Halász Rita levele Karen Blixenhez

Kedves bárónő, drága Karen!

Ne haragudjon, hogy ismeretlenül levelet írok, de az évek során mindig úgy gondoltam önre, mintha távoli nagynéném vagy keresztanyám lenne.

Budapesten élek, a Mátyás-hegy lábánál. Ne olyan hegyre gondoljon, mint amilyen a Ngong-hegység. Azt olvasom, annak a legmagasabb csúcsa 2460 méter, a Mátyás-hegyé 301 méter, de mégiscsak, az ember itt is úgy érzi, fent van, fent a levegőben, a nap közelében. A második emeleten lakunk, ha kinézek az ablakon, a fák lombkoronáját látom, magasan tornyosulnak, mintha őrt állnának. Az erkélyről elérem a tuja leveleit, ha kicsit kihajolok, még a terméseit is. Lucfenyők, erdei fenyők, tuják, juharfa, minden zöld, csak a gesztenyefa levelei fodrozódnak barnán, mintha megégették volna a széleiket. Visszajáró vendégünk egy mókus, érkezését az ágak himbálózása és a fel-felvillanó vörös folt jelzi, mintha egy cikázó lángnyelv lenne. Gyakran megfordul itt a mátyásmadár is, rekedtes, nyávogó hangjával adja tudtunkra, hogy betévedt a kertbe. Néha egyszerre többen is jönnek, a szemközti ház kéményein társalognak, nézelődnek, nem maradnak sokáig egy helyben. Az eddigi legkülönlegesebb látogató a sötétedéskor a szomszéd esővédőjére rászálló szarvasbogár volt. Illegette magát kicsit, emelgette a szarvát, aztán továbbszállt. Mint egy jelenés. A távolban háztetők látszanak, reggelente nagy ricsajt csapnak az énekesmadarak. A lányom az előbb boldogan kiáltott fel, anya, esik az eső! Télen született, nem szereti a napsütést. Afrika nem való neki. Nem tudom, vajon nekem való lenne-e. Ha választanom kellene, teát termesztenék. Nem iszom kávét, nem bírja a szervezetem. Az ön kávéját persze megkóstolnám.

Nem régen költöztünk ide, mindenkinek jót tett a változás, a jukka, a nagy vitorlavirág hamar magára talált, folyamatosan ontják az új leveleket, a zámia megtáltosodott, hét új szárat hajtott, és még a flamingóvirág is erőre kapott. A lányom azért is örült az esőnek, mert így végre tud szellőztetni. Poloskainvázió van, napok óta bezárt ajtók mögött élünk. Pár napja kezdődött, a szaggal. Szúrta az orromat, de nem tudtam, mi az. A hang volt a következő, mély, berregő, mint valami felhúzhatós helikopter, körülnéztem, semmi. A konyhában teát forraltam, visszamentem a nappaliba. Öt fekete folt az ajtófélfa fölött. Nem teljesen fekete, de a fehér ajtókerethez képest sötét. Szürkésbarna. A lányom polinak hívja őket, jönnek a polik, már megint egy poli, így. Talán ezzel a névvel elviselhetőbb a létezésük. Persze mi ez az ahhoz képest, amikor a sáskák az abesszínai szárazságot elunva elindulnak délnek, és a farmerek kiküldik munkásaikat, hogy bádogdobozokkal, kannákkal minél nagyobb lármát csapva ijesszék el a leszállni készülő sáskarajokat, de mindhiába, a kukorica- és búzaföldeket egyetlen nagy sivataggá változtatják. A mátyásmadár elkapja a gyíkokat, egereket, a csőrével agyonveri őket. Én a papucsommal öltem meg a polikat, minden nap tíz-tizenötöt, de belefáradtam a gyilkolásba, a halál jöjjön el magától, gondoltam, és becsuktam az ablakokat, az erkélyajtót. Nyáron, ha a konyhaablakból láttam, hogy a férjem leszáll a buszról, kinyitottam a bejárati ajtót, úgy vártam. Az invázió óta csak az utolsó pillanatban nyitok ajtót, nehogy egy óvatlan pillanatban bejöjjenek a Heteropterák. A latin nevük sokkal szebb, mint a magyar, nem gondolja? Mintha vidám kedélyű, csúf, ráncos istennők lennének.

Nem tudom, hogy mennek odaát a hírek, de talán értesült arról, hogy a könyvéből Sydney Pollack amerikai rendező 1985-ben filmet készített Meryl Streeppel és Robert Redforddal a főszerepben. Bár a filmen pont fordított sorrendben jelennek meg a nevek, először Redford, utána Streep, még akkor is, ha egyértelműen Streepé a főszerep. Ha most mutatnák be, biztos más lenne a sorrend, és valószínű, nem Isak Dinesenként, hanem Karen Blixenként hivatkoznának önre. Egy ideig azt hittem, férfi. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen. Egy időben nekem is eszembe jutott, hogy férfi álnevet használjak, de azt hiszem, nem gondoltam komolyan. Amikor a filmet bemutatták, ötéves voltam, ha jól látom, önnek akkor lett volna a századik születésnapja, szép ajándék.

A filmmel a kilencvenes évek elején találkoztam először, a tévében adták, anyukámmal néztük. Később apukám is becsatlakozott. Elváltoztatott női hangon utánozta Ráckevei Anna bizonytalan, vontatott beszédét. Modoros, mondta. Valóban az, de akkor nem zavart. Felvettük videóra. Az elejéről lemaradtunk, így hiába láttam ötvenszer, és tudok azóta is komplett párbeszédeket, azt, hogy a történet Dániában milyen módon indul el, csak évekkel később tudtam meg. A könyvet pedig csak most, egy hete olvastam, pedig a barátnőmnek megvolt, egyszer majdnem kölcsön is kértem. Talán hetedikben lehetett, felmentem hozzá suli után. A könyv a konyhaasztalon volt, barna borító, középen Meryl Streep kalapban, hosszú ujjú fehér ingben, nyakkendőben beszélget Kinandzsuival, a kikuju törzsfőnökkel. Kölcsönadod, kérdeztem. Persze, válaszolta. Aztán csalódott fintor. De egyáltalán nem a Robert Redfordról szól. Akkor miről? Csak Afrikáról, mondta. Csak Afrika? Bólintott. Sok tájleírás, meg hogy mi van a bennszülöttekkel. Elhúztam a számat. Afrika nem érdekelt. Csak Denys Finch Hatton meg a nagy szerelem. Ennek lassan harminc éve. Most már úgy gondoltam, nem érhet csalódás, jöjjön Afrika. És Afrika jött, megelevenedett, éreztem az illatokat, láttam a színeket, hallottam a dallamokat. Próbáltam ellesni a trükköt, mi lehet a varázslat titka, mi az a különös lüktetés, ami átjárja a szöveget. Beszélj, mint az eső, kérlelték önt a bennszülöttek, ha szerettek volna verset hallani. Miért érezték úgy, hogy a vers olyan, mint az eső, nem tudom. Talán a lüktetés, az esőcseppek koppanása hasonlított a rímekre, vagy mert ahogy a szöveg duruzsolt a fülükbe, másfajta tapasztalat volt, valami vágyott és szívesen látott, mint az afrikai eső. Hasonlót éreztem olvasás közben én is. A titok persze titok maradt, és ez így van jól, ki akarna egy újabb iguanát lőni, nem igaz?

Egyébként megszámoltam, Denys Finch Hatton nevét 123 alkalommal írja le a könyvében. Csak Farah Aden, a méltóságteljes szomáli szolga alakja elevenedik meg többször. Nem tudom elképzelni, milyen lehetett egyedül kávéfarmot vezetni Afrikában, megküzdeni az oroszlánokkal, a szárazsággal, a sáskákkal vagy a tűzvésszel. Negyvenéves vagyok, annyi, amennyi ön akkor volt, amikor elvált a férjétől, és összeköltözött Denyssel. Egyedül Denyst tudom elképzelni, hogy milyen volt őt visszavárni a szafarikról, milyen érzés volt meghallani a kocsiját, ahogy közeledik a felhajtón, milyen volt mesélni neki, könyvekről beszélgetni, figyelni a száját, miközben Shakespeare-t szaval vagy Mozartot dúdol. Hogy milyen az, amikor a férfi, akit szeretünk, csak akkor jön, ha jönni akar, és addig marad, amíg neki kényelmes. Közben elállt az eső, a nap is kisütött. Egy poloska pedig, mintha a föld alól bújt volna elő, megjelent a lábamnál, büdös. A tor alsó részén található bűzmirigyben termelődik egy aldehideket tartalmazó zsíros váladék, ez okozza a szagot. Egy kisebb bökés is elég neki, és már kiereszti a bűzt. Talán akkor jött be, amikor kinyitottam a bejárati ajtót, hogy a férjemtől elbúcsúzzak. A lányom kérdezi, lementem-e már a boltba. Megígértem, hogy veszek neki joghurtot meg túró rudit.

Kedves Karen, most zárom soraimat, örülnék, ha mesélne kicsit az ottani életéről.

Várom válaszát, bármilyen formában is érkezzen.

Barátsággal,

Halász Rita

Budapest, 2020. október 9.

(A szövegben idézetek olvashatók szó szerint és torzított formában Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában című könyvéből.)