„Az egész az írógéppel kezdődött” – Interjú Pintér Tiborral

Bach Máté felvétele

Az elsősorban zeneesztétaként ismert Pintér Tibor első regénye A harmónia tébolya címmel az őszi Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásárra jelent meg. A cselekmény két megszállott kutatási folyamatot mutat be, egyet a 18., egyet pedig a 21. századi Capodistriában/Koperben. Az egész történet egy apró ezüsttárgy megtalálásával kezdődik, amiről senki nem tudja, mire használhatták.

A harmónia tébolya a Prae Kiadó Krimi ma című sorozatában látott napvilágot. Napjainkban, amikor a könyvesboltok polcai és a filmadatbázisok is tömve vannak krimikkel, hogyan lehet a műfajban újat mondani?

Én valójában nem hagyományos krimiként kezdtem írni a könyvet, és inkább bűnregénynek nevezném. Ugyanakkor a kiadó sorozatának a címe: Krimi ma, és itt a ma szón van a hangsúly. Annyi átalakuláson ment keresztül ez a műfaj, hogy igazából már nagyon nehéz meghatározni, és inkább műfaji kereszteződések sokaságáról beszélhetünk. Ami az én regényemmel kapcsolatban fontos, az Umberto Ecónak A rózsa neve című könyve, amely a nyolcvanas évek végén jelent meg, és ott volt először világosan kitapintható a törekvés, hogy a krimi szerkezetébe olyan mennyiségű művelődéstörténeti anyagot építsen bele az író, ami már-már megkérdőjelezi azt, hogy ez valóban krimi-e. Komikus egyébként, hogy A rózsa nevének amerikai kiadásaiból rendre hiányoznak a középkori teológiáról és egyéb középkori témákról való fejtegetések: láthatóan ott csak a krimiszál érdekelte a közönséget. Szegény Eco, nem hiszem, hogy ennek nagyon örült. Persze, nem akarom magamat Ecóhoz hasonlítani. De ahogy nála is mindig ott van a rejtély, ott van egy titokzatos dolog, úgy A harmónia tébolyában is ott a megtalált ezüsttárgy, és a kérdés, hogy mi lehet ez. Szerintem mindannyiunkban van érdeklődés vagy kíváncsiság aziránt, hogy ha a kezünkbe kerül egy ismeretlen tárgy, akkor rá akarunk jönni a rendeltetésére.

Sok tehát a művelődéstörténeti anyag a szövegben. Egyetemi oktatóként volt ebben valamiféle ismeretterjesztő szándék?

Szándékot nem mondanék, nem volt ebben semmi tanári küldetés, amely arra irányult volna, hogy most meg lehet ismertetni az olvasókkal ennek a kornak a zenei világát. Ezek inkább saját mániák. Nagy szerelmese vagyok a 18. századnak, és az izgatott elsősorban, hogy a saját mániáimat valamilyen más formában is meg lehet-e szólaltatni, mint ahogy azt szaktanulmányokban, adott esetben monográfiákban tesszük. Tehát, hogy a szakmán, a zenetörténeten, a zeneesztétikán, a zenefilozófián túl lehet-e valahogy máshogyan beszélni erről a témáról.

A történet egyik fele a 18. században, egész pontosan 1735-ben játszódik. Ez az a kor, amellyel zeneesztétaként a kutatásaiban is foglalkozik. Szüksége volt az ön számára egyébként is ismert korszak feltérképezéséhez további anyaggyűjtésre?

Hogyne, persze, rengetegre. Ott van rögtön a helyszín. Ez egy érdekes történet, mert a feleségemmel, amikor megyünk jobbra-balra a világban, akkor képzeletbeli novellacímeket gyűjtögetünk vagy találunk ki. Ennek az egész regénynek az eredete arra vezethető vissza, hogy Szlovéniában jártunk, Koperben, és valahogy beugrott, már nem emlékszem, melyikünknek, hogy Capodistriában esik az eső. Nagyon megtetszett nekünk ez a képzeletbeli cím. Capodistria – ahogy a szövegből is kiderül – Koper olasz neve, és amikor elkezdtem írni, akkor valahogy beugrott ez a novellacím. Valahogy becsípődött, hogy ennek a történetnek Capodistriában kell játszódnia. Nagyon megtetszett a város olasz neve, amely szó szerint az Isztria fejét jelenti. De tulajdonképpen játszódhatna bármely más kisvárosban. Az fontos volt, hogy kisváros legyen, mert nem akartam belepakolni ezt az egész történetet, mondjuk, Velencébe. Velence zenei élete olyan hihetetlenül gazdag, hogy ott komoly gondokat okozott volna, mi minden állhat még a cselekmény hátterében. Itt viszont nem volt ilyen probléma, mert ez majdhogynem egy Isten háta mögötti kisváros volt a 18. században.

Marco, a regény „nyomozója”, egyetemen oktató kutató. Adódik a kérdés: önnel kutatóként előfordult már, hogy olyan témára bukkant, amely ennyire izgatta?

A mánia… Volt, persze. Egyébként, ami fontos, hogy Marcót én szándékosan nem akartam se zenetörténészként, se zeneesztétaként ábrázolni. Egy zenén kívül álló figurát akartam szerepeltetni, mert ellenkező esetben már nagyon belterjes lenne a zenei tárgyú nyomozás, a szó szoros értelmében egy szaktudományi kutatás lenne. Így viszont a hős kívülálló, de nem teljesen, hiszen a történész és a zenetörténész egymás rokonai. Arra viszont mindenképpen törekedtem, hogy amiképpen az olvasó is rátekint erre a számára ismeretlen történetre, úgy Marcónak is ismeretlen legyen, és komoly fejtörést okozzon a számára. Ezért foglalkozik a Monarchia történelmével, és ehhez képest számára távoli világ a 18. századi Capodistria helytörténete. Abban a városban él, de nem helytörténész, így lesz a történet egy kívülállónak a tárgy iránti megszállottságából származó kutatása.

Hogy az én életemben volt-e ilyen? Igen, volt ilyen „nyomozós” kutatásom, és végtelenül izgalmas volt. Egy elveszett 17. századi kantátának eredtem a nyomába. És hasonlóan, mint a regényben is, eléggé problematikus volt a végeredmény, mert nem lehetett bizonyítani – nincsenek kellő eszközeink, nincsenek kellő információink –, hogy az adott mű, amelyről van egy leírás egy 18. század eleji szövegben, az biztos, hogy az-e, amire én gondolok, vagy amiről sejtem, hogy az lehet. Megpróbáltam megtalálni, valamit találtam, de kérdések merültek fel, azután képbe került egy másik kantáta is. Ráadásul itt kismesterekről van szó, ez egy elsüllyedt világ. A végén azzal zárult a kutatás, hogy tulajdonképpen nem lehet bebizonyítani, hogy az elveszett kantáta valóban előkerült-e a kutatások révén, mert nagyon nagy kérdőjelek maradtak. A tanulmányt megírtam, és nagyon izgalmas tapasztalat volt, egy igazi művelődéstörténeti-zenetörténeti nyomozás.

Szerepel két mester-tanítvány páros a könyvben, a korábban játszódó szálban, a Maestro és Matteo kettőse, a kortársban pedig az egyetemista Giulia kezd el segíteni Marcónak. Ez mennyire jellemző a valóságban, hogy hallgatók tudnak kutatásokban segíteni?

Ideális esetben nagyon jellemző, de tulajdonképpen mint egyetemen oktató kicsit egy ideálképet rajzoltam meg, hogy mi van akkor, amikor egy hallgatót, hasonlóan a tanárához, elfog a szenvedély a tárgy iránt. Azonban van itt egy nagyon fontos különbség: Giulia Monfalcone a család leszármazottja, és neki az elsődleges késztetése a családi múlt iránti viszonyában jelenik meg, ami bár meglehetősen ironikus, de ennek ellenére meg akarja ismerni ezt a történetet. Marcónak pedig azzal, hogy a család életébe be tud lépni, egy kincsesbánya nyílik meg, egy valóságos trezor, nevezetesen egy hatalmas családi archívum.

A harmónia tébolya a tárgyakról általában aprólékos részletességgel beszél, az emberek külsejéről azonban nincsenek benne leírások. Van ennek valami sajátos oka?

Igen. Tudniillik ezeket a karaktereket végeredményben a megszállottságuk, a kutatásaik mozgatják, és kerülni akartam az abban az értelemben vett pszichologizálást, hogy milyen lelki folyamatok zajlanak le bennük, amelyek végső soron a történeten kívüli elemek. Az egész regényt a megszállott kutatás viszi előre, és a szereplők bizonyos értelemben egy kicsit másodlagosak ebből a szempontból, ami talán furcsa egy regényben. El tudom képzelni, hogy az olvasó személyiségekre kíváncsi, itt pedig csak a tevékenységek tükrében villannak föl a személyiségnek különböző jellemzői. Mondok egy példát: Giulia és Marco megismerkednek. Adja magát, hogy ebben az esetben valami udvarlás vagy szerelem legyen, de én borzasztóan fáztam ettől, nem akartam belemenni egy ilyen históriába, amely a fő csapásiránytól nagyon-nagyon messzire visz. Ugyanakkor abszolút el tudom képzelni, bizonyos olvasók számára majdhogynem abszurdum, hogy van egy férfi meg egy nő, és nem alakul ki semmilyen szerelmi szál. Még rosszabb lett volna indokolni, hogy mondjuk nagyon ellenszenves az egyik a másiknak. Ugyanígy Marco életéről se tudunk meg sokat, nagyon szűkre szabott a karakterizálás. Ezen is gondolkodtam, hogy itt van egy egyedülálló férfi, se kutyája, se macskája. Fölmerült bennem írás közben, hogy láttassam egy kicsit a személyes életét. Lehetett volna egy felesége, vagy egy régi barátnője, vagy gyereke, vagy akármi, de mindegyik szervetlennek tűnt, mindegyikben azt éreztem, hogy mondvacsinált módon kerülne oda, csak azért, mert a regényekben gyakran arról van szó, hogy a hősöknek milyen a személyes életük. Úgyhogy aztán erről a kísérletezésről a végén teljesen letettem, úgy éreztem, erre nincs szükség.

Hogyhogy regényírásba fogott?

Mindig is foglalkoztatott a fikció. Másfelől ott van az, hogy ha az ember alámerül egy világba, amelybe beleszeretett, akkor érzékileg is közelebb szeretne jutni hozzá, mert a szereplői valódi alakok, hús-vér emberek voltak. Hogy a korabeli nevezetes zeneszerzőket szóba hozzam, mondjuk Händel vagy Bach is hús-vér emberek voltak, és ilyenkor valahogy kíváncsiak vagyunk arra a miliőre, arra a klímára, amelyben éltek. Ezt a tudomány csak korlátozottan képes megadni, mondjuk kultúrszociológiailag, még inkább kultúrtörténetileg. De az a vágy, hogy az ember valahogy belekerüljön egy kor világába, amit szeret, az csak a fikción keresztül lehetséges. Tulajdonképpen ez mozgatott engem, semmiképp nem akartam életrajzot írni. Nem érdekel igazából, hogy megírjam Händel életrajzát, mert azt már többször is megírták, regényesíteni pedig teljességgel fölösleges.

Egyébként azt még elárulom, hogy az egész az írógéppel kezdődött. Van egy régi írógépem, amelyet rendbe raktam. Befűztem egy papírt, és gondoltam, hogy akkor most írni kéne, és egyszerűen leírtam azt a kitalált novellacímet, hogy Capodistriában esik az eső, és elkezdtem valamit. Az ember úgy van ezzel, hogy aztán csak kibukik a saját mániája, mert két oldal múlva már 1735-ben voltam, és fogalmam sem volt, hogy mi lesz ebből. Végül az egész szöveget írógépen írtam meg, ami nagy élmény volt, klassz volt újra fölfedezni ezt a világot: nagyon más írógépen írni, mint komputeren, hihetetlen intimitása van a leütött betűnek. Ez messzire vezet, az én családom mindkét ágon nyomdászokból és könyvkötőkből áll, tehát van a leütött betűnek egyfajta mágiája az én szememben, és ez nincs meg a komputerben, ott csak jeleket látunk, itt viszont testi valójában odakerül a papírra a betű. Ez nagyon varázslatos volt. A regény első változatának a kézirata majdnem háromszáz oldal gépelt anyag, igazi gépirat, amely ma már teljességgel elfeledett kifejezés. Ezt természetesen megőriztem, és nagy kincs nekem, hogy gépiratként is megvan a teljes szöveg.

Gregor Lilla (1994, Albany)

Kritikus, szerkesztő. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok doktori iskola hallgatója.