Inga Iwasiów: Itt hagyott. Gyásznotesz

Tapasztalat

Az első halál a közelemben a sógornőm nagymamájának a halála volt. Gyomorrákban halt meg, amikor hétéves voltam. Két gyereket hagyott maga után, egy nálam két évvel idősebb lányt, és egy tőle két évvel idősebb fiút. A családi kötelékek erősek voltak, apámnak, a nagybátyjának, valamint a nagynénjének a gyermekei, vagyis én és a három unokatestvér (így neveztük e rokonságot), nem csupán az ünnepek vagy a zajosan megült névnapok alkalmából találkoztak. Együtt játszottunk, együtt mentünk nyaralni, vendégségbe jártunk egymáshoz. Az anyukák vigyáztak ránk és vittek gyerekprogramokra – felváltva, amelyikük épp ráért, anyák, akik dolgozni jártak, végezték a „nagymosásokat”, befőztek télire, és ennek ellenére volt idejük mindenféle kiruccanásra, gyerekzsúrra és összejövetelre. Azokban az időkben, a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig, a játékok és a családi mulatságok kiemelt jelentőséggel bírtak, habár az intenzitásukra biztosan hatottak a társadalmi szöveten végzett különféle átültetések: a nagymamám és a két testvére a háború után Poznań környékéről költözött Szczecinbe, elszakadt a többiektől, kapcsolatokra volt szüksége, toldozta-foldozta, amit elszakítottak tőle, máshol növesztette vissza.

Ez volt tehát az első halál a tudatomban: 1969. április 20-án. Nem emlékszem, milyen idő volt. A (korlátozott) tudatomban, ha pontosabban akarnám feleleveníteni az elhunytak krónikáját, először a nagybátyámat veszítettem el, anyám legfiatalabb öccsét, Kaziut, aki nem egészen egy évvel – talán hét hónappal – volt idősebb nálam. Anyám és a nagymama, anyám anyja egy időben estek teherbe, ami azt jelenti, hogy miközben a nagymama legfiatalabb gyermekét várta, legidősebb, városias lánya kijelenthette: „anya, gyerekem lesz”. Hogy mondta el? Nem telefonon, hiszen falun nem volt telefon. Vagy volt egy, a községi bírónál. Személyesen? Lehetséges. A felmenők faluja (persze nem családi birtok, hanem az áttelepülés célzott helyszíne) 80 km-re fekszik Szczecintől. Levelet is írhatott. Táviratot nem küldött, egy gyerek még nem ok arra, hogy felesleges költségekbe verje magát. Hozzá voltak szokva a szüléshez és a család gyarapodásához.

Kaziu a hatvanas évek közepén egy falun átrobogó motor alá esett. Hány motor haladt át ott akkoriban naponta? A harmadik, talán a negyedik gyerek volt, akit a nagymama elveszített. A hétből vagy nyolcból (nem tudom pontosan, borzalmas családi krónikás vagyok) csak a nagynéni, anyám és a két öccse maradt meg. A nagymama eltemette két vagy három gyerekét még Szambirban, majd Kaziut is. A nagymama után nem sokkal, akit a hatvanas éveiben rák vitt el, tragikus halált halt a megmaradt fiúk közül a legfiatalabbik, és, ismét rák, a középső lány. Mindannyian fiatalok voltak. És a legfiatalabb Kaziu. Számtalanszor hallottam: „Nem emlékezhetsz rá, emlékszel?” Ismerem a vele való játszásaimról szóló történetet valahol a nagyszülők nem éppen a legjobban irányított gazdaságának közepén, amelyet egy Ukrajnában álló peremvárosi épületből költöztettek át a korábban németek lakta faluba. Egy fénykép van, talán kettő. Megfakultak, alig kivehetők. Kézbe véve őket a rokonok mondogatták, hogy hasonlítottam a játszópajtás nagybátyámra. Az udvaron készült apró képre nézve nehéz megfejteni, lehetséges, hogy egyáltalán nem is én vagyok rajta, sőt talán nem is Kaziu, időnként a nagymama elfelejthette, melyik kép kit ábrázol, és engem gyerekkoromban fiús göncökbe öltöztettek. Nem annyira a szülők valamiféle beteljesületlen óhajára való tekintettel, hanem a csomagok miatt. A lakóházunk első emeletén lakó zsidók csomagáruval kereskedtek. Nem tudom, hogy a család kívánt-e fiút nekik, vagy úgy gondolta, hogy könnyebb eladni a fiúruhát, de tény, hogy ilyen kelengyém volt.

Időnként láttam még, természetesen, Kaziu koporsói fényképeit, de itt már nehéz lenne bármilyen hasonlóságot találni. Fekszik felöltözve, mint egy felnőtt, a szokásos temetkezési testtartásban, és az arca a fényképen a kézbe vételektől megfakult. Nem hasonlítok rá.

Ez a halál azonban számomra csupán elbeszélés. Különösen megindít benne anyám – az ápoló és a legidősebb lány – szerepe, akinek e szerint kötelessége volt azzal foglalkozni, hogy az öcsike testét előkészítése a koporsóhoz. Könnyű azt írni, hogy „a halott ember testét meg kell érinteni”, megérinteni már nehezebb, de hogyan érintsük meg a halott gyermek, a halott testvér testét, akit a motorkerekek morzsoltak össze? Kit kell jobban sajnálni: e gyermek anyját, a halottsiratót, vagy őt magát? Magamat? El tudom képzelni valamennyiük siránkozását, nem gyakorolták a mértéktartás erényét, túlkiabálták egymást örömben és haragban, ahogy bizonyára a kétségbeesésben és a bánatban is.

Irodalmi értelemben valamikor felhasználtam egy villamossíneken esett névtelen halál képét, amely mély nyomot hagyott az emlékezetemben. Az otthonról az iskoláig vezető utam közepe táján volt egy különösen veszélyes gyalogátkelő. Az emlékezet és az irodalmi szükségletek között foglal helyet a saját egykori leírásom: ember egy szatyor krumplival, összegyűrt porköpenyben. A képzelet és a dramaturgia szükséglete írta hozzá a többit: baleset a mindennapiság felé vezető úton. Meg kellett, hogy rázzon, vér, erőtlenség, csődület, szatyor. Később, ahogy suttogva beszéltek az 1970-ben meggyilkoltakról, így láttam őket: mindannyiuknál szatyor volt a létszükségleti cikkel, a krumplival.

Tudatosan, bár az illendőség fátylán keresztül, amely a gyerekeket távolabb parancsolta ezektől az ügyektől, éltem át a sógornő már említett nagymamájának, Krystyna néninek a halálát. Egy adott pillanatban eltűnik az emlékeimből, átköltözik az étkezőből a kórházi terembe, abbahagyja a krumplis-húsos salátapéppel való etetésünket, infúziót kap. Ott esik a szó, ahol elvileg nem hallhatom. Van még képem az utolsó ünnepről, amikor már nem tudott enni, és egy jelenetről a konyhában, ahogy a lefolyóba öklendezik, miközben a férje tartja. Emlékszem, hogy sárgás váladék jött belőle, de lehet, hogy ez csak fantomkép, hiszen a gyerekeknek nem engedték meg, hogy a lefolyó tartalmát szemügyre vegyék. Vagy lehet, hogy nem figyeltek ránk? Nem törölték fel a nyomokat? Ezután következett az elhalálozás napja, a gyerekek egyedül maradtak otthon és játszani próbáltak. A heverőn tornyosuló ágynemű között halottat sejtettünk. Valamelyikünk ugrást kivitelezett a heverőre, hogy ellenőrizze. Nem voltunk biztosak a dologban, a puha alatt valami keményebb feküdt.

Nem vittek el a temetésre. Az unokatestvéreim természetesen ott voltak, úgy ítélték meg, hogy én kicsi vagyok az efféle látványhoz. A szülők óvtak, ahogy tudtak, nem gyakorolták a hagyományokat, amelyeket a maguk részéről ismertek, hiszen kicsi koruktól fogva több lehetőségük adódott, hogy végső útjukra kísérjék a halottakat. Anyának bizonyosan több, mint apának, statisztikai alapon szemügyre véve többen estek el, haltak meg vagy lettek meggyilkolva Szambirnál, mint Pleszewnél. Szczecinben a hatvanas években a temető a családom számára a séták és nem a koporsók elföldelésének helyszíne volt. A temetőbe gyalog járhattunk a szüleimmel, az út hazától a Piastów sugárúton és a Ku Słońcu utcán át mintegy tizenkét percet vett igénybe. Ellenőriznem kellett volna halottak napján, amely idén számomra apám napja volt, de elfelejtettem a karórámra pillantani. Hónapok óta borzalmas karórára nézni.

A családban e halálnak komoly szervezési-érzelmi következményei voltak: támogatni kellett az özvegyet a háztartási teendők ellátásában, a mosásban, a takarításban, az étkezésben. És ide sorolhatók a későbbi sikertelen kapcsolatai is, amelyekbe beletartozott, hogy „a gyerekeknek legyen anyjuk”. Nem szabad elkalandoznom, így csak megemlítem, hogy a nagymama fiútestvére még a nagymama előtt halt meg, egy nappal a nyolcvanadik születésnapja előtt és tíz évvel a saját fia, az unokaöcsém után. Az unokahúgom, az ő testvére ekkor már néhány éve özvegy volt. Halottainak krónikájában a sorok sűrűn íródtak. A fejezetcímek így hangzanak: anya, férj, fiútestvér, apa, ebben a sorrendben. Hozzáteszem, csak két évvel idősebb nálam. Az apját az anyjára temette. Egy sírhellyel odébb, fehér márványtábla alatt egy nagyon fiatal ápolónő fekszik, aki fehérvérűségben halt meg. A sírján mindig fehér virágok fekszenek, erről ismerem meg a sírt, amikor évente egyszer-kétszer mécsessel felkeresem. A nagybácsi temetéséről mindenekelőtt a koporsóra vetett föld visszhangjára emlékszem, az első és legfontosabb által a gyászolóknak adott hangra, az egyezményes jelre, amely után el lehet kezdeni sírni. Ha életedben először vagy temetésen, akkor is érzed, hogy szabad, nem követsz el hibát.

Gyerekkorban, amennyiben nem veszítjük el a legközelebbi hozzátartozóinkat, távol vagyunk tartva a haláltól, legalábbis a városias, ateizálódó kultúrában. Nehéz megmondani, hogy Krisztus szenvedése és halála a kereszten anyagi tényként jut-e el a gyerekekhez, hiszen olyan fordulópontot képez, amely után a feltámadás következik. Melyik gyerek látott valaha is feltámadottat? Vajon a gyermek képzeletében a halál nem éppúgy a mese része, mint a feltámadás? Különösen, hogy az elsőt az egyházi hagyomány makabrista motívumai illusztrálják, míg a másodikat a hittanfüzetek infantilis mázolmányai. Így, bár a keresztény kultúra minduntalan a halálra hivatkozik, a gyermekeknek általában nem kell zavartatniuk magukat miatta. Ami engem illet, akkoriban nem voltam hívő, amikor a vallás felé terelgettek, és arra sem volt szükség, hogy „hozzászoktassanak” a halálhoz. Valamit azért láttam, de nem sokat. Kevesebbet, mint a gyarapodásról és a betegségekről.

A nagyapa, anya apjának temetésén én voltam a legidősebb unoka. Ez alapján kijárt nekem a koporsó melletti hely. „Gyere ide, közelebb”, mondták a rokonok, akik már egy ideje imádságba merültek, de most feléledtek és a hagyomány iránti tiszteletből készek voltak bármelyik pillanatban arrébb húzódni, mikor késve megérkeztem a virrasztásra. Közel, az első sorba ültetve meg kellett volna csókolnom a nagyapát, mielőtt lezárják a koporsófedelet. Megsárgulva, méltóságteljesen feküdt, még jobban hasonlítva önmagára, egy ismeretlen vérű valakire. Ezen az első, kivételezett padsoron valamennyien csöndesen sírtak – hasonlítottak egymásra és rá is (ő is könnyen elérzékenyült) –, míg a másodikon hangosabban, a helybéli unokák. Úgy gondoltam, nem tűnik fel nekik, ha nem csókolom meg a nagyapa testét, csak fölé hajolok. Az akkori gyászolók közül az idősebbek – anyán kívül, aki továbbra is, mind a mai napig távol akar tartani a haláltól, mert megítélése szerint túl kifinomult vagyok a halandósághoz – már végleg elbúcsúztak, a fiatalabbak meg valószínűleg nem emlékeznek rá, hogy a legidősebb unoka illő módon viselkedett-e. A nagyvárosokban nem tanítottak temetői etikettet, ennyit hozhatok fel a mentségemre. Ezen felül előkelő helyzetem a temetésen és az ott hierarchiából kapott lecke sokáig gúny tárgya volt a család szczecini oldalágában.

Az első halál, amelyben közelről kellett részt vennem, az anyósom halála volt. Kórházban halt meg egy év után, meghatározhatatlan betegségekben, két úgynevezett hospitalizáció, vagyis nyaralás után, amelyet velem és a gyerekekkel töltött a tengernél. Őszintén szólva a betegsége előtt nem volt oda értem, ami értelemszerűen nem könnyítette meg a kettőnk dolgát. Amikor kórházi termekben feküdt, kényelmetlen ágyakon, pecsétes ágyneműkön, és én majdnem mindennap mentem hozzá, a fia iránti szeretetből, hirtelen úgy döntött, hogy bepótolja az elvesztegetett időt, tudomásul vette a létezésemet, a kivételességemet hangsúlyozta, mert mit tehetett volna mást? Leveseket főztem neki. Iparkodtam, abban az időszakban számítottak neki az ilyen dolgok. Az utolsó uborkalevest már nem ette meg. Nyugtáznom kellett, hogy a termoszt a tartalmával együtt veszem át. A tengernél, a kempingben folytatott beszélgetéseinkből egy mondatra emlékszem, amely az Arkońska utcai belgyógyászat és a pomorzanyi1 sebészet között helyezkedett el. „Ha élek még, varrok neked egy hálóinget”, mondta. Színészi érzékkel ismételte meg, „ha élek még”. Alkudozni kezdett volna Istennel, akihez hirtelen visszatalált? És még egy: „a betegségen keresztül jobban megszerettelek”. A nullától a jobbanig, nehéz megmondani, hogy – a félelmen túl – mit is jelenthetett ez. A hálóing ajánlat volt. Felteszem, annak a szégyenletes ténynek az elfogadását jelentette, hogy a fiával hálok, a hitvesi ágyunkhoz való hozzájárulásnak kellett lennie.

A halála magában foglalta a félreértés elemét, qui pro quo, amelyet a téma szakértői annyira szeretnek. A kórházi sürgöny – ilyen volt és talán még mindig ilyen a hozzátartozók értesítésének rendszere – akkor érkezett meg, amikor éppen úton voltam, hogy beszéljek a főorvossal, kolléganőm apjával, mert az egészségügyi históriákban az ismeretségek számítanak. Arra számítottam, hogy valami immunerősítőről, terápiáról, külföldről behozott gyógyszerről akar mesélni; a beszélgetés közepén fedeztük fel ezt a, hogy úgy mondjam, misreadinget. Úgy vettük, mintha nem történt volna semmilyen hajtűkanyar, igyekezve nem kisiklani benne. Szégyenkeztem a saját szerepem, a rendelőjében való jelenlétem motívumai miatt, hülyén éreztem magam. Nagy jóindulatot tanúsított, ezért úgy tettem, mint aki tudom, mi történt – de akkor minek ültem ott, mire számítottam? Reklamáltam? A diagnózis nem hangzott túl szakszerűen. A mamája porhanyós volt – mondta. Nem tiltakoztam. Mint a tűztől, úgy óvakodtunk az anyósommal a közvetlen fordulatoktól, lehet, hogy éppúgy megörvendeztetné a porhanyós szó, mint a hús vagy a sütemény. Szeretett kotyvasztani. Hallgatással mellőzné a jogbitorló „mamát”. Ebben a fázisban, az odaígért hálóing és az erőleveses termoszok után, mellőzhette volna.

Az ápolónő kiadta nekem a holmikat, gorombán sorolva és felmutatva a már becsomagolt szemeteszsák tartalmát. Különösen az említett leves és két túlérett banán maradt meg az emlékezetemben, valamint egy ing, a tisztálkodókészlet és egy üdítő szívószállal. Egy negyed századdal korábban ezek az italok egészségesnek számítottak, gyerekeknek és lábadozóknak vásárolták őket. Az ápolónő megjegyzése miatt (vagy annak ellenére?), hogy fél a panasztól, miszerint a kihűlő ágyból valami apróságot eltulajdonított, gorombának tartottam a zsák aláírással hitelesített átnézését.

A zsákkal együtt távoztam, mérlegelve a további teendőket: levinni a tárgyakat az autóhoz, vagy a halottasházba menni? A kék zsákokról a következő években megismertem a kórház kertjének fái között bóklászó embereket. Elgondolkodva álldogáltak, félúton a parkoló és a Patomorfológiai Tanszék között. Akkor, negyed századdal korábban, először talán a halottasházba mentem, hogy magam mögött tudjam a dolgot, és megtudjam, mit kell csinálni. Valamiféle temetői biznisz már akkor is folyt, bár korántsem olyan mértékű, mint amilyenre a „skalpvadászok” botránya után derült fény.2 A csengővel kéretett, testes asszonyság kinyitotta az ajtót, és „jó napot” nélkül, amit a nap jellegéhez illeszkedőnek találtam, leült az íróasztal mögött. Úgy festett, mint akit sürgős teendőitől választottak el a halottasházban. Öblös hangja volt, tárgyszerűen kérdezett. Mikor jövök felöltöztetni az illetőt, és tudom-e, hogy a lábbelinek egy számmal nagyobbnak kell lennie, hogy ne kelljen csontot törni. Kiselőadást tartott a végtagok halál utáni felpuffadásáról és a merevedésről. Éreztem, hogy rémisztget, előkészítve a terepet a nagylelkű ajánlathoz, amely majd elválaszt a nyilvánvaló kötelezettségektől. Magamra vállaltam akkor valamennyi kötelezettséget, a kórházi halottasház előterében azonban elfogott az érzés, hogy ezzel a csonttöréssel nem fogok tudni egyedül megbirkózni.

Valószínűleg kaptam egy cetlit egy magán temetkezési vállalat címével. Az egész temetést egyedül intéztem, beleértve azt is, hogy a sírgödröt, amelybe az anyósomat kellett fektetnem, lemértem colstokkal. A koporsó kiválasztásánál velem volt a páréves fiam, játékot mímelve próbáltam kihúzni belőle az esztétikai kérdésről alkotott véleményét: „Műfény, fekete vagy barna?”. A férjem akkoriban azt mondta: „Tisztességesen kiegyenlítem az adósságot”, arra a gondokkal járó eshetőségre gondolva, hogy valaki az én családomból hal meg. Bár vodkáspohár mellett beszélgettünk, és biztos, hogy részeg voltam, megjegyeztem az ígéretet. El kell ismernem, hogy megtartotta a szavát. Úgy alakult, hogy előttem járt a következő haláloknál. A sors ügyelt a kiegyenlítődésre.

Az anyai ági nagymama temetésére egyenesen a tengerparti szabadságról mentem, a gyerekeket az egyetemi kolléganők felügyelete alatt hagyva. A fekete göncöket a szüleim hozták magukkal, a nagynéni lakásában öltöztem át. A nagymama halála már az utolsó, szenvedésekkel teli hónapok óta a levegőben lógott. A rák úgy kiette belülről, hogy csak ülni tudott a fotelben, várva a néhány hetes javulás kegyelmére, amelyet – bár semmi reményt nem fűztek hozzá – az elrendelt, könyörületes besugárzás idézhetett volna elő. A járási kórházban halt meg, de a halála előtt egy darabig a szüleimnél lakott, csöndesen és láthatatlanul, az anyámnál csak valamivel fiatalabb fia sorsáért aggódva. Évek múlva a helyét ugyanabban a fotelban a másik, nem annyira csöndes nagymama foglalta el. Radio Maryjával3 kezdte a napot, természetesen teljes hangerőn. Az első nagymama temetésére nem emlékszem, csak árnyképek derengenek. A kórház, amelyben meghalt, a háború után költözött a németek által üresen hagyott épületekbe. Hasonló a helyzet a temetővel. Vörös falak, vörös kerítés. Semmivel sem kevered össze ezeket az épületeket.

Arra sem emlékszem, hogy biztosan ott voltam-e a középső lányának a temetésén, meg a vejéén, aki négy hónappal bírta tovább, vagyis négy hónappal élte túl a feleségét, nyolc utódjának anyját. Mindkét temetésen ott kellett lennem, de az élettörténetemben van néhány árny, néhány inkább fekete, mint fehér folt. Nem fogok senkitől kérdezősködni, a saját mérőórám állását jegyzem fel, nem hagyatkozhatok súgásokra. Ha nem voltam, valószínűleg levitáltam, ha voltam, nem bontakoztam még ki saját magamból, a saját sötétségemből.

Mert Leszek, a nagymama második fiának temetésére jól emlékszem. Kimentem a férfiakkal a templom elé egy cigarettára, jobban illettem hozzájuk, mint az étkekkel pepecselő nőkhöz. Jó sokat ettem a lakásban, amelyet a szomszédoktól kölcsönzött asztalokkal rendeztek be. A menü: bigosz, rántott hús, kocsonya, háromféle sütemény, fagylalt és narancsos üdítőital a gyerekeknek. A halott, ezúttal használhatjuk a „nem természetes halállal halt” kifejezést, három gyermeket hagyott maga után, habár a hátrahagyásról még azelőtt kellett volna eltöprengenie, mielőtt a valóság kifolyt volna a kezei közül. Hirtelen halállal halt meg, koponyasérülés után, amelyet akkor szenvedett el, amikor hazafelé tartott a helyi kocsmából, ami az egyetlen virágzó üzlet volt a nyugatra eső tengerparti kisvárosban. Nyomozást nem indítottak.

Fiatal korában igen mutatós volt. Bizonyára a nagymama családjának keleti szláv vére csörgedezett az ereiben. Magas, egyenes, világos. Ő volt számomra az ideális férfi. A küllemén kívül, mint anya egész családjának, megvolt a józan paraszti esze és a képességei a meséléshez. E családban valamennyi férfinak a vérében volt az elbűvölés, a mulattatás képessége, és azé, hogy mindent egy lapra tegyen fel. Sem ők maguk nem jöttek ki jól a dologból, sem velük együtt mások. Magára nem hasonlítva, negyvenéves kora előtt halt meg.

A fiatalok, mutatósak és a haláluk pillanatában magukra nem emlékeztetők közül eltemettük még ennek az unokanővérnek a fiútestvérét, akinek anyjáé az első halál volt, amelyre emlékszem. A kevés szavú, visszahúzódó férfi, akinek a nyelvét csak a vodka oldotta meg, a fürdőszobában halt meg.

Az apja kevésbé körültekintően járt el. Fotelben hunyt el, süketségével és három zárral elválasztva a világtól. Lehet, hogy míg az órákon át tartó haláltusáját vívta, időnként az ajtóra és a régi típusú telefonkészülékre pillantott. A nem szép halálok tipológiájában az övé előkelő helyen szerepel: erőtlenség, magány, groteszk. A lányának kellett kihívni a tűzoltókat, hogy be tudjon jutni a lakásba. Tűzijátékra készült, Németországból érkezett az apja születésnapjára. Rendezvényre állítólag lehet rendelni tűzoltókat, nem tudom, hogy igaziakat-e. Ott álltak a hosszú létrával. „Mindenkit kiábrándított magából” – mondogatta a nagymamám, az elhunyt testvére, és – nála gyakrabban és nagyobb átéléssel – az apám is. Szerették mérlegre tenni ezt az esetet, a nem mindennapi megérzést: meghívni a hozzátartozókat a születésnapi-halotti összejövetelre. A saját magunk vagy a megmaradtak elkövetkező születésnapjai előtt vissza-visszatértünk ehhez az eseményhez, kölcsönösen egymásnak szegezve a kérdést: „Táviratot nem küldesz véletlenül?”

Most látom, hogy nem jártam az apai ág temetéseire, a Poznań környéki faluba. Anya családjára összpontosítottam. Akaratlanul is. Talán azért, mert ők, a Szombirból áttelepültek és utódaik valamennyien gyorsan haltak, mintha már nem érnék meg az új világot. Egy-kettő, egy-kettő, szedd a sátorfádat, kiszállás, csatlakozni a többiekhez. Apa családjáról azonban mindig úgy tartották, hogy hosszú életű. Mielőtt valaki meghalt volna, olyan hosszan élt, hogy a megmaradtak felszabadulásként élték meg, mikor vége lett. A nagymama halálának napján egy gyerekkori barátnőm volt nálam. Kávézni készültünk, mikor észbe kaptam, hogy a nagymama nem hívott fel. Tudtam, hogy ez mit jelent.

Éppen ezt a részt javítom, amikor eljut hozzánk a hír, hogy a nagymama lánytestvére meghalt. Vagyis már csak egy maradt, a legfiatalabb. Az, amelyik elment, már évek óta egy sor betegségben szenvedett, ezek között, úgy rémlik, mániás depresszióban. Hosszú hónapokon keresztül az ágyat nyomta, visszautasítva, hogy részt vegyen a lánya, a veje és az unokák mindennapi sürgés-forgásában. Tudta, mikor keljen fel: az egészségbiztosító ellenőrei nem találhattak rá, elmenekült előlük a szomszédasszonyokhoz, hirtelen kicsinosítva magát és tagadva minden bajt. „Én? Beteg?” – kérdezte parfümtől illatozva és kifestve. Hiszen látni lehet, hogy semmi baja, kedve szottyant kávézni, csak elfogyott otthon. Kérlelték: „Hagyjon békét most már a mama, szépen felkel holnap, ha már egész tavasszal feküdt, hadd nézzék meg a mamát ezek a nőszemélyek, adnak segélyt”. Nem lehetett kibékíteni. Talán csak akkor, ha nagyon kérlelték, bonbonnal kínálgatták, és ő egy pillanat erejéig, mert olyan napja volt, érdeklődést mutatott a fogyasztási cikkek iránt. De ez azonnal szertefoszlott, mihelyst a kézmozdulatot befejezte, és senki sem akart hinni a segítséget, háziorvosi látogatást, lakhatási pótlékot kérő családnak. A gondozóból, az egészségbiztosítótól, a rendelőből jövő nővérek eltűntek, és a nagynéni visszatért az ágyába, hónapokra eltűnt, nem mutatva érdeklődést sem a kávé, sem a bonbon, sem a társalgás iránt. Jósággal körülvéve csak sötét gondolatai voltak.

Apa nagyon szerette ezt a nagynénit. Minden évben terveztük, hogy meglátogatjuk, de féltünk, hogy azzal fogunk szembesülni, ahogy mozdulatlanul fekszik az ágyban. Vártuk, hogy jobban legyen, valami jelre a családtól, vagy éppenséggel nem vártunk semmire sem, csak morfondíroztunk azon, hogy valamelyik nap kocsiba ülünk, végül is nincsen olyan messze. Megállunk a ház előtt, amely egészen másképp néz ki, mint apa gyerekkorában, elhaladunk Irena néni fiának kályhára emlékeztető háza mellett, amely a tágas telek elején áll, kopogunk az ajtón, bemegyünk a nyári konyhán keresztül, és ő azonnal köszönt bennünket, korántsem az ágyból, talán inkább az ablak alatti fotelből, ahonnan könnyen észrevehetett bennünket.

Nem tudta, hogy Kazik, apa nem él, e hírt eltették későbbre, mikor javulás áll be. Most Irena is bekerült a gyásznoteszembe.

Volt még néhány elmenetel, amely hatást gyakorolt az életemre. Nem fogok róluk írni, mert az az érzésem, hogy mindenkinek a saját genetikai láncával kell foglalkoznia, ha valamikor is a végére akar érni a számvetésnek. Az elhunytak kódexe, még ha helyi érdekeltségű is, olyan mű modelljén alapul, amely nyitott és a kívülállók számára nehezen kibetűzhető.

Még egy távozást megemlítek. Amikor az Intézetben meghalt sokunk barátja, rám maradt, hogy megtartsam az óráit és szerkesszem a közösen alapított folyóiratot. Balesetben halt meg, nem azonnal, valószínűleg tüdőembólia következtében. Feküdt gézbe tekerve, gipszben, öntudatánál volt, a következő számról kérdezett. Sokszor álmodtam vele az első négy évben. A következő számról kérdezett. De utána már nem. Megszakadt a kapcsolatunk.

Anya mostanában legszívesebben betegségekről és halálokról mesél. Hadd számoljam meg: a régi lakóházunkban van a földszint, a három emelet és a tetőtér, a földszinten és a tetőtérben egy-egy, az elsőtől a harmadikig három-három lakással. Egy-három család mindegyikben, az három-kilenc személy. Nem, jobb lesz inkább keresztmetszetben szemlélni. A szüleim lakótelepi épületében tizenegy emelet van öt darab három-öt személyes lakással. Abból, amit anya mesél, az következik, hogy mindegyikben meghalt már valaki. A lakások egy célból fogadnak: hogy megöljék lakóikat. Ha körülnézünk: mindenütt özvegyek és árvák. Nem tudom, ki halt meg az első emelet hármas szám alatt. A többieket mind ismertem. Egy alternatív várost képeznek. Kirendeltségük felkereshető a százhatvanhét hektáron elterülő Központi Temetőben. Azok száma, akiket 1901-től parcellák és rétegek szerint helyeztek el, helyeztek át, dobtak ki, vagy állítottak helyre, lassan meghaladja az élőkét. Az idei évig háromszázezer elhunytat könyveltek el. A felszíni város szisztematikusan néptelenedik el, mintha négyszázezer körül mozognánk, de voltaképpen egyre kevesebben vagyunk, senki sem veszi figyelembe az időről időre bekövetkező elvándorlást. Feltehető tehát, hogy ahányan a városban élnek, annyian fekszenek holtan a mi gyönyörű, németek után maradt temetőnkben, egyébként nem is egyben, hanem több kisebben. Mindig több a halott, mint az élő.

Három évvel ezelőtt betévedtem egy templomba. Az oldalsó kápolnában koporsó állt, nagyon idős férfi virágcsokrokkal körülvéve, körben emberek, elegánsak, még egy műemlék rangjával mérve is. Nem akaródzott azonnal kimenni, megálltam hátul, mintha évek óta ismerném.

Danyi Gábor fordítása

—

1 Szczecin egyik városrésze.
2 Nagy vihart kavart ügy, amelyben a łódź-i sürgősségi osztály dolgozói betegeket öltek meg, majd az elhalálozásra vonatkozó információkat temetkezési vállalatoknak adták el. Az ügyet a Gazeta Wyborcza újságírói derítették fel 2002-ben, oknyomozó riportjuk a Skalpvadászok címet viselte.
3 Konzervatív, katolikus rádióadó.