„Eklektikus vagyok, olvasóként is”/ Juhász Tibor beszélgetése Cserna-Szabó Andrással

Legújabb regénye, Az abbé a fejével játszik, sziporkázó ámokfutás a történelemben, szemkápráztató patchwork, anekdotikus ugróiskola Martinovics Ignáctól ukrán törpéken át az apokalipszisig és tovább… Többek között a munkamódszeréről és a nagy ívek alkotórészeiről is beszélgettem Cserna-Szabó Andrással.

Egy éve is van már annak, amikor véletlenszerűen összefutottunk Debrecenben, és betértünk egy kocsmába. Éppen rendelni készültünk, amikor egy pultnál ülő férfi megszólított téged. Te vagy a kedvenc íróm, mondta, és kifizette a körünket. Később sem engedte, hogy kinyissuk a pénztárcánkat. Hogyan emlékszel vissza erre az alkalomra?

Éppen hakniztunk a városban (a Víztoronyban vagy egy középiskolában, erre nem emlékszem már pontosan), túl voltunk a műsoron, és betértünk egy sörözőbe. Az ürge, aki odajött hozzánk: ügyvéd és irodalomrajongó. Ritka madár manapság, mármint nem az ügyvéd, hanem az irodalomrajongó. Rajongott a kortárs irodalomért, nemcsak értem, de például Jászberényi Sándor írásait emlegette szinte szerelmesen. Tudom, nyálasan hangzik, de tényleg így van: egy ilyen találkozás sokkal jobban feltölt pozitív energiákkal, mint egy dicsérő kritika. Az mindig fantasztikus érzés, amikor az író rádöbben, hogy az olvasó tényleg létezik. Ott ül a kocsmapultnál, a villamoson, a rendelő várójában, és talán éppen azt a könyvet olvassa, amit az író sok-sok éven át magányosan körmölt egy szobában, és közben tulajdonképpen nem is tudta magának megmagyarázni, miért csinálja ezt az egészet. Ha valaki megkérdezte tőle, azt válaszolta, hogy hát az olvasónak írja, de igazából ő sem hitt abban, hogy az olvasó tényleg létezik. Aztán lám, egyszer csak odalép hozzá a kocsmában, és megveregeti a vállát. Az este további részében mindenki sokat ivott, az ügyvéd fizetett, irodalomról beszélgettünk, meg arról, hogy miből él az író. Azt vettem észre, az olvasót ez a kérdés felettébb izgatja: vajon miből élhet az író? Sajnos nem tudom a választ.

Tucatnyi könyv és számos díj van a hátad mögött, ráadásul alkalomadtán a fentihez hasonló módon is visszacsatolásokat kapsz. Az olvasók érdeklődése elvárásokkal is jár, amiknek meg kell felelni? Vagy inkább visszaigazolás, hogy az író jól végzi a munkáját?

A díjat nem az író, hanem a magánember veszi át, és ő találkozik az olvasóval is, és ő olvassa a kritikákat is (és akkor vagy büszke az íróra, vagy anyázik a kritikusra). Az író ül a szobában, tele van kétséggel, és ír. Régen nagy a baj, ha ő mindenféle (akár szakmai, akár olvasói) elvárásoknak akar megfelelni. Az író soha nem tudhatja, jól végzi-e a munkáját. Ez a magánembert persze kikészíti idegileg. Mert egyrészt azt sem tudhatja az író, hogy amit eddig csinált, abban van-e valami valóban maradandó. Rengeteg olyan szerző van, akit egekbe emeltek a kor kritikusai, imádtak az olvasók, most meg a nevét se tudjuk. És fordítva. Számos olyan szerző van, akit saját korában észre sem vettek, ma pedig klasszikus. Másrészről azt sem tudhatja az író, mit hoz a holnap. Mondok egy példát. Apám nőgyógyász. Harmincéves korára megtanult császármetszést csinálni. Jól csinálta. Már nyugdíjas, de akár még ma is megcsinálná álmából felébredve. Az író azonban nem lehet biztos abban, hogy ha tegnap tehetséges volt, és írt egy elég jó novellát, akkor erre holnap vagy holnapután is képes lesz. Hemingway mondta: vagy az író hal meg előbb, vagy az ember. Ha az író, az a cikibb verzió. Nála ez történt, ezt felismerte, a puska csövét a szájába vette.

A Debrecenben történtekhez hasonló, véletlenszerű események az írásaidban is gyakoriak. Kiszámíthatatlan fordulatok, hihetetlen, mégis valószerű mozzanatok szervezik új regényed önálló címekkel ellátott, tartalomjegyzékben külön mégsem jelölt fejezeteit. Írói technikád része ez az eljárásmód?

Igen, mondhatni, hogy most ez volt az írói technikám. Akármit is jelentsen ez a kifejezés. Ez most egy ilyen szerkezet lett. Mert a szerkezetet mindig az alapanyag határozza meg. Például a Sömmi. című kisrománom szerkezete ennél sokkal hagyományosabb, klasszikusabb, tulajdonképpen egy lineáris történetvezetés, bár azért az sem ilyen egyszerű, mert az utolsó bekezdések sok mindent lebegőssé tesznek visszafelé. A Puszibolt című könyvem már jobban hasonlít az Abbé szerkezetére, de ott azért a képzeletbeli kisváros a legfőbb összetartó erő. Az Abbé pedig egy nagy ugrálás, ugróiskola, a keretes szerkezet paródiájával.

Nyilatkoztad már, hogy a könyv szerkezetének megalkotása során Buñuel A szabadság fantomja című filmje inspirált. Különálló kéziratokból rendezted egybe a regényt? Milyen megfontolások vezettek a végleges sorrendhez?

Voltak kész szövegek is, a feladat az volt, hogy eljussak egyikből a másikig. Mondok egy példát. Volt egy történetem, ami Martinovics lefejezésével ért véget, és egy másik, ami a szarajevói merénylet reggelén játszódott. Ahhoz, hogy eljussak egyiktől a másikig, egy bakó, Martinovics hóhérának történetét kellett megírnom, akit a felesége megvakít, majd Ceglédre megy, onnan Szarajevóba, ahol is az új feleségével cukrászdát nyitnak, és Gavrilo Principéket már a bakó dédunokája, Setét Omar engedi be azon a reggelen a Mehmed pasa hídjához címzett kafánába. Szóval 1795-től 1914-ig, Budáról Szarajevóig kellett eljutnunk, hogy a sztori folytatódhasson. Ez egyfajta patchwork volt. Aztán van egy kvázi-íve a könyvnek, a világ keletkezésétől vagy a teremtéstől az apokalipszisen át a mindenség újjászületéséig. De hát ez a kvázi-ív is inkább a nagy ívek paródiája, mint valódi vállalás.

Mikor kezdted el írni a könyvet? Melyik volt az első olyan szöveg, amit beválogattál a regénybe?

Nálam általában úgy kezdődik egy könyv, hogy fogom az alapanyagomat, ide-oda megrendelésre írt kisebb szövegeimet, és nézem sokáig, mi lesz ebből. Novelláskötet? Novellaciklus? Valamiféle regényféleség? Talán egyedül a Sömmi. című kisregényem esetében nem így történt. Ott egyszer csak beszélni kezdett bennem Veszelka, lementem egy sörözőbe, és hónapokig gépeltem azt a hangot, amit hallottam. Az első, 200 oldalas verzió talán hetek alatt kijött belőlem, aztán persze azon még dolgozni kellett.

Számos műfajt vegyítesz a könyvben – többek között a történelmi regényt és a krimit is elegyíted. Ez a műfaji sokszínűség, a nagy idő és térbeli ugrások értelmezhetőek a hagyományos formák kritikáiként? Vagy inkább arról van szó, hogy egyszerűen csak játékosan akartál hozzányúlni azokhoz az elemekhez, amelyek általában a nagy ívek alkotórészei?

Mindig is szerettem átjárni műfajok között, szeretem összekeverni a popot és a klasszikust, a trasht és a „magaskultúrát”, a vulgárist és a mennyeit stb. Eklektikus vagyok, olvasóként is. És szeretek játszani írás közben, mert meggyőződésem, hogy a művészet mindig játék. Az írás egyszerre bujócska és fogócska, üvegpörgetés és gazdálkodjokosan, de semmiképpen nem számháború. Amikor egy könyvet azzal reklámoznak, hogy hány kiló és hány oldal, akkor kifordulok a könyvesboltból. Én alapvetően novellista vagyok, ezt az irodalmi műfajt tartom a legtöbbre, a tömörítés művészetét. A közönség és a szakma viszont erősen mennyiségfetisiszta: minél vastagabb egy könyv, annál jobban felizgulnak. Mint ha attól szakadna be az asztal egy mű alatt, hogy hány kiló a súlya. Tehát komoly mennyiségi elvárás van az íróval szemben (mondom, ez a közönség és a szakma oldaláról egyaránt tapasztalható), ezért olvasóként rengeteg túlírt, bőlére eresztett, lángostésztaként nyúló, szófosó könyvvel találkozom.

Nyilatkozataidban hangot adtál annak is, hogy sok olyan dolog van a kortárs magyar irodalomban, ami kifejezetten zavaró a számodra, többek között az ambivalens viszony a krimi műfajához vagy a humorhoz. Ezért is fogalmazódott meg bennem az, hogy te a szövegeiddel egy olyan megszólalásmódot képviselsz, ami szerinted hiányzik a kortárs hazai irodalmi palettáról.

Mondjuk ki, a magyar Kánon sznob. Fél mindentől, ami kimozdíthatná őt az ún. magasirodalmi és intellektuális komfortzónájából. Fél a poptól (nemcsak a krimitől vagy a gasztrótól, de emlékszünk, milyen hiszti volt pl. Bob Dylan Nobel-díjából), fél a humortól (sorolhatnánk a példákat Tersánszkytól Rejtőn és Karinthyn keresztül Hazaiig), fél mindentől, ami szórakoztató, legtöbbször attól is, ami kicsit is történet- vagy életszagú. Azt gondolja például, hogy a humor valami alantas dolog, ami bemocskolja a Szent Szépirodalmat. Azt hiszi szegénykém, hogy a humor „komolytalan”. És ő komoly akar maradni. Mégiscsak ő a Kánon. Én meg azt gondolom, hogy humor nélkül nincs művészet. Kunderával értek egyet, aki szerint a regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született (lásd Cervantes, Rabelais, Swift stb.). Ha a Kánon lelép a villamosról, és rájön, hogy az ülésen felejtette a Nádas-kötetét, valósággal reszketni kezd a megállóban. Nem állítom, hogy a Kánonnak és nekem nincsenek közös kedvenceink, vannak, de azért én inkább a saját ízlésemben hiszek, ennek szeretnék megfelelni. Nálam ugyanolyan előkelő polcon van egymás mellett Jo Nesbø és Jon Fosse, hogy most szándékosan ne egy kortárs magyar példát említsek. Az én személyes irodalmi kánonom éppen olyan, mint Esterházy „gasztronómiai tágassága”: pacaltól a homárig.

Íróként, szerkesztőként vagy társszerzőként mondhatni éves rendszerességgel adsz ki könyveket. Dolgozol most valamin? Mikorra várhatják a következő könyvedet az olvasók?

Mindig dolgozom valamin, mert függő típus vagyok, többek közt munkafüggő is. Valóban, az utóbbi években egyre többet szerkesztek, nemcsak a Hévíz folyóiratot, de én szerkeszthettem olyan nagy sikerű és fontos könyveket, mint a Kalligramnál Jászberényi Sándor második novelláskönyvét és a Helikonnál Bödőcs Tibor első paródiakötetét. Most is dolgozom szerkesztőként két könyvön, illetve az egyik már kész is van, könyvhétre fog megjelenni. Erdélyi lakoma – újratöltve: ez a címe a kötetnek. Kövi Pál, a híres New York-i vendéglős (Four Seasons), az amerikai gasztronómiai forradalom vezéralakja, a hetvenes években visszatért ifjúkorának helyszínére, Erdélybe, hogy összegyűjtse a régi magyar, székely, román, szász, zsidó, örmény, szombatos stb. recepteket. A szakácskönyvet azután megtöltötte kulináris esszékkel, a kor erdélyi íróit kérte föl szerzőknek. Ez az irodalmi szakácskönyv először 1980-ban jelent meg magyarul Bukarestben, majd pár évvel később New Yorkban angolul. Mi most „újratöltöttük” Kövi alapművét: a csodálatos és autentikus receptek maradtak, az esszéket pedig újakra cseréltük. Csak pár név a szerzők közül: Bächer Iván,  Esterházy Péter, Király Kinga Júlia, Nyáry Krisztián, Papp Sándor Zsigmond, Saly Noémi, UgronZsolna, Váncsa István. Az új írásokban feltűnnek puliszkák és tokányok, az erdélyi zsidó és örmény konyha fogásai, kolozsvári káposzták és vásárhelyi vargabélesek, ménesi borok és az esztena sajtjai, nyomtatott szakácskönyvek és nagymamák kézzel írt receptfüzetei, útszéli sütödék és legendás vendéglők, ősi fogások és hamis műételek, csorbák és miccsek, zakuszkák és flekkenek, szászok és románok… Emellett készül Kőhalmi Zoltán stand-up sztár első regénye is, ezt is én szerkesztem, nagyon élvezem, rongyosra röhögöm magamat, valami olyasmit képzeljenek el, mikor Rejtő Jenő és Italo Calvino együtt írnak skandináv krimit. Ezen kívül megjelenik a Mérgezett hajtűk című esszékötetem második, bővített kiadása a könyvhétre és egy új gasztroesszé-kötet, tulajdonképpen az Ede a levesben folytatása, Rézi a pácban lesz a címe, és karácsonyra fog kijönni.

Juhász Tibor