Az élet máshol van – de hol? (Tőzsér Árpád naplójegyzetei 2013-ból)

Fotó: MMA

 

Komárom, 2013. június 14. 6,00: Ébredtem itt is, ahogy otthon szoktam, hajnal 5,00-kor, de most egykori iskolavárosomban, s közvetlen a Duna-parton, a Kis-Duna-hídnál, az Olimposz panzió második emeletén, egy olyan szűk, alacsony padlásszobában, hogy lehetetlen benne felállni is, járkálni is. Itt csak feküdni lehet, meg ülni. Meg írni. Úgy látszik, én már erre vagyok ítélve, nekem Kisvárdán is (2007-ben, ha jól emlékszem) ilyen padlásszoba jutott, s ott is így sütött rám a tetőn, közvetlenül a cserepeken át, akadálytalanul az Isten szent, de pokolian tűző napja. Az 50. Jókai Napok rendezvényeire jöttem, mint valamikor régen, negyven, ötven évekkel ezelőtt, boldogult újságíró koromban. Most nem vagyok sem újságíró, sem zsűritag, csak afféle beszélő „műemlék”: Gál Sanyi barátommal fogjuk felidézni, közönség előtt, a Jókai Napok hőskorát, a múlt század hatvanas éveinek első felét, amikor is a mozgalom még csak a szlovákiai magyar amatőr színjátszók vidéki fesztiválja volt, s nem volt olyan görögtüzes országos esemény, mint ma. Este megnéztem egy gyenge darabot a nagymegyeriek gyenge előadásában (Ivan Holub: A temetés), éjjel 12,00-kor kerültem ágyba. (Ez azért régen is így volt a Jókai Napokon.)

9,35: Immár vonatban, hazafelé utazva. Korán reggel elcaplattam még a Csemadok-galériába (a régi Jókai Napok plakátjainak kiállítására), hogy meggyőződjem róla, mikor is rendezték meg hát először a Jókai Napokat. (Tegnap egész este erről vitatkoztunk, elég szánalmas volt a vitánk, hiszen ha már alkalmunk volt rá, fontosabb dolgokról is cserélhettünk volna eszmét.) Végigkutyagoltam a hosszú-hosszú Kertész utcát (az eleje állítólag Dél-Komáromban van, a vége a Rozália-templomnál, azaz összeköti a két Komáromot), közben megnéztem Szent István szobrát (amelyről a magyarfaló szlovák Ján Slota nemrég azt mondta, hogy „koronás bohóc”), s megtekintettem a Kossuth tér elején Ciril és Metód emlékművét is (meg kell mondjam, ez utóbbi jobban tetszett, mint a Szent István királyhoz valóban nem méltó, kicsi és jelentéktelen plasztika). A Csemadok-galéria még zárva volt, s így az egész reggeli expedíciómnak az volt az egyetlen értelme, hogy az Európa Szállót mellőzve mélységes nosztalgiával gondoltam arra a Brigitte Bardot-szabású egykori leányzóra, akivel valamikor, az első Jókai Napok valamelyikén, az Európa egyik ágyán egy egész éjszakát átbirkóztam, eredménytelenül, sajna.

*

Június 30. Mégis baloldali lennék hát?, s nem harmadik utas, mint ahogy eddig hittem magamról? Egyre gyakrabban kell igazat adnom a balos Tamás Gáspár Miklósnak. Misetics Bálint idézi tőle a Népszabadságban: „… a balközép értelmiség… a legvédtelenebbek emberi jogai iránti elvi elköteleződést vegyíti a piaci fun- damentalizmus doktrinájával”. Misetics egyébként a balliberálisok szárszói ún. választási kampánytalálkozójáról hiányolja TGM-et, én meg az EU mai strassbourgi ülésén láttam volna szívesen ugyanőt, vagy egy hasonlóan józan és bölcs akárkit, aki rendet tett volna ebben a lehangoló, színvonaltalan hangzavarban. Az ülés tárgya az ún. Tavares-jelentés volt a magyarországi állapotokról, de ha ez Európa, akkor én nem vagyok európai. Ilyen alacsonyröptű „eszmefuttatásokat”, ólvégi küzdelmeket, civakodásokat legutoljára az egykori Csemadok-gyűléseinken hallottam, tapasztaltam. Sehol egy, a történéseket európai távlatokba helyező gondolkodó, sehol egy Schuman, sehol egy Churchill, Mazziniről vagy Victor Hugóról már nem is beszélve (Ezek voltak ugyanis az Egyesült Európa szellemi atyjai!) Láttam viszont a hatalom öntelt, de jelentéktelen eszelőseit, sunyin jobbra-balra tekintgető helyezkedő, kisstílű prókátorokat, s anakronisztikus német szocikat, akik annak idején az oroszok nyakára küldték Lenint, s most kommunista-ellenes lázadást szimatolva rikácsoltak. Szóval: először láttam „egyenes adásban” a jelenkori Európát – kiábrándító volt.

*

Július 8. Fáj a fejem, nem is fáj, hanem szét akar robbanni, kimegyek a balkonra, levegőre. A balkon alatt még félig sötét a játszótér. Tulajdonképpen még hajnal van, lehet olyan fél hat, mit keresnek a játszótéren ezek a gyerekek? Két lány és két fiú, lehetnek olyan 13 évesek. A játszótér fel van szerelve függő hintákkal, mászókákkal, homokozókkal, padokkal. A lányok álmosan hintázgatnak, az egyik srác hanyatt fekszik egy padon, a másik kicsit odább áll, vizel. A lányok egyike lekászálódik a hintáról, odamegy a padon fekvő fiúhoz, leül, ölébe húzza a fiú fejét, az mond neki valamit, a lány erre a fiú lába közé nyúl, s a nadrágon keresztül, de láthatóan, megmarkolja a szerszámát, s mintha padlót súrolna, jár a keze rajta, ideoda, először lassan, aztán egyre gyorsabban. Minden jel arra vall, hogy itt töltötték az éjszakát.

*

Július 10. Az nem lehet igaz, hogy ennyire el tudok fáradni! De mért ne lehetne igaz? 78 év az majdnem egy évszázad. Ennyi idő alatt birodalmak omlanak össze, erős kőházak roskadnak meg, vakolatuk lehullik, tetejük beázik. Könyvekkel próbálkozom, hátha olvasás közben visszatér belém az élet: Macbeth, Mészöly Dezső Shakespeare-naplója, Esti Kornél. Semmi sem fogad be, pontosabban: semmit sem fogad be az agyam. A kapus a Macbethben, mikor Macdufféknak kaput nyit, összehord hetet-havat, s én értetlenül olvasom a sok halandzsát. Mészöly magyarázza meg, hogy ez itt az ún. késleltető motívum: az olvasó már a gyilkosság és a gyilkos leleplezésére kíváncsi, a szerző viszont még a feszültség növelésében érdekelt. De Tolsztoj támadásával szemben Mészöly rosszul védi Shakespeare-t (s itt támad fel igazából az érdeklődésem): „Tolsztoj híres vitairatában (Shakespeare és a dráma) megrója Shakespeare-t a Lear olyan hihetetlen mozzanatai miatt, hogy a király nem ismeri föl a szolgaköntösben hozzászegődött régi udvaroncát, vagy Gloucester (Vörösmarty magyarításában: Gloster, T. Á.) a tulajdon fiát, a bolond koldust játszó Edgart”. S Mészöly Shakespeare-apológiája: „Én – beleélve magam a mesébe – ilyesmiken épp úgy nem akadok fönn, mint Hófehérke föltámadásán…”. – Tolsztoj Shakespeare-en a következetes realizmust kéri számon. Csakhogy Shakespeare a színház realistája, s a színpadon nem a környezet vagy az emberi külső valósághűsége a fontos, hanem a léleké. Tolsztoj logikája alapján a nagy drámaírónak azt is fel lehetne róni, hogy a fái, hegyei, tengerei a színpadon is miért nem valóságosak, s miért csak díszletek, vagy esetleg hibásan megidézettek (mint például a közismert „cseh tenger” motívum). Leszögezhetjük: a virtuális Tolsztoj-Shakespeare perben Shakespeare-nek van igaza: Shakespeare drámaíró, akit nem lehet prózaíróként kezelni. – Az Esti Kornélba belelapozva pedig most engem is az nyugtalanít, ami a fiatal Estit nyugtalanította a fiumei gyorson, miután az eszelős lány és édesanyja éjfél után majdnem egy egész órára eltűnt a fülkéből. „Mindenütt kerestem önöket, de nem találtam. Most sem értem, hogy hol lehettek olyan sokáig. Az az ötletem támadt, hogy ekkor ön, asszonyom, a leánya kedvéért, akit úgy szeret, a leánya kedvéért, aki nem él ebben a világban, elment vele együtt a fantasztikum birodalmába, és ott vele együtt láthatatlanná vált”, mondja Esti, képzeletben, a visszatérő asszonynak. S ez, az írónak készülő s máris inkább a sejtelmek és a képzelet világában élő fiútól meggyőzően hangzik, de hol volt a két nő valójában? Kosztolányi nem drámaíró és nem misztikus, egyéb prózai munkáiban általában gondosan ügyel rá, hogy az, úgy mondjam, helyzetfantasztikumainak mindig legyen lehetséges reális magyarázata is. Ebből az eltűnési jelenetből az hiányzik. Miért? – Az apatikus idős betegeknek az orvos gyógyszer helyett sokszor javasol rendszeres keresztrejtvényfejtést. Szerintem ilyen esetekben némely Shakespeare- vagy Kosztolányi-mű olvasása legalább olyan hasznos lehetne, mint a keresztrejtvényfejtés.

*

Július 11. Újabb magyar jövevényszavak a mai (beszélt) szlovák nyelvben: „bazmeg” – „izé” jelentésben. Példamondat a használatára: „Podaj mi ten bazmeg!” (Add ide azt az izét!). Más: „Kristušát neki!“ – káromkodás, valamivel enyhébb, mint a magyar megfelelője, kb. a. m.: „az istenfáját!”. S még egy: „opac, opac” – gyermekek mondják bújócskázás közben, ha a hunyó megtalálja a bújót, feltehetően a magyar „ipi-apacs”-ból.

*

Július 30. „Ó, cseh hon! Mily gyakran válik itt a lövés dicsősége egy seggberúgás röhejévé!” – mondja Milan Kundera. Ez a keserű nemzetkarakterológia Bohumil Hrabaléra emlékeztet: „Tudják, mik a csehek? – kérdezte Zedníček tanácsos. – Nevető vadállatok.”

*

Augusztus 4. TGM mellett a másik baloldali gondolkodó, akivel az utóbbi időben gyakran egyetértek: Hegyi Gyula. Az augusztus 2-i Népszabadságban írja, a Történelem visszahódítása c. írásában: „A magyar progresszió hívei az elmúlt negyedszázadban elvesztették vagy inkább feladták a történelem értelmezése körüli küzdelmet, s most riadtan látják, hogy ennek szükségszerű politikai következményei vannak és lesznek”. Így van, bólintok rá, de nemcsak így, hanem úgy is, hogy ennek következtében a jobboldalon is lanyhult a történelem iránti érdeklődés, annak szükséges permanens újraértelmezése. Sőt tovább megyek! Közvetve ide kapcsolható az a tény is, hogy a jelen pillanatban se a jobb-, se a baloldalnak nincs számottevő értelmiségi „holdudvara”. (S a „középnek” van persze a legkevésbé, de most nem ez a téma.) Ezért csinálhat a jobboldal „történelmet” a Nagy-Magyarország-matricák színvonalán, s nem csinál történelmet semmilyen szinten a baloldal. – S abban is valószínűleg igaza van Hegyi Gyulának, hogy „… a magyar uralkodó osztályok tudatosan szabotálták a Habsburg kormányzat minden olyan józan reformjavaslatát, amely több jogot adott volna a magyar országrész lakosságának felét kitevő nemzetiségeknek”. Ahhoz persze, hogy ne szabotálják, a reform- vitákban Széchenyinek kellett volna győznie, s Kossuthnak nem kellett volna 1848 kalandjába bocsátkoznia. Csakhogy (teszem hozzá én): ha a Habsburg kormányzat nem érzi a magyarok halálra szántságát, lázadó erejét, vajon ugyanolyan engedményeket tesz nekik egy korábbi „kiegyezésben” is, mint az 1867-esben tett? Mindenesetre a 19. század közepén és később a nemzetiségek még szerények, követeléseik általában nem mennek túl az etnikai határokon, például az 1861-es ún. Slovenské okolie (szlovák körzet) mint szlovák követelés csaknem pontosan megegyezik az 1939-es, etnikai határok közé szorított, ún. Szlovák Állam területével.

*

Augusztus 5. S még mindig Hegyi Gyula ihletésében: A latina christianát a középkorban és később csak a lengyelek és magyarok vették komolyan, a nyugat-európai nemzetek többnyire már Nagy Károly óta a saját nyelvükön írtak, olvastak. A magyar királyoknak viszont kapóra jött a latin nyelv: az ország heterogén népességét a magyar nyelvvel akkor még reménytelen dolog lett volna összetartani, a latin nyelvű kereszténység mint eszme viszont erre nagyszerűen megfelelt. A magyar uralkodók valóban hungarusoknak tartották magukat, amely fogalom tartalma akkor 70-80 százalékig a kereszténység igenlése volt, 30-20 százalékig pedig aktív pogányellenesség. Következésképpen a magyar királyi udvar a magyar nyelvűséget nemhogy ápolta, hanem (mint valami pogány ügyet) tűzzel-vassal irtotta. Ez a magyarázata a középkori magyar nyelvű irodalmi emlékeink kezdetlegességének. S a helyzetet 1526 után a német nyelvű uralkodóink és udvaraik csak bonyolították, úgyannyira, hogy amikor a 19. században a magyar nemesség és a vármegyék rádöbbentek a helyzet fonákságára és tarthatatlanságára, s ápolni és terjeszteni akarták a magyar nyelvet és kultúrát, már késő volt.

*

Augusztus 12. Meghalt E. Fehér Pál. Ellentmondásos ember volt, de ellentmondásosságában is barátomnak mondhattam, megérdemli tőlem a megemlékezést. (Az is az „ellentmondásosságát”, életének bizonyos furcsaságát erősíti, hogy állítólag már egy fél éve halott, de csak most jelent meg róla nekrológ, a Népszabadságban, Bächer Iván tollából.) A mindenféle híresztelések ellenére sem volt rosszindulatú ember, rajtam sokszor és sok mindenben segített (ő intézte el például anno, hogy tíz évig ingyen kaptam a Népszabadságot; ha orosz verseket fordítottam, nemegyszer fordultam hozzá tanácsért, s kaptam is tőle néhány orosz verskötetet, így pl. egy Mandelstamot). Nyugodjék békében.

*

Augusztus 20. Az élet máshol van – mondja Milan Kundera az immár, azt hiszem, második magyar kiadásban megjelent regényének a címében. Az élet „Odakinn, az ablakon túl van, ahonnan úgy hallatszik be a lövések hangja, mint a csalogány csattogása”. (Közvetlen a II. világháború utáni években vagyunk, Csehországban a „lövések” még nem ritkák.) „Íródott Csehországban, 1970-ben” – ezzel a megjegyzéssel végződik a könyv. Az író huszonkét évvel később írta meg az 1948-as csehszlovák kommunista puccs és az előzményei történetét. A puccsot Gottwaldék forradalomnak mondták, s a költő Jaromil (a regény főhőse) lelkesen utánuk mondta. Ez volt az „ablakon túl”, ez a hamis forradalom és hazug társadalom. S az anyuka dédelgetett fiacskája (Jaromil még alig húszéves) azt hiszi, hogy az az élet, ami az „ablakon túl van”. Meg az irodalmi romantika. Keats és Lermontov. Ezek szerint az „ablakon túli etalonok” szerint próbál élni. (A szeretőjét például azért juttatja börtönbe, mert annak idején Keats is azt írta a kedvesének: „Az enyém kell, hogy legyél; hogy ha úgy akarom, akár a kínpadon pusztulj!”) De magának a regényírónak a „kinti” életről 1970-ben már más a véleménye. S a „kint” hamisságát úgy érzékelteti, hogy furcsán, két szólamban beszél a történésekről. Először, a kor hangulatát jelezve, Jaromillal beszélteti el őket, azután ő mondja el még egyszer ugyanazt, 1970-es kommentárokkal, maró szarkazmussal. (Ekkor születik a könyv címe is: Az élet máshol van.) Közben itt kavarog a könyvben az egész világirodalom, sokszor öncélúan, magamutogatón. Közvetve, név nélkül, az egyik verssorának parafrázisával itt van még a mi József Attilánk is: „A szabadság nem ott kezdődik, ahol eltemetik vagy megtagadják a szülőket, hanem ott, ahol nincsenek szülők… ahol az ember egy erdőben elhajított tojásból születik.” Furcsa könyv, s mint mű egyáltalán nem hibátlan. Ha viszont 1970-ben megjelenhetett volna, Csehországban irodalmi szenzáció, sőt forradalom lett volna. (Először 1973-ban jelent meg, franciául, s csehül csak 1978-ban látott napvilágot, s akkor sem Csehországban, hanem a kanadai Torontóban.) – A mű mostani (2009-es) magyar kiadásának pedig az ad pikáns aktualitást, hogy a Respekt c. cseh lap nemrég egykorú írásos dokumentummal bizonyította: Kundera 1950-ben feljelentette az egyik (a feljelentés alapján később kémként elítélt) ismerősét. Maga Kundera a feljelentés tényét felháborodottan tagadja, viszont bizonyos értelemben a fenti műve is ellene szól: a feljelentés-motívum, amint láttuk, ott is jelen van. Ez persze lehetne akár fikció is, de ha melléje tesszük a szerző egyik ide vonatkoztatható vallomását, akkor az eset sokkal-sokkal bonyolultabbnak tűnik. „Folyton újraírjuk saját életrajzunkat, új meg új jelentést tulajdonítva a dolgoknak – a magunk szemszögéből, ahogy nekünk tetszik. Kiemeljük, ami ránk nézve megnyugtató és hízelgő, és kitörlünk emlékezetünkből minden lealázót. A történelem ilyesfajta átírása – akár orwelli értelemben is – cseppet sem embertelen. Sőt, nagyon is emberi” – írja az író 1984-ben. (Idézi Berkes Tamás, Magyar Narancs, 2009/1.) A regényben a szerző persze élesen elítéli szereplőjének, Jaromilnak a bűnét, azt a bűnt, amelyet minden valószínűség szerint ő maga is elkövetett, de most azt még elismerni sem hajlandó. Az élet máshol van! De hol? Az az élőbb, elevenebb kép, amelyet (írásainkban, akár naplóinkban is) mi, írók magunk formálunk magunkról, vagy az, amelyet a történelem rajzol rólunk?

*

Augusztus 22. Olvasom Radics Viktória könyörtelen kritikáját Darvasi László Virágzabálók c. regényéről a Magyar Narancs egyik régebbi (2009-es) számában. (Nekem csak most került kezembe a lapszám.) „Poézis, fantázia, mítosz – helyzetek, jelenetek, konfliktusok álfeloldásaként.” Nem merném az állításnak a konkrét műre vonatkozó érvényét igenelni vagy tagadni, de azt a véleményt megkockáztatom, hogy a jelenkori magyar prózáról, nagy általánosságban, ugyanez bízvást és érvényesen elmondható.

*

Szeptember 1. A franciák (pontosabban elődeik, a gallok) úgy hallották félre a latin szavakat, mint az őspalócok (polovecek, kunok) a magyart. Például a latin Augustusból a gallok szájában Ogüszt (Auguste), a mareból (tenger) mer lett. S valahogy így az autó helyett a palócok is ótót mondanak (bár ez természetesen már későbbi fejlemény), s a miért helyett mét.

*

Szeptember 4. Heller Ágnes 80 éves. A filozófus életének apropóján Radnóti Sándor a születés és élet közötti „vörös vonalról” elmélkedik, mondván, hogy „véletlenségből vettetünk bele a világba egy genetikai à priorival (vagyis a tapasztalatot megelőző adottsággal), s ahová bevettetünk, ott egy történelmileg és véletlenszerűen változó szociális-kulturális à priorival találkozunk”. A kettő között húzódik az a bizonyos választóvonal, amely egész életünkben megmarad, teljesen megszüntetni sohasem tudjuk, s tkp. ez az antagonizmus mint téma a közös nevezője minden Heller-műnek.

*

Szeptember 4. A Heller Ágnes életművén áthúzódó „vörös vonal”, az emberi létezés drámai antagonizmusának vonala annyira egyetemes, hogy életünk sok egyéb helyzetében, síkjában is jelen van. A két à priori váltását az arra érzékenyek például szinte minden hajnali ébredéssel átélik. A „farkasok órájáról” beszélek (igen, a Bergman-filmről is), amikor a „kis halálból”, az álomból visszabillenünk az életbe, s hoszszú-hosszú másodpercekig nem tudunk tájékozódni a szobánkban, a valóvilágban, érzékszerveink, szemünk nem tud alkalmazkodni a hirtelen változáshoz, nem tudjuk, hol az ajtó, hol az ablak, s hogy nem szakadékba hágunk-e, ha az ágyról lelépünk. Végtelen a csend körülöttünk, úgy érezzük, egyedül vagyunk a kozmoszban, s szorongva fülelünk kifelé, a lakás többi szobája felé, várjuk, hogy a reggeli családi zajok, mozgolódások visszaigazolják az ébrenlétünket, az itt-létünket. A két à priori között, a semmiben legalább a szociális adottságokat akarjuk érzékelni mint fogózót, mint szilárd pontot. – A létet elviselni csak közösségben lehet, a létezést egyes (magányos) emberként megélni maga volna a téboly.

*

Október 6. Születésnapomon úgy imbolygok krónikus egyensúlyzavarommal, fájós lábamon (a bal lábamat három napja műtötték, „elmeszesítették” benne a visszereket) az üres és sötét lakásban (a családom tagjai korán eljárnak munkába), mint egy kísértet. Mint a helsingőri vár fokán a szellem. Mint az elmúlt 78 évemből hazajáró lélek. A tükörbéli rémlátványom megerősíti, hogy már nem élek! De akkor ki ez az imbolygó lidérc, aki a hajnalt bitorolja? Együtt ama harcias idommal, amelyben Dánia egykor elhunyt Fölsége járt? – Szóval születésnapomat a Hamlet olvasásával ünneplem. Aztán úgy tíz óra felé megszólal a telefonom, s valahonnan Ipolyszakállasról szinte az egész szlovákiai magyar irodalom egyszerre kíván boldog születésnapot. – Az történt, hogy a Szlovákiai Magyar Írók társasága ott ülésezik, s miután valakinek eszébe jutottam, most egy egész írókórus zengi a telefonomba, hogy Happy birthday to you!

*

Október 26. Kitántorgok a napi sétámra, bokáig gázolok a lehullott levélben. Ősz van, s máskor ilyenkor már megmozdul bennem az ihlet, a költő, zsong-bong az ősz húrja, most semmi. Megszűnt a belső életem, teljesen kitöltenek a betegségeim. Ha meg szünetelnek, akkor még tartalmatlanabb vagyok, nem zsongok, hanem dongok, mint az üres hordó. – Nem is rossz: üres hordó az őszi fák alatt, vigasztalanul hull belé a sárga lomb.

*

Október 29. Felporszívóztam a szobámat. (E., a feleségem minden nap szóvá teszi a rendetlenségemet. Nem tudom megértetni vele, hogy a rend a totalitarizmusok jelszava, a decentralizált társadalom a totális hatalom számára „rendetlenség”, holott a „decentrumokban” szintén rend van, csakhogy egy sajátos, liberális-demokratikus rend.) Porszívózás közben az jár a fejemben, hogy gyermekkoromban milyen fontos szertartás volt nálunk, falun a reggeli söprés. Ez rendszerint az eladólányok feladata volt, nálunk H. nővéremé. Hányszor hallottam anyámtól: felsöpörted már a konyhát (vagy a szobát)? S hogyan eltűnt mindez! Már csak emlékként, azaz anakronizmusként él bennünk, a mozdulatainkban. Például a reggeli porszívózásokban. – S ha már otthon (a régmúltamban) járok, egy újabb adalék a Mittelszolipszizmus c. régebbi versemhez (amelyről Németh Zoltán annak idején a következőket írta: „…talán nem túlzás…. a Tőzsér-poétika kapcsán egyenesen mágikus realista líráról beszélnünk, amely – mint például a Mittelszolipszizmus című vers –  önreflexív filozófiai gondolatfutamokból, titokzatos családtörténeti emlékekből, az önéletrajz kanyarulataiból, valamint szociográfiai és történelmi eszmefuttatások tarka anyagából épít magának sokhangú poétikát”). Szóval újabb titokzatos családtörténeti emlékek következnek: meghalt Péterfalán a szülőfalumban Tőzsér Pali, unokaöcsém, a Tőzsér-família utolsó férfitagja (rajtam kívül persze), apám legfiatalabb öccsének, Józsi bátyámnak a fia. Öten voltak testvérek, négy fiú s egy leány, a fiúk többnyire korán meghaltak, a leány, Juliska, még él, 72 éves. Az előbb felhívtam, részvétemet nyilvánítottam neki (micsoda nehézkes, az alkalomhoz nem illő szókapcsolat!), s beszélgettünk erről-arról. Megtudtam tőle, hogy Józsi bátyám 1911ben született, Kisterenyén, s ha apám 1898-ban született, a szomszéd faluban, Jesztén (márpedig biztos, hogy akkor és ott született), akkor ez annyit jelent, hogy a Tőzsér-család Jesztéről nem közvetlen Péterfalára költözött, hanem tett közben egy rejtélyes kisterenyei kitérőt. Kérdés: mit kerestek éppen Kisterenyén? Hiszen a Kisterenye és Jeszte közötti távolság van akár hatvan kilométer is. Tény, hogy a terenyei templom tető- és toronyszerkezetét Tőzsér nagyapám (aki ács volt) készítette. De ez még nem magyarázza meg, miért költöztek családostul oda. S hogy mért jöttek mégis vissza, ha nem is Jesztére, hanem a szomszéd Péterfalára. Ez utóbbit talán az motiválta, hogy apám legidősebb testvére, János bátyám közben már benősült egy péterfali gazdacsaládba, feleségül vette Vidrócki Marcellát (akinek a becsületes neve nem Vidrócki volt persze, de az a hír járta, hogy a nagyanyja annak idején öszszeszűrte a levet a környék híres betyárjával, Vidróckival, akinek a nevét aztán még a kapcsolatból származó unoka is megörökölte.) Szóval Péterfalán az utat a Tőzsér-család számára feltehetően János bátyám törte. Az újabb (és végső) költözködésre pedig (amelynek idejét sokáig megközelítőleg sem tudtam behatárolni) 1911 és 1921 között kerülhetett sor, mert 1921-ben apám és anyám már összeházasodott, s az esküvőjük az egykorú iratok szerint Péterfalán volt.

*

November 19. A slam poetry-nek nemrégen még a létezéséről sem tudtam, s a napokban hirtelen szemtől szemben találtam magamat egy slam-költővel, ráadásul ez a slam-poet szinte családtag, közeli rokonom, harmadunokaöcsém, úgy hívják, hogy Laboda Róbert. A slamről nincs jogom bármit is mondani, hisz nem ismerek egyetlen slam-verset sem, de most már, mint érdekelt, figyelni fogom a mozgalmat. Robi arról beszélt, hogy immár a II. Országos Slam Poetry Bajnokság is készülőben van, s olyan elismert költők is vannak az előkészítő bizottságban, mint Ladik Katalin és Szkárosi Endre, s hogy ő személy szerint Pion Istvánt, Kemény Zsófit és Simon Mártont tartja a legjobb slammereknek. Ülünk egymással szemben a pozsonyi lakásomon, a könyvtárszobámban, s míg igyekszem megjegyezni az új neveket, nézegetem az ifjú költőrokont. 28 éves, kicsit mintha a 28 éves magamat látnám. Pontosan 28 éves voltam, mikor az első önálló verskötetem megjelent. Én is kapható voltam minden kísérletezésre, formakalandra. Lehet, ha most volnék 28 éves, én is slammer volnék.

*

November 20. Brzezinski írja a magyarul most megjelent könyvében (Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága): „Eltölt egyfajta jóérzés amiatt, hogy a hidegháború a lehető legjobb módon ért véget, sikeresen és vérontás nékül, és az, hogy talán ehhez némileg magam is hozzájárultam.” Véleményem szerint a hidegháború 1989-cel nem ért véget, csak a frontvonalak változtak meg. Az ős-hidegháborúban a második világháború folytatódott, csak már nem a valóságos frontokon, hanem a lelkekben, fejekben s főleg a Szovjetunió és a nyugati világ gazdaságai között. 1989 óta viszont mindenki küzd mindenki ellen, s nagyrészt a nemzetgazdaságok is egymás ellen fordultak. Az ember, fokozatosan, valóban farkasává válik a másik embernek. Julien Benda mondta egykor: Az első világháborúig az emberiség tette a rossszat, de becsülte a jót. A második világháborúval a fasizmus és a kommunizmus eszméi beköltöztek a lelkekbe, az erkölcseinkbe: mi már tesszük a rosszat, és becsüljük is a rosszat. A korábban Brzezinski és mások által még jól látható frontok lebomlottak ugyan, de helyettük minden ember egy-egy külön frontot nyitott. Mindenki fél mindenkitől, s mindenki harcol mindenki ellen.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/5-ös lapszámában.

 

 

Tőzsér Árpád (1935, Gömörpéterfala)

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, költő, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordító és egyetemi oktató, érdemes művész.