Komor Marcell: Ilyenek a fák, amikor senki sem látja őket

(részletek)

El-
árulni –
elárvulni:
éket verek
magunk közé.

Ez
a hegytető
az egyetlen pont,
az egyetlen magaslat,
ahonnan a város nem önmagára
tekint vissza tetszelegve, hanem valahová el…
Eltekint önmagától. A hegy a városhoz tartozik, de azon
kívülre néz. Hátat fordít neki, egy meredek lejtőre szegezi a tekintetét.
Kövesd a szemeddel: múlt századi épületek, ős-fenyők ritkásan, kanyargós
ösvények. Most, hogy a tekinteted lejjebb ereszkedett, olvasd el a kapu mellett a feliratot:

Tüdőgondozó és TBC Intézet. Az idézet nem pontos. Ha rám hallgatsz, visszafordulsz. Ha tovább mész, ki tudja, mi vár rád. Friss levegő, hörgő tüdők: gyógyításban szenvedő betegségek.
Pontatlan idézetek, szintemelkedés. Ne tévesszen meg, hogy a sorok egyre süllyednek.
A lejtő, amit szemügyre vettél, egyre meredekebbnek tűnik. Fel kell kaptatnod rajta. Vegyél mély lélegzetet. Indulj.

Tarts jobbra,

haladj el a portásbódé előtt, kerüld meg az utat elzáró sorompót: kanyarodj élesen
balra. Tarts felfelé a kacskaringózó kavicsúton. Menj egyenesen a háromemeletes épületbe.
A város felé, keletnek-északkeletnek tartasz. A kavicsút kiszélesül, balra valami épület, a fáktól nem látni rendesen, előtted keresztben széles sétány. Az egyik fenyőfa tövében

az északi oldalon moha nő,
a délin összeaszott zugdohányos pöfékel.

Odébb egy ötévesforma oxigénpalackkal játszik a padon. A másiknak is ott van a hátán: akár egy iskolatáska.
Ne nézz vissza. Mögötted a senkiföldje, meredeken lejt. Vágj át a sétányon, tarts felfelé.
Néhány lépés után érzed, hogy szúr a mellkasod. Ne siess. Ne kapkodd a levegőt.
Lélegezz mélyeket.
Az egyik bokor alatt egy macska húzta össze magát. Elmész mellette. Nem mozdul. Ha babonás volnál, arra gondolnál, hogy a mozdulatlan macska, amelynek keresztezed az útját, mennyire rossz jel.

Felfelé
_____kapaszkodsz a
__________betonteraszokon,
_______________a homlokodon
____________________az ütőeredet érzed
______________________________kopogni.

Még mindig érzed a szúrást a mellkasodban. Egy pillanatra elgondolkozol, hogy ez a kellemetlen érzés csupán a fizikai erőfeszítés számlájára írható-e, vagy szerepet játszik benne a szorongás is attól, ami rád vár. Mert valami vár rád, ez biztos, valami kétes kimenetelű ügy, valami elkerülhetetlen bizonytalanság, amitől éppenséggel akkor is szúrhatna a mellkasod, ha nem másztad volna meg ezt a hegyet.
A fájdalom nem hagy alább, befészkelte magát a mellkasodba. De legalább fent vagy a hegy tetején, ez is valami. Szemben veled patinás épület, van vagy százéves, a múlt század első felében
épülhetett. A kapu ajtószárnyai közül az egyik______tárva van.
A bejárattal szemben széles gránitlépcsők.
Szerencséd van. Jobbra az egyik beszögellésben:

________________________________ _________________ l
__________________________________________________i
__________________________________________________f
__________________________________________________t.
Hogy feljuss a második emeletre, nyomd meg a hármas gombot. Nem ismered a járást, tétovázol.
Olvasd el a feliratot. A gomb mellé ragasztott sebtapaszra írták golyóstollal: „II. Seb. int.”, „Mellkasseb.”
Sebtapaszokkal vannak felcímkézve a kórház járatai: hogy tudd, milyen betegségek felé tartasz. Csillagképek helyett kórképek segítik a tájékozódást – jut eszedbe hirtelen. Még viccnek is rossz – gondolod.
A teherlift ajtajai bezárulnak: hermetikusan zárt, fektetett téglatest, kényelmesen elfér benne gurulós kocsi, beteg, ápoló. Tükör nincs benne: nincs rá szükség. A fémes felületen így is megpillantod az elmosódott sziluettedet. Veled együtt mozdul: a tiéd. Fogadd el a magadénak, bár más szabályok szerint mozog, a határai képlékenyek, a körvonala változékony, összezsugorodik, szétterül, úgy hullámzik a mozgásodra, mintha forró gőz párologna előtte.
Hosszú folyosó, lépcsőház, átjáró, másik szárny.

Az intenzív osztályt jobb kéz felé találod, a szögletben.

Nyomd meg a csengőt a falon. Helyezkedj várakozó álláspontra. Negyedórák, a folyosón senki.
Várd meg, hogy kijöjjön valaki. Tejüveg ajtó, foltok mögötte. Kisurran egy zöld köpeny, a szemét a földre sunyja. Megszólítani, ha nem is lehet, ne is próbáld. Bemegy egy másik ajtón.

A folyosó üres.

Szemben kinyílik a teherlift [ajtaja]: kocsit tolnak, öregasszony, a teste pokróccal letakarva, alig lélegzik, a szája mintha ki lenne peckelve. Intenzívre tolják, vagy négyen segédkeznek
mellette. Tapasztalatlannak tűnnek, a tejüveg ajtó előtt megtorpannak. Mozdulataikban a tétova segédkezés és a tolvajok tapintata keveredik, ahogy besurrannak az egy pillanatra
tágra nyíló [ajtószárnyak] között. Nem sokat látni a [szűkülő résen].
Várakozás. Valaki hangját hallani; az egyik füled sír, a másik nevet. Papucs kopog bentről, az ajtó felé jön: talán most. Elhal a zaj.

Várj tovább. Jön vissza a zöld köpeny, suta lenne a kérdés, ha föltennéd: ha csöngettél? Bólintana: akkor várni kell.
A falon figyelmeztetés: „kérjük, csak egyszer csöngessen”. A gomb körül, a foglalaton, filctollal: „1x, 1x, 1x”.
Egyszer-egyszer csöngethetsz.
Egyedül várakozol a folyosón. Rajtad kívül, úgy látszik, nem akar bemenni senki. Elfog a kétség: vajon jó helyen vársz?
A telefonban azt mondták, hogy B épület, második emelet, onnan át a C épületbe, valamilyen intézet, mellette a mellkassebészet, nem lehet eltéveszteni. Négytől hatig van látogatás, szigorúan.
Az órádra pillantasz: a látogatási idő már elkezdődött.
Nem tehetsz mást, várod, hogy eleget várakoztassanak.
Mintha ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték volna ki. Most megint jön valaki – és bezárja.
Később kopogást hallani: szinte abban a pillanatban, mikor a tejüveg elszíneződik, nyílik az ajtó, ott áll egy nővérféle. Hidegen végigmér. Valamit kérdez, nem érted. Valamit kérdezel, nem figyel.

[Beenged.]

Az ajtótól balra önkéntelenül is elolvasol egy fénymásolópapírra írt figyelmeztetést. „Tegye meg az elővigyázatossági intézkedéseket”. Az idézet nem pontos. Egy fonott kosár a földön, vegyél ki belőle egy zöld műanyag szatyrot, bújtasd bele a lábad. A kosár fölött az akasztósoron köpenyek, bújtasd bele magad az egyikbe. C s í k o s. Nem tűnik úgy, hogy megvéd bármitől is: hagyj fel minden reménnyel.
Balra az utolsó előtti kórterem. Csoszogj el odáig, útközben ne hagyd el a szatyrot. Van már a folyosón egy: tépett, hajléktalan cafat.
Kopogj és [lépj be] az ajtón. Síri csönd fogad, csak a gépek tompa moraja hallatszik. Időnként belesípol valami a morajlásba. Odabent világosabb van, mint a folyosón: káprázik a szemed.
Az ajtótól balra eső ágy üres: hárman vannak a négyágyas szobában.
Az ajtóhoz legközelebbi ébren van. Felül az ágyon. Nem szólsz semmit, bólintasz felé, a hátsó ágyak irányába lépsz kettőt. Megfeledkezel róla.
A hátsó ágyakon egy-egy magatehetetlen test, a bal oldali túl testes ahhoz, hogy ő legyen.

Marad a jobb oldali.

Állj meg az ágykorláttal szemben.
Emeld az arcára a tekinteted, és barátkozz a látvánnyal.

Tárgy-
szerű realista
portré. Szoborszerű,
felpolcolt mozdulatlanság.
Megnőtt homlok, kisimult
arc. Gyöngyözik rajta né-
mi harmat. Égnek me-
redő szemöldök-
bozontok, le-
hunyt szemek.[Orra külön áll.] Drótok, erek, csövek
szövődnek hínárként a testére.
Az egyik úgy kanyarodik, hogy felköti az állkapcsát.
A protézis hiányzó testrész: a száj fekete lyuk. A torokban
nagy átmérőjű torkolat, az elvékonyodó kivezetésnek fittyet
hányó ajkak. Géptől vett levegő. Búgó csigavonalak.
Az ütemesen emelkedő, meztelen mellkas: lufi.
Takarószegély keretezi. A törzs mellett elfekvő
karok. Máshonnan táplált
jelenlét. Kesernyés szag
terjeng. Hozzád
legközelebb, a
takaró alól
kilóg egy
csupasz
lábujj.

Elkapod
a tekinteted, a meszelt fal hátterén fekete folt lebeg a szemed előtt. (→ árny)

Megszédülsz, megmarkolod az ágykeretet. Nézd, ahogy az ujjaid elfehérednek a hideg vason. Úgy érzed, hogy a tompa zúgás nem a gépektől jön, hanem a testedből érkezik. Emeld fel a kezed a keretről, enyhén remeg, mint egy járó motor. A sípoló hangra belenyilall a halántékodba a fájdalom. Apró tűszúrások, a szívritmus gépzajától egyre erősödnek. Jusson eszedbe: talán azért fáj a fejed, mert ezt a nyelvet nem érted. Bármennyire összpontosítasz, bármennyire is próbálod magadévá tenni, nem tudod lefordítani magadnak, mit jelent a zúgás, mit jelentenek a sípolások. Egy hangörvényben érzed magad, amelynek a közepe halott, mozdulatlan tér. Tér, amelynek nem kellene ott lennie. Mozdítsd meg a fejed, de csak annyira, hogy ne kelljen az arcára nézned. A lábujjától a szinte sima paplanhuzaton keresztül a kézfejéig emelkedik a tekinteted. Épp elég ez a látvány, gondolod, épp elég. Mégis, mintha az egész ágykeretet látnád magad előtt. Az ágy feléd eső korlátját most ismét megragadod mindkét kezeddel. Mintha megrázott volna, de az is lehet, hogy csak képzelődtél. Szokatlan, fémes bizsergést érzel a kezednél, valami feszültséget, mintha rákapcsolódtál volna a gépek, drótok, erek hálózatra, és a morajlásnak már a te tested is aktív részese volna. Az ágy tövében állva tovább markolod a keretet.

A kampószerűen
meggörbült kézfej
kérdőre vonja a testet:
„Hallod, cimpa, mi ez a
csempe, a krétafehér táj,
ami körülvesz? Ez a vödör
mésszel leloccsantott tetthely?
Miért e steril márványpompa, amit
a kékeszöld erek barokk kacifántja
töredez? Hallod, cimpa, mi ez a csempe
az erek falán? A [(réteges öltözködés)] most
melyik évszaknak felel meg? A mocsárszagú
vízhatlan zsák: )levedlett bőr(?
A szájra szorított nejlonzacskó
illeszkedése, mondd, megfelelő?
(→ bőr) Hallod, cimpa, mi ez a
csemperagasztó? A kapszulák
gyomra emésztette salak? Ez
a szürke por, ez a vízben nehezen
oldódó magány, hogy
soroljam. De nem sorolom.
Igaz, hogy [hosszú távon az
ember kis helyen is elfér]?

Engedd el az ágykeretet. Nem azt látod, amit nézel. Összpontosítsd a tekintetedet a köpenyed szegélyére, ez tűnik az egyetlen biztos pontnak. Reménykedj, hogy az anyag közönye rád is átragad.
Hogy te is egy kopott textildarabbá válsz, mint az előtted heverő fehér lepedő, amely látszólag nem vesz különösebb tudomást a belé bugyolált testről.
Megkerülöd az ágykeretet, közelebb lépsz hozzá.[Szükségét érzed a testi jelenlét, az érintés bizonyosságának. Hogy a test igazolja magát.]

Kezed
a kezére teszed. Az idegen arcon csodálkozva emelkedik meg mindkét szemöldök. A kéz tapintása egy érdes tárgyé, különös módon meleget áraszt. Mozdulatlanul fekszik tovább, mintha a fekvés is cselekvés lenne. A monitorra nézel. Szaporább a pulzusa. Látni, hogy dobog a szíve, zöld foszlányok vibrálnak a képernyőn, szabályos algoritmus szerint hasogat a fejed.

Pihentesd a kezedet

a paplan fodraiból hegyként kiemelkedő kézen. Tapintsd ki a pulzusát, azt a pontot, ahol úgy érezni, a távollevő dobbanásról dobbanásra megtér hozzád. (→ visszatérés)
Egy textildarab közönyével meredsz a képernyőre. A kezén pihentetett ujjbegyeidben enyhe lüktetést érzel, mintha egy pumpa nyomására a víz emelkedni kezdene a karodban a vállad irányába,
onnan átcsapna a mellkasodba és a torkodban feltolulva fojtogatni kezdene. Tejüveggé boltozódik a szemgolyód: elferdül minden, fátyol borul rá.
Kapd el

a tekinteted.

Emeld a szemed az égre, ha sikerült megőrizned egy darabot magad felett.
Egész testeddel az ablak felé fordulsz, és a folyékony halmazállapotú horizontot fürkészed.
Ha szerencséd van, még nem sötétedett be teljesen, és az üvegben nem a kórterem tükörképe jelenik meg egy két világ között lebegő halotti portréval. Ha szerencséd van, a felület átereszti
a szemedet. Így:

[ ]

Ekkor a horizont egy vöröses csík,
a fák koronája ezüstösen dereng alatta. (→ helyváltoztatás)

Az ablaknál állsz mozdulatlanul, magadévá tetted a mögötted heverő test magatehetetlenségét. Ez a test nem csinál semmi olyat, amit a környezetedben előforduló többi testtől megszokhattál. Nem sunyja a földre a tekintetét, nem surran be a tágra nyíló ajtószárnyak között, nem mér végig hidegen, nem kérdez, nem csukja be az orrod előtt ajtót. Nem lehet szóra bírni. Egy pillanatra nem is tudod, melyikőtöket. Belefeledkezel a köztetek kialakult csendbe. Anélkül, hogy megfordulnál,
kétséget kizáróan érzed a mozdulatlan test súlyos jelenlétét. (→ jelenlét)
Az ablak üvege jéghideg, közel hajolsz hozzá, az orrod szinte hozzáér az átlátszó felülethez. A fákat már nem is látod, az eget sem, minden összefolyt egy sötétkék masszává, behunyod a szemed,
érzed, ahogy sugárzik feléd a hideg. Átcsap a fejeden, beburkol. Olyan, mint egy láthatatlan kényszerzubbony, amiben [mozdulni sem tudsz]. (→ szabadulóművész)

„Nincs túl jó bőrben, most fohászkodhat érte”. A hang a hátad mögül jön. Mutáló férfié lehet.
Önkéntelenül is összekapcsolod azzal a hálóköpennyel, aki felült, mikor beléptél. Még azelőtt elvégzed a műveletet, hogy eszedbe jutna, rajta és rajtad kívül tudtommal senki nincs a szobában,
aki rendelkezne a beszéd képességével. Mikor beléptél, illedelmesen bólintottál neki, azóta megfeledkeztél róla.
A hálóköpeny folytatja.
„Nincs túl jó bőrben, de nincs ám, a magasságos, mennybéli isten kegyelme legyen vélünk!”
Bámulod a sötétbe burkolózott kórházkertet. Ha nem reagálsz, ha nem fordulsz meg, biztos abbahagyja.
A hálóköpeny nem hagyja abba.
Meg-megbicsakló kappanhangjával tovább kántál: „hogy a magasságos, mennybél-isten tekintsen le

_____e nyomorult földi hajlékraaa, könyörüljön

e [betegágyban] fekvő szegény

[porhüvelyeeen], kinek betegsége felette nagy valaaa…”

Hosszan elnyújtja a szótagokat, szinte látod magad előtt, ahogy az öblös száján keresztül kiáramlik a levegő. Azt is látni véled magad előtt, hogy nem feléd néz, hanem a szemközti fal felé, mintha az oxigéncsövek kiálló csonkjára akasztva valami szentkép függne. Voltaképpen helyetted imádkozik, gondolod. Hálásnak kéne érte lenned.
Nem vagy hálás. Szótlan mozdulatlanságoddal most már a zavarodat palástolod. Magad sem tudod, hogy mi béklyózott meg. Az, hogy egyszerre érzed magad megérintve, mintha hozzád intézte volna a szavait, és felbosszantva a tapintatlanság miatt, ahogy ezt tette. Vagy az, hogy nem tudod eldönteni, a hálóköpeny hivatásból gyakorol vagy gúnyolódik.
Néma tanácstalanságodat biztatásnak véve a hálóköpeny egészen átszellemülve folytatja: „olyannyira, hogy már a lélekzete is elállooott, kinek szemére az álom szemfedője borúúúlt, áfium ellen
való orvosságot hozva irgalmazzon néééki, térítse vissza a lelket őbeléééé, hogy magához tééérjen…”
Úgy érzed, hogy a hálóköpeny siraloméneke közétek ékelődik, és még jobban elválaszt attól a testtől, amelynek hátat fordítasz. Úgy érzed, kéretlenül imádkozik, vagy ami még rosszabb, istent káromolja. Ráadásul valaki ürügyén, akinek a léte erősen megkérdőjelezhető. Nem akarod annyiban hagyni.
Megfordulsz, hogy a pimasz fohászt legalább egy erélyes, neheztelő mozdulattal megtorold, mikor a nem túl jó bőrben lévő szegény porhüvely se szó, se beszéd

f
e
l
ü
l
az ágyban.

Mozdulata ellentmondást nem tűrő. A kántáló hálóköpeny elégedetten elhallgat. Igazolva látja
magát: fohásza meghallgatásra talált.
Hátrahőkölsz, ahogy a porhüvely felsőteste előre dől, ahogy lefojtott köhögés rázza a mellkast, ahogy az arc eltorzul a fájdalomtól, és a ráncok összehúzódnak a hunyt szemek fölött a homlokon. A test a köhögés után öklendezve akarja kivetni magából a torkáig nyomott lélegeztető csövet, egymás után többször is megpróbálkozik vele, felülve billeg az ágyon, úgy hintázik, mintha magánál lenne. (→ báb)
A szelíd roham végül megkönyörül rajta: dolga végeztével a mellkas visszahanyatlik az ágytámlára, a mozdulatlan öntudatlanságba.
Hallod, amint a hálóköpeny zavartan motoz a hátad mögött.
Te, biztos, ami biztos, tartod a távolságot.

—

11Bizalmasan sugdolózva két fehér köpeny lép a kórterembe. Nem nagyon érted, mit beszélnek.
A fiatalabb papírokba mélyed. Ügyet sem vetnek. Se rád, se az őrültre. El vannak foglalva.
2Épp egy halott nyelvbe lehelnek életet.
3„A jelentés szerint 71 éves férfi, anamnézisében nem rég történt polypectomia és mostanában felfedezett COPD-n kívül korábbi traumás ptx és bokasérülés szerepel.” (→ bokasérülés)
Kénytelen vagy abba kapaszkodni, amit értesz. Megfogod az ágy vaskorlátját.
A fehér köpenyek a szoba közepén, az ágysorok között állnak. A fiatalabb még mindig a papírokba mélyedve magyaráz. Nem tudni, hogy a kántáló hálóköpenyről, a nagytestűről, vagy a hozzád
közelebb lévő testről van-e szó.
„Jelen felvételére légúti infekció acquirálása kapcsán került sor. A IV. Tüdőbelosztályra került, hamarosan azonban állapotromlás és légzéselégtelenség képe miatt Intenzív Osztályunkra helyeztük.
Felvételét követően hamar eszméletlenné kezdett válni. Intubálás és gépi lélegeztetés megkezdését követően komplex szupportív intenzív terápiát indítottunk, kombinált AB kezeléssel.”
Mint a gépek tompa moraja, úgy hangzik a jelentés.
4Az idősebbik érti a nyelvet, megértően bólint, a fiatalabb folytatja.
„Ceftriaxon plusz gentamicyn.”
Az idősebb a homlokát ráncolva fordul a fiatalabbhoz.
„Vesefunkciók rendben voltak?”
A fiatal köpeny számított a kérdésre.
„Épp ez volt a probléma. A beszűkült értékek miatt a gentamicyn terápiát később leállítottuk.”
Lapozgat a papírok között, majd hozzáteszi:
„A test hőmérséklete mostanra mérséklődött. A gyulladás nyomán a tüdőváladék sűrűn tapad.”
5„Az idősebb nagy lélegzetet vesz, miközben az ágykeretnek támaszkodik. Előbb mondja ki, minthogy meggyőzte volna magát a döntés helyességéről:
„Ötnapi gépi lélegeztetést követően a hatodik napon extubáljuk.”
6A fiatalabb röhögve bólint:
„És a gép megpihen”.
Az idősebb rosszalló tekintetét látva hozzáteszi:
„Azzal a szükséges előfeltétellel, hogy a tüdő átveszi a légzésfunkciókat.”
7Az idősebb csak annyit mond: „Legyen rá gondja, kolléga, hogy minden a terv szerint haladjon.”

8A fiatalabb köpeny odalép hozzád.
Mutatkozz be neki.
„Közeli hozzátartozója?” – kérdezi.
Bólints.
„Gondoltam, hogy az apja lehet. Bár elég nagy a korkülönbség” – mondja.
Számolj be az eddigiekről: mikor hozzáértél, szaporább lett a pulzusa, aztán egy rövid időre felült az ágyban: innen igazán szép kilátás nyílik.
„Hát, igen” – mondja. „Ezek önkéntelen reflexek. Bár nem lehet pontosan megmondani, mennyit érzékel a külvilágból”. Suttogva folytatja: „érdemes ezért a környezetében reményt keltve beszélni.”

„A mennybél-isten tekintsen le
_____e nyomorult földi hajlékraaa, könyörüljön e betegágyban fekvő szegény porhüvelyeeen”
– kezd a hálóköpeny újabb kántálásba.
„Rá se hederítsen” – mondja a fiatalabb köpeny legyintve. „Amikor magánál van, egész nap imádkozik. Szakmai ártalom.”
„Mikor lehet valami biztatót kijelenteni az állapotáról?” – kérdezed, az álladdal a melletted fekvő testre bökve.
Vidáman veti oda:
„Mindjárt.”
Csodálkozz el: „Mindjárt?”.
„Most” – nyomatékosít a köpeny.
Erre magad sem számítottál.
„Most?” – kérdezed önkéntelen reflexszel, mintha csak felköhögnél.
„Az imént egyeztettem a főorvos úrral. Hamarosan megkezdjük az ébresztést. Még egy betegnek ellátjuk a baját – utána életet lehelünk az apjába.”
Arra gondolsz, épp ez történik most.
Nem baj.
Ők tudják.
Lesz, „ami lesz”.
Most veszed csak észre, hogy a fehér köpeny hamiskásan mosolyog.
„Hogy kell elképzelni az ébresztést?” – köhögsz fel újra.
9„Ahogy a nagy könyvben meg van írva” – mondja. (→ meghatározás) „Attól függően, hogyan reagál a tüdeje, fokozatosan csökkentjük a gép támogatását. Ha minden rendben megy, kivesszük a lélegeztető csövet a torkából.”
Sóhajtva bólints.
A köpeny folytatja:
„Az ébresztés mindig kétesélyes. Világnézet szerint lehet imát mormolni” – a kézfejével és a tekintetével jelzi:
_____„felfelé
_____vagy
_____lefelé”.
Aztán hangot vált: „De mért ne menne minden rendben, csupán a betegek 40%-ánál lépnek fel komplikációk!”
Biztatóan a válladra teszi a kezét, de nem néz a szemedbe.
„Igyon addig egy kávét. Van egy automata az alattunk lévő
_________________________________emeleten.”

Bedobod a pénzérmét: a gép azonnal [elnyeli], felbúg, hallod a

C
_______________S
Ö____________________
R
Ö__________
M
P_______________
_____Ö
L_______________
V
E__________
lehulló
aprót.

A visszajáró nem pontos. Rajtad áll, hogy melyik zsebedben könyveled el. Hogy kevesebbet adott vissza, mint ami jár: veszteség; hogy egyáltalán visszaadott: nyereség.
Cukros barna víz égeti a nyelvedet: semmiképpen sem neveznéd kávénak.
Jobb híján a mosdókagylóba üríted a löttyöt, a [(műanyag pohár) a szemetes kosárban] végzi.
Rutinosan surransz be az éppen nyíló ajtószárnyak között az intenzívre. Hogy álcázd magad, vedd fel ismét a c s í k o s köpenyt és a műanyagszatyrot.

A kórterem ajtaját zárva találod.[ ]

Vársz, amíg az orvosok előjönnek a színfalak mögül. Az ajtó mellett fogas, lóg rajta néhány reményvesztett vászondarab. A zaklatott lelkiállapotoddal mintha megelőzted volna a lassan múló
időt. Próbálj meg újra szinkronba kerülni vele. Most már ne siess. Addig jó, amíg nem látod. Ülj le egy székre, hunyd a szemed.

Kőépítménynek tűnik, egy hídnak, amelynek bizonyos részei stégszerűen nyúlnak be a tengerbe. Beton jégtáblákon kell átlépegetni a hídhoz, közöttük, alattuk víz. Csodálkozol, hogy a betontáblák nem süllyednek el. Az egyik tengernyílásban egy üres műanyag konténer lebeg, ha rálépsz, rögtön pörög ki alólad. Kicsit megsüllyedve forog a tengelye körül. Tudod, hogy ha alákerülsz, véged. Az egyik betontábla előtt, ahol a víz kristálytiszta jégkásához hasonlatos, láthatósági mellényben lebeg valami. Az egymásra csúszó, átlátszó rétegek miatt nem vagy biztos benne, hogy a felszínen van-e vagy mélyebben. Közelebb evickélsz, kiemeled a vízből. Olyan apró, hogy a nagyujjad eltakarja a mellkasát. Kézfejeddel tartva a gumiszerű testet, a nagyujjaddal nyomkodod az apró mellkast, hátha a szájból, amely szabad szemmel nem látható, kibuggyan az az ujjbegynyi víz, ami a tüdőbe áramlott. Megvetemedett test, akárhogy nyomod, a szája nem nyílik ki. Most veszed észre, hogy nem is látszik a száj vonala. Egyszerűen nincs szája. Mintha be lenne varrva, mint egy nem használt zseb. Kicsit fordítasz rajta, és sokadik próbálkozásra úgy nyomod meg, akár egy gumijátékot. Ekkor feltárul a száj, elrohadt, hörcsögszerű fogakkal.

Arra riadsz fel, hogy a fiatalabb fehér köpeny kilép a kórteremből. Int a fejével, hogy be lehet menni.
A kávé, bár kiköpted, még mindig égeti a nyelvedet.
Ugyanaz a látvány fogad, mint korábban. Három test a négyágyas szobában, nincs nagy különbség köztük. A szemed sarkából az imádkozó hálóköpenyre sandítasz.
Lépéseket teszel az ágy irányába, de a távolság mintha nem csökkenne. (→ távolság)
Állj meg az ágy lábánál és némán figyeld az arcát. A szájból hiányzik a cső, a vizenyős szem kifejezéstelenül mered előre.
Köszönj neki: nem reagál. Próbál nyelni, eltorzul az arca a fájdalomtól. Az orrlyukaiból a jobb és bal vállán túlra egyaránt csövek vezetnek. Szemmel láthatóan nincs öntudatánál. Nem tért még
magához.
Lépj oda az ágy oldalához. Köszönj még egyszer.
Lassan, mintha lassított filmet néznél, a hang irányába fordítja a fejét. Kinyitja a [száját], az ajkain, mintha tej bőrödzene, nyúlós fehér réteg. Sípol a levegő, ahogy áramlik a résen.
A szó, amit kilehel, elszáll.
Tompa bizsergést érzel ott, ahol a kávé megégette a nyelvedet, mintha hangyák mászkálnának rajta.
Nem érzed úgy, hogy ura lennél a helyzetnek. Szedd össze magad. Közöld vele a legfontosabb tudnivalókat: „Kórházban vagy, öt napig aludtál. Kedden hoztak be, most vasárnap van.”
Értetlenül néz rád. Nyeléskor a fájdalom behunyja a szemét és összeráncolja az arcát.
Sípolva lehel valamit.
Megismétled az előbb mondottakat. Próbálj tagoltan, hangosan beszélni.
Nem nagyon sikerül. A kávéra fogod.
A tekintete zavart, üveges.
Lejjebb siklik
a tekinteted. Az álla alatt, a tokáján magában álló szőrszálak, az arcán szétterülő egyhetes borosta előőrsei. Az orra tövében, a felső ajka mentén, az álla kiszögellésén kifelé fordított
lándzsák meredeznek sűrű rendben.
Nem vagy biztos benne, hogy megértett bármit is abból, amit mondtál.
Hagyj neki időt, hogy magához térjen.
Kinéznél az ablakon, de már nem látsz túl a felületen.
Egy árny szalad végig az arcán. (→ dráma)
Földöntúli lassúsággal felemeli a durva apakezét és remegőn a levegőbe rajzolja:

?
Suttog valamit hozzá.

Magánhangzókat vélsz hallani – „i, o, ee”.
Rázod a fejed: ez kevés lesz.
Most ébredsz rá, miért olyan idegen az arca, miért tétovázol azzal, hogy felismerd. A protézisét
még nem tették vissza. A beesett szájon át távozó gyenge levegő nem ütközik akadályokba: az artikuláció igen.
Nem túl kifejező az arca. Mint egy karakterszínész, aki nem tudna mást eljátszani a komor lemondáson kívül.
Láthatóan próbálja összeszedni magát, teleszívni a tüdejét. Szag-ga-tó kö-hö-gés a vége.
Ahelyett, hogy mondana valamit, kileheli a szavakat.
A nyelve és az ajkai gyönge gátat szabnak a kiáramló levegőnek. Olvasd le a szájáról, mit lehel:
„Mihor… halo… me.”
Rád függeszti pocsolyaszínű, vizenyős szemeit.
Úgy érzed, a kérdés most, ébredés után nem sokkal, elhibázott.
Az élők nevében próbálj meg ragaszkodni hozzá: „Most ébredtél, öt nap alvás után. Ma vasárnap van. Kivették a csövet, ami a torkodban volt. Ez most nagyon fáj. De hamarosan jobban leszel.”
(→ betegség)
A fejét rázza, miközben összegyűrt arccal fájdalmasan nyel. Árkok, vájatok a nedvedző homlokon, több van belőle, mint kellene, egy vonallá összeolvadó szemöldökök, mély szarkalábak a szemek körül, kék és vörös hajszálerek kiismerhetetlen hálózata a füle alatt. Az ádámcsutka egy víz színén lebegő bója, jó darabig ringatózik, mielőtt le vagy fel mozdulna. A nyelés után visszarendeződik az arca.
Szemrehányást érzel a lépésről lépésre tudatára ébredő némaságában. Mintha azzal vádolna, mégis milyen jogon ébresztesz benne bármi reményt, benne, aki már megjárta odaát.
Hát igen: az ébredésben te a visszatérés lehetőségét ismered fel, ő pedig arra ébred rá, hogy a mellkasát a már lezajlottól való félelem szorítja újra össze. Hányszor kell végigjárni ugyanazt az utat?
Meg kell erőltetned magad, ”mikor a kezedet

a kezére teszed”, hogy némi meggyőződéssel tudd mondani:

„Hamarosan jobban leszel. Légy türelemmel.”
Még elmosolyodni is megpróbálsz. Az arcvonásaid merevek maradnak, nem túl reményt keltő a vigyorod.
Megint köhögésroham tör ki rajta. Nem a saját jószántából dől előre.
Kisméretű műanyag lavór van odakészítve mellé, abba kell köpnie, miután felszaggatta a tüdejét elborító vastag váladékréteget.
Tapintatosan oldalra nézel.
Az ablakban, akár egy képtár rosszul megvilágított falán,

[a kórterem fényeit és az ő képmását] látod tükröződni.

A roham kifullasztotta, erőt kell gyűjtenie.
A köhögés állatias torokhangjain kívül főleg h-ákat és l-leket ejt. Ezek jelentik a többi hangot.
Ahogy átmorzsolja a szájpadlása és a nyelve között őket, egy pár hang odatapad a kiszáradt szájüreg falaihoz.
„Ho… vahok?” – kérdezi.
„Kórházban” – mondod.
Lassan körbejáratja a szemét a kórterem egyik sarkától a másikig. Gépiesen mozdítja hozzá a nyakát. Az ajtó felé nem lát el, ahhoz fel kellene emelkednie.
„Tüdőgondozó és TBC Intézet. Vagy valami ilyesmi. Fent vagy a hegyen.”
Fájdalmasan nyel megint.
„Mihe nap han?”
„Vasárnap. Kedden hoztak be. Öt napig aludtál.”
„ahálna”?, kérdezi megdöbbenéssel.
„Vasárnap”, bólintasz, és hozzáteszed: „Nem szabad megerőltetned magad. Pihenned kell. Próbáld meg felköhögni a váladékot.”
Bejön egy klaffogó papucs, erélyes hangon kiparancsol a kórteremből. Valami olyasmit mond, hogy véget ért a látogatási idő, hányszor kell még szólnia? Nem emlékszel, hogy már szólt volna.
(→ szabályok)
Visszafordulsz az ágyban fekvőhöz.
„Most mennem kell” – mondod. „De holnap bejövök újra. Hamarosan találkozunk.”
Lehel valamit: torkán akad a szó, megint köhög.
Nem érted, mit mond. Rázod a fejed: hogyan?
Alig észrevehetően remegnek az ajkai.
Rázod a fejed.
Ingerülten taktikát vált.
Remegő kezével betűket rajzol a levegőbe. Két párhuzamost összekötő vonal: H. Ezt még ki is tudta volna mondani, gondolod. Lezuhan a keze a paplanra.
Újra felemeli, éket rajzol vele: A. Leesik a keze.
Megpróbál gyorsabb ritmust diktálni. Nem tart szünetet, a kezét kitartja a levegőben. Nyomtatott betűket rajzol egymás után. Közben a szemét is behunyja. Melyik betű jön, melyik volt már:
kezded elveszíteni a fonalat.
Találgatsz.
„Ha.” Ez biztos. „Ha”. De utána mi jön?
Újra a levegőbe emeli a mutatóujját, az erőfeszítéstől kapkodja a levegőt.
„Ha még?”, tétovázol.
Remegő ujja keresztbe húzza a számításaidat.
Összezavarodsz: ír vagy húz? Eldönthetetlen betűk.
Visszahanyatlik a keze az ágy szélére. Úgy fest, ő megtette a magáét, vége a mutatványnak. Gyorsan feladta, gondolod.
Aggódva nézel a kórterem ajtajára. Bármikor újra felbukkanhat az undok papucs. Már jócskán visszaélsz a türelmével. Bár úgy tűnt, nincs neki. És ami nincs, azzal nem lehet visszaélni – nyugtatgatod magad.
Menned kellene, de nem akarod ilyen udvariatlanul félbehagyni a beszélgetést. Még egy próbát teszel: a feladvány adott, időre kell megoldani. Mi az? Tüdőbajos mondja nem szívbajosnak, „há”-val kezdődik és van benne egy „é”.
„Ha-é. Ha-é.”
Bután bambulsz magad elé. A képernyőre nézel.
Aztán diadalmasan kiáltasz fel.
„Halélet! Halélet!”
Minden igyekezeteddel próbálod megfékezni magad, nehogy a megfejtés diadalittas mámora kiüljön az arcodra. Intenzív osztályon visszafogott az öröm.
Önuralmat gyakorolva fordítod le a levegőbe írt mondatot, közben elismeréssel adózol az őszinte helyzetfelmérés e tömör kifejezésmódjának: „vagyis tátogsz, mint egy hal, és nem kapsz levegőt, igaz?” Ujjongva dicséred meg magad hangtalanul, befelé beszélve: „Értelek, látod, tökéletesen értelek. Azt mondod, hogy már csak ez a partra vetett vergődés maradt, ez a pikkelyruhás komédia, ez a »halban-benne-lét«, igaz?”
Lesújtó arckifejezést ölt. Elfordítja a fejét.
„Nem halélet?”, döbbensz meg. „Hát akkor mi?”
Tanácstalan vagy. Szorongani kezdesz, kényelmetlenül sürget az idő.
„Írd le újra” – kérleled.
Nem mozdul.
„Na, írd le újra” – győzködöd. Közben szorongással sandítasz az ajtó felé.
Lassan feléd fordul. Felemeli a kezét. A remegő mutatóujja pont helyett kört rajzol a levegőbe. Közelebb lépsz hozzá, a mutatóujja mögé kerülsz. Most nem nyomtatott betűkkel, hanem folyóírással ír. Végre leesik.
Nem sokat tévesztettél.
„Ha élek”, mondod ki halkan.
Komoran bólint.
A keze visszahanyatlik a paplanra.

árny: Könnyű célpontnak látszik. Pont ott nincs. Pont ott van. Csapdába próbálod ejteni, mint üvegházban a fényt. Később, hazafelé meggyőződsz róla, hogy ~ árny egy lépcső tövében, amely a szemed sarkába költözik, mihelyst elkapod róla a tekinteted. Nincs kiterjedése, csak árnyalata, egy közvetítő folyadékban látható tónusa. Nagy erőkkel felejtesz.

báb: Mégis elaludhattál, mert arra ébredtél, hogy ~d állt előtted, föléd magasodott, szigorúan lenézett rád, valamit elkövethettél, talán éppen azt, hogy elaludtál. Nem kellett volna. Vihar előtti csönd, vártad, mi lesz. ~d arca továbbra is kérlelhetetlen szigorúságot tükrözött, kényelmetlenül megmozdultál, és ahogy kissé feljebb emelkedtél, észrevetted, hogy valami mozog az ágyad tövében. Mintha a szemed káprázott volna, ~ deréktól lefelé másvalaki volt: a lába táncolt, magától életre kelve ropta megállás nélkül. Mintha egy bábfigurát láttál volna, amelynek a felsőteste dermedten mozdulatlan, az arca a tréfa kedvéért rendkívül szigorú, de alul az alig látható zsinórok rángatózásának megfelelően őrült táncba kezd, ördögi táncba. Szinte egymásba akadtak a lábai, úgy járta. Egyre gyorsult a ritmus, egyre gyorsultak a lépések, ~ mégis rendíthetetlen nyugalommal nézett rád. Tudta, csak arról van szó, hogy valaki odafönt tornáztatja az ujjait. (→ helyváltoztatás)

betegség: Karácsony után nem lehetett szóra bírni. Többnyire a pincében időzött. A második otthona volt. Ült a pincében elhelyezett kályha előtt, és nem különösebben zavarta, hogy a füst ki-kicsap, miközben a tüzet élesztgeti. Szokásához híven nem vett tudomást az egyre erőteljesebbé váló köhögéséről. Másnak meg, úgy látszik, nem tűnt fel, mert mindig köhögött. Szokásához híven nem szívlelte az orvosokat. „Úgysem tudnak semmit csinálni”, mondogatta. Ha nem hallottad ezerszer, akkor egyszer sem. Begyakorolt koreográfia szerint zajlottak a dolgok. Ha megkérdezted tőle, „hogy vagy?”, azt felelte: „rosszul.” Nem meg-, hanem rosszul. Ha a részvétel a szív képzelőereje, akkor a te szívedet földhöz ragadt közönybe mártották az ismétlődő monológjai. Egy idő után nem járt le a pincébe, behúzódott a szobába. Amikor bementél hozzá, köhögésroham fojtogatta, sípolt a tüdeje. „Beszélned kellene orvossal” – mondtad neki. „Minek” – lehelte. „Hívjuk ki az orvost” – erősködtél. „Nem kell”. Kimentél telefonálni. Amikor behúztad magad mögött a tejüveg ajtót, még hallottad, amint azt leheli: „Ha egy pohár vízen múlna az életem, nem kapnám meg”. El~dt benne a szeretet.

bokasérülés: 1957 márciusában ~dat, az esztergomi Bányagépészeti Technikum Kollégiumának diákját, több társával együtt fegyveres pufajkák látogatták meg. Orosz zubbonyok nem voltak velük. Egy vattakabát vezetésével a hetven-nyolcvan kollégistát osztályok szerint állították tornasorba a társalgóban. ~ hátulról a hatodik volt a sorban, a kisebb növésű alsóbb évesek közé tartozott. A szeme sarkából látta, hogy jobb oldali társa mezítláb áll. A vattakabát a társalgó közepén emelt hangon a jelenlévőket sértegette, majd pattogó hangon elkezdett parancsokat osztogatni. Letérdeltette valamennyi diákot. Közben a pufajkák a sorok között kószáltak. Időnként a bakancsukkal bokán rúgtak valakit, másoknak bottal a vádlijára suhintottak. A vattakabát a jelenlévők tudomására hozta, hogy a padláson töltényhüvelyeket találtak. Kifejezést adott azon meggyőződésének is, hogy az ellenforradalmárok ennek az épületnek a tetejéről lőttek. Ekkor az említett vattakabát felerősítette a hangját és az alábbiakat ordította (vagy valami ehhez hasonlót): „Kik voltak és hol vannak a fegyverek?” A kérdés után a teremben feszült csönd támadt, senki sem lépett elő. Csak a suhintások, a csattanások, meg a szisszenések hallatszottak. A pufajkák meg voltak győződve róla, hogy jó nyomon járnak, ezért tovább ütötték, rúgták a talpakat. ~ bal bokája bánta, hogy kevesebbet kapott, mint ami a nagyobbaknak járt. A sérülésekről orvosi látlelet nem tanúskodik. Az esetről feljelentés, vádirat nem készült, bírósági eljárás nem indult.

bőr: ~ rádadta a csíkos pizsamádat, betakart. Arra riadtál fel éjjel, hogy nincs rajtad takaró. Szoktattad a szemed a sötéthez, feküdtél mozdulatlanul. Arra néztél, amerről az ablaknak kellene, de nem láttad meg az árnyalatnyi különbséget. Kiterjedés nélküli testek szuszogtak körülötted, jobbról is, balról is. A kezeddel tapogattad magad körül az űrt, de egyik takaró sem engedett. Nem tudod, mennyi idő telt el. ~ még mindig ott feküdt melletted, a horkolásából tudtad. Nem kerestél melegedésre alkalmas testet magad körül, az éjszaka hűvös vásznába varrva vártad, hogy hajnalodjon. Fáztál. (→ szabadulóművész)

dráma: Az ember tragédiáját játszották egy belvárosi színházban, több osztály is ment rá az alsós évfolyamok közül, magyaróra helyett. A gyerekeket a szüleik várták a színháznál az előadás végeztével. Sokáig vacilláltál, megkérd-e ~t, hogy jöjjön érted. Végül a szorongás győzött, hogy a város egy ismeretlen pontjáról egyedül kell hazamenned este. „Hány órára menjek” – kérdezte a konyhában ülve, a pipáját tömve. A tétovázásodra válaszképpen hozzátette: „Mikor ér véget a darab?” Az „érted jövés” műveletének ezt az apró részletét nem gondoltad végig. Vajon hány órára derül ki, hogy túl kevés a fóka? Rövid töprengés után, mintha csak a táblánál állva felelnél, kicsit hasraütésszerűen mondtad be az este tíz órát. Másnap, az előadás alatt többször is az órádra pillantottál, minduntalan egyre nagyobb szorongással. A rossz érzésed nem volt alaptalan, mert mint kiderült, igencsak mellé lőttél az „érted jövés” időpontjával. Ádám és Éva már jóval este kilenc óra előtt felébredtek az eszkimó-létből, a gyerekek pedig bízva bízva kiözönlöttek a színházból, hogy megtalálják a szüleiket. A társaid pillanatok alatt szétröppentek, nem maradt senki a színházban. Érted senki sem jött. Tanácstalanul álltál az épület előtt, a gyér megvilágításban, az elnéptelenedett téren. Elindulj hazafelé vagy tovább várj ~ra? Egy középkorú nő került elő a színház valamelyik szögletéből, talán az egyik jegyszedő vagy kellékes lehetett. Az arcára mindenesetre nem emlékeztél odabentről. „Hát téged meg itt felejtettek?” – kérdezte, és rágyújtott az épület sarkában, tőled olyan távolságban, hogy az éppenséggel egyaránt feljogosított a válaszadásra és a kérdés néma tudomásulvételére. „Nem, csak később jönnek értem” – dörmögted az orrod alá. Lopva nézted a derekán megtámasztott ujjait a bordóra festett körmökkel, ahogy a közöttük égő cigaretta finoman remeg. Hirtelen ~ alakja vált ki a sötétségből, még meglepődni sem volt időd. „Itt vagyok” – mondta ~. „Gondoltam, hogy előbb ér véget”. Magad sem vártad, de melegség öntött el, a megkönnyebbülés hulláma. Mintha valami belső késztetéstől vezérelve meg akarnád magyarázni a helyzetet, apádra mutattál, és a dohányzó nő felé intézve a szavaidat azt mondtad: .„Édes~m”. A nő éppen beleszívott a cigarettájába, ~ pedig komoran legyintett: „Na, gyere, menjünk”. Már a villamoson kapaszkodtatok, amikor nyomatékosan közölte: „Ne hívj édes~mnak. Nem szeretem. ~m. Ha minden kötél szakad.” (→ betegség)

helyváltoztatás: Az utca sarkától számítva a második háztömb tetején, a meredeken emelkedő cserepek között, de tényleg a tetőn, egy facsemete nőtt. A buszmegálló tövéből lehetett látni, mindig megnézted, amikor ~d az óvodába kísért. ~ szerint csak onnan, ahonnan te láttad, látszott úgy, hogy a facsemete a tetőn, a cserepekből nőtt ki: voltaképpen a ház belső udvarán álló hatalmas gesztenyefa koronájának egyik fiatal hajtása volt. Viharosabb napokon, amikor téged is majdnem elfújt a szél ~ mellől, attól féltél, egy orkán ki fogja tépni a tetőből, vagy keresztbe töri a vékony törzsét, annyira védtelen. Ilyenkor a facsemete eltűnt a tető mögött, a kékesszürke ég síkja bezárult a cserepekével, gombóc keletkezett a torkodban. Már-már arra gondoltál, vége, többet nem látod, de akkor megint alábbhagyott a szél, és a facsemete felegyenesedett a cserepek fölött. Az iskolában úgy tanították, hogy a növények csak helyzetváltoztató képességgel rendelkeznek, helyváltoztatóval nem. (→ báb)

jelenlét: ~ ült a terített asztalnál, a villa élével kaparta a tányérról az odaragadt maradékot, közben magyarázott. [Az asztalnál mindenki kussolt, ha ~ beszélt.] A villa sikoltozott a tányéron, ~ magyarázott, szemek lesütve. Aztán ~ kezébe vett egy darab kenyeret, szépen körbetörölte vele a tányért. Amikor újra odapillantottál, már szinte fényes volt. ~ még mindig magyarázott. A zsebéből elővett egy cigarettát, maga sodorta, füstszűrő sem volt a végén, a tányérra hullott néhány dohányszem. Aztán hirtelen álló helyzetbe lökte magát a székről, kifordult a konyhából, a kezében egy doboz gyufa zörgött. Az égő dekkel a szájában jött vissza, a legolcsóbb fajta dohány volt, ahogy a füst megcsapott, facsarodott az orrod. ~ egy lexikont tartott a kezében, súlyos kötet volt, lecsapta az asztal sarkára, a tányért arrébb lökte az élével. Felütötte a lexikont, megnyalta a mutatóujját, a feketére színeződött hüvelykujja és az ujjai közé csippentette a lapokat, úgy keresgélt benne. Eltelt néhány perc, nem mertél felállni az asztaltól, pedig már mentél volna. ~ állt az asztalnál, még mindig keresgélt valamit, ide-oda lapozgatott, közben a fejét csóválta, az asztalra támaszkodott, közben egy parázsló dohányszem a papírra esett. Láttad, ahogy a lap előbb megfeketedik, aztán vörösen felizzik, és egyre nagyobb kör ég bele. Már közbeszóltál volna, amikor ~ is észrevette, a keze fejével lesöpörte a földre, aztán a fekete pernyét is lehessegette onnan. Ültél tovább a székeden, nem szóltál semmit. ~ visszatette a szájába a dekket és dolgavégezetlenül becsapta a lexikont. Nem keresgélt tovább benne. Fenntartotta magának a definíció lehetőségét. (→ meghatározás)

meghatározás: Tréfából elképzeled, hogy ~ hullámos vonal az értelmező kéziszótárban. Másszóval: ~: tautológia. Előfordulási helye: az ábécé valamennyi részén felbukkan, többnyire szócikkekben időzik, a lapok tetejét, közepét, alját egyaránt kedveli. Például ~ az ötvenes, ~ a hatvanas, ~ a hetvenes stb. években: ugyanez, ugyanaz. (→ jelenlét) Felütöd a szótárat, és találomra beleolvasol. „2. (átvitt értelemben, költői) Bánat, szomorúság v. ennek nyoma az arcon, a szemben; árnyék. Víg kedélyére ~ borult.” Máshol: „Légnemű v. cseppfolyós közegnek a benne mozgó szilárd testre, cseppfolyós anyagra tett hatása, amely ez utóbbinak mozgását, haladását, sebességét gátolja. Az ~ a közeg halmazállapotától, sűrűségétől és a mozgó test nagyságától, alakjától függ. Az ~ áramvonalas alakkal csökkenthető.”

szabadulóművész: ~ cipőtalpon korcsolyázott a befagyott Dunán. Nem merészkedett messze a parttól, de a társai a kollégiumból elmaradtak mögötte. ~ néhány lépést futva tett meg, beleállt a lendületbe, csúszott vagy másfél métert. A jég megreccsent, ~ fel sem fogta, már derékig merült el a jéghideg vízben. Az volt a szerencséje, hogy leért a lába, és nem sodorta el azonnal a mélyben zajló folyó. Senki sem mert közelebb menni hozzá. Sréhen felfelé elrugaszkodott a mederből, elterült a jég felületén, a kezét maga alá kapva hason csúszva távolodott a léktől, mint egy fóka. Hogy a testsúlya minél egyenletesebben oszoljon el a felületen, kúszni kezdett a part irányába. Úgy érezte, sűrű feketeség tátong a háta mögött. Négykézlábra állt, hátrapillantott, de a léket már nem lehetett látni. Kievickélt a partra, egy pillantást sem vetett a többiekre. ~ jég: akkor a leghatalmasabb, ha ridegség önti el. Megszaporázta a lépteit, egyre ropogósabb nadrágjában futott a kollégium felé. A falak hűvösek voltak, sütött belőlük a hideg. ~ ajkai lilák voltak, a fogai vacogtak. Kibújt a ruháiból, takarót csavart maga köré, vánkost tett a derekához. A nadrág állva maradt a földön, mintha még mindig lenne benne valaki. (→ báb)

szabályok: Arról sincs emlékképed, hogy a nap a szemedbe tűzött, égetett, perzselte a bőröd, félmeztelenül játszottál a kertben, az évszakhoz képest különösen meleg idő volt, a felnőttek csodálkoztak az április végi sugarakon. Híreket nem hallgattak, de ha hallgatnak, akkor sincs semmi. A Szabad Európa más hullámhosszon sugárzott, ami nem jót jelentett. Néhány nap elteltével ~d azt olvasta a Magyar Nemzetben, hogy a rádióaktivitás tovább csökkent, a mért adatok nem közelítik meg azt a szintet, ami veszélyt jelentene az emberi testre, mindazonáltal a gyerekek és a terhes asszonyok kerüljék a szabadban való hosszabb tartózkodást. A híradásból logikusan következett, hogy ~d minden további nélkül hosszan tartózkodhatott a szabadban, a többi ~val egyetemben. Így lettek hát elválasztva az ~k tulajdon fiaiktól és lányaiktól. (→ betegség)

távolság: ~ úgy közeledik, hogy közben megközelíthetetlen marad. (Közeledik: hol van? hol nincs? ]Magán kívül[.) Maga előtt gördíti. A távolságot, mint üveggolyót.

visszatérés: Az első emlék ~ról. Mesélték: az első emlék felidézésének emléke. ~ elől sildes tányérsapkáját egy kereszteződésben lesodorta a szél a fejéről. (Az Alkotás úton történt, mások – akik ott sem voltak! –, bizonygatják, hogy a Dózsa Györgyön.) Utánaszaladtál. Utolérted, lehajoltál: továbbfújta a szél. Tovább kergetted, lehajoltál érte: továbbfújta a szél. Burleszk jelenet amatőr színészekkel, többen nézték. A kereszteződés túloldalán egy idegen dzseki felvette a sapkát és a kezedbe nyomta. Az ő arcát fel tudod idézni, ~d ekkor a hátad mögött volt: az övét nem.