Hizsnyai Zoltán: A saját Egész

Hizsnyai András felvétele

Amikor az alábbiak megírásába belekezdtem,
szélcsend volt, hétágra sütött a nap, az ablakom
előtt joghurtsűrűségű köd gomolygott, félelmetes
szélvihar csavargatta, tördelte, hajlítgatta földig
a fákat, valamint villámok cikáztak és súlyos
pelyhekben havazott, zuhogott az eső, az ólmos is,
miközben akkora hőség volt, hogy sistergett az agyam,
mint tepsiben a marhavelő.
És minden egyéb.

Közönséges nap volt ez a mai,
semmiben sem különbözött a többitől.
Azokból és azokba nyílott.
Ha formában voltam, egybe is
esett velük. Meg az életemmel.
Beleértve kerek e világot. A saját
mindenségem.

Egy nap az élet.
Vagy mondjuk így: kerek egész.
Egy kerek egész.
Nincs rajta kijárat, nincs rajta bejárat,
nincs rajta ablak, minek is lenne, benne van
minden, ami van: a volt és a lesz is.
Nincs kiterjedése: pont.

Megy az ember az úton, amerre éppen.
Lohol, igyekszik, poroszkál, baktat.
Vizslat és szemlél.
Néha elméláz, elbámészkodik.
Szépen telik az út, visz egyenesen, körbe.
Körbe a mindenségen.
Akár egy kaleidoszkópban.

Feltűnnek bizonyos dolgok.
Mások meg nem.
Valami épp eltűnik, noha csak úgy tűnik.
Valami előtűnik, pedig mindig is ott volt.
Mindig is ott volt mindenütt.
Csak a rálátás helyezi ide vagy oda.

Akkor is dél volt, ugyanez a dél.
Kinn, a nagyszoba ajtajának négyosztatú
üvegablakán túl, a konyha csorba
zománcú sparheltjén egy
több helyütt megdrótozott
hatalmas fekete fazékban
étvágygerjesztően gőzölgött a húsleves.
Ez akkori, csupán egyirányú
érzékelésem miatt engem
nem igazán érintett,
az idő másik végét
még csak épphogy elkezdtem
tömködni tudatalattim bugyraiba.

Tejen, anyatejen éltem,
langyos, opálfehér tejhabot
böfögtem fel erre a szomorú, csodaszép,
lenyűgöző, vigasztalan világra, és önfeledten (már ha lehetséges lett volna
egyáltalán miről megfeledkeznem,
és persze hogy dehogy), de
szájszegletemben azért már
kicsiny hamiskás mosollyal
gőgicséltem a kiságy rácsai mögött.
Gondolom most.

Meg most.

Ez persze csak afféle projekció.
Visszavetítés. Korántsem valóságos egészlátás.
Igaz, ezt is most gondolom.
Meg.

Más kérdés, hogy bizonyos szempontból
ezzel a fejlett, kissé már túlérett
érzékelésemmel is ott vagyok
a mindenkori mostban.
Minden éghető,
tudatomra lobbantható,
minden korom
mostjában.

Amikor épp zörgetnek az ablakon.
A szomszéd Pisti int, hogy gyere
mártózni a Rimába, de már csörömpöl
a betonkeverő az udvaron, hallani apám
lapátjának susogását, ahogy beledöfi
a pucolóhabarcshoz leszitált homokba,
ami az ő szelíd közlésmódján olyan,
mintha nagyhangon kurjantana be értem,
hogy hé, elkelne a segítség, fiatalúr, de én
még mindig a tejet böfizem és a csörgőt rázom,
intek hát Pistinek, hogy menjen, én még nem tudok,
mert az oltott meszet kell adagolnom hosszú nyelű
fanglival a készülő habarcsba.

Azon azért leragadok kicsinyég, egy
böfi meg egy fangli oltott mész között,
hogy „mártózni a Rimába”…
Ahogyan az a húsfodros örvény
magába nyalt a gát tövében, s megjojóztatott…
Egészen kitölti fejemet a cuppogás,
már és még most,
most és mindörökké.
Előre és hátra.
Előre és hátra…

Mintha vajat köpülne dédanyám,
az öreg Mamuka, és már látom is
a kiságy rácsai között a szoba közepén
magasra ravatalozott koporsóból
kimeredő megnyúlt orrát és a makulátlan
fekete fejkendőből kiívelő hamvas homlokot.

Leragadok a véghetetlen időben,
lefedem az egész létezést.
Soha semmi és senki elől
nem bírok kitérni,
nem csak én, mindenki
ott van mindenhol.

A mindenhol viszont mindig
itt van, bárhova megyek.
Te ülsz a közepén.
Nézed ezt az egészet.
Téged néz az Egész.

Nem változol:
mindig másmilyen vagy.

Delejes ajkad a járóka farácsán
kinyúló tömpe kis kezem
mutatóujjának ujjbegyén,
párnás tenyered testmeleg hűse
örökké lázas kamaszfejemen,
ropogós vállad megvillanó gerezdje
a katonai teherautó ponyvájának résében,
karcsún magasba ívelő nyakszirted
a füstgázból gyúrt hármas kokszoló
savanykás szagú hajnali derengésében,
égszínkék szemed háborgó világtengere,
amikor párás öled ánizsillata begyűrűzik a
harsogva sarjadó rét tarkabarka kankalinosába.

A Szeles felől érkezel mosolyogva, gyalog.
Nagyapám veret nyomodban súlyos rámáscsizma-
léptekkel, egészen kiszippantja maga
mögül a levegőt, rozsdás kampós botjával
csilingelő lábikrád felé kapkod, de el nem
érheti, ahogy a fényt se a sötét; szeplőtelen
lábbal hasítasz át a nem múló múltak kormot
bugyborékoló meddőhányóján. A pékségnél
friss kifliillat szüremlik hajadba, vászonsurca
helyett homlokán törli meg kezét a péksegéd,
egy pillanatra kiesik ritmusából a vézna inas is,
elejti a gőzölgő kovászt. Elhaladsz a kisoskola
épülete előtt, a betűvetést gyakorló gyerekek
ámulva tódulnak ki az ablakokba, egyedül az a
rátarti, osztályelső Zsuzsi húzza el a száját már
akkor is, és két vaskos, piros masnis copfját
lekicsinylőn lóbálja meg felém. A járda szélén
Ernő, a habókos szobafestő szőlőt szemez, nagy
békebeli kerékpárja vázának vetve farát, hóna
alatt az elmaradhatatlan mappával, melyben új
sarokminta-terveit hordozza, hogy kényszeresen
minden arra járónak bemutassa, de mikor
sugárzó arccal eléje toppansz, még erről is
megfeledkezik, és zavarában csak egy szép
szőlőfürtöt nyom a kezedbe saroglyára szíjazott
fonott kosarából, s miközben te már a szénraktárhoz
közeledsz, egyensúlyát vesztve nagy csörömpöléssel
az árokba bukfencezik. A mázsaház mellett,
a hídmérleg imbolygó platóján a pohos Szenes
Sanyi áll, minden értelemben, akinek még a pékség
előtt elhaladtodban keltetted fel a figyelmét
örvénylő csípőmozgásoddal, s most overallja
nedveskés zsebének legmélyéről halássza elő
hájas mancsát, hogy utánad füttyentsen, de te
akkorra bekanyarodsz az új iskola felé. Stírölnek
a srácok, két ágban folyik a nyáluk, és csak nekem
jut eszembe, hogy valahonnan a tudattalanomból
előbányásszam annak a mára jól bevált nézésemnek
az előképét, amelyet ellenállhatatlannak képzelek,
s melyben szándék szerint benne van a fölényességre
hajazó közömbösségtől az alázattal elegy empátiáig
és a megkülönböztetett érdeklődésig szinte minden,
de te persze csak egy kunkori hajfürtödet hajtod
el a szemedből kecses kézmozdulattal, és nem is
veszem még észre, mintha valahogy az egyetemes
jelenben is sikerült volna részlegesen lebénítanod
az észlelést, hogy a lenge hajszálfüggöny mögül,
a szemhéjaid közötti keskeny résből felém villantod
égkék szembogarad, és csak bámullak, belül mardosó
vágytól szorongva, kívül azzal a kissé még csiszolatlan,
most ráadásul fölöttébb erőltetettnek tűnő, ám épp az
ilyen alkalmakra tartogatott arckifejezéssel, de mire
természetesebbé tudna átlényegülni arcizmaim póza,
te már a kókadt, napszítta díszcserjék takarásába kerülsz.
Most a gépállomás előtt jársz, ahol fiatal édesanyám
táblázatokkal teli öles papírlepedők fölé görnyedve
könyveli a telephely kombájnosainak munkaegységeit,
és külön cetliken kézzel oszt-szoroz, mert majd ősszel
egy rágcsálgatni valót kereső egér épp zárlatot okozott
a félautomata villanyszámológépben, és felszáll a füst
az alumíniumöntvény borítású, bőröndnyi pocikszürke
szerkezetből, és iszonyú égettegérszag csapja meg
az orrom mind a mai napig, pedig a történetet csak
hallomásból ismerem, de amikor az ablaka elé érsz,
anyám azért rád emeli nyolcvannyolc évesen is igen
elevenen fürkésző tekintetét, és még a kombájnos
Laci is előbotorkál a műhelyből, kiáll az utcafrontra,
hogy lásson, és örömében a nem létező térdére csap,
merthogy azt már később rég levágták a súlyos
cukorbaja következményeként, amit, gondolom
most, tehát akkor is, némileg viccesen, a te puszta,
egyszeri látásod vonzott be rá, sajnos. Aztán kecsesen
elgaloppozol a két bús ökörrel szántó parasztfiúnak
a szövetkezet irodaépülete előtt álló életnagyságú
gipszplasztikája előtt, még az is megrázza magát,
mint Szent László nagyváradi lovas szobrának
ércméne Arany János versében, a suhanc nyaka
csikordul, feléd fordítja az elámult kamaszfejet,
a sihedert felügyelő görnyedt alabástrom nagyapa
is nyomban kihúzza magát, és hetykén megpödöri
bajszát, de még a két bús ökör is égre emeli mokány
fejét, s utánad bőg, de te már messze jársz, elhagytad
a hidroglóbuszt is, a mákszárító magas vasablakából
brigádosok integetnek feléd fél kézzel, izgalmukban
belehugyoznak az ablakig tornyozott mákhalomba,
amiből régen iszonyú botrány kerekedik majd. Aztán
a közön átsurransz a Felsőhóstyára, ahonnan szép
kilátás nyílik a Rima határolta Berekre, a Macskás
és a Balog torkolatára, ahová rákászni járunk, öreg
munkáskesztyűvel matatva a padmaly alatt napestig,
azóta is. Majd kikanyarodsz a főutcára, a Nagysor
ősöreg házainak egyik magas ablakában Zolti keresztapa
könyököl hímzett kispárnán, darutollas kalapban,
és akkorát mosolyog rád, mint a csűrkapu, még folyton
gazdabajsza alatt lógó kapadohányos pipája is kiesik
a szájából. Szemben Radnóti Miklós szikár nagypapája,
az öreg Glatter támasztja házuk faragott kiskapuját,
s ahogy megpillantja langy szellőt hasogató pőre
lábszárad, úgy hátrahőköl, viseltes kippája a porba
hull mögötte, de egy nyolcvanas évekbeli olvasmányélményből
kilépve felkapja a tudós Otrokocsi Fóris
Ferenc, aki a barokk tornyú, kora gót vártemplomból
jövet évszázadokkal azelőtt éppen arra botorkál,
miközben hullámzó szoknyád alól kisejlő idomaid
láttán ő is kellően megbotránkozik, s egy pillanatra
még az óvoda udvarán guggoló ovisok kezében is
megáll a fröccsöntött műanyag homokozólapát,
csak én piszkálom elmélyülten tovább a darazsakat
a szomszéd ház tűzfalának téglaréseiben, persze
azért csupasz combodat ízlelgetve fél szemmel,
ahogy elsiklasz a tűzoltószertár irányába, ahol
önkéntes tűzoltók kis különítménye tekeri le épp
a locsolócsövet a nagy kerekű lajtos kocsiból
átalakított vízágyúról egy megsárgult fényképen,
és a kackiás parancsnok, megszédülve sarlóbajsza
alá beszüremlő illatodtól, érces baritonján kiadja
a parancsot: Pumpálást indíts!, mire a lagymatagon
tekergő vászoncső egyszeriben vaskossá duzzad, és
irtózatos erővel csap ki belőle a folyadék, a csővéget
tartó vézna altisztecske két kézzel se bírja már féken
tartani a túlnyomás hatására veszettül himbálódzó
boa iszonyú torkát, kicsúszik remegő kezéből, és
a földön tekergőzve a jó fél évszázaddal később
épült idomtalan rendőrlaktanya kétméteres betonkerítését
paskolja testmeleg sugara. Mögötte,
a reformkori vendégfogadó tizennégy utcafronti
ablakának egyikében a környéken utazgató
Petőfi Sándor az idők árján elé szörföző kecses
sziluetted láttán nyomban dalra fakad, de mivel
szegény bárhol is bukkan fel egy-egy pillanatra
a tajtékzó téridőben, folytonosan megelőzi korát,
s most is véletlenül a „Barna kis lány szemének
a lángja / Idetűzött szívem pitvarába…” kezdetű
Karinthy-paródiát veti sebtében papírra, amelyet
még a hetvenes évek csajozós bulijain, gátlásaimat
és szégyenletes szerelemvágyamat palástolandó
idézgettem, kaján vigyort erőltetve magamra, de
a csélcsap lúdtoll sercegését elnyomja a dúfark
alól kisereglő mezítlábas rajkóhad zsivaja, nyomodban
loholnak, megelőznek, körbevesznek, muslincafelhőként
kavarognak nedvdús gerezdjeid körül. Odébb még
délcegen áll az impozáns régi épület, balszárnyán a
kocsmával, jobbra a papírkereskedéssel meg a hentessel,
középen a tej- és élelmiszerbolttal és a konyakillatban
kóválygó cukrászdával, ahol a tanári kar férfitagjai
múlatják az időt, persze mindhiába, zaccos kávéba
öntött Araratot hörpölgetve s úgy támaszkodva az
üveg asztallapra, akárha a mozdulatlan víztükrön
veszteglő bárka korlátjáról vizslatnák az anyaföldet
rejtő széles horizontot, és amikor a dohánybarna
nejlon csipkefüggöny mögött szellőben hullámzó
hajjal, csicsergő csaszlát szemezgetve megjelensz,
a vörös tüskehajú, kancsal matematikatanár kerül
behozhatatlan előnybe, merthogy ő megteheti, sőt,
nem is képes nem megtenni, hogy egyik szemét
az aranybarna fürtök között kéklő, a meglebbenő
függöny mögötti kandi szempárokat számláló
szemedre, míg másikat neveződ tájékára irányítsa,
miközben szegény bús tekintetű társa, a dömsi
fejű, zömök földrajzos ijedten hol ide, hol oda
kapkodja a fejét, le ne maradjon semmiről, míg
a dagadt képű, élveteg biológus tisztán szakmai
alapon úgy dönt, szabad szemmel is lajstromozható
másodlagos nemi jegyeid számba vételére
koncentrálja figyelmét, ámde még a feléig se jut,
megbillen az ódon épület, s már ott van a helyén
a Husák-érabeli panel üzletközpont is, egyszerre
vadiújan, összefirkálva és -hugyozva, és ahogy
már nincs ott, ameddig csak ellátni a mostban,
csehó csehó hátán, ablak ablakon, és mindegyikből,
az idősíkok fraktálosan gyűrűző, tükrökből
tükrökbe tovahömpölygő összes ablakából minden
szempár rád szegeződik, és az egyszerre feltörő
sóhajtásoktól berezonál a söntés bádogpultja is,
megzizzen a habroló a légypiszkos hűtőkirakatban,
s te felgyorsítod lépteid, a mészárszék ajtajából
a hentes Gyurka pajzánul meglóbál még feléd
egy méretes marhalábszárat, de te továbbszökellsz
az Iparos Kör felé, át az időtlenség történésdzsungelén,
világom eseményhorizontján, egyenesen a túlfűtött
moziterembe, ott is a vérvörösre hevített otromba
vaskályha melletti széksor elejére, ahol ülök,
azóta is, pirospozsgás pofával, verejtékben úszva,
álló farokkal, a töltöttkáposzta-foltos vetítővászonra
meredve, melyen Winnetout éppen leszopja Ribana
a tűzoltóbáli késelés röpke szünetében, de mire
kapcsolnék, már átlibbentél a parkon, el a horthysta
országzászló községháza előtt álló talapzata és a partizánemlékmű
mellett, aztán az asztalosműhelynél
kikanyarodsz a járdára, épp egy kész koporsót tol ki
előtted egy inas, fényesre polírozott oldalán az én
nevemmel, csak épp az évszám legvégét takarja még
előlem a lila bársonybélés közül kikandikáló tüll,
de te se méltatod figyelemre, hanem inkább a fényképészet
ablaka felé szaporázod meg lépteid, ahonnan
tízéves kori portrém mosolyog rád a kirakatból, melyet
a szomszédos borbélynál való soros hajvágásom után
készítettek reklám céljából, s nem kis büszkeséggel
kell konstatálnom, hogy osztatlan és időtlen sikere lett,
hiszen azóta is mindenki ezt az egyetlen borbélyüzletet
választja a községben, miközben a füle körül csattogó
ollóval szép összhangzatot alkotó zongorajátékomat
hallgathatja a szemközti zeneiskola emeleti ablakából.
Erre a ritmusra lépsz tovább a katolikus templom felé,
megkerülve nagyanyám temetési szertartását, melyen
akkor, hivatásos színész lévén nem tudtam részt venni,
mert a társulat pártsejtje nem engedélyezte az aznapra
több száz kilométerre meghirdetett két előadásról
való elmaradásomat, most viszont, és azóta is mindig,
jó szabású osztrák szövetkabátomban a visszafojtott
könnyek esztelen terhétől ott görnyedek a viaszliliomokkal
gazdagon díszített koszorúk árnyékában, és legszívesebben
meleg hónaljadba fúrnám buksi fejemet,
pedig épp egy Felső-Tisza menti gyepszőnyegen alszom
részegen, két előadás között, de te nem is látsz meg a
sűrű tömjénfüstben pityergő gyásztömegben, halkan
elhaladsz a Szamáros irányába, a Pataki Fejedelemség
központja felé. Ellépdelsz a díszőrséget álló patakparti
topolyasor előtt, megmosolygod, ahogy kicsit odébb
Gabival és Pistivel egy kiszuperált Velorex mocsárba
dobott vázmaradványában harsányan brűgetve száguldunk
a gyermeki képzelet lehetetlent nem ismerő szárnyán,
aztán ahogy a befagyott kacsaúsztatón műbőr csizmára
kajlán felerősített korcsolyával hokizunk, majd ugyanott
rianáskor, ahogy a leszakadt jégtáblákon egyensúlyozva
letört faágakkal hajtjuk át magunkat a túlsó partra.
Aztán a faluvégen belépsz a Birodalom területére,
zsombékról zsombékra szökellsz a szigetvár
felé, illetéktelen behatolóként, de nincs ki
elédbe álljon, lekókad a fakard a pataki hősök
bűverődtől elernyedt vézna karján, és én is
kóválygó fejjel kászálódom le a szomorúfűz
legtetejéről, kissé sápadtan, pecsenyésre pirult
arccal, szégyenlősen lehajtott fejjel, mintha az
időcsúszásból adódó apró malőr miatt kérnék így
bocsánatot, hogy te ilyen, hogyismondjamcsak,
szépen kifejlett létállapotodban, én meg hát, ugye,
még vagy már megint, nem igazán a bennem
rejlő lehetőségek legeslegcsúcsán,
mert valahogy mindig be- vagy
elcsúszik valami közöttünk,
kivált az idő.
Ami nincs is.

Még sincs soha semmi benne igazán a helyén.
Kivált a múlhatatlan.
Kivált az időkelepcéből,
de még az egyetemes
most vanjában sem
képes megváltani.
Csak ki,
csak kifelé tart minden
a saját Egészből is.

A létezés maga a létegész,
úgy van elosztva,
semmi maradéka.
Teljes és végleges,
valahogy még sincs kész.

Nem is lesz
soha
most.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/12-es lapszámában.

Hizsnyai Zoltán (1959, Rimaszombat)

Költő, szerkesztő.