Körkérdés VIII. – Mészöly I.

Mészöly Miklós (kép: Fortepan)

 

Idén ünnepeljük a 20. századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alakjának, Mészöly Miklós születésének a centenáriumát. Az Irodalmi Szemle februárra tematikus lapszámot állított össze, amelyben szépírók és irodalomtudósok egyaránt foglalkoznak a két évtizede elhunyt író életművével. E kezdeményezéshez kapcsolódva arról kérdeztük szerzőinket, hogy mit jelent számukra Mészöly Miklós öröksége, és hogy mely köteteihez fűződik a legemlékezetesebb olvasmányélményük. Első körben Gerőcs Péter, Polgár Anikó, Mohácsi Balázs, Deczki Sarolta, Toroczkay András, Csehy Zoltán és Száz Pál válaszolt!

 

Gerőcs Péter (1985, Budapest)

Az 5 éves egyetemi rendszerben az ELTE esztétika-magyar szakán szerzett diplomát, majd esztétika doktori tanulmányokat folytatott ugyanitt. Kötetei: Zombor és a világ (Scolar, 2010), Tárgyak (Scolar, 2012), A betegség háza (Kalligram, 2013), Győztesek köztársasága (Kalligram, 2015), Ítélet legyen! (Kalligram, 2017), Árvaképek (Kalligram, 2018). Portréját Kiss Andrea készítette.

 

 

 

Talált nagyapa

Mészöly Miklós nekem tulajdonképpen a választott nagyapám. Már az egyetemi éveim alatt fáradhatatlanul kutattam, mert az életművet és az azt létrehozó gondolkodásmód megszállottságát rokonnak éreztem.

Mészöly lépten-nyomon belebotlik a valóság színrevihetetlenségébe. Annak a módozatát pedig, ahogy ezt beledolgozza a szövegeibe, annyira a sajátomnak éreztem, hogy ki akartam lesni a titkát. Ennyiben tehát őt vizsgálva magamat akartam jobban megérteni. Mészöly elbeszélője egy tanú. Nyomoz. Keres. Szétbont. Felmutat. Összerak. A nyelvet ugyanúgy, mint a kutatás tárgyát. És ahogy annak lennie kell: a kettő nála épp ugyanaz.

Annyira érdekelt az írói technikája, hogy az én kutatásom tárgyává egy idő után az ő írásmódja vált. Farigcsáltam is egy imitációt, amely aztán az esztétika szakdolgozatom része lett. Talált szövegként adtam közre, filológiai kommentárokkal ellátva. Elküldtem néhány szakavatott olvasónak. Egyrészt csodálkoztak, hogy előkerült egy eladdig ismeretlen Mészöly-kézirat, másrészt örültek is ugyanennek. A dolgozat megvédése után lelepleztem magam. A második kötetembe aztán felvettem Kísérleti vágó címmel.

Szintén ezekben az években történt, hogy az akkori páromat felbujtottam egy Mészölyről szóló portréfilm készítésére. Később írtam az Alaine-nel való levelezéséről, ami ugyan egy érdekes fikciós eljárássá vált, mégis lehetetlenül kényelmetlennek éreztem, minthogy a múlt valós szereplőinek az intim életét kellett kibogarásznom. Első regényem mottója is tőle származik.

Tehát írói pályám legelején rájöttem, hogy valamiféle (semmiképpen nem minősítő!) értelemben a származéka vagyok. Éveken át gondolkoztam róla, vele, általa; tulajdonképpen egy párbeszédet folytattam a megidézett szellemével. Aztán, egy utólagos gyászmunka részeként, merthogy életében nem ismerhettem, elengedtem. Bár talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy ő hagyott elmenni.

---

Polgár Anikó (1975, Vágsellye)

Költő, műfordító, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Selye János Egyetem, Komárom).

 

 

 

 

 

Tömítés a hordó fadugóján – M. M. emlékére

Vakító, hófehér házak. A hőség tapintható, rátelepszik a testre, a napfénynek is súlya van. Nem lehet elbújni előle, mindenhová betűz, a legrejtettebb zugokba is. Szemmel tart, megfigyel, bármikor ellenünk tudna vallani. Üldözhetünk, de végül úgyis minket fognak utolérni. A kárpit mögül kihallgathatunk egy-egy sors- vagy történelemfordító beszélgetést. A függöny csak úgy hullhat rá a múltra, hogy alatta felsejlenek a tárgyak kontúrjai. Itt-ott kidudorodik valami, amott besüpped, egy szakasz kisimul, megfeszül, a másik gyűrődik és csupa folt. Ő az, aki megfogja a kezünk és végighúzza rajtuk, mindent kitapintunk, még a színeket is. Ő az, aki utasít, beles a zsebeinkbe, ráncos homlokunkhoz irányítja a kamerát, egészen közel, akár egy revolvert. Csoszognunk kell, utolsó erőnkből, fölfelé, egymást megtámogatva. Hiába próbáljuk takargatni a vizeletfoltot a nadrágon, hiába teszünk úgy, mintha nem tudnánk oldalra nézni, hiába fojtjuk meg táskánkban az egyenletesen szuszogó apró állatot. Minden ellenünk vall. A lelepleződés szükségszerű.

Igen, a hordó fadugóján a tömítés ugyanolyan anyagból készült, mint a ruhánk gallérja. Igen, az egyik szőlőskertből át lehet látni a másikba, a mostani házból a korábbiba, s ha fény felé tartjuk a papírt, nyugodtan elolvashatjuk a hátoldalára írottakat is. Több kép egymásra csúszhat, ha nem tekerjük tovább a filmet. A fájó sebén, hogy hűtse, paradicsomot nyom szét valaki, s boldog, hogy mégsem hagymát hozott eladni a fővárosba. Egy idegen nő a vonatban parizert enne, ránk akarja tukmálni az elemózsiáját, ránk árasztja egy családi ügy minden apró részletét. Aztán jönnek a kutyák, csaholva, a róka nem tud kitérni előlük, körbefogják, zárva a kapu, tűzcsóva a város kőfalán, s a tűz nem piros, nem, hanem vakítóan fehér.

---

Mohácsi Balázs (1990, Pécs) 

Költő, kritikus, műfordító, a Versum és a Jelenkor Online szerkesztője, a PTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje. Pécsett él. A hungária út, hazafelé az első kötete.

 

 

 

 

 

 

Mészöly majdnem minden egyetemi társamnak fontosabb volt, mint nekem. De a Saulus és a Film emlékezetes olvasmányom.

---

Deczki Sarolta (1977, Debrecen)

Sárándon és Hajdúbagoson nőtt fel. 2003-ban végzett a Szegedi Tudományegyetem magyar-filozófia szakán, majd a Debreceni Egyetemen írta disszertációját a husserli fenomenológia válság-koncepciójából. Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének kutatója, kutatási területei: Tar Sándor, a kortárs próza, a német irodalom magyar recepciója, irodalom és filozófia kapcsolatai.

 

 

 

Nem biztos, hogy az Anno (Albumkép a régi időkből) című novella az életmű legjobbjai közé tartozik, de számomra azért fontos, mert elsős egyetemistaként ez volt az első Mészöly-szöveg, mellyel életemben találkoztam. Méghozzá Szilasi László szemináriumán. Sajnos az órák csütörtökön voltak, a heti rendszerességű bölcsészbulik pedig szerda este Szegeden, a legendás Regős Bendegúz Szabadidőközpontban, szóval a tanár úr nem sokat látta kis csapatunkat.

Ez volt tehát a belépőm a Mészöly-univerzumba. Idegennek, érthetetlennek tűnt ez a világ, a török kor, de mégis valami magától értetődő otthonosságot sugárzott. Azóta érdekelnek a Szent Sebestyén-legenda különböző feldolgozásai. És ez a mondat sem megy ki a fejemből: „Gondoljunk Kumria rác apácára.”

Mészöly az irodalomban valami olyasmi éthoszt képvisel, mint Edmund Husserl a filozófiában: a dolgokhoz való hűséget, a leírás pontosságát, a tartózkodást mindenféle nagyotmondástól, nagy víziótól, dagályos mítoszoktól. Ragaszkodást az európai és a lokális kulturális tradícióhoz, tartást és kontinuitást.

S ragaszkodást a magyar tájhoz, kultúrához is. Szekszárd és környéke mitológiáját, a pannon prózát. Új horizontot nyitott, új perspektívát teremtett ehhez a tájhoz és annak történetéhez, rámutatva arra, hogy amiről azt gondoljuk, hogy jól ismerjük, az valami hallatlanul izgalmas, ismeretlen vidék a Duna nyugati oldalán. A mitikus, mágikus realista Pannónia a mi Macondónk, csak itt a magány nem jár le száz év után.

Mészölynek minden lassan csiszolt mondata mélységesen európai és mélységesen magyar – és mindkét értelemben otthonos. Jó ezeken a mondatokon meditálni, ezek a mondatok a haza, akárhol is van az ember, határokon kívül vagy belül.

Gondoljunk Kumria rác apácára.

---

Toroczkay András (1981, Budapest)

Kritikus, költő. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán végzett. Filmkritikái a Heti Válaszban és a Revizor Online-on jelentek meg. Az Előszezon irodalmi műhelyblog egyik alapítója. Első kötete Napfényvesztés címen 2010 nyarán látott napvilágot a Magyar Napló Kiadónál. További kötetei: A labirintusból haza (JAK, 2015), Búcsú Éhestől (Magvető, 2015).

 

 

Nem tudom, mit jelent nekem Mészöly Miklós prózája… Bonyolult a kapcsolatom vele. Még egyetemen hallottam róla először, a „konszolidáció irodalma” volt, azt hiszem, az óra neve, vagy ilyesmi, sajnos már arra sem emlékszem, ki tartotta, de többször is felvettem, igyekeztem bejárni rá, elolvasni az elolvasandókat. Ez nem mindig jött össze. Vagyis általában nem. Aztán a tanár (mi is volt a neve?) feladta a Megbocsátás című novelláját (elbeszélését?) Mészölynek, amiben valami nagy köd („hosszan kígyózó füstcsík”) üli meg a tájat, és van benne egy kapcsolat; a férfi elbeszélő végighallgatja, hogy a nője megcsalja a legjobb barátjával, és ezt bocsátja meg. Lehet, hogy nem erről szól az egész, azóta nem olvastam újra, így emlékszem rá. Volt benne valami sorszerű: azon a héten, amikor a szemináriumi dolgozatot kellett megírnom, bementem életem első és eleddig egyetlen esztétika órájára is, mert történetesen ott is ezt az elbeszélést tárgyalták éppen, és az esztétika szakos haverom nagyon kedvesen invitált. És az órán sajnos egy mukkot nem értettem – akár észtül is tarthatták volna.

Azóta többször is próbáltam olvasni Mészölyt (Az atléta halálát nemrég elkezdtem, nem volt rossz, de nem sokáig jutottam vele, mire vissza kellett vinnem a könyvtárba, a Film meg a Saulus érdekel, de annyi minden más is…), és szívből irigylem azokat, akik kedvelik, akiknek örömet okoz. Novelláskötetét is kértem már kölcsön, és vannak novellái, amik tetszenek, mások nem kötnek le, kései munkáiból recenziós példányt kértem, mert izgatta a fantáziám, érdekelt, hiszen mindenki (köztük általam értelmesnek tartott emberek is) isteníti, istenítette Mészölyt, és üdvözült mosollyal beszélnek prózaművészetéről. Végül nem tudtam elolvasni a műveket. Számomra nem nyílt meg, vagy csak alig-alig ez az univerzum még. De tartózkodnék attól, hogy szigorú ítéletet mondjak felette (túl sűrű, túl tömény, nehezen olvasható, rosszul rejtélyes stb.), mert túl sokszor tapasztaltam már más szerzőknél (Kertésszel, Ottlikkal jártam így például a legutóbb), hogy évekig, évtizedekig nem találtam kapcsolódási pontokat hozzájuk, ha szóba kerültek, csak a kudarcélmény jutott eszembe, ahogy a könyvet tartva kétségbeejtően butának érzem magam, aztán egyszer csak, szinte a semmiből, csodálatos módon megnyílt az adott író univerzumának súlyos vaskapuja, és kedvenceimmé váltak.

Az is igaz, hogy a kultuszok eleve taszítanak, mindig gyanakszom rájuk, mint mikor gyerekeken meglátok egy AC/DC, Led Zeppelin vagy hasonló zenekaros pólót (vajon fel tudna sorolni dalcímeket?). Nem biztos, hogy ez nem modorosság, de az ember néha próbál egyénieskedni, aztán nem is érti magát később, hogy miért olyan hülye, hogy csak azért nem nézte meg a Wire-t (Drót), vagy azért nem olvasta el a Karnevált, mert a legtöbb ember azt mondta rá, hogy jó. De azért azzal is szembesülünk sokszor, hogy egyszer csak mindenkiről kiderül, hogy mekkora Prince-rajongó.

És nem tudok szabadulni a kételytől, hogy amikor valamilyen mű elsőre„ nem jön át” (Pély Barna), de végül, nagy fáradság árán valakit megértünk, megszeretünk, nem az történik-e, mint amikor a zenészek „jóra hallgatnak” valamit. Vagyis addig hallgatják, amíg már megszokja a fülük.