Balázs Imre József: Address: Earth / A Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra című antológiáról

(kritika)

(erdélyi  antológiaelőzmények)

Az erdélyi magyar irodalom történetében, különösen a rendszerváltás előtti időszakban, komoly intézményesítő szerepet játszottak a pályakezdők műveiből összeállított antológiák – főként költészeti antológiákról van szó természetesen, hiszen ez a leginkább antológiásítható műfaj. Paradigmatikussá az 1967-es Vitorla-ének című antológia vált, mivel a korszakban jelentősnek számító pályakezdések kapcsolódtak hozzá (Balla Zsófia, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Vásárhelyi Géza indulása például), és ez az antológia hívta elő lényegében a „második Forrás-nemzedék” fogalmát a Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella által fémjelzett, akkor még sorszám nélküli Forrás-nemzedéké után. A megnevezés ettől kezdve lavinaszerűen hozta magával a nemzedéki szemlélet dominanciáját az erdélyi regionális irodalomtörténetekben. A kötet fordulatképző jellegét jelzi, hogy megjelenésének ötvenedik évfordulóján új, bővített kiadásban is kiadták Kolozsváron, a szerzők ötven év alatt befutott pályáját ismertetve és abból szemlézve.

Pályakezdő szerzők antológiái a rendszerváltás után is megjelentek ugyan Erdélyben, de kevésbé volt fordulatképző erejük. Mindez összefüggött az átalakult, államiból magántulajdonúvá vált irodalmi intézményrendszernek azon jellegzetességével, hogy egyrészt eredendően plurálissá vált – az irodalmi értékek, izgalmas pályakezdések már nem egyetlen intézményhez, körhöz, kiadóhoz kapcsolódtak –, másrészt sokkal könnyebbé vált egyénileg debütkötetet összeállítani és megjelentetni. Erdélyben a kilencvenes évektől kezdve a Kriterion, a Mentor, az Erdélyi Híradó, a Polis, a Koinónia, Bookart és sok más kiadó is jelentetett meg első köteteket. Az antológiákhoz képest, amelyek viszonylag rendszeres időközönként megjelentek (A hétfejű zsákmány, 1998; A meghajlás művészete, 2008; Mozdonytűz, 2014) inkább az egyéni, de egyidőben történő kötetmegjelenések (például Fekete Vince, László Noémi, Orbán János Dénes, Sántha Attila kötetei az Erdélyi Híradónál, Vida Gábor, Jánk Károly és Demény Péter kötetei a Mentornál) keltettek figyelmet, vagy a folyóiratalapítások (Jelenlét, Árnyékhatár, Éber, Serény Múmia, Előretolt Helyőrség, később a Másnapos Irodalmi Kör portálja, a masnapos.eu, vagy A Szem portál). Az említett antológiák visszhangja általában azt jelezte, hogy noha az egyéni értékek szempontjából kétségkívül izgalmas és figyelemre méltó mindenik könyv, egyfajta széttartó, heterogén jelleg figyelhető meg velük kapcsolatban. Vagyis egyik antológia sem tűzte ki célul a programszerűség vagy akár a nemzedéki önmeghatározás tétjeit.

Ez 2017 táján változni kezdett: az Élő Várad Antológia először szűkebb, regionális kiindulással vált programszerűvé. Mihók Tamás, Kemenes Henriette, Jock Evelin, Biró Árpád Levente és Ozsváth Zsuzsa a nagyváradi kulturális térbe hoztak csoportszerűen működve új színt. Ketten közülük a Címtelen föld antológiának is szerzőivé váltak – a rendszerváltást követően pedig ez a 2020-as kötet az első olyan antológia, amelyik tágabb körben, terminológiai-szemléleti javaslatot is téve mutat fel egy irodalmi fordulatot.

(metamodern)

2012-es könyvében, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiájában Németh Zoltán az antropológiai posztmodern terminusát javasolja annak az irodalmi paradigmának a gyűjtőfogalmaként, amelyik a kétezres évekre erősödik meg a magyar irodalomban, fordulatot hozva a nyelvjátékos-areferenciális  posztmodern kilencvenes évekbeli expanziójának kifulladását követően. Az új közép című könyvemben az erdélyi irodalomban 2005/2006-ra tettem egy hasonló fordulat egyértelművé válását, olyan szerzők művei nyomán, mint Lövétei Lázár László, Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond, Demény Péter vagy Karácsonyi Zsolt. A fordulatot, amelynek jellegét később még inkább körvonalazhatóvá tette Tompa Andrea, Vida Gábor és Papp Sándor Zsigmond néhány újonnan megjelent regénye, vagy akár Láng Zsolt legutóbbi két regénye is, egy erősen problémacentrikus irodalomszemlélet alapján írhatjuk le. Ennek a fordulatnak az elméleti párhuzama a „cultural turn”, amelyik a szövegek kontextusára is újra, másképpen figyel, mint a korábbi posztstrukturalista irányzatok. Mint Németh Zoltán rámutat, a hatalom kérdésköre, a másságok/marginalitások értelmező felmutatása, a mainstream-ellenesség, a fikció és referencialitás kódjainak szabad váltogatása, a nyílt politikai tétek vállalása ebben az időszakban erősödik fel a magyar irodalomban.

Az antropológiai posztmodern terminusát azonban, amely kezdetben alkalmasnak tűnt ezeknek az egymással párhuzamosan futó és olykor összetalálkozó irodalmi kísérleteknek az összefoglaló leírására, az utóbbi tíz évben a poszthumanizmus, az ökokritika, az animal studies és más elméletek felvetései kimozdították abból a helyzetből, amelyben időlegesen általánosabb érvényre tarthatott számot. Különböző szempontok alapján újabb és újabb, de valamilyen értelemben mindig leszűkítő vagy csak részleges érvényű (például az „új komolyságot” mint alaphangoltságot, az antropocént mint korszak-meghatározottságot vagy az új medialitásokból következő jellegzetességeket kiemelő) terminusok kísérelték meg azt az élő irodalom szövetében jól érzékelhető hangnembeli és szemléleti váltást leírni, amely egyre szélesebb körben tapasztalható.

A  Címtelen  föld  a metamodern terminust javasolja  lényegében ugyanennek a jelenségnek (az antropológiai horizontot kitágító, de a hatalom kérdését, mainstream-ellenességet továbbra is fontosnak tartó irányultságnak) a leírására. Vizsgáljuk meg röviden ennek a terminusnak a forrásait és teherbírását!

A fogalom karrierje 2010-ben kezdődött, viszonylag új javaslatról van szó tehát. Robin van den Akker és Timotheus Vermeulen Jegyzetek a metamodernizmusról című írása a posztmodern lezárulásának alaptapasztalatából kiindulva, és a lezárulás utáni terminusjavaslatokra (hypermodernizmus, digimodernizmus, altermodernizmus stb.) reflektálva jutott a metamodernizmus terminusáig. Fontos figyelni arra, hogy a meta-előtagot ők nem a kortárs episztemológiában használatos és magyar nyelvterületen mára inkább elterjedt -ról/-ről értelmében használják (pl. metakogníció, metaadat stb.), hanem ógörög etimológiákig visszamenve a -val/-vel, a „között” és a „túl” jelentéseket hozzák játékba, illetve a platóni metaxis fogalmának köztességre utaltságát. Az építészet, képzőművészet és film felől leírt és példázott metamodern „érzelmi struktúra” egyfajta modern lelkesültséget és posztmodern iróniát egyazon keretben érvényesítő, a romantika életérzését kiindulópontnak tekintő képződmény. 2010 óta a Notes on Metamodernism című blog, majd honlap kísérelte meg tágítani, illetve más művészeti ágazatokban is azonosítani a metamodern jelenlétét. A honlapon olvasható 2015-ös Luke Turner-összefoglaló szerint az irodalomban olyan szerzők munkái illeszkednek ebbe az érzékenységbe, mint David Foster Wallace, Zadie Smith, Roberto Bolaño, Jasmine Dreame Wagner, Sophie Collins. Van den Akker és Vermeulen megközelítésének alapkoncepciója számomra az érzelmi alaphangoltság kiemelten kezelése miatt leginkább az új komolysággal és az iróniától való távolodással kapcsolatos eszmecserékhez illeszthető, hiszen a szerzőpáros részben az elkötelezettségnek és lelkesültségnek (enthusiasm) új formáit próbálja megragadni. Felmerülhet ebben az összefüggésben az a kérdés is, hogy a lelkesültségnek, lendületnek a kelet-közép-európai és nyugati mintázatai például (és a kérdés a teljes, globálisan posztkoloniális világra kiterjeszthető) ugyanazokhoz a képzetekhez, ugyanazokhoz a történelmi pillanatokhoz kapcsolódnak-e – hogy ugyanarról szól-e a metamodern a világ különböző részein. Eszembe jut a kilencvenes évek magyarországi tudományos szcénájának enthuziazmusa azokkal a tudományos paradigmákkal kapcsolatban, amelyeket van den Akker és Vermeulen az ironikus bizalmatlanság prototípusaiként jellemeznek. Mára, amikor már pontosabban látszik a jelzett (modern, posztmodern, majd azokat követő) életérzéseknek és technikáknak a történelmi mozgásokhoz, társadalmi kontextusokhoz kapcsolódása, a metamodern elméleteinek ezt a dimenzióját egyelőre kidolgozatlannak és vázlatosnak érzem.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy a metamodern a modernség/posztmodernség viszonyának logikáját alapul véve próbálja meg továbbszőni a fogalmi megragadhatóságot. Ez jelenleg talán azért tűnhet leginkább elégtelennek vagy kiegészítendőnek, mert éppen olyan politikai, mediális és mentalitásbeli változások, illetve az egész bolygót érintő éghajlati átalakulások sodrában vagyunk, amelyek erőteljes voltukkal mintha inkább új értelmezési keretek megalkotását kívánnák meg, a modern/posztmodern fogalmai mentén már átvilágított korszakok újraértése érdekében is akár. A metamodern-terminus a világhoz való viszonyunk paradox, „oszcilláló” jellegét állítja előtérbe, de részben szükségszerűen hagyja figyelmen kívül, hogy a posztmodern és a modern definícióihoz ugyancsak  hozzátartoztak a paradoxonok, amelyek  valamiféle  oszcilláló-kiegyenlítő mozgások és működések alapján voltak feloldhatóak. Mivel a metamodern elsősorban a posztmoderntől való elkülöníthetőségre összpontosít, azt valamelyest árnyaltabban ragadja meg, az érvelés szalmabábujává inkább a modern válik, szükségszerűen. Kétségtelen, hogy a világhoz való viszony mássága, amiről a metamodern elmélete beszél, valóban elmozdulást jelent a korábbi időszakhoz képest. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem csupán a viszony változott a maga absztrakt értelmében, hanem a figyelem iránya és tárgya is: a kortárs világ legalább annyira (nagy vagy közepes) témái által írható most épp le, mint amennyire a hozzájuk fűződő viszonyok alapján.

A Címtelen föld, költészeti antológiáktól szokatlan módon, terjedelmes előszót is közöl. André Ferenc és Horváth Benji bevezetője körültekintő és részletes módon ad hírt a metamodern fogalmának használatairól, a fogalom 2010-es megalkotásának körülményeiről és a hozzá kapcsolt kulcsszavakról. Átlépve a magyar, az erdélyi magyar (illetőleg a közeli kontextusra figyelve: a fiatal román) költészet kontextusába, az előszó néhány javaslatot tesz arra, hogy melyek lehetnének azok az új jelenségek ezekben az irodalmakban, amelyek kapcsolatba hozhatóak a terminussal. A névsor és a megemlített jelenségek izgalmas és a magyar közegben valóban innovatív fejleményekre utalnak. A 300 oldalas könyv fő kérdése mégis az, hogy a 26 fiatal szerző versei közvetítenek-e egy konvergáló életérzést, koncepciót, világreflexiót, amit aztán akár metamodernként is megnevezhetünk. A rövid válaszom a kérdésre igenlő

– az antológia megjelentetésének jól időzített volta és átgondolt szelekciója nyomán olyan kiadvány jött létre, amelyik képes felmutatni egy korszakküszöb átlépésének pillanatát.

(előzmények,  inspirációk)

Jelentéses, hogy a Címtelen földdel új, Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ által gondozott könyvsorozat indul, a Hervay Könyvek. Ennek előzménye, hogy 2019-ben Kolozsváron új, sokszereplős irodalmi kör indult Hervay Klub néven, amelyik a pezsgés és a felvetett témák relevanciájában gyorsan egyenrangúvá és sok esetben akár izgalmasabbá is vált a nagyobb hagyományra visszatekintő Bréda Ferenc (ex-Bretter György) Irodalmi Körhöz képest. Ha a metamodernt definiálói részben érzelmi struktúraként közelítik meg, akkor a Hervay Gizella nevére utaló kör és könyvsorozat-terv ezzel szépen egybecseng. Hervay versei depoetizáló technikáik révén jelentettek újdonságot a hatvanas évek erdélyi magyar költészetében, objektivitásra, tárgyszerűségre törekvése mögül azonban mindig átütött egy erős érzelmi hangoltság is, ami a környezetében tapasztalt igazságtalanságokkal, diktatúrabeli megaláztatásokkal, traumatikus élményekkel kapcsolódott össze. Az ezredforduló utáni prózának és költészetnek fontos vonulata az erőszakra, a hatalmi struktúrákra, fenyegetettségre, megfigyeltségre vonatkozó, testpoétikai fókuszú reflexió

– a Címtelen föld antológiában is markánsan jelen van például Mărcuțiu-Rácz Dóra, Kali Ágnes, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, György Alida és mások verseiben. Találó tehát a Hervayhoz való kapcsolódás lehetőségeinek felmutatása – és ez az előbbi felsorolás ellenére nem leszűkített genderproblematikát jelent, inkább egy olyan perspektívát, ahonnan jobban felismerhetőek a dolgok. Hervay felől olvasni Fischer Botondot, Serestély Zalánt vagy Varga László Edgár hangváltás utáni, újabb verseit kifejezetten relevánsnak tűnik, a fentebb felsorolt problémakatalógust figyelembe véve.

További inspirációt jelent a kötetben a zenei vagy egyéb szubkultúrákhoz való kapcsolódás utaláshálója. Ezek életformát is jelölnek, támpontokat is adnak, reflexiós lehetőségeket is nyitnak. Ugyanakkor képekhez, fotókhoz, filmekhez vagy egyéb vizuálokhoz is kapcsolódnak a szövegek, a posztmodern-utániságnak a mediális jellegzetességeire építve és azokat mutatva fel.

Poétikai értelemben is karakteres, egységes hatást kelt, hogy a szabadversforma domináns az antológia 26 szerzője esetében – az erdélyi költészet kilencvenes évekbeli, Kovács András Ferenc, majd egy ideig a transzközép nyomvonalán haladó költészeti paradigmája után ezt mindenképp érdemes jelezni mint programatikusként is olvasható elmozdulást. Ezen belül viszont a beat típusú szövegáradás, a slam poetry élőbeszédszerű kötetlensége, a köznapi nyelv szikár költőietlensége vagy a miniatűr, sűrítettebb, töredékesebb formák egyaránt jelen vannak a könyvben. A költői hangok jól elkülöníthetőek egymástól, és mégis konvergálnak – ez pedig igen nagy mértékben valóban a megjelenített életérzésekhez köthető jellegzetesség, másfelől viszont a tematikus fókuszok alapján is megragadható.

(témák,  motívumok)

A  kelet-közép-európai rendszerváltás következményeinek többszempontú olvasatát nyújtja a kötet: a lepusztultság tájai és épített környezete, egyfajta egyre kevésbé vidám apokalipszis hangulata, generációközi és értékrendbeli szakadékok konfliktusos és traumatizáló élményköre, az emlékezéstechnikák, amelyeknek a nemzeti és kultúraközi átszíneződések is megkerülhetetlen elemei, a periférikus létezés generációs vagy élethelyzetekhez, foglalkozásokhoz kapcsolódó jegyei egészen komplex összhatást nyújtanak. Itt azonban végre nem a széttartó heterogenitás megtapasztalásának élményével, hanem a sokféle életaspektus közti összefüggések, struktúrák intuitív vagy néhol kifejezetten versekben is reflektált megérzésének tapasztalatával tehetjük le a könyvet.

Van tehát egy lokalizálható olvasata az antológiának, amelyik a sok szempontból félrecsúszottnak tekinthető rendszerváltás mikrotörténeti lenyomatait is képes megéreztetni, és amelyik indokolja a kötet alcímében szereplő „erdélyi” szó jelenlétét. Az utóbbi harminc évnek Erdélyben valóban az interetnikus viszonyok vagy újrakalibrált nemzeti dimenziók is markáns részei (ahogy ezt Székely Örs, Borbély András vagy Benke András versei is jelzik), és annak a részben városiasult, de még mindig sok tekintetben patriarchális viszonyrendszernek a szociológiailag leírható mozzanatai is megjelennek a versekben, amelyeket a Székelyföldről szóló újabb elemzések épp a friss urbanizációhoz, illetve a falusi életformák viszonylagos közelségéhez kötnek.

Másrészt viszont a Címtelen föld egy olyan globális átalakuláshoz és mentális átrendeződéshez is kapcsolódni tud, amit jellemezhetünk az Y generációs életérzések és élethelyzetek hívószavaival, de a klímaválság okozta szorongások erőteljesebbé válásával, a #metoo mozgalom vagy az ökokritikai megközelítések által felszínre hozott rendszerszintű egyenlőtlenség-problémákkal is.

Sőt, az antológia legfrissebb, 2020-as versei között már olyan is szerepel, amelyik a koronavírusjárvány kitörését követő lockdown első tapasztalatait foglalja össze (mint Horváth Benji Először mindig hálát adok című verse). Ezért is tartom a Címtelen föld mellett legalább annyira relevánsnak a szövegegyüttes esetében azt a szókapcsolatot is, amit írásom fölött helyeztem el: Address: Earth.

Nem vágok bele az antológiaszerzők egyéni teljesítményének méltatásába: az összhatást viszont kifejezetten magas színvonalúnak, koherens gondolatiságúnak, generációsan reprezentatívnak érzem. Ez pedig a szerzők individuális teljesítményén túlmenően a szerkesztők – André Ferenc és Horváth Benji – elvitathatatlan érdeme. A Hervay Könyvek sorozatában azóta újabb könyvek (Mărcuțiu-Rácz Dóra és György Alida önálló kötetei) is megjelentek. Az erdélyi fiatal irodalom 2020-szal új lendületet vett, bármilyen terminussal nevezzük is meg a fordulat utáni történéssort.

(Szerk. André Ferenc – Horváth Benji. Hervay Könyvek 1. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2020. A kötet szerzői: André Ferenc, Benke András, Borbély András, Fischer Botond, Gál Hunor, Gondos Mária Magdolna, Gothár Tamás, György Alida, Győrfi Kata, Horváth Benji, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Árpád, Kulcsár Edmond, Láng Orsolya, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Serestély Zalán, Székely Örs, Sztercey Szabolcs, Varga László Edgár, Vass Csaba, Visky Zsolt)