„Függője vagyok a testnek” – Beszélgetés Mellár Dáviddal

Kép: Irodalmi Szemle

A borító nemcsak a könyvtesten ábrázolt, a női nemi szerv alakját is megidéző kettémetszett füge miatt tér el a könyvkiadási gyakorlat íratlan szabályaitól, hanem azzal is, hogy a füleken két szerzői nevet tulajdonít a kötetnek, Mellár Dávidét és Kozmár Kláráét. Az idei Szemmel tartva-díjas kötetdebütánssal, a Vagy valami egészen más szerzőjével, az álnévhasználó Mellár Dáviddal az Irodalmi Szemle III. ARTér táborában beszélgettünk.

Miért érezted szükségét az álnév használatának? Hogyan született meg Kozmár Klára?

Az álnévhasználatnak igazából soha nem éreztem szükségét. Aztán ahogy az történni szokott velem az életben, sodródtam a döntésemmel és következményeivel, és Kozmár Klára megmutatta, hogy miért is volt rá szükség. Egyébként a születése szimplán egy irodalmi kekeckedéshez köthető. Németh Zoltán rendkívül izgalmas, Sherlock Holmsra hajazó Rosmer-leleplezése indította be a fantáziámat, hogy egy bécsi gender szakos egyetemista lány személyében, pusztán a játék izgalmáért, miért ne viccelhetném meg a Németh által feltételezett álneves szerzőt, Csehy Zoltánt, aki akkor épp szerkesztője volt a Kalligram folyóiratnak. A versek, amelyeket elküldtem neki, nem voltak jók, viszont annál gyanúsabbak, hiszen a lelepleződésre koncentráltak. Majd nyilvánvalóan Németh Zoltán következett a sorban az Irodalmi Szemlénél. Ezek már talán egy fokkal jobb versek voltak, de véletlenül le is buktattam magam az emailezésünk során. Vagyis érezhető volt, mennyire nem veszem ezt komolyan.

A kötet koncepciója e két szerzői név alá csoportosított szövegek viszonyrendszerén alapszik. A ciklusszerveződés miatt adja magát a kérdés, hogy milyen kapcsolat is van e két szerzői név alá szervezett versek között. Valóban két jól elkülöníthető költői hang létezéséről győződhetünk meg az olvasás során? Vagy e kétosztatúság inkább a mindenkori másik megismerhetőségének azon paradox jelenségén alapszik, hogy a saját voltaképpen függetleníthetetlen a másiktól, ez az összefüggés pedig a szövegek egymásmellettisége révén a határok képlékenységére figyelmeztet.

És itt jön az, hogy tulajdonképpen mire segített rávilágítani később Klári. Rá kellett jönnöm, hogy Klári valójában mindig is létezett, mindig is a részem volt, csak most nevet adtam neki. Az, hogy van vagy nincs két elkülöníthető költői hang, számomra lényegtelen, mert ha van is, akkor mindkettő a részem. Klári pont arra világított rá, hogy a férfi (a Saját) nem függetleníthető a Másiktól (Klári), mivel nincs olyan, hogy valaki 100 százalékig maszkulin személyiség lenne. Minden ember identitása egy skálán mozog: individuális, hogy ki mennyire feminin és maszkulin a társadalmilag és biológiailag meghatározott nemiségtől függetlenül. Vagyis Klári a mindenkori Másik felismerése önmagamban, és talán pont ezen a ponton válik nagyon személyessé az a líra, amit a kötet reprezentál, hogy ez a felismerés és szembesülés tetten érhető benne. És erre akar ösztönözni minden olvasót is, hogy nézzen szembe a feminin vagy maszkulin énjével, nem kell azt tagadni, agresszióval, esetleg túlzott karrierizmussal leplezni, hogy mennyire vagyunk férfiként nők (is) vagy nőként férfiak (is).

Miben látod most, az első kötet megjelenése után Klári funkcióját?

A kötet után számomra kezdi elveszteni a jelentőségét és életképességét. Bár még a júniusban megjelent Németh 50 tematikus Szemle-számban is jelent meg Kozmár Kláritól egy verses levél, de itt már újra visszatért Klári az eredeti „álnév-kekeckedős” szerepébe, mivel a levél Sonja Raaf költőre reflektál, aki mögött még nem tudhatjuk, hogy valójában ki bújik meg, és persze Németh Zoli álnévkutatói pályájára is szerettem volna utalni ezzel a szöveggel. Számomra Klári az előzőkben tisztázott ráébredéssel beteljesítette a szerepét, nem szeretném tovább kínozni őt.

A leginkább felforgató az volt számomra az olvasás során, hogy a természettudományos fogalmakkal telített versbeszéd eltüntet minden különbséget a testek között, és kihangsúlyozza, hogy a testbe zártság mindannyiunk közös tapasztalata. Hogyan adódott ez a tapasztalat a költői nyelved számára?

Ez a tapasztalat alapvetően abból a felismerésből táplálkozik, hogy a testiség, illetve a testen keresztüli léttapasztalat (is) nem valami személyes dolog. Egy vulkán kitörése, egy tigris vadásztechnikája vagy épp a tenger fenéken létrejövő tektonikus földmozgás eredményeként értelmezhető cunami mennyiben különbözik alapjáraton véve egy férfi vagy női orgazmustól? Túllépve az előbb felvetett férfi-női sztereotípiákon, mennyiben emberiek egyáltalán ezek a létenergiától kicsattanó „cselekedetek”? Tulajdonképpen a kötetcím is erre az elbizonytalanításra játszik rá, hogy amit intimként és személyesként kezelünk, az valójában nem is annyira szubjektív. Mármint szubjektív is, de nem annyira az, amennyire képzeljük. Azt hisszük, hogy a világ, vagy legalábbis a földi lét emberközpontú, pedig nem. Ettől el kéne vonatkoztatnunk, és talán a saját testünkkel kellene kezdenünk valamit, illetve mindazzal, ami szorosan összefügg vele. Az, hogy én hogyan érzékelem, hogy képzelem el magam, valamint a testem a világban, az nagyon személyes, és ebből adódóan szélsőségesen szűklátókörű perspektívára enged csak következtetni, pláne, ha csak ezt látom, vagy csak ezen az optikán keresztül vagyok képes látni magam. Én és a testem (és a kettő az egyben) csak saját magam számára az, ami. Másnak más. Ahogy másnak más egy tigris vagy medúza is.

Meghökkentő képzettársításaival, eleven képiségével és zavarba ejtő következtetéseivel a kötet újra és újra a testünk általi kiszolgáltatottságunk megmásíthatatlan tényére hívja fel a figyelmet. Kulturálisan és biológiailag determinált, kötött komplexum a versvilágodból kirajzolódó mindenkori test, ami komplexusokat is okoz. A kötet verseinek megírása során hogyan alakult a te testképed?

A testbe zártság mindannyiunk közös alaptapasztalata, amellyel akárcsak te vagy én, a versalany se tud sokszor mit kezdeni – legalábbis az én szövegeimben. Ez a tapasztalás vezethet szorongáshoz vagy lázadáshoz is akár, de talán a legjobban az elfogadással járunk. A mindennapokban elég érzékenyen viszonyulok a testemre ható impulzusokhoz, a világ testiségen keresztüli át- és megéléséhez. Talán kicsit a függője vagyok a testnek, az érintésnek, a látványnak, a hangoknak, az illatok és ízek keveredésének, illetve mindazoknak a testben zajló folyamatoknak, amelyek ilyenkor lejátszódnak bennem. Viszont amióta megszülettek ezek a szövegek, tudatosabban vagyok függője az érzéki tapasztalásnak, el tudok vonatkoztatni tőle, és kicsit felülről is tudom nézni a hatást, az objektum és a szubjektum közös nászát. Mindez pedig felvet bennem egy következő problémát, hogy „ki” az, aki ilyenkor objektíven megfigyeli ezt a hatást vagy folyamatot?

Érdekes kérdés, annál is inkább, mert a kötetben a test mintha csak egy tartályszerű képződmény lenne, amelyet fel kell tölteni jelentéssel, és a testhez voltaképpen nem is, csak a jelentéseihez férhetünk hozzá. Vagyis a test csak kulturális konstrukcióként adódhat a számunkra, önmagában nem – ha lefosztjuk róla a kontextusokat és a konnotációkat, semmi nem marad. Egyetértesz ezzel a megállapítással? És ha igen, akkor ez a belátás okozott-e nehézségeket az alkotómunka során?

Egyáltalán nem okozott nehézséget, szerintem a testünk tulajdonképpen egy nagyon finomra csiszolt használati tárgy, amelyet a legtöbb ember szabadon választott jelentésekkel ruház fel, és individuális tartalommal tölt meg. De ez a szabadság sokszor csak látszólagos, mivel nagyon is függ például a politikai, kulturális és szociális környezetünktől, amelyek kihatnak ránk és befolyásolják a saját testképünket is. Majd miután meghalunk, visszaszolgáltatjuk ezt az organikus tárgyat az anyatermészetnek, ahogy azt Tóth Kinga is megfogalmazta egy vele készített interjúban: „Etetjük a növényeinket, ha jó humusz vagyunk”. De szimpatikus ebből a szempontból a tibeti kultúrában használatos temetkezési módszer is: kiteszik a holttestet a pusztába, és így még a humusszá válásunk előtt az emlősök vagy madarak számára is táplálékként szolgálhat. Figyelemre méltó egy holland kutató által kifejlesztett gombakoporsó is, melyet nemrégiben alkalmaztak először a világon. A micéliumoknak és mohának köszönhetően a test így 2-3 éven belül komposztálódik a föld alatt.

Nagyon sok mottóval dolgozol. Czucz Enikő kifejezésével élve ezek pszeudo-intertextusok, hiszen az esetek nagyobb részében csak a kiemelések miatt tűnnek vendégszövegnek, túlnyomó többségük valójában saját szerzemény.

Egyrészt voltak olyan gondolatok, amelyeket szerves részének éreztem az adott versnek, de nem a szövegtesten belül, másrészt az, hogy „idegenként” tüntetek fel egy „saját” gondolatot, rájátszik arra az elbizonytalanításra, amelyről már szó volt, hogy nem lehetünk soha semmiben igazán biztosak, és semmi nem annyira személyes, mint amennyire hinnénk. Volt, hogy azt hittem, hogy egy mottónak megtett gondolat az én zseniális agyszüleményem, pár hónappal később kiderült, hogy évekkel ezelőtt olvastam egy regényben. De birtokolhatunk-e egyáltalán valamit is igazán, legyen szó egy testről vagy gondolatról?

A kötet nem kapott mottót. Miért?

Nem tudom, úgy éreztem, elég az ajánlás. Ha utólag választanom kellene, akkor talán Tőzsér Árpád egy verssora („Máskor más, most meg ez”) vagy Karinthy „minden másképp van” gondolata mellett döntenék.

A kötetet Rosmer Jánosnak ajánlod, illetve a könyv szerkesztőjének nevére is érdemes kitérni, Németh Zoltánéra, hiszen ezek fontos versnyelvi párhuzamokra irányíthatják a figyelmet. A feltüntetések miatt gondolom, hogy te vállalod is ezeket az előképeket, vagyis tudatosan az e szerzők nevével fémjelzett megszólalásmódokból inspirálódsz. Mesélnél a Csehy- és a Németh-költészethez fűződő viszonyodról?

Igen, ebben teljesen igazad van, a kötet leplezetlenül vállalja a hatásokat. Nem szerettem volna titkolni, hogy belőlük táplálkozott, sarjadt ki ez a költészet. Sőt, az ajánlással és a szerkesztőválasztással szinte a valakikre való ujjal mutogatás határáig szerettem volna feszíteni ezt a hálával teli, „nélkülük talán sehol”-érzést. Mind a testiséggel, az érzékenységgel, valamint a testiség újragondolásával kapcsolatos megszólalásmódját leginkább tőlük örököltem. A jövőben amennyire csak lehet, tudatosan le akarom vetkőzni ezt a hagyományt. Nincs ebben semmi erőszak, inkább egy természetes leválásnak van itt az ideje, maszk és álnév nélkül.

Hogy érzed magad az első kötet megjelenése után?

Mint aki elvesztette a szüzességét: jó túl lenni rajta. Ami a jövőbeli terveket illeti, lehet, hogy költőként megpróbálkoznék most egy kicsit hibridebb műfajjal, a verses rövidprózával vagy a verses naplóval. Az elmúlt hetekben fogalmazódott meg bennem egy gondolatmenet, ami lehet, hogy vezet majd valamerre a jövőben, de egyelőre csak annyit árulnék el róla, hogy valahol a dark web, a kollektív tudattalan és az emberben megbúvó animalitás hármasa mentén képzelek el „valami egészen mást”.

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Író, költő, szerkesztő.