Tolvaj Zoltán regényrészlete

Jens Mattke felvétele

Tolvaj Zoltán: FATTYÚK HAVA [részlet]

HALOGÉN

A hely kortalan szellemei a György utca torkolatában. A csapott homlokzatú sarokházat ötven éve még decens, külvárosi polgárok lakták, bár Pest keleti peremvidékén sosem létezett klasszikus polgárság. A proletariátus rendszeretően sarkos, áttekinthető tereket favorizáló látásmódját tükrözi az épület kádári szimmetriája, de belső, skizofrén emlékezete még beszédesebb. Az utcára nyíló helyiségben az elmúlt évtizedekben volt már cukrászda, horgászbolt, számítástechnikai szerviz, hentes, videokölcsönző, fodrászat, kocsma és sok egyéb maszekbiznisz. Mostanában egy látszerész üzlete tengődik itt a sarkon. A különböző infrastruktúrák váltakozása – és fiktív egyidejűsége – egy egészen abszurd filmes teret szül és groteszk vizuális orgiát képez a képzeletemben, miközben a buszmegállóban álldogálok. Tojássárga fényben úszó cukrászkellékek, a pulton olvadozó, főzött fagyi színes pacái, a pult mögött szürreálisan mosolygó fagyieladó, aki a gombócokat adagolta nyolcévesen a tölcsérembe. Tupírozott frizurája pont olyan, mint a fiatal Csepregi Éváé, akibe akkoriban menthetetlenül szerelmes voltam. A fehéren csempézett, vérpöttyös fal mellett egy üveges tekintetű gidafejet csontoz a szőrös alkarú hentes. Köténye iszamósan csillog, a mocskos vágódeszkán egy halom húscafat és mócsing, porcok és inak szakadnak fel a filézőkés pengéje mentén. Pár méterrel arrébb egy műszerész görnyed az asztal fölé, a homlokán lévő lupé lencséje kitágítja pedáns tekintetét, mint egy bálna roppant szemgolyóját, miközben egy Commodore 64 primitív nyáklapját forrasztja a kékes derengésben. Pár polcnyira tőle felvillannak a rikító szolárium neonzöld barnítócsövei, amelyek alatt a szomszéd kisbolt pénztárosa, Gyöngyi lóbálja ropogósra sült végtagjait. A vigyorgó cukrászlány és a vérmes hentes pultja előtt, az epétől, vérhabtól és tejszíntől csúszós padlón egy betépett brigád fetreng egy rojtosra ült kanapén. Egy harmadrangú komédián röhögnek, talán Howard Stern kalózrádiós vígjátékán (Intim részek, 1997). Elkerülve a marihuánafelhőben dolgozó hentes lesújtó bárdját, máris glédába állított horgászbotok erdejében találom magam. Szépen sorakoznak a poros pornókazetták tokjai mellett, akár kévébe kötött nádszálak. A tér elveszíti mindennemű szingularitását és karakterét. Orsók és szakállas horgok mellett egy tálca tiramisu, a tubifexes vödrökben kábelek és szétzúzott alaplapok, egy mignon-ba beledöfött csontozókés, és barnítókrémmel bekent húsdaráló, amely fölött B-kategóriás pornószínészek erigált plakátmagánya ázik a kibontott szűzérmék rózsaszín levében. A fagyis bödönök mélyén akciós szemüvegkeretek. A videotéka budija egyszerre húsfagyasztó és pókhálós kazettaraktár. Faggyús serpenyők és forrasztópákák sorakoznak a damilhuzalozó mellett. Egy kampón lógó, félbe vágott disznó árnyékában felragyog a steril optikai labor. A kliensek számára fenntartott pár négyzetméteres előtérben marokkói kavalkád. Toporgó mamik várnak csirkefarhátra, mackós járású kamaszok szorongatják a korhatáros kazettaborítókat, sörhasú pecások hőbörögnek zsebes mellényükben kotorászva, miközben pisztáciát nyalogató, bávatag kismamák szorítják óvodás porontyaik kezét, akik riadtan bámulják a tükör előtt billegő, csokibarna diszkótündéreket az okulárés entellektüelek gyűrűjében. A teret betölti az üres fazekak kongása és a húsbárdok csattogása. A diszkrét szolizümmögés alatt egy régi film hangfoszlányai. A Kelly Hősei Csodabogara üvölt egy tank tetejéről, hogy terjessze a fronton a pozitív hullámokat. Surrognak az orsók, bugyog az abálé. Dimenziók szimbiózisa. Összetorlódnak az idősíkok a térben, mint a tavasszal zajló fagyás. A szomszéd helyiségben lévő autószerelők kidugják az aknából a fejüket, és harsányan bókolnak a pár centire dolgozó borbélynőknek, akik az ugyanitt nyílt Bivaly Söröző törzsvendégeit árasztják el válogatott pletykákkal. A falon törött dísztárcsák, a sarokban álló wurlitzert belepi a levágott haj, de így is ezerrel bömböl a Rammstein, miközben a kerületi MÉH-telep bontómunkásai és a patakparti punkok pogózva spriccelik szét a lejárt szavatosságú hajzselét. Ez egyben a világítástechnikai szaküzlet bemutatóterme is, ami egy kaotikus, steampunk diszkóvá alakul. Kedvem volna egy trimmerrel berontani a részeg karburátorszerelők közé, hogy miután szétkentem a krémest az arcukon a diszkógömb alatt, a mély dekoltázsú borbélylányok borotváljanak kopaszra. A zselatinos bádogtégelyekben csokiszirup helyett savanyú tramini és hárslevelű lötyög. Az ostyák és tölcsérek helyén koszos stampedlik rezegnek. A dioptriavizsgáló széket zsíros kezeslábasban tántorgó trógerek veszik birtokba a záróra előtti utolsó rund előtt. Pénztáros Gyöngyi és egy kövér horgász az emelőállványon, egy hegesztésre váró Lada motorháztetőjén kefélnek. Pont ilyen zavaros kiterjedésű és rendszertelen a mindennapjaim külső és belső zajlása. A munkahelyen úgy viselkedem, mint egy zajos kocsmában. Az egyetem padjaiban zavart vagyok és kábult, a kocsmában pedig egyszerűen csak fáradt, mint egy fásult komornyik. Egykori utcasarkunk fantomdíszletei közt járkálva belátom, hogy mennyiféle hézaggal és légbuborékkal vagyok bevonva a téridő egy parányi szeletébe. Hibásan behuzalozva ebbe az egyszerre édes és olajos, vad és gyermeki, egyenáramú kapcsolási körbe, amit egy autista Commodore-szerelő próbál letisztogatni maró savval. Majd lemar engem is erről a nyáklapról, minden krómozott és tükröződő felületről, amin sose látom a valódi arcomat, miközben a fejem forgatom, hogy az általam ideiglenesen elfoglalt térben vajon ki a következő, aki rejtekéből egyszer színre lép, hogy a hűlt helyem körvonalait kitörölje és betöltse.

***

Visszajöttek Főnökék. Hosszú ideje ez az első munkanap, amikor nem töltök rá a vendégek elől elbújva a recepcióskamrában. Az autoritás jelenlétében ádáz módon pörgetem az órákat és perceket. Átvedlek Michelin-csillagos szakáccsá, simlis porszívóügynökké és alázatos mosónővé. Persze a hostel szellemiségéhez méltó, keleti mantrák helyett egy alföldi fuvaros ösztönös buddhaságával körítem a különböző munkafázisokat. A hétvége végre teljesen szabad. Meg fogom látogatni az új baszk csajomat Szabolcsországban. Kit érdekel a folyamatos pénzhiány, amíg hétről hétre élek, nem napról napra. Meghívtak egy érdi biliárdversenyre is, melynek jóvoltából reményeim szerint mérsékelni fogom a növekvő adósságspirált, és a vonatjegy mellett marad elég keret pár nyíregyházi éjszakára a termetes, baszk femme fatale-lal. Főnökék érkezése persze valahol szívderítő. Végre lekerül a felelősség a vállamról. Folyamatosan tolják az élménybeszámolót, mivel fél év után most jöttek haza Indiából. Míg én itthon szart pucoltam, ők az ashramok mélyén meditáltak. Vettek egy tonna használt könyvet is a hostel nappalijába. (Angol ponyvákat? – méltatlankodom. Hol maradtak az eredeti Dzsajadéva-manuszkriptek és bőrkötésű Upanisádok?) Útjuk végeztével egy tevekaravánnal lesodródtak délre, és a Dekkánon dokkoltak még egy ideig. Légiesen laza, szangvinikus emberek. Pénz nélkül is képesek körbeutazni a világot. Hozzájuk képest én egy mélytengeri szivacs vagyok. Velük ellentétben a kedvenc tárcaíróm mottóját vallom: „Okos ember oda nem megy, ahol nincsen dolga.” Böszme seggcsakra-meditációm az ő derűsen tantrikus világfelfogásuk tükrében földhözragadt és nyomasztó. Már-már bélsárállagúnak érzem magam a légies jelenlétük tükrében. A megvilágosodás hajszolása számomra fabatkát sem ér, ha csak együgyű kontempláció, és nem a világ racionálisan felfogható és érzékileg tapintható struktúráját veszi alapul. Szerintük egy meddő zárványban létezem. Spirituális székrekedésem van. Na ja, rögeszmésen tragikus a hozzám hasonló materiális véglények sorsa, akik karácsonykor a hátukon cipelik a hostelbe az IKEA-ból a franciaágyat, amit széttörtek a britek. Pedig akad bennem kellő transzcendencia. A minap becsekkoló hindu lánynak például meleg szívvel ajánlottam az alattunk lévő Anatolya kebabost, ahol friss marhaszegyből készül a gürosz. Pár harapást követően konkrétan levitálni szoktam, és egy arasznyival a föld felett lebegve elérem a sukha (सुख), vagyis a mennyei boldogság állapotát. De megértem őket. Kedvenc pikareszk regényem, Orbán Ottó indiai úti naplója hogyan is érhetne fel Őszentsége Om Satya & Dalinada Az Átlényegülés Kapujában II. című remekével, amelyből többek közt megtudhatjuk, hogy a miazmák, ezek a parányi, második dimenzióból átszivárgó lények felelősek minden földi nyavalyánkért. Ám ezek csupán betolakodók a mi világunkban, mert az ősidőkben még mélyen elrejtőzve, a Földanya gyomrában lakoztak e átkozott kórokozók, csak sajnos az egyre növekvő tudatlanságunk (avidya) ránk szabadította negatív értékítéletünk manifesztációit: a bacilusokat és egyéb vírusokat. Köhintek, majd gyorsan a szám elé emelem a tenyerem. Miközben Majácska csicseregve elemzi az eltömődött csakráimat, gyorsan belezúdítok egy feles Unicumot a Coke zérómba, amit a testemmel eltakarok. Ez az én Béres Cseppem, kacsintok a hűtő belsejébe. Ha már India, maradok inkább a csóró bazároknál és a csokidároknál, akikről Ottó bácsi ír, és a keralai nyomornegyedek kunyhóiban pislákoló körtefénynél, szellemi fejlődésem szerény zálogánál. Miután főnökék elhúztak a vérbe, végre kiléphetek az utcára. Kissé mackósan és dülöngélve, mégis határozott léptekkel követem a Baraka közönyös szerzetesét a sivár belvárosi járdán. A sarkon együtt kiáltok fel egy némán sikító kabuki színésszel. Én, a vaskos föld-lény, végre fellélegzem, mielőtt fejest ugranék a Comorin-fok kacsaúsztatóiba, a hordóhasú Mikszáth szobra alatt csobogó, poshadt szökőkútba: „Jön a vereség? Láttam Indiát, ahogy lábát az Óceánba mossa.”

***

Okkerré sárguló lapok, málló ragasztás a könyvgerincen. Rákattintom a kamrára a szürke lakatot. Céltalan séta. Előttem lépcső, kaszinó. Mellettem a péntek esti kompánia. Zuhog. A Biobolt bezárt. A jellemtelen pincéreket felvonultató Zappa Café is. A Bluesban valami irredenta bál. Magamfajta hajasbabának tilos a belépés. A Kulti messze van és túl zajos (a 140 bpm-hez már öreg vagyok). Mindössze egy nyugodt sarok kell, ahol összekuporodhatok, mint egy szánhúzó kutya. Lehetőleg csak pár sarokra legyek az éjjeli ügyeletemtől. Csak egy száraz pult. Sima könyöktámasz. Öblös hamutál, söralátét. És hogy a lusta személyzet eszébe jussak fél óránként, amikor némán bólintok, hogy kiürült a pohár. Kapom rögvest az újat. Kortyolom a hűtőfolyadékot, és hirtelen eszembe jut, hogy feketét a feketére halmoztam. Mindent összekevertem a többi színes holmival, sőt pár szállóvendég fehér alsóneműjével is, mielőtt elindítottam a nagymosást. Az egész hostel minden gönce mostanra valószínűleg egy homogén színhányadék. Mit érdekel, míg a privát szférám érintetlen. Lutoni Guinness-pólóm a gázcsövön szárad, vajfehér ingem a hall és a fürdő közt egy radiátoron. Sikerült borotválkozni és hajat mosni, ami ritka. Több száz négyzetméternyi vendégfelületet tisztán tartottam az őszi esőzések dacára. Alakoskodási kényszerem is a toppon volt. Belgáknak dumáltam arról, hogy semmit sem tudok a belga költészetről, végül mégis meggyőztem őket, hogy mindent tudok a belga költészetről. A feltört parketta nútjait megragasztottam enyvvel, kiszabtam a szegélyléceket egy visító dekopírral. Küszködtem és szentségeltem, mire precízen elegyengettem a választékok fűrészporos faszát, ó, de fáraszt már ez a kontár szakszerűség, dilettáns egyidejűség, amibe belevonódom naponta, szeszileg is kész vagyok, kilóg a halvány csillagzatom, privát égboltomon felizzik a Hyleg, a Háiládzs és az Anaréta. Gőzöm sincs, hogy a csapos valójában hová tesz, vagyis mire vél, amint fásult pofával várom a harmadik kört. Péntek, éjjel kettő. Ülök, egyedül, zilált, hátközépig érő hajjal, nyúzott képpel, egy rojtos bézbólsapkában, rétegelt feketében, morózusan, mint egy álruhás maffiózó. A csapos szerint csak egy átlagos balfasz vagyok, mintha ezt üzenné a tekintete. Teljesen igaz. Legalább nem hiszi, hogy egy rossz helyre betévedt szektás roncs guvad előtte. Ehhez a kelleténél világosabb a tekintetem. Beépített zsaru? Adóellenőr? Az kizárt. Ahhoz túl nyámnyila az aurám és dekoncentrált a kisugárzásom, gondolja, miközben csapolja nekem a Borsodit. Szarom is le, mit gondol. Belső égboltomon ott ragyog a Caput Algol, a Vega és az Aldebaran. Ideje visszatakarodni őrhelyemre, a zsúfolt, zajos akolba, ahol rossz ízű minden slukk a kamrányi irodában. Tele a tüdőm évtizedes mérgekkel. De a Varanasi halottégetők kabinjában nem illik káromkodni. Csillagok nevére cserélem a hangos szitkozódást. Antares. Rigel. Presepe. Dobok az irodai gépen egy resetet. Majd holnap kiszámollak titeket! Mindig lefagy ez a szar, motyogom a kicsekkoló koreaiaknak, miközben mantrázom a baljós állócsillagokat. Holnap már fityinges adósságaimtól megszabadulva megyek az érdi biliárdbajnokságra, és miután megnyertem, elzakatolok a nyíregyházi baszk ősnőhöz. Csak ne lennék ennyire széttöredezve a kimerültségtől. Nincs feloldva semmi, gondolom. Mint egy posztmodern, atonális csellószonáta végén, nem térnek haza a nyúzott hangok, nincs feloldás, feszült marad a kadencia. De adódik napi enyhület. Van kegyelem. Két görcsös szőnyegtisztítás és a szelektív hulladékgyűjtés közt, a virradat kávészünetében, miután félrészegen kitologattam a kukákat a sánta házmester szigorú orra előtt, felforrósodott tarkómon landolt ez a hirtelen lezúduló, békés és enyhet adó, őszi eső. Elmosolyodtam. Egy elázott cigivel az ujjaim közt percekig hallgattam, ahogy forró koponyámon dobol a hajnali monszun.

***

Sürgés-forgás a Gundel étteremben. Beluga kaviár egyenesen a Kaszpi-tengerből: harminc rugó. Farkashal-szeletek, Remy Martin Louis XIII konyak: szintén harminc rugó. Frakkos bájolgás, tálcás pincérek pingvintánca. Körítésként a Fővárosi Állatkert diszkrét zsiráfkifutó-szaga. Kimért, rituális mozdulatok. A fehéring mandzsettája csaknem belelóg a Buono-Tartuflanghe parmezános szarvasgombakrémbe. A kirakatból bámulom az egész szeánsz bornírt koreográfiáját. A hostel konyhájában egész nap ment a tévé. Néhány busman rátalált a bozótosban egy védtelen strucctojásra. Örömtáncot járnak, miközben elhúz mellettük a 72-es troli. A zsákmánnyal együtt a Japánkert és az állatkerti tó közötti, sűrű susnyásba menekülnek. Egy földbe vájt üregbe öntik a feltört tojás belsejét, majd betemetik, és friss parazsat szórnak rá. Pár perccel később kikotorják a sárga strucclepényt a rögtönzött kemencéből. Levelekkel pofozzák le róla a hamut, és már falják is. A Gundel vitrinén át Waldorf saláta, dió és méz. Parancsol Dom Perignon-t, uram? A busmanok egy ledöfött majom rángó tetemét terítik rá a lobogó tűzre. A hőre szilárduló kisemlős úgy trónol a máglyán, mint a szavannai Dózsa. Miután a szőr leégett róla, és a csupasz bőr is kellően megpörkölődött, egy hegyes gallyal ellenőrzik, hogy a belseje megpuhult-e. Amint az egyik busman beleszúrja a gallyat, a felfúvódott tetem puffan egyet, mint egy kitágult fingópárna. A vén vadász jelt ad, a törzs tagjai puszta kézzel nekiesnek a ritka ínyencfalatnak. A gesztenyés somlói mellé valódi somlai bor dukál. A puha és porhanyós galuskát teljesen belepi az olvadt csokoládé. Csak úgy gyöngyözik rajta a friss tejszínhab. Egyben harapva kész orgazmus az elkalandozó nyelvnek. Zárásként egy tálkán reszkető Tokaji aszúeszencia. Angyalok vizeletéből kinyert mennyei kocsonya. Az átsült majom megmaradt belsőségein a törzs kutyái marakodnak. A lakoma végén a busmanok hálaáldozatot mutatnak be a Neuschloss Kornél által tervezett, elefántot ábrázoló állatkerti főkapu tövében: Szellem, adj erőt. Éhezem. Szellem nézz rá fiaimra. Óvd őket a bozót veszélyeitől. Szellem, add, hogy fürge állat kerüljön dárdám hegyére. Szellem, segíts. Éhezik a családom. Szellem, add, hogy holnap is megadja a bozót, amit tegnap nélkülöztünk. Ezüst tálcán szervírozzák a számlát. A vendégek arca rezzenéstelen. Kiderül, hogy a Gundelben is bevezették a vezeték nélküli kártyaterminált. A busmanok a Nagycirkusz előtti parkolóban gyülekeznek, és belekezdenek egy eksztatikus táncba. Máglyát gyújtanak a Széchenyi bejáratánál. A homlokzat fölött gomolygó termálvíz gőzét átvilágítja a telihold. Ébenfa gyermekek hófehér gyöngysormosolya, miközben a vének vadászanekdotákkal szórakoztatják egymást. Teli gyomrukban ott lötyög az egész nomád törzs összvagyona. A Gundelből távozó vendégek farkashaltól felpüffedt bendőjében a teljes nemzetségük évezredes reálértéke. A busmanok idővel elkeserednek, mivel a rezervátumban tanyát vert az alkoholkereskedelem. A pingpongasztalok melletti, rögtönzött barakkjából előlép egy öreg harcos. Szertartásosan utánozza a nagy vadászatok minden mozdulatát. Térdeit berogyasztja, dárdáját fenyegetően felemeli, dobbant egyet, elhajítja a dárdát, majd szaladni kezd, és egy nagyot vetődik a képzeletbeli zsákmány után. Az operatőr elégedetten használja fel vágóképnek a fantomprédába fúródó lándzsát. A főnök szerint a nemzetségük minden tagja szét fog szóródni előbb-utóbb, akár egy felforgatott hangyaboly. Az a baj, mondja egyenesen a kamerába, hogy a busmanok imádják az alkoholt, de semmire se becsülik a pénzt. A szmokingos Gundel-törzs fekete limuzinjai elindulnak, megkerülik a Szépművészeti Múzeum épületét, és méltóságteljesen rákanyarodnak az Andrássy útra. Elzúg mellettem a teljesen üres 72-es, akár egy felgyulladt rinocérosz. Alszanak a Gundel mellett tanyázó elefántok, csak néhány éjjeli madár ricsaja dúlja fel az édeskés bűzt árasztó rezervátum nyugalmát. A busmanok szedelőzködnek. A lakomából megmaradt cafatokat a bozótban ólálkodó hiénák elé vetik. Felszállok a trolira. A hátsó kerék fölötti ülés magasából látom, ahogy a kifutón lépkedő, inszomniás zsiráfok feje inog a villámló halogénizzók alatt.

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)

Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016). Jelenleg első novellaregényén dolgozik, amely Erdőkerülők címmel fog megjelenni.