Szászi Zoltán: Mióta ő nincs… Az én kórtársaim

Félezer év lecsordogált már az Arno völgyén, hogy elhívták, s a vizek nem tudtak arról, hogy Ambois mellett a vénült test, mely szaporodni undort érzett már fiatalon is, a pornak odaadta magát, elernyedt végleg. Volt egy örök pillanat, amikor a Santa Maria delle Grazie refektóriumában Krisztus szempillájára egy aranyló sárga virágporszemcse hullott. Kóbor méhecske lábáról pergett alá, a részeg május felzúduló életereje rakta tele a fákat s a rétet milliárd virággal, s ez a méh lábacskáról lebucskázó pollenszem megcsiklandozta a fényt a kenyeret nyújtó istenfiú tekintetén. Messziről, a szenteltvíztartó felől nézve úgy látszott, mintha a máskor fájdalmas arcúnak látszó Jézus ettől kicsit elmosolyodott volna. A vén test már nem pihegett, a szív megállt, a titoknak felnyitását végezte épp a lélek, majd hogy feltörte végül az életének kódját, megértette a hiábavalóságot, így hát elinalt a semmibe. A végtelen űr fogadta, ahonnan vétetett, s ahonnan hatalmat kapott az anyag és a gondolat ötvözésére, s parancsát teljesítve alkotott, hiszen ez volt a dolga. Leonardo meghalt. Jézus mosolygott. Ambois mellett a Loire völgyét azóta számtalan háború fenyegette, és nem tudja felfogni az időt az ember azóta se. Vinciben az olajfák már dédelgették bogyóik kezdeményét, a szőlők kacsai körbefonták a pendülő drótokat, s valahol a föld morzsáiban ott faragódtak már a borokba a csapkodó esők által később majd beleolvadó cukrok és a színek, az a nemes barnásan piros és a méz és arany színéből kicsinosodó zöldessárga. Az ég olyan kék, amilyen kéket a Sziklás Madonna háta mögé festett, kobalt mélységes sugárzását őrző, a dombok alatt a rétek, a szántások közti diadalmas izzású gyepszalagok színe az utolsó vacsora keserű füvének haragosságával vetekszik. Virágszínekről nem tudhatjuk, miből keveredtek! Csak a vonzásuk, a bujaságuk, a zsongásuk, a remegő, a teremni vágyakozó bibék susogása érzékelhető. Súlyos illatokba öltöző templomokba friss léptű, egyenes derekú lányok igyekeznek, kezükben forró az olvasó, hisz az a kéz, uram, jaj, mit markolt az tegnap még? Vízhólyagot teremtő sarló nyelét, mely keményfa, s rücskei úgy nyomják a tenyér szerelemvonalát, hogy elmélyül az, mint a patakok, ha hegyekről lehorkanó gyors vizek kimossák a mélyét a földnek, s kibuknak onnan aranyat magukban őrző titokzatos ércek. Fáj a tenyér, és a derék is, nem az öleléstől, de a zizzenő szénának való súlyától. Jó látni mégis, a zsenge első kaszálás után majd dús tejjel ajándékoz a tehénke, s a fiatal üsző szőre fényesül, oldala rég nem horpad, hisz lassan itt az ellés ideje, a napra bújik a kisborjú! Ami fáj, az mind múlik, már mosolyognak a vértanúk az oltárkép oldalán. S a megváltó tudja a dolgát, kiárasztani kell a szentlelket, hisz május van, elmúlt a gyász ideje, itt az idő menni a mennybe, s kiterjeszteni a hatalmat, hitet. Alázatos, hitet tisztán megélő is akad bizonyost! Róluk, ilyen lányokról leste el Leonardo a szentek és angyalok testének harmóniáját. Az angyali üdvözletet fogadó Mária szeme színe annak a zsoltárt jól éneklő lánynak szemével hason, ki mindig elsőnek ér be s utolsónak tér ki a karzati helyéről, és cseng a hangja, sárgarigónak nincs olyan tiszta trillája, mellyel utánozni tudná, mikor azt énekli: Glória! Ki tudja, milyen bánat piheg a lelkén, mi húzza vállát le, miért nem emeli fejét az ég felé? Csak szomorún s fájdalmasan néz az oltár felé, mint aki vágyakozik. Finom vonalakkal ad neki öröklétet Leonardo! Ezüst irónnal vázolja fel válla kerekét, s keblének mozgását, melyben a szárnyas szép piros tüdő a hegyek levegőjét kerengeti, s a szív megemeli a keblek halmait, ha gyors dobogásra indul, mert elkapott egy barna tekintetet a mesterek padja felől. A lány éneke ekkor ér fel az Úrhoz, aki mindent elintéz, s lesz úgy, ahogy lennie kell! Tanúja e mese folytatásának majd az erdő alja, s a minden hangot elsodró szél.

A mester félezer éve halott! A festék mind megfakul, s a fa, mire szurkos alapját felrakták a képnek, kiszárad, megvetemül, a rejtett görcsök mind kihullnak s szálkák meredeznek a lapból. Így vannak a falak is, azok is mind érzik az esőt, a havat, a szél járásának fordulását, kormát a rosszul öntött gyertyáknak, a bekúszó ködöt, a gépből zuhanó bombát, mind megsínylik. Az anghiriai csata elveszett, talán elfalazták és ott várja a csatakürt megszólalását valamely más festmény háta mögött. Emlékszem, a Mona Lisát ellopták, de volt olyan, aki festéket loccsantott rá, irigysége megbolondított. Máig nem tudják megfejteni, fáj vagy mosolyog? Ifjú Krisztusod a legfrissebb hírek szerint egy olajmágnás szalonjában a falon, szobadísznek, mert ugye a pénz a hatalom, s valaki ezt is megengedheti. Embert feltáró, anatómiai finom rajzaid szanaszét, kiterjesztett kezű férfialakod talán már elhagyta a naprendszert, hisz repülni akarunk, messzire, mint álmodtad! Máig újraalkothatók a gépek, de bizonyított, hogy nem jól hitted a repülést, és az erődítéseidnek ma már az új fegyverekkel szemben semmi értelme nincs. Ha tudnád, hogy az utolsó vacsora éppen csak megmaradt, mert bombatalálat vitte el a refektórium másik felét, s ólomgolyók fúrtak lyukakat a templomok falába, úgyis megfestenéd? Ennyire múlékony minden? Ennyire! A merített papírba oly könnyen harap a láng, a vásznat penész támadja, tiszta szerencse, ha valami épen megmarad múltból a jelennek, hogy vigyázza azt a jövőnek.

A mester, Leonardo félezer éve halott, Ambois mellett, a frankok földjén szólt le érted az úrnak angyala, hogy gyere, szolga, pihenni, megtérni itt az időd! Ecsetet tégy le, ne feszíts új vásznat régi keretre, eltörik az! Tested hová teszik le, s ott meddig marad? Mi hát a lét? Tenni kell vagy a gondolat a vezér? Hiszed még saját mondásod: „Miként egy jól töltött nap után boldog álom következik, úgy a jól eltöltött élet után boldog halál vár”? Sírod állítólag a királyi kápolnában, s él a legenda, I. Ferenc, maga a király fogta volna szép öreg fejed, mikor gyengéden suhintott a kaszás, s a fény kialudt. Félezer év. Május második napja. Ambois.

Tudom, ki voltál, de ki vagyok, kérdik a késeiek, kérdezi a ma. Nézzük csak, íme, egy érdekesség, hogy kissé elgondolkodhassunk. „Ha úgy érzed, hogy jelentéktelen vagy, gondolj arra, két ember, apád és anyád szerette egymást, hogy te megszülessél. És ugyanígy szerette egymást négy nagyszülőd, 8 dédszülőd, 16 ükapád és 16 ükanyád. Ha 25 évet számolunk egy generációra, 500 év alatt 1 048 576 ember szerette egymást, hogy te megszülethess.” – ezt állítja bizonyos Genne Britton nevű ember, aki csupán egyszerű matematikai műveletet hajtott végre. 1019-nek májusában, félévezreddel halálod előtt Itáliában sarjadó gyökereidtől, egymilliónál több emberen át vitt volna az isteni rendeltetés? Hogy ölelkezzetek, mert neki ekkor kell elmennie? Ilyen szikár és kiszámítható lenne a világ rendje? Semmit nem tudunk!

Nézni a tájat, szívni be az estét, inni május kelyhét, domb mögé guruló napot veresbe hullani s kelni a reggeli heves madárdalcsatákra. Nézi az ember az ujját, a tenyérben bujkáló érdekes és titkos vonalakat, tapasztalja a világot érző hűs és száraz tapintást az ujjak begyén. A kép kimerevül, az idő időtlenné válik. Harang szól. Méhek teszik dolguk. Isten nem készül semmire, a teremtés apró mozdulatait ráhagyja az emberre. Fest Leonardo. Nézem.