Mandra Gora: Az álnév mint alakzat a kortárs magyar irodalomban

Az álnévhasználat egészen régi jelensége a magyar irodalomnak. Irodalmunk a névtelenségből alakult, s a szerzői név problémája már a kezdetektől összefonódott az álnévadás kérdéskörével. Ennek ellenére az elméleti-kritikai recepcióban viszonylag marginálisan van jelen, s a problémafelvetések sokszor párbeszéd nélküli szigetként érintik e kérdéskört egy-egy álneves szerző vagy szöveg kapcsán.

Ez természetesen nem az értelmezői oldal hiányosságaira, sokkal inkább a téma sokrétűségére vezethető vissza. Az alapvetően nem művészileg, hanem társadalmilag intencionált probléma minden korban más-más módon és mértékben lép dialógusba a művészi szövegekkel; érthető hát, hogy nehéz megtalálni azt a közös értelmezői horizontot, amely felől nézve az álnévhasználat szövegeket összekapcsoló művészi fogalomként realizálódhatna.

Az álnévhasználattal foglalkozó írások, amik korábban pusztán mint társadalmi motiváltságú tényezőt, majd – befelé szűkítve a kört – mint a szerző személyéhez köthető irodalmi tényt vizsgálták e jelenséget, szépen lassan kezdték leszakítani e kategóriát a szerzői entitásról, és közelítették a szöveghez. Mindez azt eredményezte, hogy a történeti, pusztán leíró és katalogizáló nézőpontot egy jóval produktívabb elméleti-értelmező nézőpont váltotta fel.

E kritikai eszmélést két dolog is megnehezítette. Egyrészt a 19. századig az álnévadásnak többnyire társadalmi-politikai vetülete volt, inkább volt gyakorlati kérdés, mintsem esztétikai. Ennek megfelelően az azt értékelni próbáló elméleti recepció is megelégszik az álnévhez kapcsolható gyakorlati kérdések tisztázásával.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül másrészt azt a tényt, hogy alapvetően a szerzői név önmagában is problematikus eleme a műértelmezésnek. Ironikusnak is mondhatnánk, hogy abban az időszakban, mikor a posztmodern elméleti diskurzusok vívják csatáikat arról, mennyire kell vagy lehet bevonni a szerző nevét, a szerzői referencialitást az egyre inkább autonómnak tekintett művészi szövegvilág értelmezésébe, éppen akkortájt születnek az e kérdést szinte majdhogynem zárójelbe tevő – vagy megválaszoló? – posztmodern szépirodalmi szövegek, melyek az álnévadás játékával gyakorlatilag lerombolják a szerző és szöveg pólusszerű dichotómiáját.

A Weörestől kezdődő posztmodern álneves irodalmi hagyomány – ha beszélhetünk már ilyesmiről – mindenesetre elérte nem szándékolt célját az értelmezői oldalon is. Végre nem elégszünk meg az írástörténetünk óta keletkezett hozzávetőlegesen 85.645-re tehető álneveink felfejtésével és lexikonba gyűjtésével. Mindemellett ez azt is jelenti, hogy sajnos soha többé nem dőlhetünk hátra egy-egy ilyen gyűjteményes kötet láttán abban a megnyugtató hitben, hogy széltében-hosszában járhatóvá tettük a magyar pszeudonymok dzsungelét.2

Mindezen problémákra érezhetett rá az a besztercebányai egyetemi projekt, amely Álnév és maszk az irodalomban cím alatt 2013 és 2015 között két konferenciát is lebonyolított, valamint megjelentetett két konferenciakötetet és egy monográfiát is. E kutatómunkák legfontosabb eredménye, hogy úgy adják vissza az álnév kategóriájának irodalmi- művészi létjogosultságát, hogy közben nem feledkeznek meg az álnévadás alapvető társadalmi-kulturális motiváltságáról sem. A főként posztmodern irodalmi szövegeket vizsgáló – de perifériáját jóval messzebbre kiterjesztő – kutatások a multikulturalizmus jegyében egy végtelenül nyitott gondolkozói közeget teremtettek. Kortárs szépirodalmunk álnévhasználata pedig meg is kívánja ezt a több horizonton mozgó vizsgálódást.3

Nyilvánvalóan izgalmasabb tendenciája a kortárs álneves irodalomnak, hogy sokszor nem is a maszk mögötti valódi referencia kibogozása a legfőbb cél, ráadásul mind a művészi, mind a kritikai oldalon fikciós játékok sorozatát indítja el és tartja mozgásban. Van tehát valami lényegi és elemi dinamizáció, amit a posztmodern irodalom az álnévvel létrehoz, s ez a kritikai oldaltól is hasonló rugalmasságot kíván. Nem véletlen, hogy a kortárs irodalmi gyakorlatban az álnévhasználat sokszor egybeolvasztja a szépirodalmi és tudományos megnyilatkozásokat is.

Talán nem is árulok el vele nagy kulisszatitkot, hogy az Irodalmi Szemle álneves különszámában – itt – megjelent, aktívan már nem működő álneveink kifejezetten e folyóiratszám létrejöttének kedvéért bújtak elő. Néhány szöveg témája szituálja is az alkotás efféle motivációját, az alkotói és értelmezői/olvasói oldal kölcsönösségét.4 Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja ráadásul verset küldött a folyóiratnak, hogy egy korábban meg nem szólaltatott műfajban adjon hírt önmagáról. Jelen tanulmány pedig a művészi-értelmezői szimultaneitásra is próbál reflektálni azáltal, hogy olyan szövegeket is bevon az értelmezői horizontba, melyek korábban még nem jelentek meg más fórumokon, így a vizsgált szöveg és az arra irányuló reflexió egyszerre válik olvashatóvá, a tér- és időbeli távolság – látszatra – megszűnik.5, 6, 7

Ahhoz, hogy a kortárs magyar álnévhasználat sajátosságait megfelelően értékelhessük, egy fontos gondolati kitérőt még meg kell ejtenünk. Posztmodern álneves hagyományunk a korábban már említett weöresi kezdeteitől lassan fél évszázadnyi időt ölel fel. Mindez feltételezi e művészi forma változásait az azonos korszakhorizont viszonylagos egységén belül.

Németh Zoltán Álnév és posztmodernizmus című szövegében az álneves megszólalásmódok különböző realizációit járja körül a korábban felvázolt hármas osztatú posztmodernfelfogásából kiindulva. Az bizonyos, hogy a posztmodernt önmaga korszakjelölő egységén belül egy motivációjában, jelhasználatában és beszédmódjában elkülöníthető és változó jelenségként kell vizsgálnunk. A kortárs álnévhasználat sajátosságait – ha beszélhetünk már ilyesmiről – valószínűleg ebben a paradox, egymásból születő, de szét is tartó mozgásban érhetjük csak tetten.

A magyar posztmodern irodalom kezdeteinél – bárhogy is jelöljük ki ezt a pontot – a szerzői névvel való identitásjáték már jelen van. Azonban Weöresnél ez inkább imitáció, mintsem a referencialitás és a fikció tudatos egybejátszásából fakadó játék. Vagyis ennek a nyelvnek még nem célja leleplezni saját fikcionáltságát.

Posztmodernségünk második állomásán már a nyelv dominál. Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos álneves játékai gyakorlatilag felszámolják a referencialitást azáltal, hogy az imitálni próbált nyelv megteremti és le is bontja azt a fikciót, amiben létezni próbálna. Esterházy a késő barokk nyelvet ütközteti a 20. századi megszólalásmódokkal; Parti Nagy Lajos dilettáns nyelvhasználatának célja pedig paradox módon épp a nyelvi megszólalásmódok lehetőségeinek végletekig tágítása lesz.

A harmadik, s egyben hozzánk időben legközelebb álló posztmodern korszakegység alkotói a nyelvjáték abszolutizmusát háttérbe szorítva vissza-visszazökkentik az olvasót egy azonosítható referencialitásba; sokszor társadalmi, politikai és hatalmi kérdésekkel foglalkoznak, mindezen problémákra tehát álneves szerzőink is sokkal érzékenyebbé válnak.8

Az időben elkülönített hármas osztatú posztmodernfelfogás alapvető változásokra mutat rá a téma, beszédmód- és nyelvfelfogás tekintetében. Viszont bennünk maradhat a kérdés, hogy vajon tehetünk-e különbséget név és álnév; szerző és maszk között, ha a létrejött szöveg ugyanabba a sémába válik behelyezhetővé. Ezzel gyakorlatilag alátámasztanánk a szöveg autonómiájához görcsösen ragaszkodó radikális elméleti nézeteket is.

Posztmodern álneveink természetében valószínűleg kell hogy legyen valami – épp a mással való játék fókuszba állításával – olyan külön skálán mérendő egyedi, mely önmagát épp az álnévadás aktusa által határozza meg. Az időbeli elkülönítésen túl éppen ezért is fontos tényező lehet az álnév mögötti valódi szerzői referencialitásról való tudásunk is; vagyis a rejtőzködés motivációjának erőssége. Az elrejtés-felfedés játéka értelmezési stratégiáink paradoxonjaira is felhívja a figyelmet, hisz olyan kérdéseket is aktivizál, hogy változik-e a szöveg jelentése-jelentősége a szerzői referencialitás ismeretében. Németh Zoltán az álnévváltoztatok kérdését a nyelvváltozatok típusai felől is átgondolja; ami egy újabb kategorizálás lehetősége is lehetne; és külön figyelmet szentel a maszkkal történő nemváltás problémakörének is.9

Kortárs álneveink többsége épp azzal, hogy egyszerre állítja és tagadja saját másságát, így bár túllép az areferenciális nyelvjátékok posztmodern korszakegységén, valahogy mégis egyfajta ironikus nyelv alapjaira építi fel a szövegvilágot. Jelen írás nem titkoltan az irónia felől próbálja újragondolni, és viszonylagos egységben láttatni a kortárs magyar álneves jelenségeket. Míg a hármas elgondolás alapján álneveink először a hiteles fikció megteremtésében, majd e fikció nyelvjáték általi ellehetetlenítésében lesznek motiválva, úgy elmondhatjuk, hogy kortárs álneveink talán épp abban a bizonytalan imaginatív tér megteremtésében lesznek érdekeltek, ahol a teremtett fikció hitelessége önmaga felszámolása nélkül kérdőjeleződik meg. Gondolhatunk itt azokra az álneveinkre, melyek a legnagyobb érdeklődést akkor és addig váltották ki az olvasókból, amíg le nem lepleződött a maszk mögötti valódi szerzői szubjektum. Spiegelmann Laura blogregénye is jóval kevesebb kritikai érdeklődést kapott, miután a valódi szerzői referenciára fényt derült Kabai Lóránt személyében. Pedig a szöveg nem változott, pusztán megszűnt az az ironikus játék, mely az álnévadás tudatában generált jelentéseket mozgásban tartotta.

E rejtőzködve jelen lévő mozgásra igazán jó példa az itt közölt álneves írások megjelenése. Néhány álneves szerzővel máshol még nem találkozhatott az olvasó. Így ha nem ebben a kontextusban, a folyóirat téma-szellemében olvassuk a műveket, talán fel sem merülne bennünk elsőre, hogy álnévként gondoljuk el a szöveg mögött felsejlő szubjektumot. A gesztus tehát, ami már az olvasás aktusa előtt álnévként határozza meg magát, de célja nem a felfedésben érdekelt, szintén aktivizálhat egy új értelmezési dimenziót.

Az álnévről való tudásunk által a szerzői név egyből szövegként és nyelvként kezd meghatározódni, mely az interpretáció szerves részévé válhat. Arra a kérdésre, hogy az álnév milyen formában képzeli el magát szövegként, vagyis lényegét a beszédmódban; stílusban, műfajban vagy pusztán témájában nyeri el; nehezen adható kimerítő válasz. Az mindenesetre belátható, hogy az álnévadás aktusának tudata a szöveg több szintjén képes interpretációs indikátorként működni. Ennek megfelelően próbálja meg jelen írás differenciálni a kortárs magyar álnévhasználat jellegzetességeit. Mivel a vizsgált korpusz időbeli közelsége megnehezíti a tudományos objektivitásra való törekvést, így messzemenő következtetéseket levonni természetesen könnyelműség lenne.

I. Az álnév mint alakzat

A kortárs szövegek az álnévadással reflektálttá teszik a név, illetve a tulajdonnév mint nyelvi, nyelvtani kategória meghatározhatósága körüli bizonytalanságokat is. Jelzik, hogy a név jelentéstartománya egy többdimenziós térben valósul meg, így a szó mint forma és jelentés egyszerű struktúráján messze túlmutat. Hoffman István a névről mint speciális jelfajtáról beszél, név és jelentés nehezen körülhatárolható kapcsolatát pedig a funkcionális nyelvszemlélet felől közelíti meg.10 A tulajdonnév értelmezési lehetőségei beszűkülnek, ha a strukturalista nyelvfelfogás szerint közelítünk a kérdéshez. „A funkcionális nyelvszemlélet a névnek, a tulajdonnévnek a specifikumát abban látja, hogy mint nyelvi elem – amely akár elemi jel, akár bonyolult szerkezet is lehet – egy adott kontextusban grammatikai eszközök igénybevétele nélkül, önmagában biztosítja az általa jelölt valóságrészlet egyedi azonosítását.”

Hiába állítjuk a tulajdonnevekről, hogy egyedi létezőt jelölnek, ha mindezt nem egy konkrét nyelvi szituációban vizsgáljuk, máris önellentmondásba kerülünk, s általánosítjuk a tulajdonnév legfontosabb funkcióját. Hogyan egyedíthetne ugyebár egy keresztnév, melynek viselői több millióan lehetnek. Hoffmann gondolatmenete rávilágít a tulajdonnevek és köznevek elkülönítésével kapcsolatos problémákra is. A strukturalista megközelítés szélsőséges álláspontja szerint a tulajdonnév nem tekinthető nyelvi kategóriának, különálló nyelvi rendszernek sem; hisz identifikáló jelentését – mely kívül is esik e nézőpont vizsgáló perifériájából – a kommunikációban nyeri el.12 A tulajdonnév dinamikus jelentését J. Soltész Katalin két részre, denotatív és konnotatív jelentésre osztja. A denotatív a névnek a jelölt dologra vonatkozását, a konnotatív pedig a név képzetfelidéző erejét és információtartalmát mutatja.13

E kissé felületesen érintett nyelvtudományi kitérő jelen esetben arra szolgált, hogy lássuk, a tulajdonnév jelentése dinamikusan alakul, struktúrája pedig felidézhet bennünk egy hasonlóan problémás, a nyelvi rendszerből szintúgy sokszor igazságtalanul száműzött kategóriát: az alakzatét, mely önmagán kívül mást is, többet is jelent.

A metafora túlmutat a jelölő és jelölt egyszerű viszonyrendszerén, a tulajdonnév szintén hasonló, osztott, többjelentésű struktúrában valósul meg. Érdekes, hogy Hoffmann leírása alapján szinte szimbólumszerű, ahogy egy köznévi jelentésű szóra, a kontextustól függően rétegről rétegre rakódnak rá jelentéstöbbletek, tulajdonnévi meghatározottságát is csak a kommunikációban nyeri el.14

De Man iróniafogalma alapján teszek egy elhamarkodott gondolatpárhuzamot: ha a tulajdonnév alakzatként működik, akkor az álnév kategóriáját – mintha csak a tulajdonnév iróniája volna – tulajdonképpen a tulajdonnév allegóriájának permanens parabázisaként is értelmezhetnénk. A tulajdonnév működési elvét egyszerre állító és tagadó entitás, mely a nyelvben paradox módon tetten érhetetlen.15 A strukturalista nyelvészet a nyelvi rendszerből a hazugságot mint grammatikailag igazolhatatlan pragmatikai tényezőt ignorálja. Ez alapján álneveink egyszerűen tulajdonnévként határozódhatnának meg, hisz formájukkal és szövegben elfoglalt helyükkel megfelelnek e kategória követelményeinek. Referenciaigény nélkül az álnév mint olyan nem létezik.

Az álnév tehát az irónia alakzataként is megvalósulhat a kortárs magyar irodalomban. Hisz tulajdonnévként egyszerre teremt egy fiktív referencialitást, azonban rögtön tagadja is annak valóságvonatkozását. Mindebből következik, hogy az álneves szerzők szövegei sokszor teszik az írást, az írás körülményeit, és a szerzői referencialitás kérdését a szöveg témájává.

Felmerülhet a kérdés, hogy a posztmodern irodalomnak vajon nem sajátja-e a szerző és szöveg határmezsgyéjén való játék. Gondolhatunk itt Parti Nagy Lajosra, akinél a valódi szerzői névből kibontott szövegjátékra számos példát találunk. Nevének alakja nagyon sok versben köznevesülve tér vissza (partiképes; Garden-parti) illetve – bár ezt csak jelen írás meri feltételezni – a szövegekben vissza-visszatérő angyal szó is mintha a Parti Nagy Lajos hangzóinak játékából születne. Ezek a játékok a valódi szerzői referencia tudatában azonban ritkán válnak a jelentésképzés alapjává. Álnévparódiáival már kicsit jobban reflektál a fent felvezetett problémára. Virágos Mihály nevű dilettáns költője Édesatyám, én egy virág vagyok című versében az alany és tárgy, személy és szöveg kapcsolatát hozza mozgásba. Sárbogárdi Jolán legújabb verse pedig autopoétikus módon szövegiesíti az álnévadást. A versszövegben a nevettetés ironikus módon lesz szinonimája a névadás szavunknak: „nekem nevet nem kell! Minek kinevettet, mikor nem mer sírni!”16 Spiegelmann Laura neve egyértelműen jelzi felénk, hogy a fikciós játék, melyet a szöveg megteremt, a tükör motívumával operál: „csak megjelent a szókapcsolat a maga pőreségében, középen a tükörképem csodálkozik vissza rám”17

Rosmer János Hátsó ülés című kötetében kevésbé a nevével, inkább nyelvével teremti meg a maszkolt szubjektum fiktív mozgásterét. Mindamellett, hogy e költészet nyersségével egy szociológiai dimenziót, a homoszexualitás problémáját próbálja nyelviesíteni, ezzel párhuzamosan azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szöveg igen erőteljes autopoetikus jegyeit. A referenciára utaló szavak sokszor kerülnek a nyelv működésére és a szövegre utaló kifejezésekkel összetételbe, jelezve azt is, hogy e szubjektum egyetlen létezési feltétele a nyelv:

„éjszaka szövetében”; „kel a kimondhatatlan szó a dagasztókádban”,18 „A test csak nyelvtan, s néha kijön a ragozás,19 „vászonról vászonra, szobáról szobára kúszik”,20 „Aztán két verssor közt lovagol…”21

Az iróniát ott érhetjük tetten, ahol e nyersségével hiperrealisztikusnak álcázott szöveg leleplezi alapvető késztetését a fikcionáltságra. Hisz e bravúros irodalmi „coming out” megvalósulása a nyelvben történik meg. Első látásra talán azt gondolnánk, hogy azért, mert egy ilyen nehéz témát csak a fikció óvó karjai közt dolgozhatunk fel; azonban e szöveg sok helyen utal rá, hogy dolga van a fikcióval; hogy alapvető kiinduló és végpontja épp a fikció megalkotottsága: „Jelenleg a bőr szavát figyelem, ahogy annyi összehányt test közt megalkot engem mások számára is.”22; „titeket magasztallak, befalazva ebbe a versbe, de csakis érette és általa.”23 Bár a szöveg olvasható a szerzői referenciajáték tudata, ismerete nélkül is, azonban a tény, hogy álnévvel van dolgunk, az interpretációs lehetőségeket tovább tágítja; a szöveg nélkül létezni nem tudó szubjektivitás, a nyelvi megelőzöttség alaptapasztalatának problémáját is aktivizálja.

Boddony Miklós szövegei nagyon finoman utalnak vissza a szerzői maszk megalkotottságára. A folyóiratszámban most megjelenő írásai látszólag egymástól elkülönülve építik fel saját jelentésvilágukat. Első verse Kukorelly Endrét, a második írás Borbély Szilárdot, a harmadik Pilinszky Jánost idézi.24 Látjuk, hogy valamiféle rájátszásról van szó, mely az önéletrajzi ihletettségű írások ironikus újragondolásaként realizálódik. Egymás után olvasva a szövegeket azonban egyre több jelentést kezd magába szívni az álneves szerzői név; s a referenciajáték szépen lassan szövegjátékká alakul.

Boddony Miklós szó szerint idézi Kukorelly Endre versét, mely egy ismeretlen bolgár költőt emel a versszövegbe. Ezt egészíti ki egy rövid visszaemlékezés, ahol egy ismeretlen, bolgárként meghatározódni látszó (Boddony) költő mesél Kukorellyről. Nyilván két út állhat előttünk. A referenciajáték elindíthat egy nyomozást is. Vajon melyik ismert írónk áll ilyen közeli kapcsolatban Kukorellyvel; illetve mindez pusztán a szerző (Kukorelly) fiktív játszadozása a nyelvvel? Azonban sokkal izgalmasabb az az odafordulás, ahogy a szövegek az álnévre vissza-visszacsatolva próbálják meg felépíteni a fiktív identitást. Álneves szerzőnk rétegről rétegre vesz magához attribútumokat a Kukorelly- és Borbély-versből és a Pilinszky-visszaemlékezésekből, hogy önmagát e problémahorizontok mentén gondolja újra. Ez utóbbi összefűzött idézetekkel tűzdelt visszaemlékezés, mely a költő homoszexualitásának kérdését szövegesíti. Ironikus problémaként vetve fel a kérdést, hogy mi történik egy stabilnak gondolt költői életművel, ha vélt vagy valós referenciadarabokkal egészítjük ki.

Az alakzatként működő álnévre legreprezentatívabb példánk természetesen Tsúszó Sándor, aki mára gyakorlatilag az álneves irodalmunk metaforájává nőtte ki magát. Már a név is egy nyelvjáték, mely a szövegből szövegbe tartó mozgást, a folyton más-más szerzői identitáson átszűrődő megalkotottságot sejteti. Tsúszó Sándor alakját számos szerző magára öltötte, e fiktív identitás léte pedig mára szépírók és kritikusok közös törekvéseit egyesíti. Tsúszó karaktere az álnév kategóriáját kitöltetlen helyként értelmezi, mely mindig új és új jelentéseket kíván magába integrálni. Mindez jelzi, hogy az álnév is valahogy úgy működhet, mint egy metafora, ha már nem tudunk újat mutatni a szerzői maszkról, ha kibújunk mögüle, marad az üres váz, mely önmagáról többet így már mondani nem tud; statikus jelentésbójává lesz az idő állóvizében, akárcsak holt metaforáink.

II . Az álnév mint referenciatükör

A társadalmi és politikai kérdéseket előtérbe helyező művészi írások az álnév ironikus dimenziója által a művészi felelősségvállalás egyébiránt nagy irodalmi hagyománnyal rendelkező motivációját értelmezik újra. Hisz nem feltétlenül arról van szó, hogy a szerző kifejezhet-e politikai véleményt egy írásban – nyilván ez is még létező probléma minden művészetben – hanem épp arról, hogy a szöveg önmagában mit tud kezdeni egy ilyen kérdéssel, a szerzői referencialitás biztos pontja nélkül.

Nyilván meg kell különböztetni az álnévadásnak azt az egzisztenciális motiváltságú eljárását, amikor a valódi szerző a véleménynyilvánítás ellehetetlenítése végett, akár politikai, akár társadalmi megtorlástól tartva bújik maszk mögé. Mivel a posztmodern irodalom alapvetően nyitott a szövegek sugallta vélemény vállalására – gondolhatunk itt Parti Nagy Lajos vagy Esterházy Péter saját néven vállalt társadalomkritikai megnyilvánulásaira – az álnéven írt szépirodalmi szövegek mögött egyéb motiváció is felsejleni látszik.

A valós társadalmi-politikai kérdéseket feszegető szövegek az álnévvel – ami sokszor mint metalepszis, vagyis a fikció alakzataként realizálódik25 – szándékoltan ütköztetik a valós és fiktív tapasztalati horizontot. Már korábban említettük Rosmer Jánost, aki a homoszexualitás kérdését a nyelvi megalkotottság szöveghorizontjához kapcsolta.

Spiegelmann Laura a nagyon egyszerűen átfordítható tükörmotivikával képiesíti is e törekvést. A referencia, ami tükörként visszahat az arra reagáló, abban élni próbáló szubjektumra, végül szépen lassan kijelöli az identitás határait is. Ez egyfajta kívülről érkező, kényszerű társadalmi nyomás, mely jelen esetben inkább bezárja a kiutat kereső ént is; kinek válasza hasonló lesz; betörni próbál egy meghatározható valóságba a testiség végletekig túlzó leírásával – mintha csak a fikció és a valóság harcát látnánk. „kívül így kerülök magamon, veszítem el a formám, és öltöm fel a tiédet.”26

Komor Marcell szintén e folyóiratszámban megjelent írása rendkívül érzékenyen hozza játékba a különböző szinteken megélhető és leírható létbenyomásokat.27 Itt persze nem társadalmi-politikai, sokkal inkább a valós egzisztenciális referencia a kiindulópont. Egy fájdalmasan valós életszituáció – függetlenül attól, hogy a valós szerzőhöz köthető-e – lesz a fikció alapja. Annak tudatában, hogy álnévvel operál a szöveg, a távolítás mint az írás alapmotivációja új értelmet nyer. A haldokló apa; az árvaság, az elszakadás tematikus, kézzelfogható emberi tapasztalata a valódi identitástól elszakadó nyelvi tapasztalattal kerül párbeszédbe – „éket verek magunk közé.” A szöveg még formájában is beszélni próbál. A kezdőmondat látványra is ékként, hegyként valósul meg, ahonnan az önmagától eltekintő város elvont képe a hegytetőn lévő tüdőgondozó valóságreferenciájával ütközik.

„A hegy a városhoz tartozik, de azon kívülre néz. Hátat fordít neki, egy meredek lejtőre szegezi a tekintetét. (…) Most, hogy a tekinteted lejjebb ereszkedett, olvasd el a kapu mellett a feliratot: Tüdőgondozó és TBC Intézet. Az idézet nem pontos.”28

Általánosítani e néhány példa alapján nehezen tudnánk, de talán az álnév ezekben a szövegekben a hasadás jelölője, mely a szubjektumot a valóságról leválasztja. Az én e teremtett fiktív objektivitásban kényszerül rálátni arra, aminek talán sosem volt része.

III . Az álnév mint az alanyiság új dimenziója

Az egyik legizgalmasabb tendenciája a kortárs magyar irodalomnak – és egyébként minden kor irodalmának – amikor a létezés tapasztalatát, illetve e léttapasztalat kifejezhetetlenségének problémáját próbálja nyelviesíteni. Kortárs íróink közül sokan az érzékelés határjátékait a végletekig nyújtják, rengeteg szöveg próbálja a testen kívüli test és nyelven kívüli nyelv alaptapasztalatát reflektálttá tenni.

Sirokai Mátyás – egyébként nem álneves szerző – A káprázatbeliekhez című tudatfolyamlírája egy nehezen dekódolható szövegvilágot teremt, mely mintha a világ egy szubjektív teremtésmítoszát egy időtlen valóságba próbálná belehelyezni. Németh Zoltán Állati férj című kötete pedig az embert meghatározó testi és lelki szubsztancia lebontásának stációit járja végig.

Az álneves szerzőség tudatában az alanyiságot lebontani (vagy újra felépíteni) vágyó törekvés hatványozott értelmet nyer. Kozmár Klára Az utolsó emlős című versében a történelem utáni, az idő kategóriáját elvesztett alaktalan létezést alapozza meg, első versszakában egy halott, híres költő születésnapját idézi. A költő mint nem is élő, nem is halott entitás mintha se nem kívül, se nem belül, illetve épphogy mindenhol próbál elhelyezkedni az örök káoszban. E költészeti autoreferencialitás az Objektív képződmény vagy épp az Irodalom és a Másik idegensége I-II.-III. című versekben különösen hangsúlyosak. „Egy tompa, koszos ollóval kivágtam mindkét szemed világát, hogy ne lásd, mibe és milyenre szültelek. Depoetizáltam a világod – ahogy a néger költő mondta odabent – fordítva: kizárólag másodlagos és metaforikus jelentések között hagytalak életben.”29

A referenciális világ mint a pusztulás táptalaja, a mélynyomorban lévő emberekre való reflexió itt is a fikcióba tart. E kozmikus értelemben vett költőalany tudósít is a szörnyűségről, elszenvedője, de részt vállalója is. Valószínűleg az álnév mint tiszta kozmosz ezt az önmagát megteremtő és mozgásban tartó, a világ egészét befogó entitást képviseli.

Centauri, aki szintén ikonikus álnevünk, ironikus írásban értekezik saját leleplezésének lehetőségeiről. Nem meglepő módon azonban ahelyett, hogy referenciamorzsákat szórna elénk, célja épp a távolítás, egy emberi világtól, időtől és tértől elvonatkoztatott fikciós játék felépítése lesz. A folyton pusztuló és újjászülető szubjektum kozmikussá kitágított képével az álnév mint az én mindenkori örök entitása realizálódik, melyből kiugrunk vagy beleszédülünk, a soha nem szűnő szubjektivitás, melytől szabadulni próbálunk, és ahová végül megtérünk újra. „Az energiáknak e tébolyult szóródása addig-addig tart, míg végül – ekkor lennék több mint 12 milliárd éves – a káosz ismét új világegyetemek sokaságává tömörül, s alig 3 milliárd évvel ezt követően ismét bejelentkezem:”30 Végül a Centauri név is mint egy örök csillagkép látszik visszatükröződni a szövegben.

A fenti viszonylagos kategóriahármas természetesen az álnévadás ironikus természetével operál, ami feltételezi az álneves szerzőségről való tudásunkat. Persze nem a valódi szerzőét, csak a tényt, hogy álneves szerzővel van dolgunk; ami már képes mozgásba lendíteni a szöveghez való odafordulás mikéntjét. Persze mint minden vizsgálódás, ez is viszonylagos. Télffy Ármin a kifejezés és megértés egymással soha nem találkozó irányaira reflektál verseiben. Ironikus nyelvet teremt, melyben a nyelvi megalkotottság és az arra irányuló reflexió – elvonatkoztatva szöveg és interpretáció találkozása válik fikcióvá: „stilizált nyelvet öltök a szerepben. Túlkoros ifjút festenek a képek, vak szőke- barnák fejtik meg helyettem.”31

Németvárosi – remélhetőleg – interpretációs paródiája a kritikai és a művészi oldal találkozását, az interpretációs zsákutcák és sokszor fikcióba fulladó értelmezések céltalanságát mutatja tükörként mindkét oldal felé. Saját versét a formalista elméleteket idéző, sokszor talán túlságosan is a szöveghez kötött módszer alapján közelíti meg, s a szövegtől végletekig távolított jelentésekig jut el: „»bokaszalag« jelzője afféle sérülést imitál, ami összefüggésbe hozható a versbeszélő én mentális-lelki-szellemi-morális eredetű problémáival, mint annyi más költő esetében, Adytól Tóth Árpádon át Balassiig, illetve Halotti beszéd.”32

Németvárosi Attila szépíróként, irodalomtörténészként és elmészként is alkotó álnevesszubjektum – kicsit talán Tsúszóhoz hasonlóan, de teljesen más formában – irodalmunk párbeszéd-lehetőségeire kérdez rá. Szövegparódiái stilizált formájukkal utalnak arra, hogy a fiktív én referenciális funkcióját egyik szövegvilágban sem tudja igazán beteljesíteni, holott a szövegek legnagyobb késztetése – még ha komikus is – az önértelmezés. A paródia horizontján érzékelhetővé válik számunkra az az elemi szakadás, mely a szépirodalmi szöveget a kritikai nézőponttól elválasztja. Az álnév ebben a formában a megértés viszonylagosságának mementójaként lebeg minden kritikus szeme előtt, kik a szöveg mögött stabil és felfejthető jelentések délibábját vélnék látni.

S hogy mit kezdhetünk az interpretációs szélmalomharc tudatában az irodalommal és főleg az álneveinkkel? Télffy Ármin verse alapján: „Olvassunk tovább, míg ránk lottyad a lét feneke.”33 Ezzel az idézettel szerettem volna zárni, de hát egy tanulmányhoz mégsem illő.

1 Sándor László napjainkban valószínűleg kevesebbet idézett munkájában az álnévadást társadalmi, politikai és lélektani okokra vezeti vissza. Olvasatában például a félénk és/vagy álszemérmes kezdő írók bújnak az álnév védelmet nyújtó gumója mögé. Ugyancsak ő ír a személytelenség vállalásának beteges elfajzásairól; de szerencsére az álnévhasználat legitim formáit is számba veszi. „Kezdő írók – nyilván álszeméremből, vagy félénkségből – szintén szívesen bújnak az álnév védelmet nyújtó lárvája mögé.” Sándor László, Az írói álnév, Korunk, 1939/5., 441.
2 A szófordulat Vargha Balázs örömteli kijelentését idézi, aki kimerítő méltatásban részesítette Gulyás Pál amúgy sok szempontból valóban hiánypótló álneves gyűjteményét. Még azt sem vetette szemére, hogy a nagy haladó írók mellett teret adott kötetében kártékony apró emberkéknek is. Vargha Balázs, Gulyás Pál: Magyar írók álnév lexikona, Irodalomtörténet, 1957/2., 231.
3 Ardamica Zorán szerkesztésében jelent meg 2014-ben az Álnév és maszk az irodalomban, illetve 2015-ben Az irodalmi álnév és maszk értelmezésének elmélete című kötet. Az Álnév és maszk című monográfia Németh Zoltán nevéhez köthető, ld. Németh Zoltán, Álnév és maszk az irodalomban, Palócföld, 2015/6., 36.
4 Spiegelmann Laura kötetben nem közölt, s már honlapján sem olvasható utolsó írásait, Németvárosi Attila pedig saját versének interpretáció-paródiáját küldte el a folyóiratnak.
5 Hogy az itt közölt írások közül, mely szövegek kerültek jelen szövegértelmezés horizontjába, az egyrészt az interpretációs szeszély szelekciójának eredménye, amivel saját gondolatmenetét erősítve érezte a szöveg. Másrészt az is lehet, hogy azután küldtek szöveget a szerkesztőnek, mikor jelen írás már kikerült kezeim közül. Előre és utólag is elnézést tehát a hivatkozás nélkül maradt szerzőktől; a választás semmiféle értékhorizontot nem takar.
6 Jellegzetes példa erre a nemrég megjelent Tsúszó-breviárium II. kötete. Tsúszó Sándor ikonikus kollektív szerzői maszkja egyaránt hívja játékra a művészi és a kritikai oldalt. A Tsúszóról megjelent elméleti írások egymással párbeszédbe lépve próbálják erősíteni e közös fiktív tudatot.
7 További izgalmas lehetőségeket rejthet annak vizsgálata is, hogy elméleti oldalról e határokat összemosó játék mennyire nehezíti meg vagy segíti elő a szépirodalmi szövegek értelmezését.
8 Németh Zoltán, Álnév és posztmodernizmus = Uő., Álnév és maszk, Líceum Kiadó, Eger, 2013, 33–40.
9 „Különösen érdekes, hogy a maszkszerű költői játék legtöbbször kétféle identitást variál: a magasirodalmi-filoszköltő, illetve a populáris-dilettánsköltő identitását.” Uo., 37. Jelen írás szerzője – ha választhatna – a dilettáns filosz maszkja mögé bújna.
10 Hoffmann István, Név és jelentés = Bauko János – Benyovszky Krisztián (szerk.): A nevek szemiotikája, Nyitra – Budapest, 2014, 6, 7.
11 Uo., 8.
12 Uo., 14.
13 Uo., 17.
14 Példának többek között a molnár-Molnár kifejezést hozza Hoffmann. (Uo., 18.) Allegóriává is válhat egy tulajdonnév, saját példával élve Mohács mint város egy egész történelmet rejt magában. Persze itt is beszélhetnénk szimbólumról, de e két kategória közötti átjárások elméleti vitáját e szöveg inkább nem érintené.
15 Pontosabban is lehivatkoznám, de Szabó Ervin könyvtári tagságomat sajnos nem volt alkalmam meghosszabbítani. A szülővárosom könyvtárát pedig egy lassan 7 éve gyarapodó, jelenleg 1355 forintnyi késedelmi tartozás, és egy vissza nem került Esti Kornél kötet miatt sajnos nem látogathatom jelenleg. De talán hivatkozás nélkül is egyértelmű, hogy a trópusok allegóriájának permanens parabázisa nem saját agyszüleményem, vö. Paul de Man: Az irónia fogalmáról = Uő., Esztétikai ideológia, Budapest, Janus/Osiris, 2000.
16 Sárbogárdi Jolán, (Verstöredék, 2014 augusztus tája), Irodalmi Szemle, 2019/12.
17 Spiegelmann Laura, Édeskevés, https://www.muut.hu/korabbilapszamok/008/spl.html
18 Rosmer János, Berda-Románc = Uő, Hátsó ülés, Kalligram, Pozsony, 2010.
19 Rosmer János, A magánhangzók forradalma = Uo., 16.
20 Rosmer János, A fonál = Uo., 17.
21 Rosmer János, Barokk táborban = Uo., 56.
22 Rosmer János, Al gran sole carico d’amore = Uo., 7.
23 Rosmer János, Pornólapok = Uo., 61.
24 Boddony Miklós, Kukorelly Endre: Keret és tükör; Az utolsó találkozás; Valóban? Irodalmi Szemle, 2019/12. Bár jelen írás szerzőjének a szerkesztői munka előtt volt szerencséje olvasni e szövegeket, mindenesetre interpretációja a versek sorrendjében fontos jelentésképző funkciót lát.
25 Hogy az álnév miként működhet metalepszisként a szövegekben, az egy jóval hosszabb, átgondoltabb és többet hivatkozott gondolatmenet kidolgozását igényelné. Jelen írás pusztán csírájára utal annak az elképzelésnek, ami az álnevet a fikció alakzatával hozza párhuzamba. Ld. Gérard Genette, Metalepszis. Az alakzattól a fikcióig, Kalligram, Pozsony, 2006.
26 Spiegelmann Laura: Édeskevés (részletek a regényből) https://www.muut.hu/korabbilapszamok/008/spl.html
27 Komor Marcell, Ilyenek a fák, amikor senki sem látja őket, Irodalmi Szemle, 2019/12.
28 Uo.
29 Kozmár Klára, Irodalom és a Másik idegensége III., https://irodalmiszemle.sk/2018/10/kozmar-klara-irodalom-es-a-masik-idegensege-iii/
30 Centauri, Geller – Jövendölés a jövőmről, Irodalmi Szemle, 2019/12.
31 Télffy Ármin, Hű képet alkotni, Irodalmi Szemle, (megjelenés előtt: a vers a 2020/1-es számunkban lesz olvasható).
32 Németvárosi Attila, A keres-és po-étikai anatómiájáról, Irodalmi Szemle, 2019/12.

33 Télffy Ármin, Centauri megmutatja magát, Irodalmi Szemle, 2019/12.

Felhasznált irodalom és inspirációs jegyzék

  • Boddony Miklós: Kukorelly Endre: Keret és tükör; Az utolsó találkozás; Valóban?; Lábjegyzet egy képeslaphoz. = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Centauri: Geller – Jövendölés a jövőmről. = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Gérard Genette: Metalepszis. Az alakzattól a fikcióig. Kalligram, Pozsony, 2006.
  • Hoffmann István: Név és jelentés. = A nevek szemiotikája. Szerk. Bauko János – Benyovszky Krisztián, Nyitra – Budapest, 2014. 5–22.
  • Komor Marcell: Ilyenek a fák, amikor senki sem látja őket. = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Kozmár Klára: Irodalom és a Másik idegensége III. = https://irodalmiszemle.sk/2018/10/kozmar-klara-irodalom-es-a-masik-idegensege-iii/
  • Németh Zoltán: Álnév és maszk az irodalomban. = Palócföld. 61. évf. 6. sz. 2015. 34–38.
  • Németh Zoltán: Álnév és maszk. Líceum Kiadó, Eger, 2013.
  • Németvárosi Attila: A keres-és po-étikai anatómiájáról. = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Paul de Man: Az irónia fogalmáról. = Uő: Esztétikai ideológia. Budapest, Janus/Osiris, 2000.
  • Rosmer János: Hátsó ülés. Kalligram, Pozsony, 2010.
  • Sárbogárdi Jolán: (Verstöredék, 2014 augusztus tája). = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Télffy Ármin: Centauri megmutatja magát. = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Télffy Ármin: Hű képet alkotni. = Irodalmi Szemle, 2019/12.
  • Spiegelmann Laura: Édeskevés (részletek a regényből). = https://www.muut.hu/korabbilapszamok/008/spl.html
Tags: Mandra Gora