Szászi Zoltán: Utazás Dekadenciába

Arnold Eszter felvétele

Az elivott falu

Dühös viharként suhant át az éjszakai gyorsvonat a csendes, kihaltnak látszó tájon. Csak az éjjeli vad volt éber, csak az. Némák és mozdulatlanok voltak a városkák itt Dekadenciában, ahogy az ország közepén átfutó folyóvölgyre ráhajló meredek hegyeknek a lejtőire felkapaszkodott aprócska falvak. Hallgattak hát ezek az ember alig lakta, sivár helyek, amelyek mellett a messziről indított, a félelmetes csendet riasztóan szétdübörgő szerelvény megállás nélkül elhajtott. Aki tehette, az a kevés még itt élő, itt ragadt, eltávozni képtelen és elátkozott, nyomorult ember, az mind ott a házak védelmében az igazak álmát aludta, vagy takarója alatt mormolva imádkozott, várva, hogy ez a rút éjszaka ne tartson soká. Ezen a vidéken rút az éjszaka. Majdnem mindig. Tél végén különösen az. Félelmetes. Szomorú hely ez. Múlásé. Halálé. Pusztulásé. Omlás és romlás világa.. Roggyanó házak, elkopott, kifakult freskós templomok, szétbomlott, lelketlen városkák vidéke.. Egyre kevesebb az a porta, ahol szellemriasztónak tartott kakasokat nevelnek mostanság. A kakasok elfogytak, pedig de kellene a kukorékolásuk! Olyan nagyon éjjel futott a vonat, hogy ebben az időben a még itt élő szellemriasztó kakaskák a fél szemük se nyitották ki, inkább kókadtan és rémálmoktól szenvedve a tyúkólak legfelső lécén állva bóbiskoltak. Rezgett a tarjuk, és cseppnyi agyukban egyetlen vágy cikázott: csak ne jöjjön semmi ezen az éjjelen, csak semmi ne legyen! Már éjfél pedig jócskán elmúlt, kettő után első negyedet vert a toronyóra repedt harangja, ilyenkor még messzinek látszik a hajnal. Ezen az órán gyakori volt, hogy a kóbor lelkek pislogó lidércfényként villantak bele a mocsarak felől az éjszakába, bóbiskolásukból olykor felriasztva a városi bakterok szerepét évtizedek óta pótló városi rendőröket. Akik ki se mentek ilyenkor a laktanyájukból. Minek is mentek volna? Mint a köd terült szét ebben az órában a félelem a tájon,. Ezen a homályon most pengeként hasított át a mozdony fénysugara, kivágva egy látható sávot, amelyben riadt csenevész fák engedték a vonat huzatába haldokló leveleiket. A szolgálatos rendőrök megnyugodva gyújtottak rá a nap első cigarettájára; megnyugodva, mert legalább ez a hetente egyszeri erre haladó gyorsvonat valamiféle létező világnak minősítette ezt a vidéket. Az erős gép maga után húzta a biztonságnak látszó fénysávba a zörgő, himbálódzó vagonokat. Oldalról apró vadak riadalomtól égő szeme villogott rá a félelmetes masinára. Vágyva hallgatták ezt a gyorsan a távolba szaladó zajt sok takaró alatt. Ébren vagy félálomban, holtan vagy élőn, de mindenki, bizony, még az imbolygó szellemek is elvágytak innen; el, valami élettel telibb, élhetőbb vidékre.

Ebben a suhanó vonatban, a mozdony mögötti első osztályú vagon egyik kényelmes kupéjában négyen ültek. Meglett, szép férfiak. Már persze ízlés dolga, kinek mi a szép, de hát hadd legyenek ők meglett és szép férfiak most és mindörökké. A legidősebb, egy jól öltözött, kissé testes, lilásan erezett orrú, kicsattanó egészséget mutató, ám minden bizonnyal magas vérnyomású, piros arcú úr komótosan rágyújtott egy szivarkára. Óraláncán, melyet a finom öltöny mellényének apró lyukához csatolt egy karabiner, cizelláltan kikészített, kicsi ezüstkoponya lógott. A nagytestű embernek hatalmas puha ujjai voltak, kopaszodott is kissé, láthatóan igen jó minőségű, de nem hivalkodó angol szövetű úti ruhájáról az is látszott, nem szegény, de nem is dicsekvő, csupán az igazi jót magasan értékelő a gazdája. Kicsit köhécselve, szörcsögve és szipákolva fújta a füstöt, majd látva a feszült és udvarias várakozást, komótosan mesélni kezdett hallgatóságának. Három nála korosztályokkal fiatalabb férfinak. Akik mindannyian legalábbis bankárnak, vagy kereskedelmi utazónak, jobban megszemlélve akár pártfunkcionáriusnak is látszhattak. Mindhárman szintén jól öltözöttek, kigömbölyödött arcúak voltak, olyanok, mint a kezdő, felfelé ívelő pályájú országgyűlési képviselők, vagy a régi vágású megyei jurátusok, netán mai igyekvő alsóbb szintű pártvezetők. Nem csak tettetett figyelemmel nézték az öreget, bár néhány perce még szemük sarkán álmosság kergetőzött az álmodozással, most azonban valóban figyeltek. Rövid, erős dohánnyal töltött cigarettát morzsolgattak az ujjuk közt.

– Mindjárt ott leszünk! – mondta a pocakos és megnézte az óráját, gondosan megcsillogtatva útitársai előtt a míves kis ezüstkoponyát. – Már ha a menetrend szerint haladunk, persze, de nem hiszem, hogy egy percnél nagyobb késést összeszedtünk volna! Ez a vonat mindig is híres volt a pontosságáról! Tehát mindjárt! Na és akkor ott balra fogják majd nem látni azt, amit nem is lehet látni. De attól az mégis ott van ám! Mint azt a Balt Orient kalauza mondta nekem anno még a Kárpátok Géniuszának uralkodása alatt: Látja uram az a nagy sötétséget, na, azok ott Bukarest fényei! Így lesz itt is. Ott van abban a homályban az elivott falu, a maga sötétségében, a maga szomorúságában. Csak a temetőkápolnája áll, és ezt az egyetlen máig létező épületet egy sárga fényű, nagy erejű neonlámpa világítja majd meg, az lesz ott az a sápadt glória a falu felett. Úgy néz ki az íves tetejű kápolna, a két errefelé néző ablakával, ablakok közt a kecses ajtóval, mint egy halott megnyúlt arca. Vagy mint maga a végzet angyala! Félelmetes, innen a vonatablakból, brr, de sokszor is láttam már! Majd nézzék meg, úgy látszik innen az egész, mintha a halálnak egyetlen pillanatra felvillanó sárga szeme kacsintana rá gonoszul az éjszakában az errefelé utazó emberre. Bent a kápolnában – jártam ott, azért mondom – két napelemes akkumulátorból táplálkozó örökmécses ég, azok fénye adja ezt a hatást. Néha halványabb, néha erősebb. Sárga, félelmetes tekintet ez, olyan, mint egy másnapos maffiózó csorba tükörből visszanéző, kokaincsíkoktól véreres szeme, abban a pillanatban lefotózva, amikor a halálos golyót beléeresztő pisztoly torkába néz és elméláz az életének értelmetlenségén. Odanézzenek, ott van! – mondta hirtelen a testes. Egy percig mindannyian meredten bámultak bele az éjszakába. Ahol felvillant az igen részletesen leírt épület a nagy homály felett, sárgán villanva bele a retinákba. Valóban. Félelmetes volt.

– Látták, ugye? Igen, azt a sárgás fényt, fent a sötétség keretében – kérdezte és nyugtázta egyszerre az óráját nézegető. Útitársai csendesen bólogattak. Még innen, a vonatból, jó messziről is pontosan felismerhető volt az a neo empire temető kápolna, azzal a fura sárgás fénnyel megvilágítva a hegyoldalban, amelyről az öregúr beszélt. Alatta ott mocorgott a félelem feketéje, hidegként a szívekre kúszott a kihaltság. Ez volt a nyomorúságnak a sors által kijegecesedett példája széles vidéken, tán az egész országban is, ez a lakatlan falu! Nappal ugyan ennyi sem látszik ebből az egészből, mert a település egész környékét egy ideje már a mindent visszafoglaló anyatermészet zöldje borítja. Télen vagy esős ősszel viszont az itt tartózkodás egyenesen halálos. Most még egészen jó. Most tavaszodik. Mindent elborít a természet. Csipkebokrok, bodza, szeder, borostyán és vadkomló. Egyedül egyetlen egy szűk utacska virít végig fehéren a falun, az, amelyik a temetőbe vezet. Az is csak azért, mert egy nemrégiben itthoni földben porladni kívánó amerikai leszármazott a saját temetésére rendbe tetette azt. A temetésen rajta kívül csak egy keszeg arcú pap, a négy gyászhuszár és egy titokzatos, fekete pettyes ruhában megjelent, igencsak filigrán, de kifejezetten izgalmasnak látszó fiatal nő vettek részt. A gyászhuszárokat ismeri mindenki a vidéken, a papocskáról is tudni vélnek sokan sok mindent, miközben az a világ legszerencsétlenebb, legártatlanabb lénye. A titokzatos ifjú hölgyről senki semmit nem tud. Egyesek mégis annyit, talán ő volt helyben a gyászszertartás megrendelője, ő fizetett mindent. Hogy miért volt pettyes ruhában? Mert ez a pettyes ruha feltűnt még a temetést vadásztávcsövön át megfigyelő körzeti megbízott rendőrnek is. Aki egyébként nem az éles eszéről, hanem terjedelmes muszklijáról volt híres. A rendőrnek gyanús volt, hogy ez a hölgy kifizette az új utat, a kripta kápolna rendbetételét, sőt a világítás szerelését is. Ez a napelemes és akkumulátoros díszkivilágítást adta az egyetlen megmaradt épületnek a fura láthatóságát éjszakánként, ennek alagsorában ez az idegenből hazaszakadt pihent egy ideje. Hetente friss virágcsokor volt a kripta falán, de soha senki nem látta, mikor és ki helyezte azt el oda. Már vámpírokról, lidércekről sustorgott a vidék, de kiderült, hogy ezeknek a kitalált lényeknek semmi köze a virágcsokorhoz, csak egy „házhoz visszük a virágcsokrot” szolgáltató cég ügyes embere áll a dolgok mögött. Akit efféle diszkrécióra kért fel az ifjú hölgy. Egy nagyjából három liter űrtartalmú, díszes urnában pihen az idegenből hazaszakadt atyafi. Három liter! Itt, ebben a faluban azért fontos a liter, mint mérték, mert ezt itt úgy hívják: az elivott falu! Inni űrmértékkel lehet – így mondták utolsó lakói. A vonat gyorsan iramlott tovább, a halkan sercegő cigarettákkal az urak békésséget rajzoltak maguk köré a füsttel, így ringatóztak a kupéban.

– Induláskor azt ígértem, szót ejtek majd Dekadenciába indított utunk jeles állomásairól. Ez itt, kedves barátaim, ez az elivott falu, azaz Pettyes Pál faluja. Nem akármilyen hely ez! Tudniuk kell, hogy ennek a falunak a sorsát a rendszerváltozás, azaz a gengszterváltás utáni időszak elriasztó példájaként tanítják ma is az egyetemen. Mégpedig közgazdaságtan szakon. De hát mi is történt itt? Miért és hogyan? Elitták a falut? Mi ez a rémálom? Elitták bizony, de majd erről is részletesebben, előbb elmondom, honnan tudok én erről. Meg hogy ki volt Pettyes Pál. Mert látom, csak bámulnak ezt a nevet hallva! Fiatalok még maguk ahhoz, hogy egyáltalán ismerjék ezt az esetet, és az említett Pettyes úrnak a nevét. Igaz az is, már jó huszonöt éve a túlvilági söntés pultját támasztja Pettyes Pál uram, akinek egyébként oldalági rokona ez az út építtető, kivilágítást finanszírozó amerikás, a holtában, három liter anyagként hazatérő Pettyes John. Pettyesről, már a Pálról azt kell tudni, régen elmúlt, néhai józan korában, még a 70-es évekbeli párt megtorlások előtt a legjobb sportriporterek egyike volt a szocialista közszolgálati rádióban. Híres, hírhedt figurája e vidéknek s a fővárosnak. Úriember volt, de ha berúgott, percek alatt a legdurvább csirkefogóvá tudott átváltozni és mit mondjak, igen gyakran sikerült neki berúgnia. Ergo gyakran volt csirkefogó is! Itt született, ebben az elátkozott faluban. Dekadencia megye szélén. Ez a falu egyébként egy amerikás falu, ahonnan a múlt század húszas éveinek az elején szinte minden második férfi elindult a Nagy Pocsolyán túlra, pénzt keresni. Kinek mi volt a célja, aszerint igyekezett. Sokaknak semmi más vágya nem volt, csak összekaparni egy házra, csűrre, istállóra, meg az ezekre valót. Javarészüknek sikerült is. Mostanra életveszélyes romjai miatt inkább hírhedté vált falu. Biztosan tudják, mennyi rendőrségi hírt lehoztak már innen. Illegális kincskeresők furcsa baleseteiről, az úgynevezett „lepukkant vidék aranylázáról”, amikor tucatjával lepték el a rejtélyes romokat a fémkeresősök. Előfordult, hogy egymást verték laposra ásóval a csak vélt vagy olykor ténylegesen valós lelőhelyek elfoglalása közben. Az a legenda járta ugyanis egykor, hogy hatalmas kincsek rejtőznek itt! Hogy majdnem minden házban van elrejtett arany ékszer, meg ezüsteszcájg, platinapengéjű dohányvágó, meg Lajos-aranyak, Ferenc Jóska-aranykoronások stószokban meg isten tudja, miféle értékek még! Ami akár igaz is lehet. Merthogy régen, haj, nagyon régen még igyekvő volt az itteni nép, megpróbált a jég hátán is megélni! Itt, ahol a folyó odaszorítja a nadrágszíj-parcellákat a hegyek lábához, ahol búza helyett kő terem, egyáltalán megélni is csak igen nagy leleménnyel lehetett, és mint jól látható, ma már nem is lehet. Régen, ha másképpen nem, ki kellett vándorolni pénzt keresni. Az amerikás hazatérők, akik itt ezen a tájon tanultak meg dolgozni, kint megbecsült előmunkásokká váltak. Azt mesélik, állítólag hatalmas mennyiségű Ferenc Jóska-aranykoronát meg pengőt meg dollárt és frankot, Lajos-aranyat, szecessziós ékszereket, hollandiai drágaköveket, arany, platina és tömör ezüst svájci órákat rejtettek el a néhai lakosok. Hogy hol? Hát vagy a házak falaiban vagy ki tudja hol máshol még! Mert ugyan kincskereső sok volt, de kincstalálóról, nem sokról, mindössze egy esetről tudunk, ez úgy a falu utolsó lakójának elhunyta utáni évben lehetett, tehát ma már jó tizenöt esztendeje. Jelentős, húszdarabos órakollekciót, néhány szép csiszolású gyémántot és ezer Ferenc Jóska-arany kétkoronást talált itt egy véletlenül turistaként eltévedt család, akinek egyik őse innen származott, de kint maradt Amerikában. A falu szélén lévő első ház gémeskútjából vizet merve arra lettek figyelmesek, hogy a kút pereme egy helyen kiomlott, a szabályos nagyméretű mészkő mögött pedig egy ládika rejtőzött. Benne a már említett tárgyakkal, amelyeket persze a megtalálók leadtak a rendőrségen a szomszéd faluban, de mivel a meghatározott ideig senki nem jelentkezett azok tulajdonosaként, így végül a megtalálóké lett a kincs értéke. Házat vehettek az árán, akár Krétán is, s úgy mondják, azt is tették. Évente egy koszorút küldenek a faluszéli ház mellett álló feszületre, amelyet szintén felújítattak. Ők nem keresték, csak úgy megtalálták a kincset, aki viszont bőszen kereste, az meg egyik sem találta.  Igaz az is, hogy négyen szinte azonnal eltűntek ideérkezésük és illegális kincskeresésük megkezdése után, a rendőrség pedig a lezáratlan akták közt iktatta az esetüket. Utána nézhet a kolléga úr, ha gondolja! – mondta szipákolva szivarkáját a pocakos mesélő. Majd folytatta:

– Arról is szót ejtek majd, hogy mégis hogyan lett ez itt az elivott falu, de előbb még kicsit másról mesélnék. A kincsekről! Egyetlen hiteles tény létezik egy Lajos-arany kincsről, ez a már említett Pettyes úrhoz kapcsolható. Mégpedig egy megtörtént eset alapján, mikor egy fővárosi kávéházban Lajos-aranyban fizette ki a mulatása költségeit. A lényeg az időpont és a hely! Meg én. Mint szemtanú és résztvevő, néhai jogászhallgató. Mindenre pontosan emlékeszem! Mintha ma lett volna! Pedig egész pontosan 1968. augusztus 21-én reggel három óra után esett ez meg, amikor Szent Istvánt ünnepeltük hajnalig, Pettyes és barátai, meg az ifjú titánok, a Zabos nevű városrészben. A Monte Carlo elnevezésű, elég gyanús helyen. Ahol taxisofőrök, szolgálat utáni hotelportások, nyugati csomagokból kilopott ruhadarabokkal csencselők, kikötői csavargók, száz kilós, de mégis könnyű nők, csalódott poéták, kékharisnya és nimfomán, pályát elhagyó néhai tanító kisasszonyok, olcsó kurvák és csalódott konyhalányok kerestek vigaszt egymásban, meg főleg az alkoholban. Pettyes néhány karton Hubert pezsgő, fél tucat négycsillagos Kárpátok brandyt, néhány tálca sonkás szendvics árát fizette ki annak a Gyula nevű főpincérnek, aki a két háború közt Párizsban a George V. nevű étteremben dolgozott fizető pincérként. Ebből azt a következtést lehet levonni, ismerte az értéket. Például Doxa vagy Omega órával, netán arannyal lehetett fizetni nála bármikor, természetesen, tíz százalékos átváltási költség beszámításával. Úgy láttam, hogy a társaság ezen az emlékezetes napon csak bámult, amikor Pettyes a zakója zsebéből az érvényes fizetőeszköz helyett három darab aranyérmével fizetett. A zakó belső zsebében még négy, viaszos vászonba betekert éremcsomag lapult. Saját szememmel láttam, Pettyes még rám is nézett, amikor kissé elbambultam a látványtól. Tehát Pettyes Pál kétszáz Lajos-arany birtokában volt. Honnan volt ez neki? Miért volt ott nála? Mi lett az aranyak sorsa? Pettyesét ismerjük, az aranyakét nem. Belehalt a mértéktelen italozásba. Mégis maradnak a kérdések. Az aranykincsé! Mi lett vele? Kitaláció lenne az egész? Netán a rendőrségen elvették? Ki tudja? Ki tudathatja? Csupa rejtély ez a történet! Néhány biztos elemét azonban tudom. Igen, így van, mivel magam is ott voltam abban a Monte Carlóban. Tehát miután Pettyes fizetett, mindnyájan vidáman felkerekedtünk, hogy a nyári hajnalban még sétáljunk egyet, és énekeljünk a nagy folyó vizébe lebukó holdnak meg a vele szemben felkelő napnak egy szerenádot. Egyszer csak mindannyian arra lettünk figyelmesek, néhány rendőrségi gépjármű követi népes társaságunkat. Amikor a Vén hídhoz ért a csapatunk – a Zabos felőli oldalról mentünk, nyugatról kelet felé, majdnem szembe a felkelő nappal – páratlan látvány fogadott minket. Most ezt képzeljék el, kérem! Állunk ott mámorosan, kicsit balra tőlünk a vár, a várfal tövében a Szent Miklós templom kissé viharvert tornya, az egész várhegy alatt a Szent Márton dóm, a rézlemezzel borított tetejű kéttornyú zsinagóga, ami akkor még állt a Hal téren, aztán ott a vízparton az új, hófehér falú hotel meg a leromlott régi vigalmi negyed egykori piros lámpás házainak torzói. Szóval már majdnem átértünk a hídon, biztosnak tudva, de mit sem törődve a díszkísérettel magunk mögött, amikor azt vettük észre, a rendőrök hirtelen megfordultak és váratlanul eltűntek. Mi meg egy bőszen pöfögő, vörös csillagos T 62-es tankkal találtuk magunkat szembe nagy hirtelen a hídfőnél a téli kikötőhöz közel. Ugye figyeltek, mikor is volt ez? Ismétlem, 1968. augusztus 21-ének hajnalán. Az ominózus szocialista testvéri segítségnyújtásban résztvevő katonák bevonulásának a napján! Feledhetetlen percek voltak ezek, ezt bizonyíthatom! Miért is? Csatát nyertünk akkor és ott! Ugyanis a harci jármű teljes legénységét a nálunk lévő jó néhány üveg szeszes itallal, a velünk lévő végzős orosz nyelvtanár és a lenge, nyári ruhás, kipirult arcú, szebbnél szebb, kissé laza lányok segítségével pár perc alatt sikerült totálisan harcképtelenné tennünk. A nemzetközivé formálódott, kissé furcsa és vegyes társaság alig negyedórán belül már együtt ordította bele a Dunába az Internacionálét! Részegen. Még állítólag a Szabad Európa Rádióba is bekerült ez az esemény, a nyugati tudósítók szerint talán ez volt az egyetlen, vérontás nélküli, ám mégis harci sikernek elkönyvelhető esete az országnak 1968-ban. Pálinkával a békéért és a függetlenségért! Ez a jelmondatunk megmaradt egész sokáig nekem, olykor még ma is érvényesnek vélem! Pettyes amúgy különösen sokszor használta. Akkor, azon a hajnalon még láttam nála a tekercsbe rejtett érméket, bézsszínű nyári zakójának zsebét húzták le erősen. Aztán Pettyes néhány évre elveszett, mint az ország szabadsága. Mi ott és akkor feladtuk harcálláspontunkat. Az orosz tankon aratott rövid távú győzelmünknek hamar véget vetett a ruszkik katonai rendészete, akik az egész csapatot – tehát minket és a tank csaprészeg személyzetét egy teherautó platójára rakták – elvitték az Igazságügyi Palotához, ott rendezkedett be a parancsnokságuk. Karóráinktól, egyéb értéktárgyainktól megfosztva, ziláltan kerültünk fogdába. Két hét múlva szabadultunk, akkor már mindannyin munkanélküliként, kirúgott egyetemi hallgatóként, közveszélyes társadalomellenesnek és munkakerülőnek minősítve. Egy évnyi, kötelező rendőri felügyeletre utasítva. De ez már egy másik történet. Az elivott falut is elmondom, de most szunnyadjunk kicsit, mindjárt reggel van, vonatunk, nemsokára befut majd be a Keleti Metropoliszba. Reggelinél majd befejezem az elivott falu meséjét. Jó reggelt, uraim, pihenjenek most kicsit, még  maradt pár óránk a végállomásig! – mondta álmosan a pocakos.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Író, költő.