Ivan Karamazov: Vallomás

Utálom az inkvizítorokat –
ezeknek mindig igazuk van,
kíméletlen, szelíd igazságuk ormairól
küldik vissza Jézust oda, ahonnan érkezett,
tudják, az ember úgysem változik meg,
nem jámborság, empátia, hit kell neki,
ezekről csak jóllakottan szaval,
a szeretettel tele a hócipője –
mondom, hogy igazuk van.

Így lettem én apám szeretetének koldusa,
és amikor beláttam, hogy nincs miben reménykedni,
akkor a gyilkosa, de még az sem mertem lenni,
én is csak szavaltam az okosság mindenhatóságáról,
és közben beleszerettem abba, aki később elárult.

Ha nagy inkvizítor lennék, akkor végre belátnám,
hogy a szeretet és az árulás egypetéjű ikrek,
nekem pedig egyik sem a testvérem,
nem is a sorsom, csak a végzetem,
és az élet nem egyéb, mint puszta
szmergyakovizmus.