Maria Komornicka / Piotr odMieniec Włast (1876–1949)

2020-07-08 Posted 2020.08.16. | by admin

Az ifjúság mennyországa (Cambridge-i emlékek); Mesék. Zsoltárok (1899/1900) Androniké; Vágyakozás (rövid részlet); Az Úrhoz (részlet); Folyóiratokban megjelent művek / Tele vagyok szomorúsággal; Titok; Válaszúton; Intermezzo (részlet – versek, novellák)

Az ifjúság mennyországa

(Cambridge-i emlékek)

(…) Micsoda iróniája a sorsnak: az ember elhagyja Varsót, mert agyát köddel vonja be a város szegényes légköre, hogy aztán Cambridge-ben ugyanazt a szűkös – sőt, még szűkösebb életteret, ugyanazt a fojtó erkölcsi levegőt, ugyanazt az élmények utáni sóvár kapkodást találja.

Itt csak az utcák, a boltok és a templomok állnak nyitva (azok sem mind, és nem is egészen: férfikíséret nélkül nő nem léphet be a professzori és diáktógák hajlékának számító főhajóba), meg a múzeum, amely még szegényes és csaknem üres. Cambridge-nek van ugyan színháza, ám egy „rendes” nő a közvélemény fenyegetése miatt nem mutatkozhat benne. Van egy kölcsönkönyvtára – de a használatához a város valamelyik polgárának aláírása kell. A kisebbek mellett van egy gazdag egyetemi könyvtára – de oda is protekció kell, mint mindenhová. Ezért csak ott-tartózkodásom utolsó napjaiban tudtam használni.

(…)

A női kollégiumok – az emancipáció ezen kolostorai – fentebb említett elzártsága az Angliában különösen nagy szerénységben és önmérsékletben keresendő. Albion viruló, világos bőrű, vastag csontú leányainak emberi elvárásai közt annyi prűdség, annyi elmondhatatlanul nőies „báj” – értsd: félénkség és szégyenlősség – szerepel, és olyannyira törekednek jó hírnevük megőrzésére, hogy úgy tűnik, emancipációjuk egy John Bull javította, szögletes Medici Vénusz megható pózának zugaiban bujkál. Ez az emancipáció szégyelli követeléseit, mintha valamiféle bűnös vágyak lennének, megrémül saját vakmerőségétől, és azt kívánja csupán, hogy eltűnhessen szem elől, és kiengesztelhesse a bibliaolvasók körét.

Magatartásukat bizonyos mértékben megmagyarázza a környezetükhöz való alkalmazkodás. Ennek mindenható ura a közvélemény „íratlan törvénye”, amelynek alapján minden reformtörekvésnek a múlt mázolmányait kell magára tetoválnia, hogy meghallgatásra találjon és megvalósulhasson, így akárcsak Fredrónál a szentimentális fiatal pár,2 úgy érzik, csókolniuk kell gondviselőik kövér mancsát, és tiszteletet kell adniuk méltóságos hasuknak, hogy engeszteljék szigorúságukat.

Másrészt viszont a közvélemény e mindenható uralma nem más, mint a korlátolt egyéni önfenntartó ösztönök és a csendes elismerésvágy kollektív kifejeződése, amely minden más vágynál erősebb (bár az angolok hazájuk területére korlátozzák korrektségüket. „Erkölcsösségük” tehát inkább az országuk iránti tisztelet egy formája, mint az erény érdek nélküli szeretete. Hasonlóan viselkednek az aranyifjak is a „szalonokban.”) Az istenség léte híveitől függ. Az angol nők pedig egyenesen papnői a közvéleménynek.

A kultusz erejét természetesen csak növeli, hogy az istenség szigorúbb hozzájuk. Bármilyen apróság megfosztja őket „becsületüktől”, „bukásra” ítéli a „társaság” szemében. A karrieristák, hülyék és automaták3 tiszteletének elveszítése pedig akkora csapás, hogy ahhoz képest a hóhér skarlátja elhalványul – s a nyaktiló pengéje a „botránnyal” összehasonlítva áldásnak bizonyul. Mivel azonban az emancipációnak akarva-akaratlan élnie kell, és (zárójelben megjegyezzük) van is kedve élni, elkerüli az öngyilkosságot, az istenség haragját pedig a következőképpen csitítja el: sírig tartó hűségének bizonygatásával tömjénez neki, felmutatja rabszolgasága jelvényeit, s félve könyörög elnézéséért.

Amikor az istenség látta, hogy Veszta-szűzei némileg szórakozottak, először haragosan összevonta szemöldökét, megvádolta őket, hogy titkos kapcsolatokat tartanak fenn az ország, a vallás és a család ellenségeivel, és megparancsolta, hogy élve ássák földbe a hűtleneket. Ekkor a legidősebb papnők az istenség köszvénytől elgyötört szent lába elé csúsztak, és imígyen szólottak:

– Britek Zeusza!… Te, aki előtt egész országunk reszket, mi pedig, szerencsétlenek, a félelemtől csaknem elpusztulunk… hallgass meg bennünket! Isteni ajkaid vegyék le rabszolgáidról a haladás és erkölcstelenség megszégyenítő bélyegét… Dédanyáink, nagyanyáink és anyáink példáját kívánjuk követni, s hogy hasonlóvá váljunk hozzájuk, engedd, ó, hogy tanulhassunk, gondolkodhassunk magunkról és gondolhassunk magunkra… Egyetlen kívánságunk, hogy férjhez mehessünk, gyerekeket szülhessünk és szent félelmedre nevelhessük őket…. mert ez a nő egyetlen és magasztos hivatása. De honnan vegyünk férjet? Azoknak, akiktől az ég megtagadta a férjhezmenetel és az anyaság gyönyöreit, engedd meg, hogy tanulhassanak – majd később gyermekeket taníthassanak, és így legalább részben anyák lehessenek… engedd meg azoknak, akik soha nem ismerhetik meg a szerelmet, hogy a tudományt szeressék és vele élhessenek holtig tartó tisztaságban, a sátán kísértéseitől távol. És vannak közöttünk ezrek, akiknek nincs kenyerük: engedd meg nekik, hogy véres verejtékkel dolgozhassanak, hogy meghosszabbíthassák éhező, fájdalmas és nyomorúságos életüket. Mindnyájan áldani fogunk, és nemzedékről nemzedékre dicsőítjük majd nevedet. Ó, érts meg bennünket!… Nem akarunk szabadságot, mert a szabadság bujaság. Mi csupán mélyebben magunkévá szeretnénk tenni a nő hivatását; és nincs bennünk semmi közös tengerentúli nőtestvéreinkkel, a velejéig romlott mai Babilonnal…

Az istenség visszavonta átkát, és kegyelmesen megengedte, hogy tovább élhessenek.

Ám az emancipáció úttörői túlzó meghunyászkodásukkal maguk vették nyakukra a szkeptikus és féltékeny istenség szüntelen, kényelmetlen kontrolljának láncát. Megkapták a képmutató gyávaság méltó büntetését. Hiába töltik a városon kívül az életüket, mint a leprások, hiába szabadulnak a „kétértelműség” minden látszatától, állandóan rajtuk van az ellenséges közvélemény kémkedő, cinikus, saját erkölcsi fölényéről meggyőződött szeme.

Az emancipáció kapott Angliában bizonyos engedményeket: így az angol nők nemrég már majdnem megszerezték választási jogukat, ami cáfolni látszik állításaimat. Mindez azonban csak arra bizonyíték, hogy a képmutatás kifizetődő, s nem az itteni haladó nő erejéről és lelki méltóságáról tesz tanúságot. A nő szerény követelései, hagyományhűsége és alakoskodása révén kerül be a parlamentbe, vagyis az teszi állampolgárrá, ami nem-állampolgári benne, ami a legsilányabb és megvetésre méltó. Csodálhatjuk ezt a par excellence angol diplomáciai érzéket, de nem rokonszenvezhetünk vele.

Korunk végtelen hitványsága minden bizonnyal felmenthet az eszmei természetű skrupulusok alól, a céllal szentesíti az eszközt, és már-már kényszerít arra, hogy megragadjuk az egyetlen hatásos, ám aljas fegyvert a létért való szörnyű, állatiasan cinikus küzdelem során. Vagyis… boldogok, akiket a gyógyíthatatlan rossz tudata megszabadít idegeinek finomságától, amely a ma durvaságával öszszemérhetetlen, akik képesek mimikrit hordani a parttalan, zsíros sárban. És jaj azoknak, akik hűek maradnak nemes ösztöneikhez, akik nem képesek erkölcsi összeomláshoz vezető, ám hasznos kompromisszumokat kötni a közönséges, arrogáns aljassággal – mert el kell bukniuk: a győztes konda csülkei tiporják el őket.

(…)

Nő és férfi között sehol nem nagyobb a szakadék, mint Angliában; sehol nem állítottak közéjük több szokásjogi és társasági falat, sehol nem annyira „külön világ” a világuk. Az eredmény: a férfi sehol sem viszonyul annyi brutalitással és rejtett megvetéssel a második nemhez; a nő pedig sehol nem tiszteli annyira a férfi „hatalmát”, par excellence „férfias” tulajdonságait, vagyis testi erejét, önzését, despotikus uralomvágyát, és sehol máshol nem zárják be ilyen mértékben a ház falai, a pletyka vályogtéglái, az erényes romantika émelyítő felhői közé. A „flört” angol találmány.

A kollégiumok nagyon jó példák erre. Ahogy fentebb említettem, mindent megtettek itt annak érdekében, hogy a férfi és női hallgatók ne érintkezhessenek egymással. Közös lelki vagy szellemi életről szó sem lehet, már csak azért sem, mivel az egészséges angol ifjúság nem betege az ilyesminek. Az előadásokon sem találkoznak, mert ezeket minden kollégiumban külön tartják az adott intézmény növendékeinek. Newhamben a tanári kar és a kísérleti laboratóriumok személyzete némileg hiányos, ezért a női hallgatók kénytelenek a férfi egyetem előadásait és laboratóriumait látogatni, ám itt is ügyes megoldást találtak arra, hogy elkerüljék a két nem találkozásának „veszélyét”: az általában csak „férfiaknak” (men) nevezett hallgatók nincsenek jelen a „leányoknak” tartott előadásokon. A női kollégiumok falai közé pedig szinte tilos belépniük; ez alól csak a „fiútestvérek” képeznek kivételt.

Ez utóbbi jelenség mulatságos, de korántsem új következményekkel jár: a női hallgatók jelentős része „fiútestvért” szerez magának, a többiek pedig háromféleképpen próbálják jutalmazni magukat a sors vagy a körülmények ezen igazságtalanságáért: vagy összebarátkoznak szerencsésebb társnőikkel és velük együtt élvezik az ötórai tea és az ismert vendég társaságát – vagy a városi családokkal igyekszenek összeismerkedni, amelyek „zsúrokat” rendeznek a fiataloknak, vagy pedig valamelyik csoporttársukkal kötnek életre szóló, egzaltált barátságot. Ez utóbbi már-már kötelező ebben a „szabad” női társaságban. Akinek nincs „barátnője”, az bizonyosan szívtelen és rideg teremtés. A női kollégiumok hallgatósága tehát rendszerint párokra oszlik, így tesz eleget az erkölcs kívánalmainak és szíve szükségleteinek.

Soha nem felejtem el, hogyan reagált Newham két lakója, amikor feltettem nekik azt a látszólag teljesen természetes kérdést, hogy sok diákot ismernek-e Cambridge-ben, és hogyan viszonyulnak hozzájuk. Először furcsán néztek rám, azután jelentőségteljes szikrák villantak a szemükben, sokatmondó mosollyal oldalba bökték egymást, végül a megbotránkozás, az izgalom és a gonoszkodás kellemetlen keverékével mértek végig, és kijelentették:

– Nem ismerjük a férfi hallgatókat. Mi közünk hozzájuk! Azt hiszem, ehhez nem is kell kommentár…

—

1 Megjelent rendszertelen folytatásokban a Przegląd Pedagogiczny (Neveléstudományi Szemle) c. kéthetilapban. Az itt közölt részletek az 1896-os évfolyam 11. és 14. számából származnak. A lapszámok digitális változatban elérhetők a https://fbc.pionier.net.pl adatbázisban a címre és az évszámra történő keresés után. (Hozzáférés: 2020. 03. 17.)

2 Aleksander Fredro (1793–1876) lengyel költő legismertebb vígjátékában, A bosszúban (bem. 1834, kiad. 1838) két ellenséges család gyermekei szeretnek egymásba. A cselekmény tetőpontján térden állva esedeznek apáik bocsánatáért (a ford.).

3 Vö. Wacław Nałkowski, Maria Komornicka, Cezary Jellenta: Forpoczty ewolucji psychicznej i troglodyci (A lelki fejlődés előfutárai és a barlanglakók, Lwów 1895 – ld. az utószót). Nałkowski szerint a haladást előidéző „egyének” szembenállnak a többiekkel, a „tömeggel”. A „tömeg” három kategóriára oszlik, ezek: a bikaemberek, a sertésemberek és a faemberek avagy automaták (a ford.).

Mesék. Zsoltárok (1899/1900)

AndronIké

Eropolisz városa az egész világon híressé vált pompájáról és bujaságáról. Nem volt olyan lakója, akinek betevő falatja hiányzott volna, de hajléktalan vagy rongyos sem volt senki: csupa gazdag lakta, és rabszolgáik tömkelege.

Senki nem dolgozott keményen, és senki nem szomorkodott Eropoliszban. Minden lakosa boldog volt, és egészen átadta magát a szerelemnek, a művészetnek és a bölcsességnek. Olyan volt ez a város, mint a leggyönyörűbb kert, s a fák sűrűjében, az örök tavaszban úgy bujkáltak a könnyű paloták fehér oszlopai, mint a kacér leányok. A palotákban pedig a gazdagok laktak ágyasaik és rabszolgáik seregei közt.

Eropolisz városát mindennap betöltötte a félmeztelen, koszorúdíszes tömegek éneke. Csodaszép szégyentelenségükben vonultak végig a napfényben. Amikor pedig leszállt az éj, színes tüzek gyúltak, szivárványos szökőkutak szökelltek, és az egész város úgy festett, mint egy nagyszerű és valótlan álom.

Amikor pedig éjfélt ütött az óra, minden gazdag kardal kíséretében a királyi palotába vonult, amely egy lankás domb tetején állt a város közepén, s mind közül a legszebb volt és a legnagyobb.

Ott aztán királyi asztalhoz ültek a virágillatú kertben, ettek-ittak, énekeltek és játszadozták a szerelem játékait.

Eropolisz királya, akit Günaikophilosznak hívtak, szép volt, mint egy isten, és rettenetesen kicsapongó volt. Minden udvaronca utánozta, de egyikük sem volt olyan pompakedvelő, olyan ékesszóló, olyan minden téren kifinomult, mint ő. Günaikophilosz király népe bálványa volt.

Ezernyi tündöklő ruhája és öltözete volt, palotájának ezer bűvös terme, annyi gazdagsága, amennyit csak ember álmodhat magának, és ágyasa annyi, amennyit csak megkívánni képes. Szerelemmel jöttek hozzá az egész világ asszonyai: az északiak neki adták arany hajfonataikat és tejfehér bőrüket; a déliek tüzes szemüket és élveteg ajkukat; a keletiek aléló gyönyörükkel ajándékozták meg, a nyugatiak pedig szeszélyes becézésükkel és gyerekes ürességükkel. Jöttek és szították rafinált vágyait a sötét és duzzadt ajkú néger szépségek, foguk baljósan villogott arcuk ébenében; és jöttek az indiai királyleányok, hogy szenvedélyes szavaikkal és vad, elnyújtott énekükkel imádják; és jöttek a halántékukon krizantémot viselő japán nők, hogy kellemes táncukkal felvidítsák a király szemét. Ő pedig mezítelenül ült teljes szépségében az aranyhímzésű párnákon, bölcsei körében, élvezte az asszonyok látványát, s udvaroncaival a nőkről és a szerelemről beszélgetett, meg azokról a percekről, amikor a szív már nem kívánja őket, s mindjárt belelopja magát a kínzó unalom fátylas arcú, fehérlő kísértete.

Mert úgy történt, hogy Günaikophilosz királyt egyre gyakrabban hagyta el a szerelem, és unatkozott – minden gyönyörrel eltelt már, újakat pedig nem tudott kieszelni. Ilyenkor egyetlen öröme az volt, ha összehívhatta bölcseit, s csömöre okairól és keserűségéről értekezhetett velük.

A király példája nyomán a város összes gazdag embere érezni kezdte az unalmat és a csömört. Aki a legjobban örült a szerelemnek, az kiabálta a leghangosabban, hogy kihunyt belőle mindenféle szenvedély. Az udvaroncok tökélyre fejlesztették azt a szokásukat, hogy a királyhoz hasonlóan szép és megvető arccal jártak-keltek, hanyagul elterpeszkedtek kereveteiken, és szájukból méregfullánkos, ámbár könnyed és finom szavak röppentek elő. Így lett úrrá a bölcselkedés egész Eropoliszon.

Egy nap aztán megtörtént, hogy a király a lakomán az élet hiábavalóságáról kezdett beszélni, s mindenki versengve helyeselte szavát. Az asztalt körülülték a bölcsek és a legkülönbözőbb asszonyok seregei.

A király pedig így szólt:

– Hiúságok hiúsága minden. Csupán a szerelem tölti el örömmel szívünket, de az is hiúság. A szem egy percre felizzik, a kéz a megkívánt asszony után nyúl, és magunkévá tesszük, hogy örökre boldogok legyünk, hiszen erre vágyik az emberi szív. Ám az ölelésben a végtelen gyönyör helyett hirtelen hűvösséget és csömört érzünk. És a legerősebb vágy sem áll ellen ennek az árulásnak.

Amikor az udvaroncok hangos helyeslése elcsitult, a király folytatta:

– Hiúságok hiúsága minden. Csupán az asszony örvendezteti meg szemünket, de az is hiúság. Mert nem azt adja, amire vágyunk, és nem annak bizonyul, amit róla gondolunk, amíg kívánjuk. Szerelme mindig ugyanolyan, akár fehér az asszony, akár barnára égette a nap, akár karcsú, mint az oszlopok, akár alacsony, kerekded és olyan édes, hogy egészen elfér a karunkban, amikor csókoljuk; akár beszédes, akár hallgat; akár vidám, akár meddő szomorúság árnyékolja be arcát. Mindegyik számos különböző kísértéssel csábít, valójában viszont mindegyik egyszerű és mindegyik ugyanolyan.

Amikor pedig a lakomázók hangos tetszése elcsendesült, és elhalkultak az asszonyok szomorú sóhajai, a király tovább beszélt: – Hiúságok hiúsága minden. Egy dolog van csupán, amely minden hiúságnak ragyogást, bájt és életet kölcsönöz – és az is hiúság. A neve pedig: vágy. Ez ihleti meg a híres mestereket: azokat, akik néhány összeeszkábált deszkából fájdalmas hangokat és szívderítő dalokat csalnak ki; és azokat, akik titokzatos szófüzérekbe bűvölik az emberi lélek álmait és gyötrelmét. A vágy az, amely az állatias megkívánást a legcsodálatosabb virágok halmában rejti el. Ámde hiúság a vágy, mert nincs egyensúlyban azzal, amit az ember elérni képes. És szent hiúság az, mert általa ismerjük meg minden más dolog hiúságát. És földöntúli hiúság, mert az, ami után sóvárog, nem e földről való.

Így beszélt Günaikophilosz király, udvari emberei pedig hangos imádattal imádták bölcsességét. Ám amikor még a levegőben lebegtek a dicsérő szavak, az asztal legvégéről ijesztő-ezüstös női nevetés hangzott fel. Kettétépte a csodálat egyhangú hullámát – s a hirtelen beállt csend döbbenetében ez az ezüstös nevetés hallatszott egyedül – gúnyosan, kéjesen.

Elfordultak az udvaroncok és a király szemei a nevetés irányába – s a király vidáman megkérdezte:

– Melyik asszony az, aki nevet a bölcsességen?

Fiatal és gyönyörűszép asszony volt, nem ismerte itt senki. Hátradőlve, kéjesen végignyújtózkodott nevettében. Amikor a király megszólalt, elhallgatott, a szemében azonban még tovább sziporkázott a kacagás, ajka pedig gonoszkodó bölcsességtől remegett. Egy asszony sem merte volna megtenni ugyanezt.

A király az asszonyhoz fordult:

– Te vagy-e az, aki nevetsz a bölcsességen?

Amaz így válaszolt:

– Lelki szegénységemben nem tudtam, uram, hogy ez bölcsesség. Azt hittem, szántszándékkal félre akarod vezetni embereidet – sajnáltam őket és kikacagtam őket, hogy jó szívvel mennek utánad bárhová.

Egymásra néztek az udvaroncok, a király pedig az ajkába harapott, de mindjárt fel is vidult, mert első ízben történt meg vele ilyesmi. Megkérdezte hát:

– Tehát nincs igazság abban, amit mondtam? Az asszony így felelt:

– Az igazság az, amiről senki sem tud, mégis ott van mindenütt. Amiről senki nem beszél, mégis egyfolytában hirdetik az emberek ajkai, de nem hallja senki. Az igazság egy és ismeretlen – minden más pedig hiúságok hiúsága.

A király erre felkiáltott:

– Tehát tagadod azt, amit a szerelemről, az asszonyról és a vágyról mondtam?

Az asszony elmosolyodott és tettetett alázattal felelte:

– A király tévedhetetlen…

Azt gondolta magában a király:

„Túlságosan merésznek tűnik nekem ez a fehérnép. Büntessük meg, de nagylelkűen, ahogy az bölcs és kegyelmes királyhoz illik.”

– Tehát azt állítod – szólt –, hogy létezhet megunhatatlan szerelem, létezhet asszony, aki nem szedi rá a vágyat, és létezhet vágy, amely örökös gyönyört hordoz?

A nő a királyra nézett, de úgy, hogy tekintete erejébe mindketten belesápadtak. Azután így szólt:

– Hiszem, hogy így van.

A király ismét megkérdezte:

– Te vagy-e az az asszony, aki örök szerelmet és végtelen vágyat ébreszt?

Amaz így válaszolt:

– Én vagyok.

Elmosolyodott a király, mert az asszony szép volt ugyan, de nem a legszebb azok közül, akiket életében látott, sőt, még azok közül sem, akik asztala körül ültek. Elmosolyodott a király, nevetésben törtek ki az udvari emberek. Az asszony megvetően tekintett körül.

A király jelt adott udvaroncainak, hogy elhallgassanak, majd az asszonyhoz fordult:

– Ha igaz, amit mondasz, neked adom királyságomat, és a rabszolgád leszek. Próbáld meg hát felkelteni bennem a szerelmet, mert meg akarom tapasztalni azt.

– Nem vágyom én a te királyságodra – felelte a nő –, mert az én hatalmam nagyobb, mint a tiéd. Nem telik el sok idő, s úgy fogsz majd könyörögni, hogy vegyem el királyságodat, de nem fogom elvenni. Drágább nekem unott királyi szíved, mint összes gazdagságod.

Összerezzent a király, bár már rég nem történt vele ilyesmi. Azután elváltozott hangon szólalt meg:

– Hogy hívnak téged, aki tagadod az emberi igazságokat? Hadd tudjam, hogy nevezzelek.

Az asszony így válaszolt:

– A nevem Androniké – a házam pedig a város szélén fehérlik.

Szólt, s felkelt az asztal mellől, majd fürge-szép mozdulattal eltűnt a kert sűrűjében.

Közepes termetű volt, a haja mint a kalászba szökkent búza, zöldesarany és ragyogó – a teste pedig karcsú és erős, mint egy vadásznőé. Régóta szerette már a királyt, és megesküdött, hogy megszerzi szerelmét, és a vesztére tör. Mert olyan volt, mint a skorpiók: ölt, amikor szeretett.

A király pedig így szólt udvari embereihez:

– Íme már harmadik éjszaka fojtjuk kupáinkba az unalmat, amióta Androniké félbeszakította gondolataim folyását – és azóta nem került a szemünk elé. Talán bizony meggondolta magát, és rájött, hogy badarságokat beszélt?

Az udvaroncok kórusban helyeseltek, a király pedig elgondolkozott.

– Bizony nem úgy van, ahogy gondoljátok – mondta. – Magabízó ám az az asszony, azért nem jön el hozzánk. Úgy tesz, mint a vadász: csalit szór a vadaknak, és kivárja, amíg lőtávolságra kerülnek, ő maga pedig nyugodtan vár a sűrűben. Androniké is ott vár fehér falai közt, ül az ablakban és énekel – a szeme pedig nevet, mert tudja, hogy meglátja a királyt. A király azonban nem jön el.

Így beszélt Günaikophilosz király, mert kedvét lelte unalmában; ám amikor a föld alól előkúszott az éj, s a király kertjét betöltötték a lakoma hangjai, ő maga nem ült asztalhoz: vendégei között keringett, s nézte, nincs-e közöttük amaz asszony. De nem volt ott. Elkomorodott a király és azon az éjjelen nem mulatott, és bölcsességével sem örvendeztette meg a lakomázók füleit.

Amikor eljött a hajnal, elküldte legelőkelőbb embereit Andronikéhez, és ezt üzente velük:

– Urunk kérdez téged, asszonyom, hogy miért hagytál fel szándékoddal – miért nem viszel vidámságot lakomáiba és nem örvendezteted meg szemeit?

Az asszony arca örömre gyúlt és így felelt:

– Nem illik a fehérnépnek mennie a férfi elé. Menjetek és mondjátok meg a királynak, hogy otthonomban várom.

Amikor a király meghallotta a válaszát, igen megörült, mert hozzászokott ahhoz, hogy a nők mindig készen állnak a szerelmére, s bár maga sem tudta, tiszteletet és illedelmet várt tőle.

Azt mondta hát:

– Eleget teszünk az asszony kérésének, mivel helyes és minden tekintetben dicséretes.

Azzal bezárkózott fürdőhelyiségeibe, és mosakodott, kenőcsökkel kenekedett, fésülködött és öltözködött hat álló órán keresztül. Ezután néhány udvaronca kíséretében elindult Andronikéhez, ragyogva és illatozva, mint valami virág. Androniké már meszsziről meglátta, de nem szaladt elébe, hanem oszlopcsarnoka lépcsőjén várta. Homloka felett aranykorong ragyogott, aranyöves ruhája fehér volt és olyan áttetsző, hogy egész teste hajnala átsütött rajta. A királynak egy percre le kellett hunynia szemét, olyan kéjes remegés futott át a testén.

Fellépdelt a lépcsőn, ám az asszony ekkor sem omlott lábai elé, mint a rabszolganők szokták, hanem nyugodtan várt, és mosolyogva nézte, ahogyan Günaikophilosz feje ring a lábai alatt. És tetszett a királynak, hogy Androniké királynő módjára üdvözli, hiszen minden asszony királynő kell hogy legyen. Ezt gondolta ugyanis magában.

Amikor pedig megállt mellette, Androniké nem mondott köszönetet, és nem is alázkodott meg, hanem behívta házába, ahol lakoma várta a királyt és udvaroncait. A király ekkor így szólt:

– Mindannyian együtt fogunk lakomázni?

– Az én szememben – felelte Androniké – minden vendég egyformán kedves – te éppen annyira, mint az embereid.

Megdöbbentette a királyt ez a merészség, de örült is neki, mert már rég elfelejtette, mi is a döbbenet. És így szólt:

– Egyedül akarok maradni veled, hogy kedvemre élvezhessem szépségedet. Androniké titokzatos mosollyal felelte:

– Engedd meg, uram, hogy embereid velünk mulassanak. Mert félek én veled egyedül maradni.

Engedte a király, mert édes büszkeséggel töltötte el ez a szemérmes félelem. És csodálatosnak tűnt előtte az asszony romlatlansága.

Leült hát a király a kicsiny, de annál fenségesebb lakomaasztalhoz, a remegő függönyök mögül pedig zenészek csaltak elő szenvedélyes hangokat. Andronikéra is hatott a zene, az ital és a király csodálata: egyre szebb lett és úgy ragyogott, mint a legderültebb májusi nap; de egy szóval sem szólt a mellette ülő királyhoz, aki belemerítette tekintete fullánkját, és itta minden szavát, minden mozdulatát. Közben végig hallgatott, mert elnémította az elragadtatás – és valamilyen fájdalom. Ám a világért sem adta volna ezt a fájdalmat, semmiféle gyönyörűségért, mert először érezte és gyönyört jelentett a számára.

Androniké az egyik udvaronchoz fordult, aki fiatal volt és angyalarcú. Saját serlegéből töltött bort a serlegébe, és édesen szólt hozzá:

– Igyál és a szíved legyen vidám, mert nagy örömöt szerzel nekem.

Ivott az ifjú, és bámulta Andronikét, a király pedig hol elpirult, hol elsápadt, mert vetélytársa szeméből ugyanazt az elragadtatást és vágyat olvasta ki, amelyet ő is érzett. Androniké viszont úgy itta magába az ifjú vágyát, ahogy a virág a nap forróságát – ragyogott a szeme és csókot dobott a mosolya. Így ismerte meg a király a féltékenység kínjait.

Az asszony észrevette, mi bántja, és így szólt hozzá:

– Nem szép-e ez a fiú? Nem szerelemre termett-e egészen?

A király felkiáltott:

– Nem méltó arra, hogy veled egy levegőt szívjon; ostoba és bujaságban fetreng.

Az asszony erre így válaszolt:

– Az én színem előtt valamennyien ostobák és bujasággal fertőzöttek vagytok – te éppúgy, mint az utolsó alattvalód. Ez az ifjú azonban élete virágjában van, az arca sima és üde, te pedig fehérítőkenőcs alá rejted a ráncaidat.

Harag villant a király szemében, de mindjárt el is hallgatott szomorúan. Tudta, hogy az asszonynak igaza van, és mivel soha nem hallott másféle szót a dicséreten kívül, Androniké sértései gyönyörűségesek voltak számára. Dicsősége szomjazta a megvetést, arca az arculcsapást, térde az imára hajlást. És mivel igen kedvére volt az asszony büszkesége, így szólt:

– Csókolj meg a te szádnak csókjaival, mert különös vágy kerített hatalmába engem, és elepedek érted.

Az asszony felnevetett:

– A nő szerelmét pecsételi meg csókjával, a szerelemtelen csók pedig bűn. Igyál és száműzd vétkes gondolataidat.

Amikor pedig a király nem szelídült meg szavaitól és tovább könyörgött, hogy legalább a kezét hadd csókolhassa meg, így szólt:

– Fogd ezt a lantot, és játszd el rajta lelked énekét. Ha szép lesz és hatalmas, és füleim nem ismerik, engedek neked.

A király felsóhajtott.

– Hogy is muzsikálhatnék és énekelhetnék neked, hiszen azt sem tudom, hogy kell a lantot tartani. Parancsolj valami mást, és megteszem.

Az asszony elgondolkozott, majd ezt mondta:

– Látod a függöny lepkéit? Mondd meg nekik, hogy szakadjanak ki az anyag szövedékéből és repkedjenek itt az asztal felett, igyanak nektárt a virágok kelyhéből, és szárnyukkal csapdossák a gyertyatartókat.

A király még jobban elbúsult és így felelt:

– Vajon varázsló vagyok én, hogy csodákat tegyek? Hát azt nem tudod, hogy amit a csodákról mondanak, csupán mesebeszéd? Parancsolj valami mást, és megteszem.

Androniké egy vékony pengéjű, remekmívű tőrt adott a király kezébe.

– Szúrd magadba – mondta. – Mérgezett az éle. Ám mielőtt meghalsz, megismered csókom édességét. És megsiratlak, ha halva fogsz feküdni.

Ránézett a király az okosan-kéjesen nevető asszonyra; remegés fogta el, és letette a tőrt. Androniké látta ezt, és így szólt:

– Ki vagy te, aki az én szerelmemre törsz? A lelked elszáradt, mint a lekaszált fű, s nyomásra szétmállik, miként a férges fatörzs. Mivel jössz hozzám, hogy elbűvöld és elvedd az én lényemet?

A király a nő lábai elé omlott és felkiáltott:

– Íme, nyomorult halandó vagyok, és nem teljesíthetem, amit kívánsz: nem lakathatlak jól hangokkal, nem parancsolok láthatatlan szellemeknek, hogy csodákat tegyenek, és nincs annyi bátorságom, hogy meghaljak anélkül, hogy megismerjem szerelmedet. De mindaz, ami az enyém, legyen a tiéd ezentúl – és testem-lelkem legyen a rabszolgád. Tégy velük, amit akarsz.

Androniké nevetve válaszolt:

– Az én szememben semmiség a te királyságod, mert minden, ami létezik, az enyém. Rabszolgának pedig hitvány volnál, mert nem szoktál a szolgálathoz – és bizonyosan gyenge is vagy és ügyetlen. Térj vissza hajlékodba, és öleld a rabszolganőidet.

Szólt, s felkelt az asztal mellől, majd eltűnt a remegő függönyök mögött. A király pedig, amikor magához tért, nagy dérrel-dúrral ment haza. Éjjel pedig megparancsolta a rabszolgáinak, hogy fojtsák meg ágyukban azokat az embereit, akik ott voltak vele a lakomán, és tanúi voltak megaláztatásának.

Ez volt Günaikophilosz király első gyilkossága.

Felkorbácsolódott a király haragja, lelke szörnyen megneheztelt – ám a harag árnyékában ott nőtt benne a szerelem. Így növekszik a tengeri hidra is, amikor a hullámok dühe tépi-rázza.

Büszkesége nem engedte meg, hogy elmenjen Andronikéhez, de nélküle már nem élhetett, ezért hívatta kedvenc apródját, és így szólt hozzá:

– Menj el ahhoz az asszonyhoz, aki egyedül él a város végén, és mondd meg neki:

„Urunk parancsolja, hogy jöjj velem hozzá.”

Amikor Androniké ezt meghallotta, így felelt:

– Mondd meg uradnak, hogy nem értem ezeket a szavakat.

Minthogy azonban az apród szép volt és igen fiatal, megszánta és még hozzátette:

– Félek, hogy téged ér majd a király haragja, mint azokat, akiket megöletett. Ezért ha mérgében tombolni kezdene, mondd meg neki, hogy szívélyes üdvözletemet küldöm.

Visszatért az apród az asszony szavaival, és amikor meglátta, hogy a király arca eltorzul a dühtől, átadta Androniké üdvözletét.

A király pedig úgy vágyott arra, hogy viszontlássa és szép szavakat halljon tőle, hogy azonnal lecsillapodtak az indulatai.

Bezárkózott fürdőhelyiségeibe, és mosakodott, kenőcsökkel kenekedett, fésülködött és öltözködött hat álló órán keresztül, míg szép lett és illatos, mint valami virág. Egy árva szót sem szólt senkinek, lóra ült és egymagában vágtatott el bálványához.

Androniké ezúttal nem ment ki oszlopcsarnokába, és a királynak hosszasan kellett kérdezősködnie utána rabszolganőinél. Kereste sokáig a ház termeiben és a kertben, végül a vízparton talált rá. Puha szőnyegen feküdt a sás között, és a vizet nézte. Belesápadt az elmélkedésbe, fehér arca remegve tükröződött a hullámokon.

Amikor megpillantotta a királyt, haragra gyulladt, felkelt, szeme bosszús villámokat szórt, a hangja pedig olyan volt, mint a sziszegő viperáé:

– Azért jössz, hogy megölj, ahogy az udvaroncaidat is megöletted – te, aki magad félsz a haláltól?

A király elsápadt a haragtól, és felkiáltott:

– Vigyázz, nehogy megparancsoljam saját rabszolgáidnak, hogy megkötözzenek, és akaratod ellenére vágyam eszközévé tegyelek. Ez volt az utolsó csepp türelmem poharában.

Androniké kéjes és gúnyos kacajjal felelt:

– Próbáld csak meg! Nem kényszeríted kezeimet, hogy becézzenek, sem a számat, hogy rád tapadjon, sem a szememet, hogy szerelmesen pillantson rád. Nem ismered meg az én szerelmemet, mert a test, még ha csodaszép is, halott a lélek bűvös tüze nélkül.

Felkiáltott a király:

– Bölcs vagy és tiszta, és félelmetes, mint az istennők, én pedig nyomorult és hitvány vagyok hozzád képest. Vakmerőség az is, hogy egyáltalán szerelmedre gondoljak. Mégis kérlek, könyörülj rajtam és ne taszíts el magadtól. Legyek az ebed, hogy mindenüvé kövesselek, téged szolgáljalak, közben pedig nézhesselek és a te sugaras, szent és titokzatos életedet éljem.

Imára kulcsolta a kezét, úgy közelített az asszonyhoz. Az megjegyezte:

– Az emberek járnak felegyenesedve – az állatok négy lábon. Ha megfogadtad, hogy a kutyám leszel, az lesz a helyes, ha te is úgy kúszol a földön, akár az ebek.

A király nyomban megtette, amit mondott. Androniké pedig nevetve nyakörvet kötött a nyakára, és láncon vezette. Így haladtak végig a városon, mindenki nagy megdöbbenésére és megrökönyödésére, hiszen mindenki ismerte a király büszkeségét. Sokan azt hitték, hogy Günaikophilosz elveszítette az eszét.

Ekkor odaléptek a királyhoz leghűbb udvaroncai, és így szóltak:

– Urunk, miért botránkoztatod meg néped, és miért okozol neki fájdalmat? Illő-e, hogy alattvalód kutyájává válj? Parancsodra azonnal elfogjuk azt a nőt, és még ma ágyasoddá teheted.

Felelt a király:

– Menjetek békességgel. Nebukadneccár vajon nem evett-e füvet, valamint a barmok? Pedig hatalmas király volt, és erős harcos. Bizony jobb, ha kutyaként szolgálom ezt az asszonyt, minthogy a ti unatkozó, önhitt és üreslelkű uralkodótok legyek. Mostantól ő lesz a királynőtök, hiszen bölcsebb és hatalmasabb nálam, és örül, ha hatalma van mások felett. Hallgassátok minden szavát, és ügyeljetek, hogy haja szála se görbüljön. Az ágyasommá pedig nem kívánom tenni, mert gonosz bujasággal fertőzném meg az ágyamat. Testi kielégülésre sem törekszem, csupán szeretni akarom testét és lelkét, mivel mindkettő egy és megismételhetetlen, és bűn lenne őket szétválasztani.

Erre eltávoztak a király barátai. Androniké pedig, aki hallotta Günaikophilosz válaszát, leoldozta a királyt láncáról, és megengedte, hogy csókolja lábait.

Így élt a király istennője mellett, és lelkét szüntelenül égette a szerelem. Az asszony kegyetlensége azonban nem szűnt meg iránta. Tudta ugyanis, hogy csak a pokoli tűz és a hosszú, rettenetes vágy tisztíthatja meg a kéjelgő lelkét bűnös szenvedélyeitől. Be akart lépni választottja szívébe, de nem akarta, hogy ott bármi is bemocskolja. Azt kívánta, hogy az őrző éberség során kinyíljon a király szeme és teljes dicsőségében lássa őt, és mindene gyönyörűséggé váljon őelőtte. Ezért válogatott kínzásokat talált ki számára, hogy szerelemmé változtassa vérét és velejét.

A király pedig olyan szörnyű szerelemmel szerette, ahogy a pogányok szeretik az ő Baáljukat.

Történt egyszer, hogy amikor egyedül voltak a hegyekben, hirtelen egy tigris állta útjukat, és már-már Andronikére rontott. A király saját testével fedezte úrnőjét, és amikor a vadállat karmai közé kapta, birokra kelt vele; a szerelem adott neki erőt. És széttépte a tigris pofáját, ahogy Sámson az oroszlánét, majd ájultan, véresen zuhant zsákmányával asszonya lábai elé. Az pedig örvendezett, lemosta a királyt a patak vizében, felélesztette, házába vitte és ott ápolta. Boldog volt Günaikophilosz, és örült sebeinek, mert általuk ismerte meg az áldozat gyönyörűségét.

Így szólt a király Andronikéhez, miközben a lába köré tekeredett, mint a kígyó:

– Nem létezem többé. Lelkem nélkül maradtam, mert a lelkem beléd veszett. Csak melletted érzem úgy, hogy élek, és ha eltávolodsz, meghalok. Kérlek, ne űzz el magadtól, add, hogy így heverhessek a lábaidnál.

Azután így beszélt:

– Íme, megöl engem az én szerelmem, mert az ember nem képes élni, ha ennyire szeret. De pusztuljak el, ha ezzel örömet szerzek neked.

Azután így beszélt:

– Ó, milyen különös vagy te, Andronikém, milyen gyönyörű és felfoghatatlan. Érzem benned a lángot, szavaid mégis jeget lehelnek. Érzem jóságodat, mégis kegyetlenségeddel ölsz meg engem. Megaláztál és megsemmisítettél, elvetted mindenemet, mégsem érzek haragot irántad, csak határtalan szerelmet és hálát.

Így beszélt a király, és még sok hasonló dolgot mondott őrületében. Androniké pedig föléhajolt, ujjait haja csigáiba merítette, szemével falta vágyát, és piros szájával szinte kereste szája remegését. És úgy érezte Androniké, hogy földöntúli, hazug álmot lát – és megsemmisül álmában.

A király hatalmas szenvedélyétől lobogva kérdezte:

– Hát soha nem csókolsz meg engem? Éjszakánként ajkad tüzéről álmodom. Nem kérek tőled más gyönyört.

Androniké pedig így felelt:

– A nő szerelmét pecsételi meg csókjával, a szerelemtelen csók pedig bűn. Ne kísérts hát engem.

Megvigasztalódva tért meg tőle a király, mert Androniké bevallotta, hogy kísértésbe esett.

Nem volt már más gondja Günaikophilosznak, csak az, hogy örömöt okozzon úrnőjének.

Ám a gazdagság nem vidította fel Andronikét, sem a király győzelmei az ellenséges népek felett.

Szomorkodott is a király, mert semmivel nem kelthette fel háláját és csodálatát.

Elérkezett a május, virágba borultak a fák, a bokrok, a füvek. Egyszer a király kertje rétjein sétált, és a virágok illata egészen elbódította. Hajnalodott. Amióta ugyanis ezt a különös asszonyt szerette, nem volt sem éjjele, se nappala, egész ideje boldog és kínzó álomképekben telt. És amikor így bolyongott éber álmában a virágok között, felébredt benne a fiú, aki mezei virágokat szed kedvesének. Összehívta rabszolgáit, és megparancsolta nekik, hogy vágják le az összes virágot, és ő is velük együtt végezte az aratást. Több szekér virágot gyűjtöttek így össze; az első szekérbe saját magát fogta be a király, úgy húzta úrnőjéhez, a többi szekér pedig színes kígyóként haladt utána. Belépett a király Androniké hálótermébe, és megtöltötte az egész termet a legszebb virágokkal. Ezután ugyanúgy tett a többi teremmel. A legfehérebb rózsákból koszorút font, és az alvó homlokára helyezte. Megtelt az egész ház a bodza, a rózsa és a többi virág fojtó illatával. Nemsokára felkelt a nap, és a fel nem száradt harmatcseppeken szivárvány csillogott.

Amikor Androniké felébredt és meglátta a rengeteg virágot, a szivárványszín harmatot és a napot, nagyon megörült. Meztelenül ugrott ki ágyából, rávetette magát az illatos virághalmokra, meghempergett bennük, sorra csókolta a virágokat, kebléhez és arcához szorította, hullámzó hajával és kezével simogatta őket. Közben úgy kacagott, mint egy gyerek, és alig kapott levegőt a boldogságtól. Azután megkérdezte, ki tette mindezt, és magához hívatta a királyt. Amikor az megjelent színe előtt, a nyakába ugrott és csókolni kezdte – mert bár nem volt sem dalnok, sem varázsló, szép tettével bűvölte el őt.

Ekkor ezt gondolta az asszony magában:

„Szeretem őt, és méltó szerelmemre. Vigyázzunk azért, és maradjunk urai önmagunknak. Mert csak akkor engedhetek neki, ha szerelmi gyötrelmében halálát kívánja. Csak akkor lehetek biztos benne, hogy örökre megértett engem a lelke. Maradjunk meg a kísértésben.”

Ezután nagy lakomát rendezett, amelyre meghívta Eropolisz összes asszonyát és férfiemberét. Fényűző és féktelen volt a mulatság. Ám a király semmit nem látott Andronikén kívül, és semmit nem érzett, csak gyötrődést, amikor eltűnt a lakomázók között. A lába elé vetette magát, úgy könyörgött, hogy távozzon vele, mert amit látott, nem volt méltó tekintetéhez.

Az asszony azonban nem hallgatott rá. Kitartott bolondozása mellett, mert fiatal volt, kívánta az örömöket, és vidáman forrt a vére. Nem volt nála jókedvűbb lény a földön, mert soha nem mulatott jobban, mint amikor mindenkinek gyönyört szerzett, csak egyvalakit kínzott ezzel.

A király elmenekült a sötétben, a nedves fűre vetette magát, jajgatott és hívta a halált, mert azt hitte, Androniké már soha nem fogja szeretni. És senki nem kereste őt. Nyomorúságosan és elhagyatva feküdt, mint a forróságtól elszáradt kóró. Ott maradt elgémberedve, félholtan, amíg rá nem találtak. Akkor Androniké az ágyába vitette, s amikor visszatért belé az élet, a szeretője lett.

Elnyerte a király boldogságát, ám annak tüze tovább égette. Vágya egy percre sem csillapult, és józanságát sem nyerte vissza többé. Kevés volt neki Androniké teste, és kevés a kimondhatatlan szerelmi játék. Mert szüntelenül érezte kedvese testében és ölelésében a lelkét – titokzatos és hátborzongatóan gyönyörű lelkét, amelynek rabszolgája és áldozata volt. És elég volt Androniké különös szemébe és még különösebb ajkaira néznie, hogy tüzet fogjon.

Ezért így szólott hozzá:

– Őrületesen és halálosan szeretlek, és nem bírom tovább a parttalan vágy gyötrelmét. Az enyém vagy, de mégsem vagy az enyém, és soha nem is leszel az, míg élek, mert szememmel nem látom, kezemmel nem érzem, ajkammal nem csókolom lelkedet és annak minden rezdülését. Add nekem mérgezett tőrödet, és amikor haldoklom, csókolj meg és nézz a szemembe – tekinteteddel húzd ki lelkemet. És ha akarod, lelkem a szemeden át beléd költözik, és vágyam örökre és teljesen magáévá tesz.

Androniké átnyújtotta a tőrt. A király a vérébe mártotta. Amikor pedig meghalt, vágyával átkerült az asszonyba.

Vágyakozás

(rövid részlet)

Skarlátvörös rózsák illatoznak sötét barlangomban – minden reggel friss illattal telnek. Barlangom bodzával és rózsával ékes – beragyogják arcod sötét csillagai.

Enyém a rózsa, a bodza bódító illata. Enyém a szerelmed sok csodája.

Virágok homályán enyém tested éje – enyém a különös szemű, fekete fantom.

Virágnyoszolyán, szerelemben ébredek és alszom el – fantomom feketén őrködik felettem.

Gyöngykagylóként élek a szívedben – szíved forró, sötét tengerében.

Olyan jó így… semmire nem emlékszem…

Az Úrhoz

(részlet)

Nem hallod meg, Uram, az én szám kiáltozását, nem kérek mindennapi kenyeret, nyugodt álmot, sem ruhát mezítelen testemre, sem földi gazdagságot, sem emberi boldogságot. Mert undorodom én a földi nyomorúság szemétdombjától.

Nem adtál nekem, Uram, olyan földet, amilyet kértem. Ezért megvetem mindazt, ami földi.

Nem vágyom kenyérre, sem ruhára, ahogyan Te sem; nem vágyom aranyra, sem ideig tartó gyönyörre.

Te nem vágyol kenyérre, mert a világok összessége táplál Téged; sem ruhára, mert beborít dicsőséged; sem aranyra, mert minden csillag Neked ragyog; sem ideig tartó gyönyörre, mert magad vagy az örök mámor.

Megtestesülésed nem kívánja a kenyeret és a ruhát, az aranyat és a gyönyört, ahogyan Te sem. Hiszen mindez nem Te vagy.

Nem vágyom én semmire, ami nem Te vagy, Uram – mert Te vagy minden. Nem kényszerítesz, Uram, arra, hogy hitvány szenvedést vegyek magamra, mert határtalan vágyakozás emelt magasra, s Veled egyenlő vagyok.

Te vagyok én, Uram, mert határtalanul megszerettem teremtett világod.

Vágytam, Uram, teremtett világodra. Vágytam minden létező lényére.

Megszerettem az egész élő és élettelen világot – határtalanul vágytam mindenre, ami csak benne volt.

Testtel és lélekkel sóvárogtam, Uram, teremtett világod. Irigykedtem és féltékeny voltam rá. És ismeretlen gyönyörrel csábított minden élet.

Irigyeltem a kősziklát, amelyre moha kúszik; irigyeltem az égbe fúródó hegyeket, irigyeltem a földet, amelybe titkos források hatolnak.

Irigyeltem a folyókat, hogy napfényben fürödve a tenger felé folynak szüntelen… irigyeltem a tengert, hogy feneketlen, végtelen medencében pihenhet örökké. Irigyeltem partszaggató viharait, irigyeltem bűvös belső csöndjét…

Irigyeltem a madarakat, mert napfényben fürdő szárnyaikon egyensúlyoznak – és a földről az életet elsöprő orkánokat; irigyeltem a fellegek villámló ütközéseit, és téli estéken az őserdő nyögéseit.

Irigyeltem a virágokat, amint a forróságban pihegnek; irigyeltem gyökereiktől a friss föld nedveit, leveleiktől az esti harmatot, s a közöttük susogó szelet, mely csókolja, rángatja, letépi őket.

Párnás mohákon feküdtem órák hosszat, hallgattam a vízesések ezüstharangját, gyöngyözött rajtam széphangú permetük. És megáldottam volna a földet, ha úgy tudtam volna folyton folyni, ezüstszalagként patakzani, akárcsak ők.

Őszi alkonyokon, mikor megnyílik a víz zöld végtelenje, vágyam kristálytiszta hullámaihoz tapadt; siklani akartam rajtuk, mint a naplemente fényes csíkjai, véres és arany csíkjai.

Lemeztelenítettem az én orcámat, hogy szabadon érhessék a hópelyhek; forró bőrömre tették szelíd, apró, hideg kezeiket… a hópihék kezecskéi elolvadtak arcpírom lángjában. Hullott a könnyem a némán heverő hóra, az örvénylő, a susogó, a csilingelő hóba…

Minden tavasz mardosta keblemet. Haldokoltam a kimondhatatlan kéjtől és kíntól. Irigyeltem a földet, hogy szülhetett – irigyeltem a napot, hogy megtermékenyíthetett…

Megszerettem egész teremtett világodat, Uram. Minden porszemed léte gyönyörével csábított. Minden porszem az enyém lett, mert akkora volt a vágyam. Így lettem a Te teremtményed. Így aztán az egész világon, az egész végtelen világon nem volt már semmi, csak Te – meg én, a Te teremtményed.

Csak Te. Mert a Tiéd a Te teremtményed.

Folyóiratokban megjelent művek

Tele vagyok szomorúsággal

ó alkony, mikor a korai téli hold bepillant üres szobámba – és lábamnál, a földön sápadt ajtót nyit, mint titkos börtönöket,

mikor a néma, homályos szobában hervadt virágok szürke csokrai illatoznak – s az ablak mögött, a szélvihar jeges lehelletében a fák reszkető vállukról rázzák a havat,

mikor senki nem kopog elfelejtett ajtómon, mikor csak a fal mögött felhangzó ének sír velem

– –

Kérdi a fal mögül síró ének, velem kérdi a gyászos ének – miért?

Miért nincs ma, ami tegnap volt? Miért telik, miért folyik el életemmel az idő?

Miért nem ugorhatom az idő feltartóztathatatlan hullámaiba,

hogy felfelé ússzam az ár ellen oda, hol a megölt lélek hullája maradt –

Titok

Nem árulom el titkomat, nem mondom meg senkinek.

Azt, amire szüntelenül gondolok, amivel éjjeleim és nappalaim telve vannak.

Nem mondom meg, hogy hang-e az én fülemnek, vagy kép csukott szemem előtt, vagy láthatatlan gondolat.

Hogy magányos sírás-e az, vagy mosoly gyönyöre a sötétben, avagy bölcsesség.

Káprázat-e vagy csalódás, vágy-e vagy érlődő szándék, szerelem-e vagy annak orvossága; avagy gyűlölet-e az.

Nem árulom el titkomat, nem mondom meg, élek-e általa, vagy tőle halok-e meg.

A fűbe fekszem, a boglárkavirágok közé, hogy elmélkedhessem titkomon; kékjével az ég takarja be arcomat.

Válaszúton

– Hová mész, meztelen? – Csillagkabátot veszek.
– Egyedül? – Oszlanak már az utolsó holtak.
– Honnan? – Hol mocsárvirág dalol, s halál neszez.
– Éhes vagy. – A vágy keselyűi marcangoltak.

– Menekülsz? – Szakadékból néznek hideg szemek.
– Nem bánod? – A gyerekek rég nem hiányoltak.
– Visszajössz? – Szíved rémítő villáma leszek,
s lelked rengetegén én leszek a holdad.

– Maradj! – Az őszi tarló égeti lábamat.
– Fogom a kezed! – Szemed kígyóként rám tapad.
– Szép vagy! – Szép az, min a pusztulás fénye ragyog.

– Jöjj vissza régi otthonodba, tüzet rakok.
– Füstös tüzed, s közel tanyáznak a farkasok.
– Miénk vagy! – Magam vagyok, senkié, már szabad.

***

Komor, felleges éjjelen feküdtem
Mint ledőlt kereszt,
Szellemek viaskodtak felettem,
Értem –

Egyik parancsolón néz és kimérten
Hallgat, buzogányra támaszkodva
Mutatja: felfelé ereszt.

A másik néz rám véres láng-szemével,
S lázasan suttogja, fogvacogva:
„Érted olthatatlan tűz emészt el”,
„Fejed hajtsd ide” (nagy szemet mereszt),
„Jöjj hozzám, már régen kértem…”

Komor, felleges éjjelen feküdtem
Mint ledőlt kereszt,
Szellemek viaskodtak felettem,
Értem –

Intermezzo

(részlet)

(…) Hirtelen megrezzen, kiegyenesedik, kipislogja a szeméből az álmot. Két kövér árnyék emelkedik denevér módjára a napon. Járőrök.

– Nincs alvás! – utasítja az idősebbik.

– Eszemben sincs…

– Mire vársz? – Okoskodva rámosolyog:

– Talán épp magukra…

Az őrök csípőre tett kézzel egymásra néznek: – Részeg… – Az idősebbik vállon ragadja, talpraállítja.

– Ránk? Jól van, viszünk. Indulás.

A hajléktalan lány ravaszul mosolyog. Új kenyér, új fedél csillan meg előtte. Ám a szerepe szerint tiltakoznia kell.

– Ezt azért ne – (lerázza a válláról az ujjakat). – Megyek egyedül.

– Egyedül? Hát persze. Na, mozgás. (A tiszttársához fordul.) – Majd magunk közé vesszük.

Hármasban masíroznak az őrsre.

Hangosan nyílnak az üzletek. Az építkezéseken a sok mész között vájdlingban mosakszanak a kőművesek. A kocsmák elé kihozzák az udvarias kis székeket. A házak fekete mélyén nagy tüzek lángolnak, bizseregve pattog a pörkölt kávé, aranysárgára sülnek a csirkék. Istenem, mennyi boldogság van ezen a világon…

Iskolába szaladó lurkócsapat bukkan ki a sarok mögül. Vidám lárma:

– Tolvajt visznek! Cafkát! – És máris kergetik, szemből csúfolják, hátulról belecsípnek…

A fogoly furcsán picivé válik. Meg-megbotlik. A huncut szemek raja elbátortalanítja, fellöki, keresztülfúrja. Nem szállhat szembe velük. Ó, már megint, megint ugyanaz.

Éjszaka kifújta magából az egész komolyságát. Most összecsuklik, mint a rugó nélküli bicska. Nem tehet semmit…

– Félre! – kiáltja az őr. A gyerekek visongva szétszaladnak. Messziről még viszszakiabálnak:

– Tol-vaj! Tol-vaj!

Talán az is vagyok… – a gondolatai egyre ködösebbek. Végig kell gondolni…

Kő süvített a levegőben. Fejen ütötte, továbbrepült… Összegörnyedt tőle, jó alacsonyra. Elsüvített a másik: sarkon találta… megsebezte… Megremegett, aztán kiegyenesedett. Most már jobb. Igen… erre van szükség… Ó, a világ bölcs, tudja, mire

van szüksége… kedves kis ördögfiókák!

Rendőrőrs. Csupasz falak. Hullaszállító hordágyak. Dominójátszma egyenruhában. A végét köpés jelzi. Rács elé vezetik. Egy ősz férfi a pápaszemén keresztül vizsgálja.

– Kicsoda?

– Magyar.

– Foglalkozása?

– Jósolok az udvarokon.

A férfi szánakozva rázza a fejét.

– Lakhelye?

– Ahol akad.

– Ma éjszaka?

– A szabad ég alatt.

– Rendben. Megélhetési forrása?

– Hát ez az, remélem…

– Elég. Itt a pad, majd szólítjuk.

A fogoly leül, mindjárt el is alszik, álomképek gyötrik. Világ, világ, hogy össze vagy te gabalyodva! Hogy ez előbb nem jutott eszembe… Szeretem a rendőrségeidet és a szitkaidat és a felügyelőidet… Szeretem, bármi is lesz…

Csengőhang. Bejön az ügyeletes strázsa. A felügyelő rövid parancsot ad. Az őr az álmos lányhoz lép.

– Gyere utánam.

Felpattan. Jaj, végre… kezdik. Hála a jó égnek!

Sötét folyosókon haladnak végig, a cellák mentén. A rácsok közül átmeneti utazók fejei bukkannak ki, üdvözlik barátsággal. Gyere vissza! – mondják. – Jobb lesz a muri…

Tejüveg ajtó nyílik. Mi ez? Műtő… A karbolszagtól rettegni kezd.

Csíptetős vámpíralak fogadja. Vékony karmok fogdossák végig a vállát. Azt kérdezi:

Szűz vagy?

Felhajtja a szoknyáját, belecsíp a combjába.

A bugyogód hol van?

A gyanúsított vállat von. Küzd az arcizmaival, nehogy bámészan megnyúljanak.

Feküdj le.

Letaszítja a kínzópadra. Lemezteleníti, vizsgálja.

Felkelhetsz.

Feláll, az arca bíborvörös, sírásra vagy nevetésre torzul-e, nem tudni. A szeme még mindig jólelkű vidámsággal villog –

Gyere utánam.

Visszaérnek a rács túloldalán álló tiszthez.

Vizsgálat megvolt?

Igen. Elmehet.

Nem makrancoskodott? Nem átkozódott? Nem harapott?

Engedelmes volt.

Á.

A cigánylány elsápad. Veszített. Csapdába esett. Megint nem tudta, mibe került bele…

Csengőhang, jön a strázsa.

Vezesse ki.

A cigánylányhoz fordul:

Mehetsz.

A lány remegő hangon kérdi:

A… börtönbe?

Az öregúr gúnyosan végigméri.

Most még nem. Arra jobban rá kell szolgálni.

A lány alázatosan lecsüggeszti a fejét.

Köszönöm.

Isten áldjon.

A strázsa kilöki az utcára.

K…! – sziszegi búcsúzásképpen.

Kék-zöld foltosra fogdosták, átkutatták, összeszidták és most elengedik… semmivel, semmiért… Hová, hová menjen most?… Elszakadt a fonál, mindenhonnan rádől a labirintus.

Hirtelen minden izma megremeg, a vér a fejébe tolul.

Mi volt ez az egész?

Hűvös hullám ütközik a forróságéval:

Minden rendben. Semmi sincs ingyen. Fizetnie kellett volna a szállásért… Kilopta a sorstól az éjszakát… az meg bosszút állt rajta a nappallal. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.

Megbecstelenítették, elárulták, becsapták… – csikorogja a foga.

Ki csapta be? Ő maga engedte… – magyarázza az esze. – Mindig ugyanaz, körbe-körbe jár – az ámítás.

A kebléből hirtelen heves sírás szakad fel –

A föld, az ég hallgatja hidegen, türelmesen.