Bódis Attila versei

Mandy Kerr felvétele

A megkoronázott halál

A balkonon pipázom ma reggel is.
Az afrikai kávét és a szerdahelyi teát
Felfogadtam testőreimnek.
A délkeleti szél merényletet kísérel meg
Gondolataim napfürdőző sokasága ellen.
Ez a haláltáborból szökött tömeg arra vár,
Hogy rímekkel kereszteljem meg.
És benépesítse a képzelet szellemvárosát.
Az őrült szomszédasszony mint utazási ügynök üvölti felém a szakmai tanácsait.
A testőreim némán tűrik. Csak magában morog és füstölög a zacc-lélek,
És a filter, mely megfojtotta magát a köldökzsinórjával.
Hát felkerekedem és visszahódítom a konyhát.
Bár inkább nyugalmam rekonkvisztája ez.
Az alkotás szélcsendjébe húzódom vissza.
Csupa csendélet vesz körül: a gyümölcsöstál,
Mint egy vitaminbomba, melyet a teljes
Leszerelés elől mentettem meg; a virágokkal teli váza,
Mely síri csendben gyászolja saját elmúlását;
Könyvek, melyek érintésre éhesen kelletik magukat a polcon;
A hűtőszekrény, mely egy gitárerősítő monoton gerjedésével kínoz,
Tele hűtőmágnesekkel, mint egy nagy utazó emlékkönyve;
És én,
Aki a szavakat kétbalkezesen a padlóra ejtettem,
És most felseprem őket, hogy értelmes őrület
Vagy őrült értelem módjára szórakoztassanak egy hófehér színpadon.

Az emlékezetem alsóneműit benn felejtettem a mosógépben.
Csak az utolsó divat himbálódzik meglincselve a szárítókötélen.
Ugató gyomrom számára áramkimaradásnak tűnik a reggeli pipafüst.
Az asztalnál ülök, és mint szoknyát hajtom fel a laptopot.
Az online újságok néma rikkancsai úgy üvöltenek,
Mint kihegyezett felkiáltójelekkel vadászó indiánok:
Bréking nyúz: a Földanya feltétel nélküli kapitulációja!!!
Szabad eltávozást ígértek neki, de csak ígéret maradt.
Láttam őt, ahogy élő adásban azbesztláncon vezetik el.
Köhögött és megmérték a lázát. A szájmaszk alatt
Nem lehetett felismerni őt. Csak egy volt a többi halálraítélt közül.
Arra gondoltam, ha levenné a maszkot, talán elnyerné a tömeg
Szánalmát. Sokan követték őt, de csak azért,
Mert dollárokat könnyezett.
A gyászt többé nem a szeme azúrkékje, hanem
Amputált végtagjai üszkös feketesége jelképezi.
A monitoron keresztül is éreztem az oszlóhulla-szagot.
Én meg itt a versem fölé görnyedve arra ébredek:
Az őrület többé nem egy ezerarcú múzsa,
Hanem egy szakadt öltöny,
Melyben besétálunk a halál hivatalába, és órákig állunk a sorban,
Hogy térdre borulva könyörögjünk az életünkért.

…olyan szép versek voltak…

Egykor…
vagy egy picit előbb…
Az emlékezet csak akkor engedelmeskedik,
Ha lepereg előttem az életem,
És kiguglizom belőle a régen facsart rímeket.
Rossz bor, amely hiába várja a csodát a menyegzőn.
Kinőttek a sírkövek a földből…
És jó magasra, eltakarva a kilátást nekem,
Aki halott és gyilkos vagyok.
Mindenkire, aki halott és gyilkos.
Mert mind halott és gyilkos, aki a gettóban él,
És élteti az utódait.
Verekedések visszhangoznak.
A pingpongordítások ablaktól ablakig pattognak.
Az üvöltések felszaladnak
Az emeletekre és dörömbölnek. Vagy beugranak a balkonokról,
És ébresztenek és halálra rémítenek.
Vagy lifttel jönnek, és illedelmes módon becsengetnek.
Dzsointba tekert szerelmek és elivott és kibeszéletlen vallomások.
Gyerekek ebéd helyett sírógörccsel a gyomrukban.
És én még csodáltam és éltettem és versekben dicsőítettem
Ezeket a piramisokat, melyekből kihűlt a szeretet.
Tudom. A verseim is megrökönyödnek attól,
Hogy leírom őket. Nemcsak azért amit, hanem ahogy. Is.
Főleg az ilyen mondatoktól, amelyekre rádudálnak
A líra belőtt taxisai:
Tántorgok a megkergült utcákon.
Elgázol az esőt hozó szemetesautó.
Melyik évszázad templomát gyújtsam fel?
A huszadikét? Mert a huszonegyedikben már csak
Kukákat gyújthatok fel.
Az emberek oda gyónják meg saját szemetüket.
A pap fülébe már nem.

Így hát ide temetkezem. Itt nyugszanak álmaim, képzeletem
És minden emlékem. Csak éjfélkor jöhetnek elő.
Csak akkor és csakis engem kísértenek.
A baj azzal van,
hogy nulla óra tíz perckor befagyott az összes óra.
És nem mozdulnak és nem tudok mozdulni.
Illetve tudok, de nem akarok. Hagyom,
Hogy a lidércménes halálra tiporja akaratomat.

Az egyetlen rím, amit jogosan használhatok,
Bár nem én írtam, de jog szerint mindenkié,
Aki itt él:
„Tévében megnézem, ami nekem kell.
Itt találtam asszonyt, itt temetnek el.”

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/11-es lapszámában.

Bódis Attila (1988, Pozsony)

Költő.