R. Nagy Krisztián: A helyemen ülsz 3.

Alagi Mihály felvétele

Folyamirány című új rovatunk folytatásos történeteknek ad helyet! Két hónapos futamidejű ciklusokban gondolkodik és ír együtt négy általunk felkért prózaíró. Heti rendszerességgel megjelenő szövegeik szervesen kapcsolódnak össze, így minden csütörtökön újabb irányt vesz a közösen szőtt történetük! A sorozatcímeket szerkesztőségünk jelöli ki, amelyek így nemcsak hívószavakként funkcionálnak, hanem a négyesek által alakított ciklusok címei is lesznek!

A könnyezőpálma kényelmesen elfért a biciklikosárban. Annyira kényelmesen, hogy fél kézzel tartanom kellett – féltem, esetleg feldőlhet egy kanyarnál vagy bukkanónál. Az utca természetellenesen laposnak tűnt, még a macskaköves résznél is. Hiába rázott a bicikli, hiába markoltam bal kézzel erősen a kormányt, a szemem sík utat vélt látni, a lábam pedig a szememnek engedelmeskedett, nem lassítottam.

Akkor döbbentem csak rá, milyen görcsösen szorítom össze az állkapcsomat, amikor feltűnt, hogy a rázkódás ellenére nem koccannak össze a fogaim. Már-már belefájdultak. Igyekeztem lazítani. Mióta tartottam vajon így? Egészen a bolt óta?

Eszembe jutott, amit Petra, a virágüzlet eladónője mondott, amikor fizetni próbáltam.
– Oh, szép napot kívánok, rég járt errefelé. Hogy tetszik lenni? Minden rendben van otthon? Utoljára nagyon letörtnek tűnt, azt mondta, betegeskedik a kutyája.
– El kellett altatni.

Soha nem volt kutyám, ebben biztos vagyok. Ha lett volna kutyám, nem tartanék szobai futókát a bejárat mellett, mert mérgező, márpedig csak ott kap elég fényt, és egy kutya biztosan megenné. Felelőtlenség lenne, ezért nem is tartottam soha kutyát. Mégis mit gondol Petra? Ő maga adta el nekem azt a szobai futókát. Lehet, hogy összetévesztett valakivel. Majd rá kell kérdeznem legközelebb.

– Nagyon-nagyon sajnálom – felelte Petra, és őszintén letörtnek tűnt. – Szegényke…
– Öreg volt – mondtam hidegen, és előkészítettem a pénztárcámat.
– Tessék csak hagyni, ajándék – mondta gyorsan, és visszanyomta a kezemet a táskám irányába. Kissé összerezdültem, ahogy megérintett. – Ön az egyik legeslegrégibb vevőm, ez most hadd legyen ajándék.

A kezem, amellyel igyekeztem finoman egyenesben tartani a növényt, lassan elzsibbadt a szokatlan pozíciótól. A zsibbadás feltornázta magát a vállamig, a mellkasomon keresztül le a másik karomon a kormányig, a hasamon és lábamon keresztül a pedálokig. Éreztem, ahogy a biciklim is elzsibbadt, a kerekek tompább hanggal fordultak, mint azelőtt.

– Át kell majd ültetni idővel, sok hely kell neki, mert szép nagyra fog nőni… – magyarázta Petra, és még folytatta, de nem értettem, amit ezután mondott egy közelben elrobogó vonat zajától. Bólogattam.

A zsibbadtság felfelé is terjeszkedett, a nyakamon át az államba kúszott (még halványan regisztráltam, ahogy újra fájdalmasan összeszorítom az állkapcsom). Elfoglalta a testem egészen a homlokomig, én magam pedig a fejem legtetejébe kényszerültem. Alig láttam ki a saját szememen keresztül a világra, annyira a koponyám falához kellett lapulnom. Láttam, hogy a kelleténél jobban rezeg a kormány előttem, a könnyezőpálma levelei pedig vadul táncolnak, és sokkal nagyobbnak tűnnek, mint amekkorák valójában. Mindez csak egy pillanatig tartott, aztán gyorsítottam, és stabilizálódott a kerékpár. Túl gyorsan mentem, féltem, ha elesnék, nem kaphatnám magam elé a kezemet, hogy védjem a fejem. Ide szorultam, ha felszakad a koponyám, lehet, csak kifolyok a macskakövekre, a zsibbadt testem pedig feláll, és továbbteker.

Nem viselek sisakot, sosem viselt senki sisakot gyerekkoromban a faluban. Sem lámpát, sem fényvisszaverőt, annak ellenére, hogy sokszor tekertem le a szomszéd település pékségébe hajnalban, mikor a finomságok még alig kerültek ki a kemencéből. Majdnem két kilométer a kivilágítatlan főúton a kis piros biciklin. Nem járt arra sok autó. Telente visszaúton a kosárban lévő sózott kiflik fölé tartottam a fél tenyerem, mint ahogy most tartottam a pálmacsemetét. Olyan frissek és forróak voltak a kiflik, hogy ha benyúltam volna a szatyorba a nyirkos, átfagyott pici tenyeremmel, megégettek volna. Jobb-bal kéz, felváltva a sütőipari hordozható tábortűz felett, ne fázzanak az ujjaim.

Láttam, hogy lassít a bicikli, hallottam a fék nyekergését. Leszálltam, de félkézzel továbbra is görcsösen markoltam a kormányt, amíg beírtam a kódot a kapucsengőn. Azt is észrevettem, hogy megint (vagy még mindig) összeszorítva tartom az állkapcsomat.

Betoltam magam előtt a kerékpárt, megálltam a postaládáknál. Az enyémben pár reklámújság volt, egy számla és egy levél, amit nem nekem címeztek. Nem is ismertem a nevet. Majd meg kell kérdeznem a közös képviselőt, hogy a házban lakik-e az illető, mert nem először történik ilyen. Addig is itt hagyom a levelet, a postaládák tetejére támasztva, feltűnően, majd megtalálja a tulajdonosa. Ezt gondoltam, miközben a biciklikosárba raktam a számlát, újságokat és a levelet is, a könnyezőpálma mellé.

Emlékszem nagymamámra, arra, ahogy mindig átnézte a reklámújságokat, szorgosan jegyzetelt belőlük, és végigjárta az összes boltot, hogy mindent ott vegyen, ahol éppen akciós. Anyám a szemét forgatta. Már akkor tudtam, hogy sose lehetek nagymama, mert én nem fogok boltokat járni, hogy megspóroljak párszáz forintot. Anyám is ezért nem lehetett nagymama, igaz, nem is akart az lenni.

Eltűnődtem, Ági vajon nagymama volt-e? Egyrészt Ági volt a legnagymamább nő, akivel valaha találkoztam, a tejeskávészagú leheletével, a mikrózott kakaós csigákkal és a házi kaláccsal, amit ünnepekkor hozott… Másrészt viszont egy nagymama nem szaval Babitsot, nem is olvas igazából, vannak ugyan könyvei a szép szobában, de mind dohos, poros, nyekereg a kötésük, amikor kinyitja őket az unatkozó unoka. Ági egy paradoxon volt, mégsem tűnt úgy sosem, hogy ne találná a helyét. Azt reméltem, csak a koron múlik, mindenki olyan magabiztossá érik életének egy pontján, mint ő, de lehet, hogy ehhez nagymamának kell lenni. Majd meg kell kérdeznem tőle, vannak-e unokái.

Helyet kerestem az új növényemnek. Félárnyék és sok hely. A nagyobb szoba bejárata mellé raktam. A nagyszobának nincs ajtaja, csupán egy csupasz ajtókeret vezet be, amit a fölötte futó csőre aggatott öreg függöny takar el. Egy öreg és koszos függöny. Így nézett ki már akkor is, amikor beköltöztem.

Talán ezért nem zavart, hogy az irodámnak sincs ajtaja az iskolában, csak az Astamangala végtelen csomói választanak el a világ többi részétől. Bölcsesség, együttérzés, szeretet, üresség. Egy ajtó nem remeg meg valaki közeledtekor, túl stabil, túl izoláló, túl végleges. Már egy üvegablakon keresztül nézni a világot is fájdalmasan magányos néha. A hangok tompán szűrődnek át rajta, mindig vissza kell kérdezni, hogy „Tessék?”. Az évek múlásával aztán egyre mocskosabbá válik az az üveg, egyre kevesebbet látni, ráadásul duplafalú, nem lehet rendesen lemosni, mint ahogy a függönyt sem tudnám leszerelni a csőről, hogy kimossam. Ha levenném, többé nem raknám vissza. Egyenesen a könnyezőpálmára sütne a nap minden délután, márpedig a könnyezőpálmának félárnyék kell.

A levelei most még sima szélűek. Ahogy majd öregszik, idővel lyukak és mély vágások fognak megjelenni rajtuk. A kifejlett levelek bőrszerűek és sötétek lesznek. Nagyra nő, kell neki a hely, de akármennyire is vigyázok rá, akármennyit gondozom, óvom, szeretem, lakásban tartva sosem fog virágozni.

R. Nagy Krisztián (1991, Dunaszerdahely)

Budapesten él, az ELTE bölcsészkarán végzett, prózát ír. 2017-ben jelent meg első novelláskötete Szúnyog a negyedik falon címmel.