Sokacz Anita: Onnan néznek; Porcelán, este

Onnan néznek

Visszatérés az obszervatórium ülésére,
felkerekedik a bolygó, lejátssza örök mozgását.
Rajta valakit éppen körüldúdol az erő, de nehezen
lépdel, majd megáll. Valaki leül mellé egy teára,
kettőre maradnak mások, de a szívhangok
egyszer csak olyan beszédesek, az átlátszatlan testek
árnyékai érintésekre vetülnek. Gyorsan széttörik
térdükön, mi a figyelemből kinőtt. Ott viszi
ki-ki a magáét, amit lopott: így legyen más az övé.
Derék hajlik, és mint adventi koszorún a gyertyák
az ájulót körülállják. Te legyél a fekete bárányka,
látod, a túloldalon a templom épp elfordul. Ide bocsátott,
te oda bocsáss meg, mérésben csúsznak el a szépek,
nem fulladsz többé váratlan holdfénybe. Apály van,
ilyenkor a vízbe dobott csomagokat még viszi egy hullám.
Ott fekve, elsápadt szájjal, mondd, mit kívánsz?
Legyen mindenkinek hosszú repülése.

Porcelán, este

Az udvar még szívós láng és zene, mögötte megcsömörlik
a horizont. Belemorzsolom a szavakat, feküdjenek
csendjükben tovább. Széttört csészét aranyozok

ragasztás után, drágábbnak tűnik így a torzulás.
Mint amit a sötét ismétlésekben tapogatott a szemtelen
öntudatlanság – ügyetlen kezektől nyert alak.

Éppen beleszeretek a kis karcosba, mutogatja magát.
Ragyognak kifelé a hasadt bőrből a hibák. Nézik
a látogatók, még mire használható: maradhat,
aki most nem fordul el.