N. Tóth Anikó: Kosárérintés. Tanárnő kérem (próza)

Marko Slavkovic felvétele

Rekedt krappogás a csengő, mire az épületnek ebbe a hátsó fertályába ér. Nem is hallom meg mindig az öltözőkben elmaradhatatlanul dübörgő zenétől, inkább a negyvenöt, tíz- és húszperces intervallumokra beállított belső órám jelzi, hogy ideje abbahagynom a telefonos böngészést. Hónom alá kapom a labdát. Pillantás a tükörbe, feltűzök egy kilazult tincset, eligazgatom az új melltartó szokatlan kosarát, újrakötöm a shortom húzózsinórját, felmarkolom a kulcscsomót, fürge ujjtornával kiválasztom a pink sapkás kulcsot, bedöföm a zárba. Az öltözőkből kiömlő változó intenzitású izzadtságbűz elleni védekezésül a folyosót visszatartott lélegzettel szelem át. A tornateremben visszhangosított lárma vár, amit könnyedén leállítok egy rövid, ám határozott sípszóval. Ez egyben engedelmes sorakozót is eredményez, bár nem olyan gyorsan, mint ahogy elvárnám. Sokan vannak és vegyesen. Az ideiglenes órarend miatt. A kolléga szalagszakadása hónapokig tartó lábadozást jelent, nekem pedig dupla terhelést. Jobb szeretem, ha csak fiúk vannak. Ez az igényem általában teljesül, még ha nem is teszek erőteljes lépéseket. Elég néhány elejtett megjegyzés, finom célzás, ártatlan hivatkozás célokra és eredményekre, a főnökség tudatalattijában óraelosztáskor mindez a javamra rezonál. Csak elvétve csúszik be egy-egy nem annyira kívánt csoport. A lányos órák eleje feleslegesen és jócskán elmegy a különböző kérések, nyafogások, hisztik oldásával. Ez mérhetetlenül bosszant és fáraszt. Most is jönnek vagy hárman, szenvedő arcot vágnak, azt hiszik, beveszem a színjátékot. Nincs kedvem meghallgatni őket, hárító mozdulatomra megtorpannak, majd kelletlenül, lassított mozdulatokkal besorakoznak. Külön lánysor, mögötte a fiúk rövidebb, hullámzó sora. A vélt takarásban idétlenül lökdösik, oldalba böködik egymást, egyesek már-már az egyensúlyukat vesztik. Nem férnek a bőrükbe. Biztos dolgozatot írtak előző órán. Vagy a hormonjaik tombolnak, ahogy érintésközelbe kerülnek a lányok meztelen combjával, karnyújtásnyira a nyakuk ingerlő pihéivel. Jelentésre előbb senki nem vállalkozik, meg kell sürgetnem. Akkor ketten is kipenderülnek, általános derülés közben heves gesztusokkal igyekeznek átadni egymásnak a feladatot. Rájuk sípolok. A lány visszasurran a sorba. A fiú vigyázzba vágja magát. Elhadarja, amit kell, végül – felrúgva a szabályokat – azt is hozzáteszi, ki miért nem óhajt ma tornázni. Ezt nem fogadom el. Válaszomat morajlássá fojtott röhögés kíséri. Osztály, vigyázz! Jobbra át! Kétszer balra kanyarodással járás körbe, lányok, indulj! Szaggatott sípszóval adom a ritmust néhány másodpercig, majd ellenőrzöm, menynyire sikerült átvenniük, hogyan alkalmazkodnak, figyelnek egymásra. Hellyel-közzel működik, de azért akad bőven, aki kilóg, elvéti, lelépi az előtte járó sarkát. Olykor szándékosan. Van, akinek be nem áll a szája, azért esik ki a ritmusból. Fegyelmezés gyanánt beállok az ilyen mellé, s egy darabig együtt menetelek vele. Naná, hogy elhallgat, kínosan vigyorog. Sípszóval begyorsítok. Utasításokat adok. Futás feltartott karokkal. Oldalazó futás. Futás malomkörzéssel. Galopp szökdelés. Hátrafelé futás. Középen sétálok, egyszer-egyszer hirtelen megfordulok, irányt váltok. Szeretem zavarba hozni őket. Tudom, hogy a fiúk a hátam mögött idétlenkednek. És rajta felejtik a szemüket a shortból előbukkanó feszes combjaimon, izmos vádlimon. Ez jólesik így negyven körül. A negyedik-ötödik körnél már többen kifulladnak, nem bánnák, ha abbamaradna a bemelegítés. De nem teszek nekik szívességet. Segélykérő, utálkozó, fájdalmas arcok. Kivörösödött bőr, lihegés. Némelyik majd kiköpi a tüdejét egy kis mozgástól. Kényelmes banda. Legalább egy kicsit kilépnek a komfortzónájukból. Mitől is lenne állóképességük, ha egész nap ücsörögnek, heverésznek? A mozgáskultúrájuk csapnivaló. Tisztelet a kivételnek. De egyre kevesebb a kivétel. Ez is, akinek nem bírom megjegyezni a nevét, milyen kacsázva fut. Még hogy fut! Kocog. Vagy inkább döcög. Az utána következő kénytelen időnként helyben futni, ha nem akar nekimenni. Annak a szerencsétlennek ott meg csak úgy reng minden hája. Markolássza az oldalát, hátha megszánom. Nem szánom meg. Csak a szokott műsor. Néha leültetem, mert rontja az összképet. Egyike azoknak, akik elindultak felém biztos kifogással az óra elején, remélve, hogy ezúttal is megússza mozgás nélkül az órát. Gyilkol a szemével. Gyilkoljon.

Most sípszóra labdát vesznek a kezükbe. Lassú futás mélytartásban. Futás saroklendítéssel, folyamatos labdaérintéssel. Labdával körzés a csípő körül. Vannak, nem is kevesen, akik képtelenek koordinálni a többféle mozgást. A vagányabb fiúk persze nem hagyják ki az erotikus mozdulatokat. Megdicsérem őket a gyakorlat kreatív végzéséért. Egyikük, aki épp a közelembe kerül, belefeledkezik a dekoltázsomba. Jó ötlet volt az új melltartó… Néhány másodpercig engedem, aztán síp, pattogó utasításra befordulnak a körbe, magasba dobják a labdát, majd amikor a földről felpattan, kosárérintéssel a fejük fölé játsszák, s megfogják. Ez persze sokaknak meghaladja a képességét. Aztán újra, elölről. Síppal irányítom a ritmust, de hosszú kísérletezés után sem megy egyszerre még nagyjából se, az ügyetlenkedőknek kiesik a kezükből a labda, szanaszét gurul, kergetik, felbomlik a kör, egy idő után elunom a bénázást. Kijelölöm a csapatkapitányokat, természetesen a két kedvencemet. Megegyezünk a vegyes csapatállításban. A legjobb röplabdázók köréjük sereglenek, igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, sőt azt is jelzik, ki kivel szeretne egy csapatban. Néhányan megkönnyebbülve veszik az irányt azonnal a bordásfal elé helyezett padokhoz. Intek Vikinek és Ricsinek, hogy mindenkit osszanak be, ne csak a nyüzsgőket. Nem aratok nagy tetszést ezzel. Viki forgatja a szemét, amikor kénytelen a padokon pihegőkből is választani. Mivel gyorsabb, Ricsinek marad a selejt. Amikor a rengő hájasra néz, önkéntelenül kicsúszik a száján: na ne, basszus! Váltok vele egy megértő pillantást. Mármint Ricsivel. A hájas érzékeli a cinkosságot. Nem az első eset, megszokhatta. Mint ahogy azt is, hogy nehezen, sőt egyáltalán nem tartják viszsza a többiek a röhögést, amikor beáll, hiszen nincs egy épkézláb mozdulata, mindig pont rossz irányba lép, akadályozza a többit, a labdát szinte sose találja el, alkarral se, ha véletlenül mégis, feltétlenül outra kerül. Általában hamar lecserélik, megsemmisülve kullog vissza a padra. Ilyenkor mindannyian fellélegzünk. A játék felpörög, az izgalom a tetőfokára hág. Szeretem nézni az elkötelezett játékosokat. A kamasz nyurgaságot, a feszülő izmokat, a kiszabaduló vad energiákat, a szenvedélyben oldódó arcokat. A gyors labdameneteket, a magasba lendülő karokat, kosarat formázó kezeket. Szeretem az egymásnak hajított utasításokat, buzdításokat, pontszerzésnél a falakról visszapattanó örömkiáltásokat. Amikor megkívánom a mozgást, beállok. Sáncolás két atléta között! Karok súrlódása, érintkező csípők! Elegáns összjáték! Olyankor belső órám megáll. Csak abból érzékelem, hogy lassan csöngetnek, hogy a padokról felkászálódnak s eltünedeznek a játékból kimaradók. Hagyom az utolsó labdamenetet, majd sípszóval jelzem az óra végét. A kijárat leszippantja őket a pályáról. A fiúk az átnedvesedett trikójuk aljával legyezik magukat, a lányok a mellüknél összecsippentett dresszel teszik ugyanezt. Elégedettek, felszabadultak, dolgozik bennük az endorfin. Én is elégedett vagyok, hogy hozzájárultam ehhez az örömteli állapothoz. Lehetővé tettem. Rásegítettem. Már annak, aki szívesen részt vett benne. Aki kihúzta magát, természetesen magára vessen. Vagy mentesse fel magát. Visszavonulok a szertárba. Pillantás a tükörbe, hajcsattűzés, kosárigazítás. Még szoknom kell az új melltartót. Kisvártatva erőteljes kopogás. Nyitom. Tanárnő, kérem, szeretném megbeszélni a… Tessék, Ricsi, engedem be magam mellett széles mosollyal. Szemközt az öltözőből éppen kilép a hájas. Találkozik a tekintetünk. Becsapom az ajtót.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/3-as lapszámában.

.

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem).