy darabka sebzett égbolt?
Kötésre vár, de féltem, hogy felkel,
magára hagytam, hogy vérezzen el.

Aljas kis esti mese

Egyszer volt, hol nem volt,
egy ember, akinek eszébe jutott,
csak úgy, minden indok nélkül,
hogy kezdetben volt az aranyhomok.

Aranyhomokon szivárványcsík.
A sávok színével egyező hernyók kúsztak bennük,
így ágazott később hétfelé az út.

Szerette a nevenincs fát a rét
és az erdőségek határán,
kiszáradt ágain fennakadt a szél.
Feketéllett a virágzó kökény
csontszínű csipkefátyla fölött.

Máglyáról szökött nimfa táncolt a tó partján,
a víztükörben aludtak ki a lángok.

Nem tudsz te az itteni lényekről semmit.
Ezek összetiport cigarettásdobozról és letépett
pitypangszárról szőttek szerelmi történetet;
megeskették őket egy vakondtúráson.

Hiába, az idillt
könnyű fitymálni,
nehéz feledni.

Jusson eszedbe, ha arra sétálsz.
De miért is mennél oda?
Ott már csak a madarak járnak.
Minden úgy jó, ha vége van.