Pataky Adrienn: A „népi szürrealista” és az újholdasok. Juhász Ferenc kanonizációja

Tanulmány

„Mert akaratlanul is egymás tükrei voltunk,
még ha az Isten más-más oldalán állva is.”1

A recepcióban a legritkább esetben esik szó az Újhold és Juhász Ferenc viszonyáról, általában külön-külön tárgyalják Nemes Nagy Ágnes „intencionált tárgyiasságát”, illetve a Juhász Ferenc-féle „népi szürrealizmust”. Nemes Nagy és Juhász ars poétikája ritkán érintkezett egymással, pályájuk azonban annál inkább, bő fél évszázadon keresztül. E tanulmány néhány példát említ ezek közül, amelyek irodalomtörténeti és irodalomszociológiai jelentőséggel, továbbá kanonizációs gesztussal bírtak: legyen szó egy költészeti antológiáról, egy irodalmi díjról vagy épp egy irodalmi lexikonról; a két ars poétika eltérő jellemzőinek kiemelésére továbbá irodalomtörténészek és kritikusok szövegeiből, illetve néhány magáncélra írt levélből és korabeli dokumentumból hoz idézeteket.

1. A Baumgarten-díj és néhány antológia
az ötvenes-hatvana s évekből

A Szépirodalmi Kiadó 1951-es Hét évszázad magyar versei antológiájában Juhász Ferenc öt verssel szerepelt, Weöres Sándor kettővel, míg Pilinszky János, Lakatos István, Rónay György vagy Nemes Nagy Ágnes egyáltalán nem került bele2 – noha a felsoroltak mindegyike Baumgarten-díjas költő volt. Életrajzaiban általában díjazottként tüntetik fel Juhász Ferencet is – lásd a Digitális Irodalmi Akadémiát (Bodnár György szakértő írta az életrajzot) vagy a Wikipédia-szócikket, de akár a Juhász Ferenc 90 / A mindenség szerelmese (2018) című film „fülszövegét” –, a Baumgarten-alapítvány dokumentumai azonban nem utalnak a díjára. Juhász a segélyezettek listáján szerepel 1949-ben és 1950-ben, előbbinél azzal a jelzéssel, hogy 600 forintot kapott, utóbbinál ennyi információ sincs (csak kérdőjelek). Konkrét dokumentum azonban az előbbiről sem áll rendelkezésünkre; Téglás János ötkötetes, minden ismert dokumentumot közlő, teljességre törekvő könyvsorozatának alábbi lábjegyzetén túl más alátámasztás nem ismert: „Juhász Ferenc szíves közlése.”3 Tehát elképzelhető, hogy segélyt kapott, de nem díjat (azt konkrét könyv jutalmazásáért szokta kiosztani a kuratórium); ám ez az információ idővel elsikkadt, még Juhász életében, s úgy emlegették, mint „hazánk egyetlen élő Baumgarten-díjas költőjé”-t.4 Mivel Juhász a díjazás tényét nyilvánosan nem cáfolta, ezért az kritikátlanul beépült a köztudatba, hiteles információként.5

A Révai-politika éppen 1949-től alakította át a kitüntetések rendszerét, az utolsó Baumgarten-díjazottak névsorát 1949. január 12-én a Magyar Dolgozók Pártja önkényesen módosította – Szabó Magda és Németh László mégsem kapta meg a díjat,6 helyettük például Kuczka Péter kommunista költőt tüntették ki.7 A kultuszminiszter Révai új irodalmi díja azért volt fontos – írja Bolvári-Takács Gábor –, mert

a Kossuth-díjjal befolyásolni kívánt irodalmi életet „zavarta” a még létező, de a párt hatáskörén kívül eső Baumgarten-díj. […] A kurátor válaszát meg sem várva a Népművelési Minisztérium pártkollégiuma 1950. május 18-án vitatta meg „A Baumgarten-díj átalakítása” c. napirendet.8 Ennek nyomán az ügy az MDP Titkársága elé került, s az 1950. május 24-ei ülésen, Révai előterjesztésében megtárgyalták a „Javaslat új irodalmi díj létesítésére” c. anyagot.9 A május 20-ai keltezésű dokumentum szerint a Kossuth-díj mellett eddig egyetlen számottevő irodalmi díj létezett: a Baumgarten-díj. Ez azonban már elavult: rendeltetését tekintve is, amennyiben fő célja nehéz anyagi helyzetben levő írók támogatása, és szerkezetét tekintve is, minthogy két, szinte teljhatalommal felruházott kurátor gondjaira volt bízva a díj kezelése és kiosztása. Nem rendelkezik kellő tekintélylyel sem, egyrészt mert nem áll mögötte megfelelő testület, társadalmi szervezet, másrészt azért, mert – különösen a felszabadulás óta – sokan érdemtelenül részesültek Baumgarten-díjban. Ugyanakkor szükség van irodalmi életünk ösztönzésére, a Kossuth-díj mellett egy tekintéllyel bíró, de a Kossuth-díjnál kisebb követelményeket támasztó irodalmi díjra. Így lehetővé válna olyan, irodalmi életünk szempontjából jelentős művek jutalmazása, amelyekre Kossuth-díjat szerzőik nem kaphatnak […] fogalmazott a dokumentum […]10

Az 1950. június 1-jei könyvnapon első ízben átadott József Attila-díjat11 Juhász – aki ekkor párttag volt – az elsők között nyerte el, alig huszonkét évesen, s megkapta rajta kívül még például Illyés Gyula, Kuczka Péter, Karinthy Ferenc, Földes Mihály, Devecseri Gábor, Kardos László. Ugyanebben az évben megszűnt a Baumgarten Alapítvány – Schöpflin Aladár kurátor 1950. augusztus 29-ei halálának következtében –, 1950 őszén az állam tulajdonába vette az alapítvány vagyonát, azzal az indoklással, hogy a szerzők jutalmazása állami feladat: „Így lett a Baumgarten-díj tagadására létrejött József Attila-díj egyben a Baumgarten-díj megszüntetésének oka is.”12

Ahogy már említésre került, a Hét évszázad magyar versei (1951) antológiában az újholdasok közül csupán Weöres Sándor szerepelt. Juhász 1970-ben azt írta Weöresről, hogy 1946 nyarán ismerte meg, tizennyolc évesen az akkor harminchárom éves költőt. 1956-os visszaemlékező írásában azt vallja, „1946 nyarán érettségiztem, az akkortájt írt verseket megmutattam tanáraimnak, és rövidesen, egy Weöres-kötet vásárlásakor, a Móricz Zsigmond-könyvkereskedésben megismerkedtem Weöres Sándorral, akinek nagyon tetszettek a versek, aki nagy szeretettel bíztatott, barátjául fogadott.”13 Egy 1972-es interjúban viszont ezt mondta: „Egyik felfedezőm volt Weöres Sándor is. Gyermeki tisztasággal állt mellettem, megható volt, ahogy 16 éves létemre [1944?] levelezett velem.”14 2009-ben pedig ezt írja: „Szalay Lajossal 1946-ban találkoztam először. Akkor az Izabella utcában laktam Weöres Sándorral és egy fiatal, nagyon tehetséges novellistával: Hunyadi Józseffel, Illés Árpád festőművész lakásában. […] A lakáshoz kulcsa csak Weöresnek volt.”15 Ez egy rövid, átmeneti időszak lehetett, hiszen 1946 végén Juhászt csak levelezőpartnerként említi Weöres egy levelében.16 Költőtárskéntkésőbb tartották a kapcsolatot, 1970-ben közös kötetük jelent meg angolul,17 1978-ban együtt vettek részt egy amerikai úton, ugyanezen évben Juhász az Új Írásban (amelynek ekkor főszerkesztője) Az egyik fölszabadító címen köszöntőt ír Weöres születésnapjára.18

1956 után a Hét évszázad magyar versei gyűjteménynek új, bővített kiadásai jelentek
meg: az 1966-os változatban például Juhász tizennyolc verssel, Weöres huszonöt
rövid verssel, Pilinszky kilenc verssel, Nemes Nagy hét, Rónay hét verssel szerepel
(Ladányi Mihály, Váci Mihály, Garai Gábor és mások mellett). Az 1972-es kiadásban
Juhász húsz verssel szerepel csaknem kilencven oldalon, Weöres huszonkilenc verssel
kb. negyven oldalon, Pilinszky tizenhat verssel tizenhárom oldalon, Nemes Nagy
tizennégy verssel tizenkét oldalon, Rónay hét verssel tizenegy oldalon. Az 1979-es
kiadásban például Juhász huszonhat, Pilinszky húsz, Nemes Nagy tizennégy verssel
szerepel.19 A statisztikához az is hozzátartozik, hogy Juhász Ferenc 1951 (végétől?)
1974-ig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője volt.

Az 1956-os Mai magyar költők antológiájában20 (az Ifjúsági Kiadónál jelent meg – később Móra Ferenc Könyvkiadó) Juhász Ferenc hét verssel szerepelt, csak Illyés Gyula kapott nála több oldalt. Az 1964-es és 1966-os kiadásokban Juhász öt, Nemes Nagy három, Pilinszky hat, Weöres kilenc verssel szerepel. Nemes Nagy egykori férje, az újholdas Lengyel Balázs 1963 és 1981 között a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztője volt. Később egyébként maga Juhász a citált kiadványnak (társ)szerkesztője lett: az 1974-es Mai magyar költők antológiáját Kormos Istvánnal és Pomogáts Bélával jegyzi.21 Ebben a kötetben is szerepel nyolc verssel, míg Nemes Nagy hat, Pilinszky hét, Weöres kilenc verssel.

A Kiadói Főigazgatóság fennmaradt dokumentumai között több antológiaterv található, általában ők állították össze az antológiák anyagait, amelyeket Aczél György felülvizsgált. Az alábbi sorok jól szemléltetik az aczéli kultúrpolitika mechanizmusát:

Aczél […] – önképe szerint – ő még mindig a »kisebb rosszat« képviselte. Aczél a politikai megoldásokat a kádári politikai kultúra elmélyítésében látta. A diktatórikus rendszert a személyes kapcsolattartáson, az egyénre szabott jutalmakon és büntetéseken alapuló, bizánci stílusú, »mézesmadzag-politizálással« puhította fel. […] Aczél hiú ember volt: büszke arra, hogy róla beszéltek, vele vacsoráztak, neki dedikálták az írók új könyveiket. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ha úgy alakult, sértődékenységében akár évekre is szilenciumra ítélt alkotókat, akikről megtudta, hogy rossz véleményt mondtak róla.22

A tanácsadó testületek talán próbálták előre kiszolgálni az ízlését és érdekeit – így például az 1961-es antológiatervben az élő magyar költők közül Madarász Emil, Kassák Lajos, Várnai Zseni, Erdélyi József, Fodor József, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, Földeák János, Vas István, Kis Ferenc, Weöres Sándor, Benjamin László, Nagy László, Simon István, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Garai Gábor, Györe Imre neve szerepelt, egy-egy szerző több verscímmel. Pilinszky vagy Nemes Nagy neve nem merült fel, már az Aczélnak küldött kiadói tervezetben sem.23 Egy 1962-es dokumentum, Feljegyzés Kornis elvtársnak a Szépirodalmi Kiadó január 27-i lektori értekezletéről (Tóth Gyula) szintén hasonlóra enged következtetni. Az ott elhangzott Illés Endre-előadás szerint a „felszabadulás” utáni magyar irodalom kiemelkedő gerincvonulatát az alábbi írók egy vagy több műve alkotja: „Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Benjámin László, Juhász Ferenc, Déry Tibor: Felelet, Veres Péter novellái, Tamási Áron: Bölcső és bagoly, Nagy Lajos: Lázadó ember, Weöres Sándor: Hallgatás tornya, Füst Milán novellái, Devecseri Gábor Homérosz-fordítása, Bernáth Aurél önéletrajza, Hatvany Lajos Petőfije, Király István Mikszáth-tanulmánya, Vas István versei és Sarkadi Imre munkája.”24 Nemes Nagy neve itt sem szerepel, csak az 1962-es, kiadásra javasolt könyvek között, a gyerekkönyvek listáján (Aranyecset, ill. Jó reggelt, gyerekek – Móra).

Tóth Gyula 1964. jún. 4-i feljegyzése szerint (Az élő magyar irodalom bázisáról alfejezet):

A 60-as években befejeződött mindazok visszatérése az irodalmi életbe, akik 1956 után önmagukat kirekesztették abból („a hallgató írók problémája”) (Benjámin László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor), vagy fontos államérdekek tették szükségessé egyesek távoltartását, s ezek is megtalálták a visszatérés leghelyesebb módozatait (Déry Tibor, Zelk Zoltán és mások).25

A hetvenes-nyolcvanas évek némi oldódást jelentettek a megtorló ötvenes(-hatvanas) évekhez képest. Az 1980-as évek első feléből fennmaradt Nemes Nagynak egy élesen bíráló esszéje A népiek címmel (2008-ban tette közzé Ferencz Győző), ebben a felelősségvállalás hiányát kéri számon a „népi szürrealistáktól”:

Az utolsó huszonöt év története. Amikor már nem kellett vagy kevésbé kellett folytatni az 50-es éveket, és ők ott folytatták, ahol abba se hagyták. Mintha mi sem történt volna. Eszük ágában sem volt szembenézni a múltjukkal, úgynevezett lelkiismeret-vizsgálatot tartani – ők továbbra is a magyar nép nagy hatalmú képviselői. Különösen szembetűnő ez a fiatalabb népieknél, a népi szürrealistáknál, Juhásznál és társaiknál. Ugyanúgy tiporják, mint eddig tiporták, ugyanolyan, ha nem nagyobb helyet foglalnak el az ún. közéletben, ugyanazt írják, mint eddig. Meg sem fordul a fejükben vétkességük tudata, meg sem fordul a fejükben, hogy kirúgott írótársaiknak helyet szorítsanak, hogy igyekezzenek helyreállítani a magyar kultúra (élet!) értékrendjét. Mit csináltak az 50-esekben? Hja, az nem az ő lábuk. Pedig ők azzal kezdték, nekik sosem volt tisztességkorszakuk, mint az idősebbeknek. Huszonöt évük volt rá, hogy tegyenek valamit a magyar kultúra moralizálódásáért, élőkért és holtakért (Aranyért, Madáchért, Babitsért például), eszmékért, minőségért, és ők a kisujjukat sem mozdították. Ellenkezőleg. Hogy ma nekünk valamivel jobban megy, azt elsősorban a legfelső iniciatíváknak tulajdoníthatjuk, az alakuló történelemnek. A népiek megtartják és növelik a személyi kultuszban szerzett pozíciójukat, és ma is ellenségei mindannak, ami nem népi. Hogy aztán mi a fene a tartalma a „népi”-nek és a „nem népi”-nek, azt egyre nehezebb körülírni.26

A „népiekkel” Nemes Nagynak sosem volt jó viszonya – elbeszélése szerint 1951-ben, A Magyar Írók Első Kongresszusa után Illyés Gyula meghívta őt magához férjével, Lengyel Balázzsal. Nemes Nagy kérdésére, hogy „De hát mit csináljon ilyen körülmények között az úgynevezett »polgári költő«?”, Illyés azt válaszolta, hogy „A polgári költő akassza fel magát […] Mert én mindig írhatok verset a nagyapám két kezéről, az agyondolgozott parasztkézről (akkor írta Két kéz című poémáját), de hogy miről írhat egy polgár, azt nem tudom.”27 – a történetet csak Nemes Nagy szemszögéből, hátrahagyott írásából ismerjük, Illyéstől nem. Ugyanakkor Kormos István is említi egy interjúban ugyanezt 1976-ban: „Nemes Nagy Ágnesnek azt mondta valaki, és nem is akárki, hogy a legjobb lenne, ha felkötné magát.”28 A népiek c. hátrahagyott dokumentum vitát generált az utókor értelmezői között, Kodolányi Gyula például a közreadással sem értett egyet, mert ez a szöveg szerinte „elnagyolt és megoldatlan, és nem méltó a költő ismert szellemi klasszisához. Zaklatott és igazságtalan.”29 Ferencz Győző szerint azonban Nemes Nagy más, életében megjelent szövegeiben is hasonló véleményéről tesz tanúbizonyságot, továbbá halála előtt hagyatékának gondozására kérte őt, és „semmiről nem rendelkezett úgy, hogy zárolni óhajtja”.30

2. Az irodalomtörténet kanonizáló gesztusai:
a Magyar Irodalmi Lexikon (1965)
és egyéb reflexiók a hatvana s-hetvenes évekből

Az Akadémiai Kiadó által megjelentetett 1965-ös (majd 1978-ban változatlanul utánnyomott), Benedek Marcell-féle Magyar Irodalmi Lexikonban31 Juhász és Nemes Nagy is szerepelt. Ebben Nemes Nagy „[k]eveset, de igényes műgonddal alkotó költő”-ként aposztrofálódik, pedagógiai szerepét a szépírói előtt említi a lexikonszócikk (ti. tanár volt, ill. a Köznevelés c. lap munkatársa). Lírája eszerint „gyakran komor hangú, költészete sok tekintetben polgári színezetű”.32 „Egyik legjelentősebb műfordítónk.” A kortárs, hat évvel fiatalabb Juhász háromszor akkora szócikkel szerepel a lexikonban, mint Nemes Nagy.

Míg Nemes Nagy családjáról szó sem esik, Juhásznál azzal kezdődik a szócikk, hogy „[n]ehéz körülmények között nő fel (apja kőműves, sokat betegeskedik tüdejével; anyja mosással keres).” A szócikk a költőnemzedéket is megemlíti, amelybe tartozik (Nagy László, Simon István körébe), illetve a Petőfi–Arany–Illyés vonalban helyezi el a költőt – ezzel szemben Nemes Nagynál még csak az Újhold neve sincs leírva, illetve egyetlen újholdasé sem, sőt más magyar szerző neve sincs megemlítve, sem elődöké, sem pályatársaké. Juhász a lexikon szerint már első kötetével „a falu felszabadulását, a földosztást és a szocialista átalakulást rajzolja meg […] a másodikban apjának, s benne a dolgozó, elkínzottan is jobb életre vágyó szegényembernek állít maradandóan szép emléket.”33 A szócikk említi a Csillag vagy az Új Hang lapokat, amelyekben Juhász publikált, s azt is, hogy 1952-es Új versek című kötete „[r]észint a korabeli sematizmustól erősen elütő jellege miatt azonban indokolatlanul heves támadások kereszttüzébe kerül […]”.34 Az 1954-es Tékozló ország a szócikk szerint „a lázadó parasztsággal való teljes azonosulásnak, a szabadság megalkuvás nélküli vállalásának élményéből született”, s abban alakult ki stílusa.

Nemes Nagy „versépítési módszeréről” nem sokkal többet tudni meg, mint hogy „a belső élmények a külvilág jelenségeire való kivetítésére, az ún. objektív líra meghonosítására törekszik”,35 Juhásznak viszont a már említett kötete és az utána következők is fel vannak sorolva, és részletezi őket a szócikkszerző. Ezek eszerint „sajátos stílusúak”, „mely magában foglalja a vaskosan reális, sőt naturalisztikus-biologisztikus szemlélet bizonyos formaelemeit éppúgy, mint valami bámulatosan egyszerű naiv tisztaságot, a bonyolult, erősen intellektuális jellegű, merészen, néha már végletesen modern képalkotást. Tájleírásaiban József Attila nyomdokain jár. Szemléletvilága kozmikus méretekig tágul: legszemélyesebb kérdései is a világegyetem rész-kérdéseiként jelennek meg. […] mindig a tisztult emberiség nevében keresi a feloldást”.36 Tehát Nemes Nagy lírája polgári, Juhászé a szegényemberek, a parasztság és a falu témáit írja meg, Nemes Nagyé objektív, Juhászé személyes. Nemes Nagy meghonosítani próbálja a külföldit, míg Juhász a meglévő magyar hagyományba illeszkedik, elődei és nemzedéktársai is vannak, de sajátos stílusa is (s a Juhász- szócikk halmozza a jelzőket is: bámulatosan, erősen, indokolatlanul stb.). Megjegyzendő, hogy noha a szócikk teljességre törekszik, nem szerepel benne a vélt Baumgarten-díj.

Érdemes kiemelni továbbá, hogy míg a legtöbb szócikk nem közli szerzőjét, Juhászé alatt viszont szerepel a T. A. monogram. A lexikon közreműködői alapján ez Tamás Attilát37 jelentheti, aki a hatvanas évek elején az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének felelős szerkesztője. Tehát ő felelt a szövegek tartalmáért – ami ekkortájt nemcsak szakmai, hanem ideológiai szempontokat is magában hordozhatott. A monogram a szócikk fontosságát jelezheti vagy esetleg azt, hogy a szócikk első változata nem volt megfelelő, és azt a felelős szerkesztő korrigálta, monogramjával jelezve ezt. De az is elképzelhető, hogy a szócikket látta Juhász, s kifogásolta, ezért megerősítésként odakerült a felelős szerkesztő jóváhagyása, miszerint elfogadta a nyomtatásba került változatot. A kor szerkesztőségeinek működéséből, a hasonló esetek ismeretéből arra következtethetünk, hogy ezek valamelyike történhetett.

Juhász annak a nemzedéknek a tagja, amely „a hatalomtól kezdetben erőteljesen favorizált, első generációs, rétegváltó népi értelmiség volt”, azé, aki arra volt kiszemelve, „hogy az irodalomban győzelemre vigye a pártosság–népiség–realizmus programját.”38 – írja Kulcsár Szabó Ernő 1990-es évek eleji irodalomtörténetében. Juhászt a „[s]zűk horizontú, javarészt egyszerűbb népköltészeti formákat variáló vallomáslíra” körébe sorolja, amely a 19. század elavult szellemét hozta vissza. Az ötvenes évek közepére ráeszmélt megtévesztettségére, „így jutott el már az ötvenes évtized végére olyan lírai közlésformák kidolgozásáig, amelyek a népi tradíciónak egy korszerűbb hangzásvilágot elősegítő változatára támaszkodtak”39 – írja. Igazán az 1963-as Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb „mutatja beszédhelyzet és jelhasználat gyökeres átalakulását. A képviseleti elvű, nyilvános lírai beszéd hagyománya itt olyan átfogó nyelvi megújuláson megy keresztül, amely ebben a líratípusban először kapcsolódott össze a vers-szubjektum egységének drámai megbontásával. […] A szerep és a szemlélet biztonsága olyan kozmikus válsághelyzet nyomása alatt rendül meg, hogy kérdésessé válik még a költészet hivatásába vetett hit is. A vers alanya az 1956-os tragédia abszurditásával szemközt most valóban egyetemes létélményként éli át az én megbonthatóságának tapasztalatát”.40 1965-ös kötetét (Harc a fehér báránnyal) „ezzel a nyelvi magatartássá tett belső drámaisággal hozta meg az 1945 utáni magyar líra egyik legjelentékenyebb fordulatát. Juhász költészete a hetvenes évekre az itt kialakított poétikai-szemléleti elvek jegyében számos lehetőségét teljesítette ki […][ezeket] követően azonban mind kevésbé bizonyult közlésképesnek az a változatlan szemléleti horizont, amely a létbe vetett hit bizonyosságából merítette a maga költői energiáit. […] a nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá tette, hogy ez a költői látásmód, amely továbbra is életigenlés és kétely kétosztatú rendszerében értelmezi a világot, az ezredvéghez közeledvén kevésbé kínál releváns művészei válaszokat a kor megváltozott kérdéseire.”41

Legalább Eörsi István 1969-es cikke óta folyik a vita, kimerült vagy értékálló, mai, modern-e ez a versnyelv. Eörsi velős, kétoldalas cikkében – Tézisek az olvashatatlan költészetről és Juhász Ferencről – tizenegy pontban fogalmazta meg az olvashatatlanság okait és írta körül jellemzőit. Juhászról azt állította, hogy „költészetét a gondolatok elvont általánossága és szűkössége, illetve a képek konkrét egyedisége és bősége jellemzi. Ez a diszkrepancia már olyan zsarnoki, hogy az adott témáktól is eloldotta magát. Ugyanazt a szöveget írja Juhász, akár kritikát közöl valamely költőtársáról, akár költeményt a világégésről. Nemcsak a versein belül szűntek meg a részletek, hanem immár egyes műveinek sincs részönállóságuk. Mindegy, hol ütjük fel, mennyit és milyen sorrendben olvasunk belőlük. […] költészetét – és általában a modern művészetet – némelyek azért vetik el, mert értéktelennek vélik. […] legtöbb új versének azonban nem az a baja, hogy érthetetlen, hanem hogy kevés benne az értenivaló.”42 Miközben Eörsi megfogalmazza bírálatát, ugyanezen évben jelent meg az Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből43 Tóth Dezső szerkesztésében, aki ekkor József Attila-díjas irodalomtörténész, az MSZMP Központi Bizottságának tudományos, közoktatási és kulturális osztályán dolgozott, s 1977-től 1985-ös haláláig művelődési miniszterhelyettes volt. A Király István által lektorált kötet a szerkesztő mellett például Szabó B. István, Pándi Pál vagy Szabolcsi Miklós tanulmányait közli, hogy szemléltesse az elmúlt két-három évtized irodalmi átalakulását. Ezek közül utóbbi – aki ekkor az Irodalomtudományi Intézet ügyvezető igazgatója és az ELTE oktatója, szintén József Attila-díjas irodalomtörténész – már-már meggyőződésnek ható propagandaesszéjében ezt írja:

Mintha az utolsó húsz év szinte minden magyar költőjéről szólna Váci Mihály két sora; a Tavasz Magyarországon című, a felszabadulás huszadik évfordulójára kiadott versgyűjteményt végigolvasva, kitűnik, hogy líránk nemcsak húszéves, hanem évszázadokra kiható változásokról hoz hírt. […]

Az 1948 körüli évekről Benjámin László kommunista lírája mondja el a kor legmélyebb mondanivalóját. Az 1950-es években indul, 1953 után teljesedik ki Simon István, Juhász Ferenc, Nagy László és Csanádi Imre költészete. És 1957 után válik korszakot reprezentálóvá, összefogóvá Garai Gábor és Váci Mihály lírája. […]

Az 1953–56 közti évek légkörét és izgatottságát, váratlan fordulatait is kiolvashatni költészetünkből […] legmagasabb művészi színvonalon Juhász Ferenc és Nagy László lírájában […]

Weöres Sándor költészete, amely egy szélsőségesen idealista, irracionalista filozófia, életérzés szolgálatában áll, a művelődésnek, főleg az őstörténetnek, a történelemnek, a kelet világának és filozófiáinak sok elemét emelte be lírájába. […]44

Szabolcsi több ízben említi, hosszabban idézi Juhász Ferencet, míg az újholdasok közül Pilinszky János, Weöres Sándor és Rónay György neve csak futólag kerül szóba, Nemes Nagyé egyáltalán nem szerepel.

A lexikonokon, antológiákon és tanulmányokon túl érdemes beletekinteni néhány személyesebb dokumentumba, vagyis korabeli levelezésbe is, például Nemes Nagy Ágnesébe és Lengyel Balázséba (itt említett levelezőpartnereik: Cs. Szabó László, Rónay György, Juhász Ferenc, Aczél György), ami jól szemlélteti, hogy „[a] levél az írás gesztusa által hat arra, aki küldi és az olvasás, illetve az újraolvasás által arra is, aki kapja”.45

Cs. Szabó Angliába emigrálása előtt Budapesten tanított képzőművészetet és irodalmat (a Képzőművészeti Főiskolán), óráira eljárt Hantai Simon vagy Juhász is. Versek Aranytól napjainkig (1953) című, angol nyelvű antológiájának köszönhetően ismerhették meg az angolok például Pilinszkyt. 1963-ban újabb antológiát adott ki, amelyben Weörestől Rábán át Pilinszkyig több újholdas szerepel, s Juhász is bekerült. „Ez a munka azt szolgálta, hogy az ötvenes évek után szabad levegőt áramoltasson a bezárt honi költészet légkörébe. Visszahelyezte az irodalmi folyamatba és kánonba emelte az Újhold-csoport költőit […], és nem felejtkezett meg a »pestises hazai kor két túlélőjéről«, Juhász Ferencről és Nagy Lászlóról sem”46 – olvasható egy dolgozatban. Bár e kötetbe Cs. Szabó valóban beválogatta Juhászt is, később, 1973-as levelében azt írta Londonból Lengyel Balázsnak, hogy

[…] Nagy majomszínház ez a mi nem is olyan nagy hazai s kinti magyar irodalmunk. Amióta megjelent az Egy nép s a költészete,47 hármat hallok, hármat kérdeznek az emberek: a./ jé, hát én nagyobbra tartom József Attilát és Weörest, mint Illyést, b./ csakugyan olyan nagy költő Nemes Nagy Ágnes, ahogy állítom, c./ miért írok rosszallással a maiak közül éppen Juhász Ferencről? A válaszom az, hogy a./ Illyést nem tartom kisebbre s az öreg költőt, a három utolsó verskötet szerzőjét bámulom, b./ Nemes Nagy Ágnes bizony az élő legnagyobb magyar költőné, de lehet, hogy soha nem élt nála nagyobb, c./ Juhász Ferenc olvashatatlan, ilyet azonban csak kritikában lehet leírni, amivel én nem foglalkozom […] nagy költőnek merem tartani Nagy Lászlót és Csoórit is (Akikkel soha semmiféle személyi kapcsolatom nem volt.) Fenntartom a jogot magamnak, hogy ne törődjek a jelentékeny, de jelentőségét mégis csak túlbecsülő majomszínház elég változó obszesszióival.48

Lengyel Balázs nem sokkal ezután kritikát ír Juhásznak A megváltó aranykard című kötetéről az Élet és Irodalomba. Rónay György 1974 eleji levelében azt írja Lengyelnek, hogy cikke tetszett neki: „az ÉS:49 remek volt, bátor volt, okos volt, igaz volt a Sirató – – a róla hömpölygő blabla-özönben még ilyen tömören ilyen lényegre tapintó igazat J. F.-ről nem írtak!”50 Lengyel az ÉS-kritikájában referenciálisan olvassa Juhász költészetét, meg is határozza tárgyát második mondatában: „Arról [szól a kötet], hogy a költő hogyan élte át, hogyan élte túl ezt a [ti. családi] tragédiát.”51 Majd folytatja később: „Közlése látszatra annyira személyes közlés, hogy talán nem is volna szabad kritikát írni róla, csak tapintatosan ismertetni.”52 Juhász mégsem hallgat, s „[n]em magánjellegű naplót vagy dokumentumot ír, hanem költészetének minden eddigi eszközét, lehetőségét felhasználva művé, életműrészletté objektivál. Tapintatunkat, megdöbbentünket félretolva, bennünket is objektív beszédre kényszerít.”53 S mit ír Lengyel az eszköztáráról? Megállapítja, hogy

Juhász jellegzetesen díszítő költőtípus. […] Az élményt nem egyszer írja meg, megszerkesztve, maximálisra fokozva a kifejezés erejét, hanem, mint a siratóasszonyok, kikiáltja előbb, majd modulációit énekli el […] idegen tőle az a költői eszmény, mely szerint három sor is lehet monumentális, a tömörség és a szerkesztettség eredményeként.54

Tehát Lengyel a politikai és emberi ellentétek, illetve szakmabeli barátok véleménye mellett vagy ellenére is próbálja teoretikusan és igazságosan megközelíteni Juhász könyvét – azt személyes, áradó élménylírának tekinti, az inkább tömör, újholdas ars poétika ellenében. Ez az oppozíció ugyan leegyszerűsített, de máig megmaradt, tovább örökítődött. Az említett Kulcsár Szabó-féle 1993–1994-es irodalomtörténet is hasonló kettősségen nyugszik (vallomásos/személytelen, kollektív/hermetikus).55 Az 1960/70-es évek lírai változásain belül Vallomás és kollektív személyiség alcím alá sorolja Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Nagy László líráját, míg A szerepekre bomló én költészete Weöres Sándor és Határ Győző verseit jelenti, a Személytelenítés és hermetizmus cím pedig Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János költészetére vonatkozik. Nemes Nagy esetében a lírán keresztüli kollektivitás kifejezése elmarad, mivel szerinte „a költészet valósága nem közvetlen megfelelője az életvilágnak: […] a vers voltaképpen nem az egyén, nem a vallomástevő szubjektum, hanem a szó hatalma alatt áll.”56

3. Díjak és díjaz ó kuratóriumok
– a Graves-bizottság 1977-es esete

A Graves-díjat 1970-től adták át (legelőször Kálnoky Lászlónak) minden évben Robert Graves (1895–1985) angol költő születésnapján, július 24-én. A díjat Graves alapította Vajda Miklós javaslatára, miután 1968-as magyarországi látogatásán kapott honoráriumával, külföldi beválthatatlansága miatt nem tudott mit kezdeni. A kapott összegből létrehozott egy alapítványt, amely minden évben a legszebb magyar verset jutalmazta, a tehetséges fiatal magyar költők támogatásának céljából. Első kuratóriumának tagjai Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor és Vas István voltak. 1977-ben, a díjátadó előtt hat nappal, július 18-án Nemes Nagy Ágnes levélben Aczél Györgyhöz fordult a kuratórium egyet nem értése miatt. Az ötfős bizottság tagjai a tárgyévben Vas István, Somlyó György, Vajda Miklós, Juhász és Nemes Nagy voltak:

Ez történt: a bizottság 3 : 2 arányban megszavazta az idei díjat Palasovszky Ödön: A fürdőző Zsuzsánna című versének. Mellette szavazott: Vas István, Somlyó György (aki ugyan nem volt jelen, de voksát előzőleg leadta) és én. Ellene szavazott: Juhász Ferenc, aki hivatalból tagja a bizottságnak mint az Írószövetség költői szakosztályának elnöke és Vajda Miklós. A leszavazott kisebbség azonban – Juhász Ferenc mellett Garai Gábor és a minisztérium küldötte, szavazati jog nélkül – olyan pressziót fejtett ki a többségre, olyan hangnemben és légkörrel igyekezett megváltoztatni döntésünket, azt egyszerűen el sem fogadva, jegyzőkönyvbe sem véve, hogy az a bizottság munkáját alapjában véve lehetetlenné teszi. […] Hozzáfűzöm ehhez az általános érdekű esethez, hogy – sajna – még személyemben is megsértettek. A történet háttere ugyanis az, hogy férjem [ekkor már volt férj], Lengyel Balázs megbírálta Utassy József egyik verseskönyvét,57 és ezt bizonyos körök rossz néven vették. Juhász Ferenc, miközben főjelöltjét, Utassyt kívánta ránkerőszakolni, erős megjegyzéseivel világossá tette, ami úgyis nyilvánvaló volt, hogy a Graves-díjjal való erőszakoskodás mintegy megtorlás lenne Lengyel Balázs kritikájáért. Szeretném tudni: mi köze a Graves-díjnak egy kritikához, és hogy kerül ebbe bele az én személyem a „retorzió” alanyaként? […] lehet-e, szabad-e alávetni ilyen indítékú heves presszióknak egy irodalmi díjat.

Szeretném Aczél elvtárssal közölni: Vas István ezek után bizottsági tagságáról lemondott. S szeretném megismételni: előttem is kétessé vált további tagságom. Ezeket az antidemokratikus, „szubjektív voluntarista” mozzanatokat meggyőződésemmel, lelkiismeretemmel összeegyeztetni nem tudom.

Amennyiben a Graves-bizottság munkája végleg lehetetlenné válik (az új ülést az Írószövetség július 22-én kívánja tartani) és lényegében megszűnik a díj – amely Robert Gravesnek oly jó szándékú gesztusa a magyar költészet iránt – szíveskedjék a fentieket indokolásként elfogadni.58

Garai Gábor ekkor a Magyar Írószövetség főtitkára, egyben párttitkár is. Végül a díjat ebben az évben valószínűleg Nemes Nagy levele következtében mégis megkapta Palasovszky, erre egy Nemes Nagynak szánt dedikációja enged következtetni („Nemes Nagy Ágnesnek nagyrabecsüléssel és szeretettel Palasovszky Ödön 1977. aug. 15. a Graves-díj alkalmából”,59 továbbá az Évről évre című 1992-es kötet, amely a Graves-díjasok antológiája.60 Utassy József a díjat nem kapta meg, később sem.

4. A népiek és az újholdasok találkozásaiból
– nyitás a nyolcvana s években

1980. március 9–20. között Nemes Nagy és Juhász elutazott Angliába, velük tartott továbbá Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Vajda Miklós, Vas István és Szántó Piroska. „A British Council meghívására néhány felolvasó estet fogunk tartani. Már úgy értem: angolul tudók fogják felolvasni angolra fordított verseinket. Milyen szerencse, hogy verseskötetem időközben megjelent Iowában” – írja egy év eleji levelében Nemes Nagy,61 majd márciusban egy képeslapot is küld barátnőjének, amelyet minden résztvevő aláír, s amelyből kiderül, hogy „Walesben [is] voltunk, Skóciába is, most megyünk vissza London felé.” 62 Az útról 2012-ben Vajda Miklós is közölt visszaemlékezést.63

Az 1980-as évekre az irodalomtörténeti megítélés szerint „[a]z Újhold a modern magyar irodalom egyik fellegvára lett.”64 – Nemes Nagy Ágnes több felkérő levelet kapott Juhász Ferenctől. 1982. január 15-én Juhász Arany Jánosról kéri fel írni Nemes Nagyot az Új Írásba, augusztus 2-i határidővel. 1985. április 26-án Juhász újabb felkérést küld, ezúttal Kosztolányiról kéri írni – augusztus végéig várja a szöveget (a gépelt levélben tegeződik, majd tintás kiegészítést tesz: „Kedves Ágnes! Bocsásson meg, hogy itt: tegezem!”).65 Eközben figyel arra, hogy Nemes Nagy műveiről is jelenjen meg reflexió a lapban: 1982 közepén Takács Zsuzsa Megváltástan (Nemes Nagy Ágnes: Között) címmel publikál kritikát az Új Írásban,66 épp az Arany-felkérés (remélt) teljesítése idején; 1986-ban pedig Csányi László ír a Föld emlékeiről,67 s ugyanebben a hónapban, 1986. október 20-án Juhász ismét felkéri Nemes Nagyot, ezúttal az Új Írás 1987. májusra tervezett Kassák-emlékszámába egy esszé megírására.68 Nemes Nagy azonban nem vállalta egyik felkérést sem – bár a válaszleveleit nem ismerjük, a lapban a nyolcvanas években nem publikált. Juhász 1974 decemberében vette át a főszerkesztést Jovánovics Miklóstól, akinek ideje alatt Nemes Nagy többször megjelent a lapban, s publikáltak róla kritikát vagy tanulmányt is: 1968-ban Kabdebó Lóránt69 vagy 1971-ben Rónay György.70 1970-ben Nemes Nagynak néhány verse (Dal, Félgömb, Május)71 és fordítása72 is megjelent a lapban, s a hetvenes évekből olvasható itt néhány válasza egy-egy körkérdésre, ill. hozzászólása (Az emberi szó jelene és jövője, Min dolgoznak a magyar írók?, A műfordítás kérdőjelei).73 A szerkesztőség impresszumában 1971 márciusától szerepel Juhász Ferenc főmunkatársként feltüntetve, főszerkesztése alatt Nemes Nagy csupán egyszer publikált az Új Írásban: a legelső számban, 1974 decemberében egy esszét: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?74

A nyolcvanas évek közepe-második fele a rezsim lazulását, a változás szelét hozta magával. 1987 januárjában az „Írószövetség demokratikusan választott, részben ellenzéki vezetőségével való szembenállásuk miatt huszonhatan kilépnek a szövetségből, hogy kifejezzék a pártvezetés iránti hűségüket.”75 Az elsők között volt Juhász Ferenc még 1986 decemberének első napjaiban, vele együtt Bata Imre, Nemeskürty István és Szabó Magda is kilépett, különösebb indoklás nélkül, majd január végéig további huszonkét fő.76 Ez idő alatt újra megjelenhetett az Újhold: 1984-ben a Jelenkor különszámaként, majd 1986 és 1991 között Évkönyvek formájában – Juhász Ferenc egyik összeállításban sem szerepelt.

—

1 Juhász Ferenc, Pilinszky János = Halálszivárvány, Bp., Tekintet Alapítvány, 2004, 64.
2 Az 1954-es Hét évszázad magyar versei antológiában közülük szintén csak Weöres található meg, hat verssel.
3 A Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1941–1951 V., szerk. Téglás János, Bp., Argumentum, 2007, 265–266.
4 Lásd például itt: Művészasztalt kapott Juhász Ferenc a New York Kávéházban!, Fidelio, 2012/5, 8.
5 Vö. Harmat munkájával, amely egy szintén a köztudatba beépült Baumgarten-díj nemlétéről szól: Harmat Béla, Bíró András és a Baumgarten-díj, Érd, [szerzői kiadás], 2008. [A kiadás unikum, a Magyar Nemzeti Bibliográfia nem tartalmazza, saját tulajdonom.] 6 Noha a napisajtó már lehozta nevüket a díjazottak névsorában, lásd Esti Szabad Szó, 1949. január 8., 3.
7 A további dokumentumokat lásd A Baumgarten Alapítvány: Dokumentumok 1941−1951. V. kötet. 1948. január 1. – 1951. május 25., szerk. Téglás Lajos, Bp., Argumentum, 2007.
8 Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-I-3-n 1. doboz, 1950. május 18-ai ülés, 3. napirend
9 MOL M-KS 276.f.54.cs.101.ő.e. 1950. május 24. 6R/154. lap
10 Bolvári-Takács Gábor, A művészeti díjak rendszerének kialakulása, 1948–1956 = Valóság, 2011/6, 60–61. Kiem. tőlem – P. A.
11 A Népművelési Minisztérium harmadik napirendi pontja 1950. május 18-án: „A Baumgarten-díj megszüntetése és a József Attila-díj megalapítása”, lásd Az oktatást és művelődést irányító minisztériumok vezetőtestületeinek napirendi jegyzékei I. Kollégiumi értekezletek 1949–1983, összeáll. Keresztes Csaba, Bp., Magyar Országos Levéltár, 2009, 131.
12 Téglás János, A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Beszédek, megemlékezések, Bp., Argumentum–Palatinus, 2000, 135–138. (Az ügyvivői feladatától megfosztott Basch Lóránt 1966-ban hunyt el.)
13 Juhász Ferenc, Rövid vallomás magamról [1956] = Versprózák, Bp., Szépirodalmi, 1980. = http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/JUHASZ/juhasz00212a/juhasz00238b/juhasz00238b.html
14 Juhász Ferenc, A döntés pillanata. Beszélgetés Bertha Bulcsúval, 1972. = http://dia.pool.pim. hu/html/muvek/BERTHA/bertha00001/bertha00009/bertha00009.html
15 Juhász Ferenc, A zseni keresztútja. Szalay Lajosról, Tiszatáj, 2009/6, 37.
16 „Gyakran kapok leveleket meglepően tehetséges 15-20 éves költőktől: ez a generáció megdöbbentően gazdagnak ígérkezik. Sallay Erzsi, Juhász Feri, Darázs Endre, Szabó Ede: négy nagyszerű ígéret, persze még mindegyik csak ígéret.” Lásd Weöres Sándor – Fülep Lajosnak, Csönge, 1946. november 6. = Fülep Lajos levelezése V., szerk., jegyz. F. Csanak Dóra, Bp., Argumentum, 2001, 149.
17 Weöres and Juhász Selected Poems, ford. Edvin Morgan, David Wewill, Harmondsworth–Baltimore–Ringwood, Penguin, 1970.
18 Juhász Ferenc, Az egyik fölszabadító (Weöres Sándor hatvanöt éves), Új Írás, 1978/7, 9–10.
19 Szerk. Király István, Klaniczay Tibor, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós.
20 Szerk. és bev. Vargha Balázs. A Kormos István által gondozott A magyar költészet gyöngyszemei sorozatban jelent meg.
21 Mai magyar költők antológiája, szerk. Kormos István, Juhász Ferenc, Pomogáts Béla, Bp., Kozmosz Könyvek, 1974.
22 Bozóki András, A kultúrmágus: Kegyeltek, bizalmasok és ellenségek Aczél György politikájában, 2010 = Hamu és Gyémánt, 2010. július 16., 104.
23 Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból 1961–1970, s. a. r., szerk., jegyz. Tóth Gyula, Bp., MTA ITI, 1992.
24 Írók pórázon, 127.
25 Írók pórázon, 259.
26 Nemes Nagy Ágnes, A népiek – Nemes Nagy Ágnes hagyatékából (I). Közzéteszi Ferencz Győző/, Holmi, 2008/4, 432–433.
27 Uo., 431.
28 Kormos István, „Délutáni beszélgetés” = Uő, A vasmozsár törője alatt. Összegyűjtött prózai írások, Bp., Szépirodalmi, 1982, 177.
29 Kodolányi Gyula, Illyés és a „polgári költők”, Holmi, 2008/7, 973.
30 Ferencz Győző, Nemes Nagy Ágnes látogatása Illyés Gyulánál, Holmi, 2008/8, 1121.
31 Magyar irodalmi lexikon, főszerk. Benedek Marcell, 1–3., Bp., Akadémiai, 1963–1965, XV,[728]; [639]; 614.
32 Kiem. tőlem – P. A.
33 Kiem. tőlem – P. A.
34 Kiem. tőlem – P. A.
35 Kiem. tőlem – P. A.
36 Kiem. tőlem – P. A.
37 Tamás Attila (1930–2015) 1961–1963 között a lexikonszerkesztőség felelős szerkesztője. 1963–1972 között a József Attila Tudományegyetem docense, 1962-től Az irodalomtudományok kandidátusa. 1964-ben jelent meg első könyve Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig címmel.
38 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Bp., Argumentum, 1994, 49.
39 Uo., 50.
40 Uo., 50.
41 Uo., 51.
42 Eörsi István, Tézisek az olvashatatlan költészetről és Juhász Ferencről, 1969, 117–118.
43 Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből, szerk. Tóth Dezső, Bp., Akadémiai, 1969.
44 Szabolcsi Miklós, Húsz év magyar költészete = Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből, szerk. Tóth Dezső, Bp., Akadémiai, 1969, 29., 31., 33., 46.
45 Michael Foucault, Megírni önmagunkat, In: Nyelv a végtelenhez, ford. Kicsák Lóránt, Debrecen, Latin betűk, 1999, 337.
46 Baranyai Katalin, Cs. Szabó Lászlóval a Szepsi Csombor Körön innen és túl [PhD-dolgozat], Miskolc, 2011, 164.
47 Cs. Szabó László, Egy nép s a költészete = Új Látóhatár, 1972, 345–376, 385–409.
48 Cs. Szabó László – Lengyel Balázsnak, [London], 1973. december 11. = Újholdak és régi mesterek. Lengyel Balázs leveleskönyve, szerk. Buda Attila Bp., Enciklopédia, 1999, 88. Kiem. tőlem – P. A.
49 Lengyel Balázs, Sirató. [Juhász Ferenc: A megváltó aranykard.] = Élet és Irodalom, 1974. január 19., 11.
50 Rónay György – Lengyel Balázsnak, [Budapest, 1974. január 4.] = Újholdak és régi mesterek, 89.
51 Lengyel Balázs, Juhász Ferenc: A megváltó aranykard, 241. (Verseskönyvről verseskönyvre, Bp., Magvető, 1977, 138–141.)
52 Uo., 242.
53 Uo.
54 Uo., 244.
55 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Bp., Argumentum, 1994.
56 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Bp.,
Argumentum, 1994.
57 Lengyel Balázs, Utassy József: Csillagok árvája = Élet és irodalom, 1977. június 18., 11.
58 Nemes Nagy Ágnes – Aczél Györgynek, Budapest, 1977. július 18. = „láthatatlan selyemsál a számon”. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs leveleiből, összegy. s. a. r., jegyz., bev. Buda Attila, Pataky Adrienn, Tüskés Anna, Bp., Gondolat, 2019, 137–139. [megjelenés előtt] 59 A szerző Opál himnuszok. Válogatott költemények c. 1977-es kötetének (Magvető, Bp., 144 old.) dedikált példánya, lásd Axioart árverési oldal (https://axioart.com/tetel/palasovszky-odon-opal-himnuszok-valogatottkoltemenyek-de?search=nemes+nagy+ágnes)
60 1992-ben, Vajda Miklós szerkesztésében megjelent az Évről évre. Graves-díjas költők antológiája: huszonhárom esztendő legszebb magyar versei című kötet, amelyben a bizottság tagjain túl a díjazottak is szerepelnek nyertes verseikkel.
61 Nemes Nagy Ágnes – Püski Sándorné Zoltán Ilonának és Püski Sándornak, [Budapest,] 1980. március 1. = „láthatatlan selyemsál a számon”, 153–154. [megjelenés előtt] 62 Nemes Nagy Ágnes és mások – Nagy Lászlóné Hrabovszky Annának, [London, 1980. március 17.] = „láthatatlan selyemsál a számon”, 155. [megjelenés előtt] 63 Vajda Miklós, Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyban, Bp., Magvető, 2012.
64 „Szellemi arculatát elsősorban Lengyel Balázs és Major Ottó írásai határozták meg, de jelen voltak, szerephez jutottak a tőlük »balra« álló fiatalok (Gyárfás Miklós, Szabolcsi Miklós, Örkény István) is, akiknek irodalomeszménye kevésbé volt arisztokratikus, mint a vezető teoretikusoké, s a polgári humanizmus nézőpontját sem tartották a maguk számára elég széles horizontúnak” – lásd az 1980-as években útjára indított irodalomtörténeti sorozat (A magyar irodalom története 1945–1975) első kötetét, amely többször említi Nemes Nagyot és az Újhold folyóiratot, igaz, alig mellőzve a kor kultúrpolitikájának megfelelő lózungokat. A magyar irodalom története 1945–1975, I. Irodalmi élet és irodalomkritika, szerk. Béládi Miklós, Bp., Akadémiai, 1981, 81.
65 PIM V. 5743/18.
66 1982/5, 108–110.
67 Csányi László, Lélegzetvételnyi végtele: Nemes Nagy Ágnes: A Föld emlékei, Új Írás, 1986/10, 114–118.
68 PIM V. 5866/193.
69 Kabdebó Lóránt, Nemes Nagy Ágnes: Napforduló, Új Írás,
1968/7, 120–122. A lap főszerkesztője ekkor Jovánovics Miklós, szerkesztője továbbá Váci Mihály és Kass János.
70 Rónay György, Nemes Nagy Ágnes, vagy az úgynevezett objektív líra, Új Írás, 1971/11, 109–111. A lap főszerkesztője ekkor Jovánovics Miklós, szerkesztője továbbá Bertha Bulcsu és Kass János; ugyanebben a számban Juhász Ferenc A halottak királya c. kötetéről is szerepel egy recenzió (Szabó B. Istvántól, 117–119.)
71 Az első kettőt lásd: 1970/9, 47., a harmadikat Esztendő gyűjtőcím alatt lásd: 1970/12, 5.
72 Lénárt A. Sándor fordításának versbetéteit lásd 1970/4, 25–32.
73 1971/3, 100–102; 1972/12, 112; 1972/5, 111–112.
74 1974/12, 91–98.
75 Beszélő évek – 1987, Beszélő, 4. évf./ 7–8. = http://beszelo.c3.hu/cikkek/kronologia-1987
76 754. és Összefoglaló jelentés a Magyar Írók Szövetségének Választmányi Üléséről, 1986. december 18. Elnök: Cseres Tibor; elnökhelyettes Fekete Gyula és Jókai Anna; jelölőbizottsági tagok közt: Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Mészöly Miklós (7/4) – utóbbi elnökségi tag is. „Csoóri kért szót s kifejtette, hogy sajnálja Juhász kilépését és a többiekét is, de sértő módon léptek ki, mert nem indokolták. Így nekik kell végiggondolni a történteket. Nem örül ennek, mert a közgyűlésen mindnyájan veszítettek, nem győzött senki, feszes helyzetbe kerültek. Tudatosítani kell, hogy miért léptek ki.” lásd Gergely Ferenc, Kilépések, visszalépések, ArchívNet, 2005/1. = http://www.archivnet.hu/politika/kilepesek_visszalepesek.html?oldal=6