N. Tóth Anikó: Selmec mint transzkulturális tér

(tanulmány)

1. Város a kultúrák metszéspontján

Vannak helyek, melyek páratlan értékeket halmoznak fel. Selmec valóságos kincsesbánya. Egykor a gazdag arany- és ezüstlelőhelyei, ma inkább kultúrája miatt. A középkori Magyar Királyság gazdasági centruma, a 18. században Pozsony és Debrecen után az ország harmadik legnagyobb városa, több évszázadon át iskolaközpont (híres evangélikus líceuma 1528-tól működött, 1763-ban pedig itt nyílt meg Európa első felsőfokú képzést nyújtó bányászati akadémiája, mely később erdészeti főiskolával bővült, s mely intézmények tanárai nemzetközi mezőnyben ismert és elismert szakemberek voltak). A város 1993 óta az UNESCO Természeti és Kulturális Örökségének része, 2019-ben A kultúra városa.

Selmec mint centrum mindig is vonzotta és befogadta a különböző kultúrákat. A szlovákok lakta régióba a 12–13. században az uralkodók hívására több hullámban érkeztek telepesek előbb Tirolból, majd Szászországból. A kolonizátorok nem csupán a fejlettebb bányászati módszereket és ércfeldolgozó technológiát hozták magukkal, hanem a szokás- és jogrendet, a nyelvet, mely a városi krónikákban és hivatalos iratokban a 14. század végétől fokozatosan felváltotta vagy kiszorította a latint. Ez a „honfoglalás” megmutatkozott a városnévben is; Selmec az azonos nevű patakról kapta a szlovák Štiavnica megnevezést, ennek német változatai a középkori iratokban Schebnyz, Schemnitz, Schembnitz, Schebnicia, a város ma is használt német neve Schemnitz. (Štefánik, 2017, 19) A középkori szlovák vagy szlovakizált cseh nyelv ritkán bukkan fel az írott dokumentumokban, holott feltételezhetően a lakosság többségének a beszélt nyelve volt. A város társadalmi hierarchiájában az etnikumok helye rögzített volt a későbbiekben is: a német gyökerű tehetős bányapolgárok – tulajdonosok, bérlők, vagyis a korabeli nagyvállalkozók (selmeci nevükön ringbürgerek, illetve waldbürgerek) foglalták el a legmagasabb pozíciókat, közülük kerülhettek ki a magisztrátus tagjai és a város első embere, a bíró is. A középréteget a kisebb bányarészek bérlői és felügyelői, a bányakamara hivatalnokai, a kézművesek és a kereskedők tették ki, javarészt szlovákok és németek. Ugyancsak főképp szlovákokat alkalmaztak a bányákban, érczúzó malmokban és kohókban, ők számítottak a legszélesebb és egyúttal a legszegényebb rétegnek a társadalom peremén. A város populációjának két meghatározó nemzetiségéhez más etnikumok képviselői is csatlakoztak: a bányahivatalnokok, tanárok, kézművesek, kereskedők között cseheket, magyarokat, (a 19. század második felétől) zsidókat és más nemzetiségeket is találhatunk. A magyarok lélekszáma csak a 19. század során, főképp a kiegyezés után növekszik meg (ezt két adattal érzékeltetem: míg 1880-ban 15 262 lakosából 11 662 szlovák és 1 489 magyar anyanyelvű volt, addig 1910-ben jelentős arányváltozást tapasztalhatunk, hiszen 15 185 lakosából 8 341 szlovák és 6 340 magyar anyanyelvű volt, web 1). Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a Csehszlovák Köztársaság megalakulása következtében radikális változás áll be: 1921-ben 13 264 lakosából 11 956 cseh-szlovák és mindössze 660 magyar élt Selmecen (akik nem voltak hajlandók letenni az állampolgári esküt az új államban, azoknak el kellett hagyniuk az országot, web 1). A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint Selmecnek 10 409 lakosa volt, ebből 9 006 (86,52%) szlovák, 35 magyar (0,34%), 2 német (0,02%), 45 cseh (0,4%), 51 roma (0,49%) stb. (web 2).

A város lakossága folyamatos mozgásban és cserében volt, a történelmi események, politikai hatalomváltások, természeti csapások, a gazdasági feltételek, munkavállalási lehetőségek változásai mindig is befolyással voltak a letelepedési és elvándorlási kedvre. Az egyes társadalmi rétegek mindennapos érintkezése, valamint vegyes házasságok révén szüntelen keveredtek, átjárták egymást nyelvek, hagyományok, kultúrák, kialakítva egy sajátos lokális tudatot, mely létrehozta a jellegzetes selmeci hibrid nyelvet. Ez folyton változó állapotában ma is él.1 A selmeci nyelv szótárában a háztartásra, a bányamunkákra, kézművességre, üzletre, öltözködésre vonatkozó kifejezések torzított német szavak, számos helynév is német eredetű (pl. Paradajz – das Paradies – Paradicsom-hegy, Kamerhof – der Kammerhof – a kamaragrófok székhelye, Glanzenberg – der Glanzenberg – Csillogó-hegy, tajch – der Teich – bányató). A magyarból a családi, rokonsági viszonyok megnevezéseit vették át, még szlovák környezetben is előkerülnek az apo, apík, néna, kerestapa, valamint a szitkozódás, káromkodás kifejezései (teremtete, azaňád stb., Hykisch, 2018, 112).

2. Írók Selmecen/ről

Selmec mint a kultúrák találkozásának helyszíne számos jelentős író, költő vagy éppen irodalomtudós életében meghatározó tér és idő, szülőföld vagy átmeneti otthon, a városhoz kapcsolódó élmények gyakran szövegekben is tetten érhetőek. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül olyan életművekre hívom fel a figyelmet, amelyek (esetleges) vizsgálatához a transznacionális, ill. transzkulturális értelmezési keret új szempontokat kínálhat. A válogatásban Németh Zoltán Transzkulturalizmus és bilingvizmus. Elmélet és gyakorlat c. tanulmányában kijelölt vizsgálati körökre támaszkodom (Németh, 2018, 15–16). A biográfiák és életművek legkisebb közös többszöröse az utazás, a kimozdulás, eltávozás, visszatérés mint az identitás felismerésének lehetősége. (Faragó, 2009, 103)

Három csoportba sorolom a választott szerzőket. Az első csoportba azok tartoznak, akiknek szoros életrajzi kötődésük van a városhoz: itt születtek, nőttek fel, vagy életük jelentős részét itt élték le.

Egyikük Paulus Rubigallus vagy Rubigall Pál (1510?–1577). A dúsgazdag bányapolgárokat felvonultató, feltehetően sziléziai eredetű család nevét már a 13. században is jegyzik a selmeci krónikák. A magát olykor Pannoniusnak is nevező Pál a kor szokásainak megfelelően előbb világot lát, Wittenbergben többek között Melanchton tanítványaként nagy műveltségre tesz szert, amit hazájába visszatérve kamatoztat. Nyelvtehetségének és szónoki képességeinek köszönhetően a magyar rendek követsége tagjaként 1540-ben eljut Konstantinápolyba. Ennek az utazásnak az élményeit foglalja össze verses főműve, a Hodoeporicon Itineris Constantinopolitani (melyet Wittenbergben adott ki 1544-ben). A magyarországi utazási irodalom egyik korai, jelentős darabja Konstantinápolyi utazás címmel Tardy Lajos fordításában magyarul is olvasható (Pándi, Illés, 1990), és hozzáférhető szlovák nyelven is. (Rubigall, web)

Rubigallus fiatalabb kortársa, Pavol/Pavel Kyrmezer (1550–1589) Selmecbányán született (erdélyi szász apja a királyi kamara alkalmazottjaként került a városba). Krakkóban végzett teológiát, majd élete jelentős részét Morvaországban élte le. A szlovák és cseh irodalomtörténet egyaránt számon tartja (ahogy ezt kétalakú keresztneve is igazolja) mint kiemelkedő humanistát, egyházi írót, a reneszánsz dráma jeles művelőjét – így életműve „utazik” két kultúra között. Verses komédiáit cseh nyelven írta: legismertebb közülük a Komedia česká o bohatci a Lazarovi (Cseh komédia a gazdag emberről és Lázárról), amely címében is hangsúlyozza a nyelvét.

Talán kevéssé ismert, hogy Czvittinger Dávid (1673–1743), az irodalomtudomány egyik első hazai művelője is Selmecbányán született (kalandos életútja is itt fejeződött be). 1711-ben Lipcsében adta ki Specimen Hungariae Literatae… (A magyar tudományosság összefoglalásának kísérlete) c. művét, amely – egyesítve az irodalomtörténet és a tájékoztató bibliográfia műfaját – 296 hungarus tollforgató életrajzi és bibliográfiai adatait gyűjtötte össze (tehát nem csupán magyarok, hanem olyanok is szerepelnek benne, akik a korabeli Magyarországon éltek és alkottak, így regionális szempontokat érvényesítve kerültek be különböző kultúrákhoz tartozó szerzők).

A szülővárosát politikai okokból elhagyni kényszerülő Kosáryné Réz Lola (1892–1984) irodalmi teljesítményének megítélése rendkívül hullámzó ugyan, az utóbbi évek feminista szemléletű kutatásaiban viszont találunk termékeny újrafelfedezési és -értelmezési kísérleteket.2 Selmec témájú regényei – többek között az Ulrik inas (1921), A vén diák (1927), a Selmeci diákok (1933) a szórakoztatáson túl figyelemre méltó várostérképet is kirajzolnak.

Selmecbányán született és életének jelentős részét itt élte le Jozef Horák (1907-1974) szlovák tanító, gyermek- és ifjúsági író, szülőföldje múltjának elkötelezett kutatója és regényes megörökítője. Elsősorban történelmi regények fűződnek a nevéhez, melyek közül pl. a Zlaté mesto (1942, Az arany város) a kulturális emlékezetben hagyományosan negatív figuraként szereplő Rössel Borbála történetét beszéli el az értékítélet megfordításával, a Smrť kráča zlatému mestu (1968, A halál az arany város felé lépeget) című regénye ugyancsak a 16. századi Selmecet teszi meg cselekménye színhelyéül.

Az 1932-es selmeci születésű Anton Hykisch az ún. ’56-os generáció tagja (Pavel Vilikovský, Vincent Šikula, Ján Johanides és mások mellett). Első regényét (Krok do neznáma, 1959, Lépés az ismeretlenbe) ideológiai okokból bezúzták. ’68 után elhallgattatták. 1993 és 1997 között Szlovákia kanadai nagykövete volt. Történelmi regényei – a Čas majstrov (1977, Mesterek kora), Miľujte kráľovnú (1984, Szeressétek a királynőt), Verte cisárovi (2016, Higgyetek a császárnak) a kortárs szlovák próza figyelemre méltó teljesítményei, csakúgy, mint kanadai és kínai úti élményeit feldolgozó művei.3 Önéletrajzi városesszéje, a Moja Štiavnica (2012, Az én Selmecem) lebilincselő olvasmány a 20. századi Selmecbányáról.

A Selmechez köthető szerzők második csoportjába azokat soroltam, akik „transz” állapotban, vagyis bizonyos értelemben átutazóban voltak Selmecen tanulmányaik vagy munkavállalásuk miatt. Legtöbbjüket az evangélikus líceum hozta a városba, mely szellemi központként nem csupán Selmec és környéke, hanem távolabb fekvő régiók fiataljai számára ígért a jövőben kamatoztatható tudást, társadalmi felemelkedést, így az intézmény sok nyelv, nemzetiség, kultúra metszéspontjává vált. Önképzőköre (vagy önképzőkörei) számos később jelentőssé váló szlovák és magyar szerző szárnypróbálgatásainak biztosított(ak) keretet: ilyen Andrej Sládkovič (1820–1872), a szlovák romantika kiemelkedő költője, akit Selmecen megélt szerelmi csalódása indított a szlovák szerelmi költészet egyik csúcsának számító Marína c. poémájának (1846) megírására. A líceum részben kudarcos hely volt a tizenhat éves Petőfi (1838-ban még Alexander Petrovics) számára, aki a tanítási órákon rendre rosszul teljesített, az önképzőkörben azonban már a röpke itt töltött fél év alatt is felhívta magára a figyelmet.

A líceum szellemisége formálta Mikszáth Kálmán (1847–1910) gondolkodását, személyiségét 1863–1866 között. Selmec is mély benyomást tett rá: az irodalmi sikert meghozó Tót atyafiak novellaciklus egyik elbeszélésében, Az arany kisasszonyban szemléletes és iróniával telített városleírást nyújt, a szereplők pedig egykor élt selmeciektől kaphatták a nevüket.

Átutazónak számított Selmecen Emil Boleslav Lukáč (1900–1979) és Alžbeta Göllnerová (1905–1944) is, az egyikük diákként, a másikuk tanárként. Közös pontjuk, hogy átutazók a magyar és szlovák kultúra között is, hiszen Lukáč Ady szlovák fordítója, 1943-ban pedig a tizenhét magyar költő műveiből összeállított Na brehu čiernych vôd (Sötét vizek partján) c. költészeti antológia terjedelmes bevezető tanulmányában a szlovák és a magyar nemzet kölcsönös közeledésének és együttműködésének fontosságát fejtegette, kiváltva a korabeli politikai hatalom éles kritikáját. (Tomiš, 2000, 283) A szlovák hungarológusok élvonalába tartozó Göllnerová lefordította Móricz Sáraranyát, tanulmányaiban Mikszáth, Ady, Szabó Dezső műveivel foglalkozott; Eötvös Józsefről írt 250 oldalas szlovák nyelvű monográfiája (1937) pedig rendkívüli tájékozottságáról tanúskodik. (Tomiš, 2000, 281) Nem mellesleg a szlovák feminizmus úttörője is, a Žena novej doby (Újkori nő) című tanulmánykötet szerkesztője és szerzője, a magánkiadásban 1939-ben megjelent impozáns, 600 oldalas kötetet azonnal betiltották, gyakorlatilag máig elérhetetlen.

A harmadik csoportot olyan szerzők alkotják, akiknek fantáziáját megmozgatták a selmeci legendák, rémtörténetek, pletykák, anekdoták, bár talán sosem jártak a városban (vagy ha igen, legfeljebb turistaként). Ilyennek számít gróf Zichy Géza (1849–1924), aki 1881-ben jelentette meg A leányvári boszorkány c. költői beszélyét tizenkét énekben, Zichy Mihály grafikáival, mely az imént Horák kapcsán emlegetett, dúsgazdag, ám nem éppen feddhetetlen erkölcsű selmeci Rössel Borbála történetét dolgozza fel. Ugyane címet viseli, bár témájában teljesen eltér a századforduló ködlovagjának, Lovik Károlynak (1874–1915) vidám hangvételű 1904-es regénye. (A selmeci akadémisták viselt dolgaival kiegészülő romantikus szerelmi történetből 1938-ban film is készült Gertler Viktor rendezésében, Csortos Gyula főszereplésével.)

Ezt a csoportot bővítheti két viszonylag friss regényével Horváth Péter (1951). A Szegeden élő szerző a Bogárvérrel (2011) és A képíró (2013) c. opusainak fontos teréül ugyancsak a 15–16. századi Selmecet választotta.

3. Képírómesterek kora

A továbbiakban két regényről lesz szó. Az egyik Anton Hykisch Čas majstrov (1977, mely magyarul Mesterek kora címmel 1981-ben jelent meg L. Gály Olga fordításában), a másik Horváth Péter A képíró (2013) c. regénye. Hykisch műve valójában két lazán kapcsolódó, önállóan is olvasható regényből áll: a Majster M. S. (M. S. mester) és a Trinásta komnata (magyarul A tizenharmadik óraként jelent meg) címűből, melyek közül csupán az első részre fókuszálok. Horváth opusának is van „előzménye”: a Bogárvérrel (2011) c. regény, melyre vizsgálódásom ugyancsak nem tér ki. A szlovák és a magyar szerző regényeinek közös jegye a történeti narratíva, méghozzá azonos tér-időbe ágyazva: a regényesemények szálai Selmecen futnak össze a 15. és 16. század fordulóján. A lokális történelmet nem elmesélni vagy rekonstruálni igyekeznek, hanem elsősorban konstruálják azt a historiográfiai metafikció eljárásait alkalmazva (ilyen az idő- és a térbeli viszonyok elbizonytalanítása, a nézőpont- és szólamváltogatás, az öntükröző mozzanatok és az allegorikus jelentéslehetőségek megsokszorozódása).

Mindkét regény meghatározó figurája egy mesterember, pontosabban egy festőművész, amire a címek, alcímek is utalnak: Hykisch a két kötetet összekapcsoló főcímmel és az első kötet címében a nevet jelölő monogrammal, Horváth a szokatlan képzésű foglalkozásnévvel, amit az alcím pontosít: M. S. mester története. A névjegy a selmecbányai Szent Katalin-templom késő gótikus szárnyasoltárának titokzatos megalkotójára vonatkozik, akinek a személye régóta foglalkoztatja a művészettörténészeket. Azonosítását az is nehezítette, hogy a szárnyasoltárt – feltételezések szerint a török veszély miatt – szétszedték; a Mária életének és a passiónak a mozzanatait ábrázoló táblafestmények szétszóródtak, kallódtak, kalandos körülmények között kerültek mai helyükre.4 Az ikonográfiai összehasonlítások sem hoztak megnyugtató eredményt, s ezidáig nem ismertek M. S. mester korábbi és a selmecbányai oltár képeinek elkészülte, vagyis 1506 utáni munkái. Abban azonban feltétlenül megegyeznek az elemzők, hogy a magyarországi késő gótika kimagasló teljesítményéről van szó. Több vélemény is felmerült, az egyik az, hogy az M. S. iniciálé egyetlen rendkívüli képességű személyre utal, más vélekedés szerint akár kollektív jelölője is lehet egy több festőt foglalkoztató műhelynek, sőt akár egy brand is lehet, amelyben az S betű a selmeci mester(ek) példaképei, a Nürnbergben és Krakkóban alkotó Veit Stoss és/vagy a colmari Martin Schongauer kvalitásai előtti tisztelgés jele. (Buran, 2017, 123–124) Hozzátehetnénk azt is, hogy az S a városhoz való tartozást, a lokális elköteleződést is jelentheti akár (nyelvre való tekintet nélkül: Selmec, Štiavnica, Schemnitz – valamennyi névváltozat kezdőbetűje S).

A mester személyét körülvevő bizonytalanság korántsem nehezítette a regényírók dolgát, sőt inkább felszabadító hatást tett rájuk: mindketten leleményesen kitöltik, azaz megkonstruálják a maguk M. S. mesterének figuráját és biográfiáját. Az identitásteremtő aktusnak több jellegzetességére is érdemes figyelni. Az első lépés a névadás, vagyis a monogram feloldása: mindkét regény a Sebastian nevet használja – a művészettörténeti és levéltári kutatások eredményeit, adatait felhasználva (Hykisch, 1983, 509); a szlovák domesztikált változatban (a szlovák helyesírási tradíció szellemében) a Šebastián, a magyar a latinból átvett Sebastian alakban. A latin a műveltség nyelve, a kiválasztottság jele is lehet, de a középkor közös nyelveként is tételeződhet. Az M betű a mester – szlovákul majster, a magyar regényben Master – a szakmáját magas színvonalon művelő személy jelölője. A festő szignatúrája voltaképpen önreflexió is, M. S. mester létezésének „ábrázolása”, bizonyítéka (Bílik, 2008, 38). Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy M. S. korszakhatáron él, amikor a művészekké avanzsáló mesterek kilépnek az anonimitásból, és névvel, kézjeggyel deklarált önálló személyiségekké válnak. Az individualizáció aktusára (Bílik, 2008, 39), a régi szabályok és új törekvések vitájára reflektál Hykisch regényének egyik szöveghelye is. (Hykisch, 1983, 224) A magyar és a szlovák regény a mester életkorának meghatározásában eltér: Šebastián pályája elején tartó huszonéves fiatalember, Sebastian viszont a negyvenes éveinek végén jár, amikor Selmecen feladatul kapja a Szent Katalin-templom oltárának elkészítését. (Hozzá kell tennem, hogy míg Hykisch regénye a mestert központi szerepbe helyezi, azaz rajta – sorsán, pozícióján, értékrendjén – keresztül biztosít rálátást a korabeli társadalom működésére, a történelmi folyamatokra, addig Horváthnál több párhuzamos, illetve bizonyos pontokon érintkező sorsrajz és a narraciós figyelem tekintetében egyenrangú figurák egyikeként szerepelteti M. S.-t, miközben az foglalkoztatja, miképpen szól bele a nagytörténelem a kisember élethelyzeteibe).

A főhősben több identitás kereszteződésének lehetünk tanúi: Hykischnél Šebastián német anya és vend (vagyis szlovák) apa harmadik gyermeke; a házasság révén az apa ugyan waldbürgerré válik, vagyis egyet lép a társadalmi ranglétrán, viszont nem bányatulajdonos, csak bérlő (keverék selmeci nyelven linčaftník), aki maga is kénytelen nap mint nap alászállni a bányatáróba. Horváthnál az apa a Sziléziából származó nincstelen Bergmann (a német eredetű bányász jelentésű szó tehát beszélőnév), az Erzsébet keresztnéven szerepeltetett anya pedig magyar. A származás és hibrid identitás egyrészt tükrözi a selmeci etnikai (és társadalmi) viszonyokat, másrészt a szerzők – bizonyára nem véletlenül – a német mellett saját nemzetiségüket rendelik a figurához (vagyis egy kisajátítási eljárásnak lehetünk tanúi). Sebastian mindkét regényben szakít a családi tradícióval: megélhetését nem a legyökerezéssel, röghöz kötöttséggel járó bányamunkával kívánja biztosítani, hiszen tehetsége és ambíciója más pályára predesztinálja. Ehhez azonban el kell hagynia a szülővárosát.

Az utazás, a térben való áthelyeződés mint intenzív nézési, hallási, megfigyelési helyzet meghatározó és visszatérő eleme mindkét regénynek, ami alkalmat ad a személyiség mozgásban tartására; az aktuális én és az előzetes én, sőt az utólagos, jövőbeli én egymásra vetül (Faragó, 2009, 100), miközben az identitás alakulására, formálódására, a különböző kultúrák metszéspontján a saját és az idegen összevetésére, vagyis transzkulturális tapasztalatszerzésre is sor kerül. Mindkét regény indító mozzanata is az utazás, ami lendületet ad a szövegnek: Hykisch nyitányában Šebastián Budáról (de az elszórt utalások szerint feltételezhetően Németországból) utazik Selmecre, hogy felváltsa a festőműhely idős vezetőjét, és a városi tanács megbízásának eleget téve megfesse a frissen felépült templom oltárképeit. Horváth regényének felütésében Sebastian egy terjengős levélben számol be barátjának, Albrecht Dürernek a tőle, vagyis Nürnbergből hazafelé tartó útján megélt viszontagságairól, melynek egyik fontos felismerése a kiszámíthatatlanság: az idegen megítélése mindenkor és mindenütt bizonytalan, hiszen ugyanaz a tulajdonsága, képessége, magatartása hol elfogadást, hol elutasítást vált ki. A Selmecre, vagyis haza érkező S-t azonban nem ismerik fel, vagyis gyanús idegenként, betolakodóként tekintenek rá, ami csaknem az életébe kerül. Hykisch Šebastiánja a regényidő alatt többször is elhagyja a várost. Az egyik jelentős esemény, a krakkói tanulmányút leírása részletesen taglalja a Veit Stosszal, illetve a képeivel való találkozást, aminek hozadéka a mester formáitól, technikájától való elszakadás, vagyis az önállóvá válás, az egyéni kézjegy kialakításának igénye. Horváth Sebastian- figurája többet van úton, pontosabban változatosabb tereket jár be, ami mesterré válásának záloga is egyben: nevelődésének terein szerzett tapasztalatai nyomán egyesítheti az északi (dunai) és az itáliai festőiskolák, műhelyek hagyományait, formaelemeit, vívmányait (a fikció szerint találkozik a legnagyobbnak számító mesterekkel), hogy a keveredésből profitálva létrehozhasson saját képi világában valami különlegeset, szokatlant, innovatívat. Ahogy a nyitány, úgy a zárlat is utazást ír le mindkét regényben, ezúttal Selmecről távozik alkotóereje teljében, sikereinek fényében – újabb megbízások reményében – M. S. mester, ám az utazás végzetessé válik, a célhelyre ugyanis nem érkezik meg: álmában rablógyilkosság áldozata lesz.

A mobilitás biztosította megismerés kitüntetett helye, domináns épülete a templom, székesegyház, kápolna, legyen az bármely geográfiailag meghatározható lokalitásban. A regényesemények szempontjából legfontosabb, centrummá váló helyszín nyilvánvalóan a selmecbányai Szent Katalin-templom, melynek jelentősége a szövegtérben túlmutat a krakkói, nürnbergi vagy római székesegyházon is. A templom szakrális tér, mely az égi és földi találkozásának metszéspontja, ahol az idő kitágíthatósága keretet ad az örökkévalóvá váló pillanatnyiságnak. Az új selmeci templom azonban még üres. A város nyüzsgő, profán középpontjából falakkal kimetszett tér önmagában nem képes megteremteni az isteni szférával való kommunikációt, ezért van szükség médiumokra. Ennek minősül az oltár is, az áldozat bemutatásának, az isteni jóindulat, kegyelem, gondviselés elnyerésének helyszíne. M. S. mester felelőssége tehát rendkívüli: neki kell kitöltenie az üres teret, értelmet adni a hiánynak, értelmezhetővé tenni a két szféra párbeszédét. A gótikus szárnyasoltárok természete, hogy nem egyetlen alakot vagy bibliai eseményt dolgoznak fel, hanem festmények és domborművek vagy szobrok sokaságával figurákban és jelenetekben gazdagok. A szárnyak állapota mindezeken túl szimbolikus: a két nagy keresztény ünnepet megelőző időszakban, advent idején és nagyböjtben a szárnyak bezárása az isteni titokra utal, az ünnepek idején kitárt szárnyak pedig az isteni kinyilatkoztatást jelentik. M. S. mester 4-4 képből álló két ciklust tervezett a selmeci oltárra, egy derűset, amely Mária életének momentumait jeleníti meg (az idők során egy táblakép eltűnt, mely valószínűsíthetően az angyali üdvözletet ábrázolta) és egy drámait, amely Krisztus szenvedéstörténetének kiemelt stációit mutatja. A születés és a halál misztériumát, a lét végső kérdéseit tematizálják tehát. A képek transzkulturális jegyeket is hordoznak több szinten is: a Királyok imádása, a Krisztus az Olajfák hegyén, a Keresztvitel és a Kálvária alakjai között számos eltérő nációjú személy ábrázolása látható, amit a festő az arcvonásokkal és az öltözékkel érzékeltet, elhelyezkedésükkel és a színhasználattal hangsúlyozza a Máriához, illetve Krisztushoz való viszonyukat. Az idegenség és másság a hódolat (Királyok imádása) és a gyűlölet (Kálvária) gesztusaiban is megnyilvánulhat. Mindezek Hykisch és Horváth regényében is tematizálódnak az alkotási folyamat válságainak és csúcspontjainak reflexióiban, illetve a képleírásokban. A hársfára festett táblaképek a határátlépések helyszínei is: hasonlóképpen, ahogy a szépirodalmi szövegek formaemlékezete messzire nyúlik, különböző kultúrákból tartalmaznak képeket, formákat, utalásokat, szimbólumokat, melyek lokális vagy nemzeti értelemben adaptálódnak vagy átformálódnak, úgy a festmények is létrehozhatnak transzlokális tereket, melyek átjárást biztosítanak térben és időben távoli kulturális jelenségek között. (Rákai, 2015, 236, 239). Ebben az esetben nemcsak témák, hanem motívumok, szerkesztésmódok, technikák, anyaghasználati szokások utaznak egyik műhelyből a másikba, egyik képről a másikra.

A templom terének kitöltése és feldíszítése, az oltár megalkotása a városlakók közös érdeke, Hykischnél sokkal inkább a magisztrátus és a tehetős polgárok, semmint az egyház képviselői, Horváthnál főképp a dominikánus kolostor apátja szorgalmazza elkészültét. Mindkét regény kiemeli a polgárok azon ambícióját, hogy a selmeci templom belső kiképzése túltegyen a kor híres templomain, ezért választják ki gondosan a mestert, s támogatják nagyvonalúan munkáját. Szokás volt a donátor arcvonásait belekomponálni valamely megfestett alakba, ezért presztízskérdéssé vált a selmeci waldbürgerek számára, melyikük arca néz majd le a táblaképekről. Hykisch mestere nem felel meg a várakozásoknak, nagy megbotránkozást vált ki, amikor Mária vagy Krisztus arcát a méltatlannak, bűnösnek tartottakról, a társadalomból kitaszítottakról, többek között a pellengérre állított szajháról és a felkelés vezéréből gyilkossá váló megkínzott és kivégzett bányászról mintázza, ami nemcsak szociális érzékenységét, a szenvedők iránti együttérzését bizonyítja, hanem a határátlépés és felcserélődés aktusaként írható le: a szent profanizálódik, a profán szentté válik. A képíróban a templom mint tér is profanizálódik, hiszen Sebastian nemcsak ott rendezi be a műhelyét, hanem lakhelyéül is szolgál – eszik, alszik, szeretkezik benne. Horváth a polgárok képre kerülésre, illetve a dehonesztáló alakként megjelenés elkerülésére irányuló igyekezetét több szöveghelyen parodisztikusan írja le.

M. S. társadalmi viszonyaira is a liminalitás jellemző. Hykisch regényében a megrendelők vagy donátorok a képek minősége, a művészi teljesítmény alapján nemcsak anyagiakban jutalmazzák, hanem maguk közé fogadják, amit még a dúsgazdag polgárlánnyal kötött házasság is megerősít. A származása által predesztinált társadalmi pozíció tehát másodszor mozdul ki: ezúttal kézművesből tehetős waldbürgerré válik, azaz felfelé lépked, miközben nem feledkezik meg azokról a csoportokról, ahonnan kivált. Horváthnál sokkal változatosabb és kiszámíthatatlanabb a kapcsolati háló alakulása, a véletlenek rendezik Sebastian hol szerencsésebb, hol kedvezőtlenebb szociális helyzeteit, melyekben szinte mindig idegen marad.

Érdemes kitérni a hatalomhoz való viszony megjelenítésére a két regényben. Hykisch M. S. mellé rendeli Martin Salius alakját, aki voltaképpen kollégája és riválisa: ügyes kezű szobrász és festő. Mesterségbeli tudásban közel állnak egymáshoz, habitusukban és értékrendben viszont különböznek, ezért nem válhatnak barátokká. Salius a mindenkori hatalomhoz dörgölőzve igyekszik munkához, anyagi támogatáshoz és magasabb, szilárdabb társadalmi pozícióhoz jutni. Nem ismer lehetetlent: a királynőnél eléri, hogy a városi tanács kivételt tegyen, jöttmentként (vagyis idegenként) házat vásárolhat a főtéren (ami kizárólagosan a waldbürgerek privilégiuma). Salius perc-ember, modelljeit érdekből választja, alkotásait a gyors sikernek rendeli alá, éppen ezért lesznek felszínesek, a hatalom és a közízlés kiszolgálói, bár jól megél belőlük. Vele ellentétben M. S. törekvése az anyag gondos kimunkálása, a filozófiai távlat megteremtése, az egyéni formák megalkotása, amit vívódások, kételyek mentén ér el, s bár szolgálatkészen végzi el a rá bízott munkát, nem szolgálja vakon sem a világi, sem az egyházi hatalmat, igyekszik független maradni. Kettejük vitája a régi és az új vitája is: a késő gótika korában M. S. már a reneszánsz érzés- és formavilágra tapint rá, míg Salius a jól bejáratott eljárásokkal él. Horváth regényében a legnagyobb konfliktus nem a festők között alakul, hanem a dominikánus kolostor apátja és a helyére törő perjel, Pius között éleződik ki. Az apát a befelé forduló vallásosság, az elfogadás, megbocsátás képviselője, Pius számára egyetlen, kizárólagos érték a hatalom, aminek eléréséért bármilyen eszközt bevet. Kettejük harca a jóság és gonoszság párbaja, ami M. S. mester életére és alkotásfolyamatára is hatással van: az apát támogatja, Pius akadályozza a munkáját. Pius végül elnyeri méltó büntetését: saját intrikája hálójának foglyává lesz.

Szólni kell arról is, hogy mind a Mesterek korának M. S. mester kötete, mind A képíró műfaji határátlépések sorozatát hajtja végre. Egyrészt a múltreprezentáció egyik lehetőségeként történelmi regényként határozhatók meg: eseményeik beágyazódnak egy történelmi korszakba és térbe, szereplői között valós személyeket találhatunk (uralkodókat, selmeci polgárokat, festőművészeket), feltárják az adott kor társadalmi viszonyait. Másrészt életrajzi regényként is olvashatók: Hykisché M. S. mester biográfiáját konstruálja meg, Horváthé párhuzamosan több alakét (a festőén kívül a kódexmásoló dominikánusból könyvnyomtatóvá váló Johannes barátét és a hendikepes Nyulacskáét, a kolostori szolgáét, aki később nemcsak megmenti és hazavezeti, hanem hűen szolgálja M. S.-t). Felkínálják a művészregény-olvasatot is: a mester választásait, műhelytitkait, érzelmi kondícióját, törékeny társadalmi pozícióját írják le. A képíró a nevelődési regény és a próbatételes kalandregény kódjait is mozgásba hozza, s az utazási regény sajátosságai is felfedezhetők benne. Mindkét regény összetett elbeszélőszerkezetet alkalmaz. Hykischnél a belső monológ, a heterodiegetikus narráció, az emlékirat, a levél, a hosszú dinamikus párbeszéd, vagyis a személyes és tárgyias beszédmód váltakozik. Hasonló tapasztalatokra tehetünk szert a Horváth-regényben is, csak ravaszabb és áttételesebb megoldások bevetésével: nemcsak Dürernek írt leveleiből szerzünk információkat a festőről, hanem M. S. mester történetét pl. Nyulacska feljegyzéseire emlékezve Johannes barát mondja tollba Heltai Gáspárnak… Elbeszélők és hősök ki-be járnak egymás történeteiben, ami magában rejti az események jelentőségének felnagyítását vagy éppen leszűkítését, ferdítését, átszabását, a szubjektum szűrőjén átjutó jelenségek megértését, de félreértését is akár.

Mindkét regényben kitüntetett szerepet kap az ekphraszisz, vagyis a képi reprezentáció verbális reprezentációja. Ez az alakzat Visy Beatrix szerint „olyan multimediális együttállásra tör, amelynek során kép (vizualitás) és nyelv (verbalitás) nyughatatlan párharca zajlik, ezért a képleírás zavart, fennakadást okoz … legtöbbször nem fogható fel homogén, zökkenőmentes ábrázolásként, nem rejti el saját problematikusságát”. (Visy, 2017) Hykischnél a képleírás rendszerint alkotáslélektani folyamatba ágyazva jelenik meg (pl. Krisztus az Olajfák hegyén, 111–112), melynek során a külső és belső nézőpontokat sűrűn váltogató narráció zaklatottá válik, a kihagyások, utalások mentén feszültség támad, a kép lényegéhez jutás akadályokba ütközik. Hasonlóan idegen marad a képek jelentése a Horváth-regény több szöveghelyén: bár a frissen elkészült képeket egyházi személyek magyarázzák az összegyűlt híveknek, a kollektív befogadási kényszer mégsem teszi lehetővé az egyéni értelmezéseket. A képleírások egyben öntükröző alakzatok vagy kicsinyítő tükrök is. Horváthnál ezt a szerepet tölti be a passió színházi előadásként játszott változatának beillesztése, illetve a velencei karnevál leírása is. Hykischnél mindez a téma súlyának megfelelő komolysággal történik, Horváth az irónia és a paródia felforgató eljárásait használja a művészet feladatának, szerepének, viszonylagos megítélésének érzékeltetésére.

Amint a fentiekből is kitűnik, számos Selmechez kapcsolódó életmű, szöveg nyílik meg a transzkulturális vizsgálódások számára, feltétlenül érdemes tehát alászállni ebbe a kincsesbányába.

—

1 Vö. Anton Hykisch Moja Štiavnica – Az én Selmecem c. vallomásos városesszéjével. Ízelítő
a selmecinából: „Čo nemáš zicflajš? Odlož si vercajg na kisnu, len hámrik vyber zo šuplódne.
Ja vytiahnem lajtru. Choď na gang, lofni si na zicel, daj si dolu štrimfle. Pozri na dach, koch sa
nám rozpadáva. Musíme ho zazifrovat, kým príde apík z varštatu. Inak ti kerestmama nedá
jauznu“. Köznyelvi szlovák fordításban: „Neposediš na zadku? Odlož si nástroje na debnu,
len kladivo vyber zo zásuvky. Ja vytiahnem rebrík. Choď na verandu, sadni si na stoličku,
vyzuj si hrubé ponožky. Pozri sa na strechu, komín sa rozpadáva. Musíme ho zabezpečiť,
kým sa vráti otec z dielne. Inak ti krstná nedá olovrant.” (Hykisch, 2018, 111)

2 Vö. Borgos Anna: A világ tisztogatása. Kosáryné Réz Lola = Borgos Anna – Szilágyi Judit (szerk.): Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Noran Könyvesház Kft., 2011, 335–385.; Kádár Judit: A gyengéd férfiak korán haltak. A történelmi önreprezentácó feminista megújítása Kosáryné Réz Lola regénytetralógiájában. Kalligram, 2009. 5. sz. 73–78.; Kádár Judit: Egy tiltott táj igézetében. Kosáryné Réz Lola (1892–1984). = Varga Virág – Zsávolya Zoltán (szerk.): Nő, tükör, írás. Értelmezések a 20. század első felének magyar irodalmáról. Ráció Kiadó, Budapest, 2009, 392–401.; Kádár Judit: A női geneológia mint hitvallás. Kosáryné Réz Lola antirasszista történelmi regénytetralógiája. TNTeF, 2011. 1. sz.; Kádár Judit: Az elfojtás szerepe a társadalmi identitás létrehozásában. Bűntudat és bűnhődés Kosáryné Réz Lola műveiben. TNTeF, 2014. 1. sz.

3 Kanada nie je “kanada” (1968, Kanada nem „kanada” – riportok), Dovolenka v Pekingu (1990, Szabadságon Pekingben)

4 A Vizitáció – vagyis Mária és Erzsébet találkozása a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, a Jézus születése című kép a hontszentantali plébániatemplomban, a Krisztus az Olajfák hegyén, a Keresztvitel, a Kálvária és a Feltámadás az esztergomi Keresztény Múzeumban, a Királyok imádása pedig a lille-i Musée des Beaux Artsban található; az oltárszekrényben domináló három szobor közül csupán a Madonna látható ma a Szent Katalin-templomban, bár nem az oltáron, hanem a bal oldalfalat támasztó pilléren, Szent Katalin és Szent Borbála szobra pedig a selmecbányai Jozef Kollár Galériában látható.

—

Felhasznált irodalom

• Bílik, René 2008. Historický žáner v slovenskej próze. Bratislava, Kalligram – Ústav slovenskej
  literatúry SAV.
• Buran, Dušan 2017. Interiér = Vošková, Katarína (eds.): Kostol svätej Kataríny v Banskej Štiavnici
  – klenot neskorej gotiky na Slovensku. Banská Štiavnica, Spolok Banskej Štiavnice ’91, 91–148.
• Faragó Kornélia 2009. A viszonosság alakzatai. Transzkulturális jelentésélmények = uő: A viszonosság
  alakzatai. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 100–109.
• Hykisch, Anton 1983. Čas majstrov. Bratislava, Tatran.
• Hykisch, Anton 2018. Moja Štiavnica. Bratislava, Marenčín PT.
• Horváth Péter 2013. A képíró. Budapest, Noran Libro.
• Németh Zoltán 2018. Transzkulturalizmus és bilingvizmus. Elmélet és gyakorlat = Németh Zoltán
  – Roguska, Magdalena (eds.): Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban. Nyitra,
  Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-európai Tanulmányok Kara, 9–18.
• Rákai Orsolya 2015. Fogalomfosszíliák, identitás-kövületek: a transznacionális poétika lehetőségei
  az individuális, a kollektív és az idegen metszeteinek újragondolásában = Helikon, 2015/2.
  233–242.
• Tomiš, Karol 2000. A szlovák hungarisztika az ezredfordulón = Hungarológia, 2000/2-3. 279–
  286. [online] https://epa.oszk.hu/02400/02472/00014/pdf/EPA02472_Hungarologia_2000_2_3
  _279-286.pdf (A letöltés ideje: 2019. 9. 10.)
• Visy Beatrix 2017. Varratok a vásznon = Irodalmi Szemle, 2017/5. [online] https://irodalmiszemle.
  sk/2017/05/visy-beatrix-varratok-a-vasznon/ (A letöltés ideje: 2019. 9. 13.)
  web 1 https://hu.wikipedia.org/wiki/Selmecbánya (A letöltés ideje: 2019. 9. 12.)
  web 2 http://www.sodbtn.sk/obce/obec_stat_narodnost.php?kod_obce=516643 (A letöltés ideje:
  2019. 9. 12.)