Nyirán Ferenc novellája

Nyirán Ferenc novellája

Kerosin felvétele

Egy pszichopata naplójából

(avagy a hóhér akasztása)

 

A könyvtárban láttam meg először. Azonnal beleszerettem.

Felolvasással egybekötött könyvbemutató volt, de csak miután vége lett, akkor vettem észre a ruhatárnál. Színházi kolléganőmmel beszélgettem éppen, míg dzsekimre és a hátizsákomra vártam. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki néz.

Megérzi az ilyesmit az ember.

Ahogy oldalra pillantottam, egyenesen a szemembe szúrta tekintetét. Komoly férfiak ilyenkor tartják a szemkontaktust és végül dűlőre viszik a dolgot, de én zavaromban többnyire elfordítom a fejemet, lesütöm a szemem. Ne kérdezd, miért. Én, az állítólagos nőfaló, aki a legyet is röptibe, valójában félénk vagyok és szemérmes. Jobb körökben az ilyet úgy nevezik, hogy mulya, kevésbé jobbakban úgy, hogy balfasz.

 

Nem láttam még hozzá fogható szépséget, ragyogóbb szemeket. A zöld, a kék és a szürke árnyalata között váltakozó színekben merültem el pár pillanatra, és ez elég volt, hogy aznapra már oda is legyen a nyugalmam. Elneveztem magamban azonnal husky szeműnek.

Hazafelé a villamoson is őt láttam magam előtt. A végállomásnál leszállva betértem törzshelyemre, ahol már kikészítve várt a szokásos – a pultos látta a kirakatüvegen át jöttömet. A bárszéken ülve a tükörben sem magamat észleltem, hanem a husky szemek néztek vissza rám.

Másnap megkérdeztem a kolléganőmet, hogy ki volt az a lány a könyvtárban. Nem emlékezett, de ahogy leírtam részletesen a ruhatári perceket, eszébe jutott. Hiszen üdvözölték is egymást. Szokott járni a színházba, bérlete van. És ír, novellákat, afféle fantasy-történeteket. A neve nem jutott eszébe, de ígérte, ha legközelebb bejön a jegypénztárba, tudni fogja majd.

A kolléganő azért figyelmeztetett, hogy testi hibás a célszemély.

 

Tekintve, hogy a könyvtárban háttal a ruhatári pultnak dőlve állt, nem tűnt fel, hogy miben is mutatkozna ez a fogyatékosság. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy olyan felülmúlhatatlanul szép archoz bármilyen hibás testrész tartozzon. És igazságtalannak is. Egyébként a szépség nem minden, láttam már életem során szép nőket, de nem mindenkiben volt meg ez a különös, belülről sugárzó titokzatosság. A tekintetében rejlő kíváncsiság, és talán ígéret is.

Megtudtam a nevét, a jegypénztáros megemlítette neki az enyémet is. Azt diszkréten elhallgatta, hogy érzékenyen érintett, amikor először megláttam, csak mint egy hasonló tevékenységet folytató, szövegekkel bíbelődő személyt említett neki. És hogy vegyük fel a kapcsolatot a közösségi oldalon.

Nem tudom, mi tartott vissza, de nem mertem elsőként lépni, ő pedig talán nem tudta a nevemet, vagy ha igen, elfelejtette. Nekem is rossz a névmemóriám, bemutatkozások alkalmával hiába koncentrálok, pár perc múlva már el is felejtem az újdonsült ismerős nevét.

Aztán meg is feledkeztem a lányról, egy idő után más foglalta el a helyét a szívemben, hogy egy ilyen baromi nagy közhellyel éljek. Persze ezt is sikerült elbaltáznom. És ha jobban belegondolok, szinte valamennyi kapcsolatomat én romboltam szét, mert hozzám képest a Semmiért egészen zsarnoka egy szolgalelkű csicska volt. Ez így, tudom, ellentmondás; egyszer a lesütött tekintetű, pirulós mimóza, másszor a habzó szájú dúvad. Egy Aljosa Karamazovba ojtott Raszputyin. De épp ezért vagyok pszichopata! Mondták már nekem mások is, de úgy vagyok vele, mint egy rendes alkoholista. Én belül tudhatom magamról, de más ne vágja a képembe, mert úgyis letagadom.

 

Aztán úgy egy év múlva megláttam a husky szemű lányt egy kiállításmegnyitón. Állófogadás is volt, ezekből valahogy mindig próbálom kihúzni magam, nekem nem megy ez az eszem-iszom. Unom, hogy mindig, mindenhol ugyanazokat az arcokat látom a hasonló eseményeken. A kalapos, idős nő, a csipkekesztyűs, erősen kifestett barátnője, a kecskepásztor kinézetű házaspár, az alkoholista grafikus, a drogos költő. De amikor a velem lévő versrovatszerkesztő már a negyedik töltött káposztát gyűrte be, nem beszélve az előzőleg elfogyasztott szendvicsek, pogácsák, pörkölt/nokedli kombók halmairól, magam is betoltam az arcomba pár szendvicset, lecsapva a maradékra, mert már erősen fogyatkozni látszott. De melegételre nem jött még meg a bátorságom. Attól való félelmemben, hogy esetleg leeszem magam, vagy hogy mindenki engem figyel, többnyire sikerül is leennem az ingemet. Pedig, beláthatnám végre, a kutya sem törődik velem.

És akkor szinte egymás mellé kerültünk a lánnyal, a fantasy-szerzővel. Kisebb társasággal volt, és megláttam a testi hibáját is. A vertikális és horizontális gerincferdülés mellett szembeötlő volt jobb lábának furcsa tartása, ami főleg járás közben volt feltűnő, ahogy félkört ír le minden lépésnél, valamint jobb karjának hiányossága, félbénasága. Mindennek ellenére ügyes, gyakorlott mozdulatokkal szedett ennivalót a tányérjára, nyilvánvalóan volt már rutinja.

Felhorgadt bennem a remény, hogy majd rám néz, úgy, ahogy akkor. Eltelt azóta egy év, de készen álltam, hogy újra olyan érzést csiholjak magamban, mint ott a könyvtárban. Testi hibája, és az, hogy milyen méltósággal, szinte már-már felsőbbrendűséggel viselte, csak még rokonszenvesebbé tette. Végül megtörtént. Rám nézett, de elmaradt a villámcsapás. Nem tudtam hová tenni azt a tekintetet. Két másodperc, ha volt az egész, olyan közömbös nézés, ami a többi vendégnek is kijutott, sőt nekem még annyi sem. Arcomról szinte abban a pillanatban lecsúszott a tekintete, és elnézett a fülem mellett a távolba. Nem ismert meg, mentegettem magamban, pedig nem volt olyan régen az a mély, hosszú perceknek tűnő nézés ott a könyvtári ruhatárnál.

 

Máskor is jártam már úgy, hogy feltűnt, egyes nők, vagy inkább lányok, elgondolkodva nézik hosszan az arcomat. Többnyire beigazolódott az a sejtésem, hogy szinte mind egy gajra futott kapcsolat alanyának barátnői, vagy legalábbis egyetemi évfolyamtársnői voltak. Olyan szinten ellenem hangolta őket, hogy jóllehet egyikükkel sem kívántam ismeretséget kötni, mégis mind letiltott a közösségi oldalon.

Elég volt lájkolnom egy képen az előttük terpeszkedő malomkeréknyi pizzát, már röpültem is.

De velem nem lehet kicseszni. Miután az apakomplexusos, gajdeszra ment barátnő az elsők között tiltott le, cselhez folyamodtam. Voltak elvarratlan szálak, ezeket szerettem volna valami úton-módon lezárni, mert a telefonjaimat nem vette fel, az üzeneteimre nem válaszolt. Azt tudtam, mivel bevallotta, hogy neki is hiányoznak az éjszakai beszélgetéseink a szkájpon, nekem meg az, hogy reggel hatkor sms-sel ébresszen: kukurikú!

Kerestem hát egy jóképű olasz srácot a neten, és kreáltam egy kamuprofilt. Körültekintően jártam el a névválasztásnál is, keresztnevet a bátyjától vettem, családi névként pedig a volt nagy szerelme magyarra fordított alakját adtam meg, de nem fogott gyanút. Egy évvel voltam idősebb nála. A profilképem alapján napokon belül rengeteg jelölést kaptam, érdekes módon az idősebb hölgy felhasználóktól, akikben vélhetően anyai ösztönöket ébresztettem föl. Nyilván benne is, mert barátságunk idején megemlítette, hogy odaadó vagyok, szeretek anyáskodni. Szégyelltem is magam erősen, sőt a szégyenkezésbe jelentős mennyiségű önmegvetés is keveredett, de végtére is pszichopata vagyok, nekem szabad.

Nekem mindent szabad.

És én majd elvégzem magamban, hogy aljasságom megbocsássam.

 

Addig-addig fondorkodtam, mígnem ismerősök lettünk. Hamarosan levelezésbe bonyolódtunk, egyre mélyebbre jutottunk, még ha olyan szintű barátság nem is alakult ki, mint az igazi énemmel korábban. Mert nem csupán általánosságokról volt szó, de érzékeny, személyes vizekre eveztünk, hogy ezzel a képzavarral éljek. Közben az igazi énem állandó lelkiismeret-furdalásban élt, már-már a skizofrénia jeleit véltem magamon felfedezni, miközben az álalakom egyre inkább belebonyolódott a kapcsolatba, erős szimpátiát keltve maga iránt. Féltékeny is voltam rá nagyon. Nem volt könnyű egyensúlyozni a két énem között, néha már magam is összekevertem kettőnket, volt, hogy az utolsó pillanatban sikerült törölnöm egy üzenetet, amivel lelepleztem volna magam.

Őrület volt az egész. Józanabb pillanataimban felmértem és beláttam, mennyire aljas dolog így félrevezetni, kihasználni valakit. De úgy kellettek a beszélgetések, mint drogosnak az anyag. Amúgy is tudtam (melyik énem tudta?), hogy évek óta nem talált magának új barátot, amióta a fiú, aki elvette a szüzességét, az egyetem után hazautazott Izraelbe. Kétségbeesetten próbálkozott, de olyan mélyen a lelkébe égett a doktor úr, hogy képtelen volt továbblépni.

Próbálkozott. Mint ahogy most is.

Mert javasolta, hogy holnap szabadnapos lesz, találkozzunk.

 

 

Nyirán Ferenc (1951, Debrecen)

Kötetei: Apróságok kicsiny tárháza (Szépmesterségek Alapítvány 2016) Kentaur (Napkút Kiadó 2018).