Nagy Hajnal Csilla: Harmadnap (kamaradarab)

SZEREPLŐK:

Ssimi: 25 éves férfi, Regina útitársa
A pultos: 30 körüli férfi
A fizető vendég: 40 körüli férfi

I. jelenet

Szín: A színpadon egy kocsmapult, azt támasztja Ssimi egy bárszéken, a háttérben fojtott hangon TV szól, a TV-t nem látjuk, csak a pultot, kicsit átlósan, és Ssimit, nagyjából felénk, kicsit balra, előtte egy korsó sör, azt fogja, de egy darabig nem emeli meg, csak néz bele, merengve, miközben a pultos, törülközővel a vállán, üvegeket rendezget a pult mögött.

SSIMI: (végül felemeli a sört, unottan beleiszik, a pultos felé fordul) Megkockáztatva, hogy a lehető legnagyobb kocsmai klisét hívom életre, szerintem bonyolódjunk indokolatlan, profán beszélgetésbe, közben homályosan érintve egymás magánéletét.

A PULTOS: (épp egy poharat törölgetett, felhorkan, megáll, Ssimi felé fordul) Nem mi leszünk az elsők, annyi bizonyos.

SSIMI: Sosem vagyunk azok. Ebből máris ki lehet indulni, hogy bármit csinálunk, bárhol, bárkivel, sosem mi vagyunk az elsők, akik ezt teszik. Tegeződhetünk, ugye? Ezt sem mi csinálnánk először.

A PULTOS: (felsóhajt) Hát persze. Szervusz. A nevemet úgyis elfelejtenéd a beszélgetés végére, de ha most elmondanám, időnként az a nyugtalan érzés fogna el téged, hogy emlékezned kellene rá, talán időnként újra meg is kérdeznéd, aztán persze újra meg újra elfelejtenéd, ahogy én is a tiédet. Ha viszont nem tudjuk egymás nevét, az sokkal egyszerűbbé teszi ezt a napot talán mindkettőnk számára.

SSIMI: (a pultos felé emeli a sörét, mondandója után beleiszik) És még csak ebben sem mi leszünk az elsők.

A PULTOS: Sosem láttalak itt ezelőtt. Átutazóban?

SSIMI: Mindig átutazóban. Már nem is emlékszem, mióta. A PULTOS: És, hogy megy?

SSIMI: Micsoda?

A PULTOS: Az átutazás.

SSIMI: …halad. Átjutok helyeken. Talán ez volna a lényege.

A PULTOS: (finoman felnevet) Amíg meg nem érkezel.

SSIMI: Muszáj volna egyszer megérkezni? Szerinted nem lehet örökké átutazni?

A PULTOS: Nem tudom. Mint látod, azt a verziót én nem próbáltam. De én is sokáig utaztam ezelőtt, át, mindenen, mindenkin, amíg meg nem érkeztem ebbe a kocsmába. Aztán valahogy itt ragadtam. Amennyire ebben a pillanatban tudjuk, talán te is éppen megérkeztél.

SSIMI: Ezek szerint minden pillanatban megérkezem.

A PULTOS: Ezek szerint.

A pultos tovább törölget, pakolászik, Ssimi finoman mosolyog, párszor végignéz a pultoson, időnként beleiszik a sörébe.

SSIMI: Belefáradni mindenesetre nem tudok. Nem is értem ezt a koncepciót, a belefáradás koncepcióját… bele. Mintha annak a párja lenne, mint amikor valamibe beleköltözöl, belekuckózol, satöbbi… azt gondolom, hogy ezzel az összekapcsolással valahogy a belefáradás gesztusába is egy kényelmet akartak belevinni. Belevinni… hah… nem, ez már nem érdekes. De a lényeg, hogy szerintem ez a szó egy csapda. Amivel egyszerre akarnak elijeszteni tőle, és kecsegtetővé tenni azt, hogy valahová úgymond letelepedj. És ezzel a disszonanciával tartanak téged a sarkadon, hogy amikor már belefáradsz valamibe, akkor nem tudod eldönteni, ez az érzés most épp egy teljesítmény, vagy egy kudarc.

A PULTOS: Szóval filozófus vagy. Vagy inkább nyelvész? SSIMI: Az vagyok, amit csak akarsz.

A PULTOS: Azt kell mondjam, mindenesetre, hogy a kis elméleted mindkét oldalról sántít némileg. A filozófia oldaláról nézve nyelvészetileg, a nyelvészet oldaláról pedig filozófiailag.

SSIMI: (vigyorog) Ezt egyáltalán nem fogom sértésnek venni. A PULTOS: Nem kell annak venned.

SSIMI: Ha valami sántít, az azt jelenti, úton van, annak ellenére, hogy nem könnyű úton lennie. Ha az elméletem sántít, az azt jelenti, hogy talpon próbál maradni egy olyan világban, olyan körülmények között, olyan képességekkel, amikről valahol, valamikor, valamiért, valaki azt mondta neki, nem fog sikerülni. Ebben hasonlítunk, én és az elméleteim.

A PULTOS: Úgy érzed, sántítasz ebben a világban?

SSIMI: Fogalmazzunk úgy, hogy találkoztam már emberekkel, akik úgy érezték, hogy legalábbis sántítanom kellene. Olyanokkal is, akik ezt szükségesnek tartották közölni is velem. Azt sem vettem sértésnek.

A PULTOS: (bátorítóan) Még jó hogy nem! Bárki, aki egy nyilvánvalóan nem sántító embert sántításra buzdít, az nem kellene, hogy emberek közé menjen.

SSIMI: Ennyire radikálisan nem állok a kérdéskörhöz, de köszönöm az empátiádat, semmivel sem érdemeltem ki, és el is fogom veszíteni néhányszor még feltehetőleg rövid ismeretségünk alatt.

A PULTOS: (legyint) Szóra sem érdemes. (kis szünet) És miért gondolják ezek az illetők, hogy sántítanod kellene?

SSIMI: (összeráncolja a szemöldökét) Hát, leginkább mert nem vagyok se nyelvész, se filozófus, és időnként mégis úgy csinálok, mintha. Ezzel szokásom kihozni embereket a sodrukból. (kis szünet) Apámnál keresendő a vélemény prototípusa. Mármint arról, hogy sántítanom kellene. Nem mintha sokra emlékeznék belőle… vagy számítana… de azt hiszem, ő volt az első, akit kiborított a disszonanciám.

A PULTOS: Ahány vendég lyukad ki ebben a kocsmában a gyerekkori traumáinál… nem azt mondom, hogy unnám… csak kezdem úgy érezni, hogy még soha nem találkoztam olyan emberrel, akit nem basztak el így vagy úgy a szülei.

SSIMI: Tizennégy évesen találkoztam vele először. És még csak nem is akkor kezdődött a disszonanciám, egyszerűen ő volt az első, aki szükségét érezte, hogy felhívja rá a figyelmemet. Szóval gyerekkori traumának nem nevezném. Apámat, legalábbis. (legyint) Hagyjuk is. Vele is meglehetősen rövid volt az ismeretségünk, és máris sokkal kisebb szubsztanciával, mint veled. A PULTOS: Hidd el, legtöbbször valószínűleg jobb nem ismerni az apádat.

SSIMI: (a pultosra emeli a tekintetét, lágyan nézi egy darabig, aztán merengve mondja) Elhiszem.

Néhány másodpercig nem szólnak egymáshoz, Ssimi a sörét kortyolja, nézelődik, a pultos épp nem talál pakolászni valót, úgyhogy egy cetlire jegyzetelget valamit, valószínűleg az aznapi forgalommal kapcsolatban.

SSIMI: Tegnap hajnalban egyébként megházasodtam.

A PULTOS: Nahát, gratulálok! És hol van most a feleség?

SSIMI: Férj.

A PULTOS: Hol van most a férj?

SSIMI: Nem tudom, az esküvő óta nem láttam.

A PULTOS: Ó… sajnálom.

SSIMI: Nem kell sajnálni, úgy történt, ahogy történnie kellett. Átutaztam az esküvőn. A gyűrű

sincs nálam, Regina elvitte.

A PULTOS: Regina?

SSIMI: Hosszú történet.

A PULTOS: Ezért vagyunk itt, nem? Hogy lerövidítsük a hosszú történeteket.

SSIMI: Ezt a történetet nem lehet lerövidíteni.

A PULTOS: Ő is… átutazó?

SSIMI: Több annál. Regina maga az átutazás.

A PULTOS: (hangosan felnevet) Ez aztán… nem is tudom, mit mondjak.

SSIMI: (összehúzza a szemöldökét) Igazad van, hagyjuk.

A PULTOS: (egy darabig törölget, belefeledkezve, aztán kicsit idegesebben csapja le a poharat a pultra, és hirtelen, feszült hangon beszélni kezd) Tudod, egyszer volt egy csajom. Egy nagy városban éldegéltünk együtt, egy tágas kecóban, amit akkoriban örököltem. Nem kellett különösen dolgoznunk, én azért eljártam, csak mert élvezem, érted… a csajszi meg festett, gyönyörűen festett egyébként, időnként piszok jó pénzért el is adott egy-egy képet, totál jól elvoltunk. Egy időben aztán egyre több buli volt nálunk a házban, ezeket néha én, de legtöbbször a csajom hívta össze. Minden jól ment, őrültebbnél őrültebb figurák csöveztek nálunk, vászonnak használta őket, szó szerint… egy idő után szinte kizárólag emberekre festett. Én mondjuk nem akartam, hogy rám fessen, ő sem erőltette, de csodáltam, ami körülöttem történt. Aztán egyszer arra érek haza, hogy mindenki eltűnt a lakásból, csak a csajom maradt, ül a földön a konyhában, az összes függöny széthúzva, ablakok kinyitva, úgy ül ott, fényárban és huzatban, tavasszal, de azért egy viszonylag hideg napon, és csak ül a konyha közepén, szorítja magához a lábait, és hallom, hogy valamit motyog magában. Kurvára megijedtem, odaszaladtam hozzá, mondom mi történt, úristen, leguggolok hozzá, erre hallom, hogy azt motyogja: nem akarok átjáróház lenni, nem akarok átjáróház lenni, nem akarok átjáróház lenni… ennyit, körbe-körbe. Mintha észre se vette volna, hogy ott vagyok. Nem válaszolt semmilyen kérdésre. Csak amikor elkezdtem becsukogatni az ablakokat, akkor kezdett el hangosabban beszélni, de ugyanazt hajtogatta megint, nem akarok átjáróház lenni, nem akarok átjáróház lenni, és halál mindegy volt, hogy mit mondok… (megáll, hosszan sóhajt) Aznap este elindultam onnan.

SSIMI: A saját lakásodból?

A PULTOS: A saját lakásomból.

SSIMI: De… mi történt vele? Mi baja volt?

A PULTOS: (Ssimire néz, pár másodpercig nem szólal meg, aztán széttárja a karjait) Nem akart átjáróház lenni, bazdmeg!

SSIMI: (halkan, óvatosan felnevet)

A PULTOS: (kicsit megnyugszik) Mindegy. Elindultam, és itt kötöttem ki. Fogalmam sincs, mi lett vele. Vagy a lakással.

SSIMI: Lehet, hogy eggyé váltak.

A PULTOS: Már addigra is eggyé voltak válva.

SSIMI: (kis szünet után, félmosollyal) Az ő nevét se tudtad, mi?

A PULTOS: (halkan felnevet) Utálta a nevét. Sosem használhattam. Minden héten új nevet talált ki magának. Senki se tudta követni. Őszintén nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem az eredeti nevére… meg nem is számít.

SSIMI: Sajnálom.

A PULTOS: Egy darabig én is sajnáltam. De jó itt nekem. Van egy kis lakásom a kocsma fölött. Elvagyok. Megoldottam a teljes kérdéskört.

SSIMI: Hogyan?

A PULTOS: (harsányan) Én lettem az átjáróház!

SSIMI: (felnevet, de mintha nem volna biztos benne, nevetnie kell-e, de mikor a pultos is becsatlakozik a nevetésbe, felbátorodik, nevetnek egy darabig, aztán lassan elhalkulnak, kis szünet) …de nem a csajom, egyébként.

A PULTOS: Regina?

SSIMI: Regina.

A PULTOS: Hát, mivel tegnap mentél férjhez…

SSIMI: Attól függetlenül se.

A PULTOS: Akkor mid? A gyűrűhordozód? Az átutazásod?

SSIMI: Nem szereti, ha róla beszélek. Mármint, ő azt állítja, nem szereti, ha róla beszélek.

Nekem pedig olyan érzésem van, hogy mindig hallja, ha ez történik.

A PULTOS: Sokat beszélsz róla?

SSIMI: (elgondolkozik) …nem. Nem mondanám. Nem könnyű… Regináról lecsúsznak a szavak, vagy… megrepednek körülötte. Nem tudom. Talán csak… még nem találták fel a nyelvet, amelyiken igazán ki lehetne fejezni Reginát.

A PULTOS: (nevetgél) Szükség volna erre a nyelvre?

SSIMI: Mármint?

A PULTOS: Mármint, sajnálod, hogy nem tudsz beszélni róla?

SSIMI: Az attól függ, kivel beszélek.

A PULTOS: Sajnálod, hogy nekem nem tudsz beszélni róla?

SSIMI: …egy kicsit igen, talán. Ez egy olyan jelenet, ahol talán közelebb tudnánk jutni ennek a nyelvnek a feltalálásához. De…

A PULTOS: …de?

SSIMI: …de nem fogunk.

A PULTOS: (misztikusan-ironikusan) Húúúú. Felcsigázol. (pár másodperc szünet) Jó, megfejtettem. Ebből ennyit tudtunk kihozni.

SSIMI: Mi az, hogy megfejtetted?

A PULTOS: Hogy, mókás játék ez. Beülsz egy kocsmába, kirendelsz egy sört, célozgatsz mindenfélére, rejtélyesen mosolyogsz, bedobod, hogy épp megházasodtál, és a finálé: Regina. A megfoghatatlan. A megragadhatatlan. Az elmondhatatlan. A valódi. Be kell látni, jópofa.

SSIMI: (kissé idegesen, értetlenül) Mi ebben a jópofa?

A PULTOS: Az egész sztori, amit itt játszol magadnak, mint mondtad, nem először. Mondjuk sajnos elég átlátszó.

SSIMI: Mi a francról beszélsz?

A PULTOS: Regina természetesen nem létezik.

SSIMI: (teljesen elborul az arca, felpattan a bárszékről) Regina az egyetlen dolog ezen a világon, ami tényleg létezik! Azt hiszed, hogy a poros kis kocsmád, csak azért, mert értelmezhető, a hülye életeddel, az átjáróházaddal, hogy ezek azok, amik léteznek? Hogy te vagy az, ami létezik?

A PULTOS: (kicsit erősebben vág le egy üveget a pultra) Nézd, engem nem érdekel, mi pattant el benned, hogy ezzel a homályos hazugsággal házalj, de rühellem, amikor hülyének néznek!

SSIMI: Engem meg az nem érdekel, hogy nem hiszed el az életemet! Kurvára nincs szükségem rá, hogy egy útszéli kocsmáros igazolja vissza, létezem-e! Sőt, az se érdekel, létezem-e, de ezt nem (fenyegetően rázza az ujját), ezt senkinek sem engedem meg, hogy Regina létezését megkérdőjelezze… (fel-alá járkál, a pultos a pultra hajolva figyeli) Létezik… (kicsit motyogva, de érthetően folytatja) Léteznie kell… utálja, ha nem létezik… nem tud nem létezni… az lehetetlen… (kicsit lassabban járkál, közben gondolkozik) az lehetetlen, hogy Regina ne létezzen… hisz… az éjjel még ott feküdt mellettem… (a pultosra néz, kétségbeeséssel a szemében) tényleg azt gondolod, hogy nem létezik?

A PULTOS: (megenyhülve sóhajt) Végül is mit számít, hogy nekem létezik-e? Az a lényeg, hogy neked létezik… mekkora marhaság volna erről vitatkozni, nem? Inkább ülj le ide vissza, és meghallgatom, amit mesélni szeretnél.

SSIMI: (egy darabig gyanakodva nézi a pultost, aki közben elkezdte tovább törölgetni a poharait, ki is vitt egy korsó sört valakinek, aki nincs a színpadon, hanem egy árny, aki egy karaván mögött ül, visszatér, Ssimi végre-valahára leül) Akkor… neked beszélhetek róla? És nem fogja hallani? Nem fog tudni róla?

A PULTOS: (megveregeti Ssimi vállát) Tőlem nem fogja megtudni, arról biztosítalak. SSIMI: Rendben. Hát…

A PULTOS: (közbevág) Ez a megházasodás dolog, ez például érdekelne. Hogy hívják a férjedet? SSIMI: (összehúzza a szemöldökét) Néhány tébolyodott kölyök, akik javarészt aznap este találkoztak először, fel-alá rohangálnak egy klubban, mindent megesznek, amit találnak, aztán levezényelnek egy ceremóniát a parkolóban.

A PULTOS: (felnevet) Ez így igencsak… profán. Bár akkor, gondolom, nem sokra emlékszel az esetből.

SSIMI: Mindenre emlékszem. Albionnak hívták. Vagyis, gondolom, még mindig Albionnak hívják. A PULTOS: Nem vettétek fel egymás nevét?

SSIMI: Ilyen hülyeségeken abban a pillanatban senkinek se kellett gondolkoznia. Az a legviccesebb, tudod, hogy… mit gondolsz, kinek az ötlete volt?

A PULTOS: Reginának?

SSIMI: Reginának. Aztán persze úgy csinál, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Elhatározza, hogy Albion és én egymásba szeretünk, elhatározza, hogy Albion és én összeházasodunk, aztán…

A PULTOS: Aztán elhagy.

SSIMI: Nem, vagyis, nem egészen…

A PULTOS: És mi a véleménye erről az egészről Albionnak?

SSIMI: Biztos vagyok benne, hogy ő nem emlékszik ilyen pontosan az egész éjszakára. Nem hagyunk kérget emberekben, se forgácsot.

A PULTOS: Tehát vannak szabályok!

SSIMI: (sóhajt) Ha így egyszerűbb elképzelni, persze, szabályok vannak. (egy darabig csendben nézi a sörét) De ha vannak is… nem úgy segítenek a történteken, ahogy arra a szabályok általában hivatottak. Ezek a szabályok nem segítenek senkin.

A PULTOS: Talán az embereken, akik kéreg és forgács nélkül ébrednek, segítenek valamicskét…

SSIMI: Nem, ebben nem hiszek. Hogy ez így lebontható volna, így ki lehetne mutatni, hogy mi az, ami bármin vagy bárkin segít. Ha vannak szabályok, ha ezeket szabályoknak lehet tekinteni, akkor ezeket leginkább játékszabálynak nevezném.

A PULTOS: De ha az a játékszabály, hogy nem hagytok kérget és forgácsot senkiben, akkor ez… legalábbis egy kedves szabály, nem?

SSIMI: (halkan nevet) Kedves szabály… mindegy, milyen szabály, pusztán a játék miatt, vagyis a játék érdekében jött létre.

A PULTOS: És minden érdek a játékba vezet? SSIMI: …igen. Minden érdek a játékba vezet.

Valaki egy üres korsóval előjön a paraván mögül, vagy a színpadon kívülről, szó nélkül leteszi a pultos elé a korsót, aprót vesz elő a nadrágzsebéből, számolgatja, a pultos is szó nélkül figyeli őt, Ssimi csak fél szemmel. A fickó leteszi a markában tartott aprókat a pultos elé, biccent, a pultos is biccent, a vendég Ssimire néz, összehúzza a szemöldökét, sóhajt, majd elhagyja a színt.

A PULTOS: Ez a csaj, akiről meséltem… irtózott minden szabálytól, minden kimondott elvárástól. Úgy érezte, hogy bármilyen történés, amit bármiféle előre meghatározott elv vagy egyezség befolyásol, az, hogy is mondjam… nem ér. Ha egy döntés, egy cselekedet nem a teljes szabadság jegyében fogan, akkor az az ő koordináta-rendszerében értelmezhetetlen. Nem csak hogy nem tud vele mit kezdeni, de egyenesen a személye elleni hadviselésnek érzett minden ilyesmit. Bármiféle államrendszertől, berendezkedéstől, törvénytől, egyezménytől irtózott. Egyetlen dolgot tartott elfogadható konszenzusnak, hogy soha, semmilyen körülmények között nem árthat egy másik élőlénynek. Egy jó darabig azt hittem, ő a legszabadabb ember a világon, és szerintem valahol ő is ezt hitte… és ott szakadt el a cérna, bármennyit gondolkoztam azóta, mindig erre jutottam, hogy az volt a töréspont, amikor rájött, hogy teljességgel beszabályozta saját magát. Nem azért, mert oda kellett volna figyelnie arra, hogy ne ártson semmilyen más élőlénynek, ez még csak nem is egy kimondott szabály volt, és semmi problémája nem volt azzal, hogy betartsa… de egy ponton, azt hiszem, rájött, hogy teljességgel szétszálazta saját magát. Hogy feloldódott abban a masszában, amit szabadságnak keresztelt, és ő már sehol sem volt… az világos, hogy ez egy teljesen másféle történet, mint amit te próbálsz éppen megragadni. Nem is azért mesélem, hogy… nem tudom, miért mesélem.

SSIMI: Mert profán.

A PULTOS: (röviden felnevet, vagyis inkább hangosan fújja ki a levegőt az orrán-módon) Ja. Biztos azért.

SSIMI: (közben megitta a sört, kezd egy kicsit kókadt lenni, felkuncog) Azért vigyázni kell az ilyesmivel, addig-addig okoskodunk itt, amíg nem vág minket valaki profán.

A PULTOS: (sóhajt) Ez a legszarabb vicc, amit idén hallottam.

SSIMI: (felemeli üres korsóját, részegnek nem részeg, nem látni rajta, inkább csak elkeseredettebbnek tűnik) Erre igyunk! Még egy kört mindenkinek, csapos.

A PULTOS: (körülnéz) Egyedül vagyunk a kocsmában. SSIMI: (vállat von) Költséghatékony.

A pultos elveszi Ssimi kezéből az üres korsót, teletölti, visszateszi elé, Ssimi felemeli, beleiszik.

SSIMI: Szóval lehet, hogy te szabálynak neveznéd ezt a kéreg és forgács dolgot, de… nekem igazából mindegy, minek nevezzük. Nem vagyok a szabályok ellensége, se pártfogója, egyszerűen csak, hidegen hagynak. Lehet, hogy jelentésbeli a probléma. De inkább az a helyzet, hogy nincs probléma. Járjuk a világot, formáljuk, és magunkat, és egymást, és igyekszünk odafigyelni, hogy ne hagyjunk kérget és forgácsot. De… elárulhatok valamit? A PULTOS: Hogyne.

SSIMI: (nevetgélve) Nem csináljuk valami jól. (kis szünet) Ezért sem volna szerencsés szabálynak nevezni.

A PULTOS: Világos. SSIMI: Vihar közeleg.

A PULTOS: Ezt meg honnan veszed?

SSIMI: Az évek, tudod… azt hiszem, ez egy jó párosítás.

A PULTOS: Az évek és a vihar?

SSIMI: Nem… az átutazó és az átjáróház.

A PULTOS: Igen, ez… elég egyértelmű.

SSIMI: És azóta, hogy idejöttél, történt veled bármi, ami miatt érdemes volt?

A PULTOS: …nem tartom lényegesnek. Sosem foglalkozom azzal, miután meghozok egy döntést, hogy vajon érdemes volt-e meghozni azt a bizonyos döntést. Itt vagyok és kész. Jó nekem itt. Ha nem így volna, nem lennék itt.

SSIMI: És szerinted örökre itt leszel? Szeretnél életed végéig átjáróház lenni?

A PULTOS: Nem tudom… nem, nem szeretnék. Tudod, bár azt mondanám, hogy a magam módján neheztelek arra a lányra, mégis nyugalomban tart az érzés, hogy ha én átjáróház vagyok, neki nem kell annak lennie.

SSIMI: És mi van, ha ő is mégis az lett?

A PULTOS: Akkor… együtt vagyunk átjáróház. Ebben is van valami megnyugtató. Minél több átjáróház van a világon, annál könnyebb mindegyik individuális átjáróháznak.

SSIMI: Hm. Ez lehetséges. Rengeteg átjáróházzal találkoztunk Reginával az utazásaink során. Mondjuk nem egyformán volt nehéz vagy könnyű mindegyiküknek. Volt, akinek már szinte túl könnyű volt ez a lét, és volt, aki éppen hogy csak nem omlott bele. És olyan is volt, aki mégis összeomlott. Beleomlott. De nem szűnt meg átjáróháznak lenni. Tudod, az emberek, akik kinőtték a bőrüket, vagy épp hogy méterekre maguk mögött húzzák mindenhová, és mégsem szabadulnak meg tőle. Mintha nem tudnák, hogy lehetséges. Azt valahol érzik, érezniük kell, hogy egyáltalán nem ott vannak, ahol lenniük kellene, de semmiféle tudomásuk nincs arról, hogy lehetnének máshol is.

A PULTOS: Igen. Mit tudsz ezeknek az embereknek mondani?

SSIMI: Ezeknek az embereknek semmit, mindent, bármit… nem fog számítani. Nem egy koordináta-rendszeren belül kommunikáltok. Nem úgy fogják meghallani, amit mondasz, hogy az számítson.

A PULTOS: Nap mint nap találkozom ilyen emberekkel. Sőt, szinte kizárólag csak ilyenekkel találkozom. Ideülnek, el akarják mondani, mi történt velük, és tudni akarják, mit gondolok én a történtekről, de… figyelnek, fülelnek, igazán igyekeznek, és mégis, amint leteszik elém az apróikat, és elindulnak az ajtó felé, tudom, hogy semmire sem fognak emlékezni abból, amit mondtam nekik. Akár részegek, akár nem.

SSIMI: Fárasztanak?

A PULTOS: Nem, egyáltalán nem. Semmilyen élőlány nem fáraszt, és nem is untat. Pedig nem különösebben szeretem az embereket, és a nagyrészüket egyáltalán nem találom érdekesnek… de nem fárasztanak.

SSIMI: Érdekes. Engem tudnak. Senki sem fáraszt azonnal. De egy-két perccel azután, hogy megismerkedem valakivel, meg tudom állapítani, mikor fog elkezdeni fárasztani. Aminek aztán annyi a titka, hogy annál több időt egyszerre azzal az emberrel ne töltsek.

A PULTOS: Egy újabb világos játékszabály.

SSIMI: (flegma mosollyal) Amivel viszont mindenki jól jár. (kis szünet) Te például jó sokáig nem kezdenél fárasztani. Tényleg.

A PULTOS: (kissé gúnyosan, de kedvesen) Megtisztelsz.

SSIMI: (legyint) Mindegy is. Egyetlen olyan emberrel találkoztam életemben, akiről nem tudom megállapítani, mikor kezdene el fárasztani… mérhetetlenül sok időt töltök vele, és fogalmam sincs…

A PULTOS: Akkor valószínűleg soha.

SSIMI: …az nem jó. Akkor borul az elmélet.

A PULTOS: Áh… legfeljebb sántikál.

SSIMI: (felnevet, emeli a poharát) A sántikálásra.

A PULTOS: (ő is teátrálisan megemel egy üres, tiszta poharat) Arra.

(Egy darabig csendben ülnek.)

SSIMI: Kérdezhetek valamit? A PULTOS: Miért is ne?

SSIMI: Ha most besétálna ide ez a csaj, akiről beszélsz… mit csinálnál?

A PULTOS: (megáll a pakolászásban, gondolkozik kicsit) Semmit. Üdvözölném a kocsmámban és megkérdezném, kér-e valamit inni.

SSIMI: De… elhinnéd, hogy itt van?

A PULTOS: (felnevet) Az én viszonyom a valósággal kicsit magától értetődőbb, mint a tiéd. Ha itt volna, elhinném, hogy itt van.

SSIMI: És nem lennél rá kíváncsi, miért van itt? Vagy hogy mi történt a lakásoddal? Vagy… valami.

A PULTOS: De, persze, biztosan kíváncsi lennék.

SSIMI: De nem kérdeznél tőle semmit, mi?

A PULTOS: …nem. Nem tudom. Ez az egész egy baromság. Nem szeretek olyan dolgokon gondolkozni, amik sohasem fognak megtörténni. Legalábbis amíg meg nem történnek, addig nem. Fölösleges.

SSIMI: (kicsi feszült hangon) És ha azt mondanám, hogy egy órán belül be fog ide sétálni ez a csaj?

A PULTOS: (fáradt sóhaj) Mondj, amit akarsz. Ha besétál, besétál. És majd akkor meggondolom, igényeljek-e valamiféle választ valamiféle kérdésre. Addig, teljesen őszintén mondom, nem érdekel. Nem vagyok az elméleti szituációk nagy rajongója.

SSIMI: (kissé tanácstalanul kortyolgatja a sörét egy darabig) …de mégis szeretsz beszélni róla.

A PULTOS: (érzékelhetően kapaszkodik a türelmébe) Csapos vagyok. Arról beszélek, amiről a kedves vendég szeretne beszélni.

SSIMI: Á-ha. (pár másodpercig csendben kortyolgatja a sörét) Ha most megjelenne itt ez a csaj, én fizetnék neki egy sört.

A PULTOS: Egyelőre arra sincs bizonyítékunk, hogy a sajátodat ki tudod fizetni. Kezdek legalábbis kételkedni benne.

SSIMI: Hát ez meg honnan jött?

A PULTOS: (megvonja a vállát) És te honnan jöttél?

SSIMI: Legaktuálisabban, egy erdőből. Azelőtt meg… végül is szinte egyenesen az esküvőmről jöttem a kocsmádba. Az azért jelent valamit, nem?

A PULTOS: Azt semmiképpen sem jelenti, hogy van pénzed itt sörözgetni. SSIMI: (cinikus nevetés) Akkor miért szolgálsz ki?

A PULTOS: Jó kedvemben találtál.

SSIMI: (motyogva) Hát, akkor nem akarnálak rossz kedvedben találni…

A PULTOS: (erőteljesebben tesz le egy éppen eltörölgetett poharat a pultra) És mégis miért akarnál te ennek a csajnak, aki egyébként egészen biztos vagyok benne, hogy sohasem fog ebbe a kocsmába betévedni, sört venni?

SSIMI: (élesen, provokatívan néz a pultos szemeibe, pár másodperc hatásszünet, félvigyor) Mert azok a lányok, akiknek különböző színű a két szemük, megérdemlik, hogy legalábbis az első sörükért ne kelljen fizetniük.

A PULTOS: (megmerevedik, lassan összeszorítja a kezében tartott rongyot, másodpercekig csak bámulják egymást) Takarodj innen.

Ssimi vigyorogva kimereszti a szemeit, majd a zsebében kezd kutakodni.

A PULTOS: (fojtott hangon, mozdulatlanul) Nem kell a pénzed.

Ssimi felnéz, abbahagyja a kutakodást, vállat von, feláll, biccent, felemeli a kabátját a szomszéd székről, határozott mozdulattal felölti, komótosan kisétál a színpadról. A pultos még egy darabig meredten néz utána, aztán kapkodva sört csapol magának, a szájához emeli, vacillál, nem iszik bele, levágja a pultra és elgyengülten, óvatosan a földre ül, a közönség felé, a pult mögé. A térdére fekteti két karját, bámul maga elé. Elsötétül a színpad.

II. jelenet

Szín: A színpadot a sötétség alatt átrendezték, a kocsmapult eltűnt, helyette egy nagyon szimpla legénylakás van előttünk, középen hátul egy ajtó, a lakás bejárati ajtaja, mellette fogas, jobb oldalt egy kisebb ágy, párnával és takaróval, bal oldalon egy íróasztal, előtte szék, az íróasztalon lemezjátszó, hamutál, egy doboz cigaretta, gyufa. A bútorok hanyagok, fakók, barnás színeik vannak, a színpad közepén lehet egy szőnyeg, hasonló apró dolgok. Nincs senki a színen.

Lassan felgyulladnak a fények, egy pár másodpercig nem történik semmi, aztán az ajtó mögül kulcscsörgést hallunk. A kulcs elfordul a zárban, kinyílik, zaklatottan belép a pultos, becsapja maga mögött az ajtót, lerántja magáról a kabátot, közben elindul befelé, a fogas felé hajítja a kabátot, vagy eltalálja, vagy nem, mindegy, nem néz hátra. Ugyanilyen zaklatottan lekapja a cipőit, azokat is csak úgy a földre veti. Fel-alá járkál a térben, néha meg fogja a fejét, majd a lemezjátszóhoz megy, mély levegőt vesz, ráteszi a tűt a lemezre, amelyik a lejátszón van. Az lehet egy A.E. bizottság lemez, vagy mondjuk egy Kraftwerk, ami jobban illik az adott színpad és értelmezés hangulatához, innentől fogva végig halkan szólni fog a háttérben. A pultos áll egy darabig a lejátszó fölött, kicsit kezd megnyugodni. Az íróasztalhoz sétál, leül, rágyújt, elmosolyodik, elővesz egy fotót az íróasztal fiókjából, egy darabig nézegeti, eleinte mosolyogva, aztán fokozatosan elkomorul, elszomorodik az arca. A bejárati ajtó tejüvege mögött megjelenik egy alak, bekopog. A pultos összerezzen, elnyomja a cigit, a fotót visszadobja a fiókba, gyanakodva az ajtóhoz lép, kinyitja. Ssimi áll az ajtó mögött. A pultos készülne rázárni az ajtót.

SSIMI: Hé-hé-várj-várj-várj egy pillanatra! (beteszi az egyik lábát)

A PULTOS: (kicsit remeg a hangja) Megmondtam, hogy nem akarlak látni!

SSIMI: Ne haragudj, jó? Én csak… nem akartam a nyakadba zúdítani. Nem akarok rosszat, ő sem akar rosszat. Csak tudni szerette volna, jól vagy-e.

A PULTOS: (feladja, elengedi az ajtót) Jól vagyok. Megmondhatod neki. Ennyi elég lesz?

SSIMI: (körülnéz a lakásban) Bejöhetnék egy pillanatra?

A PULTOS: Minek?

SSIMI: Csak… beszélni szeretnék.

A PULTOS: (egy darabig mozdulatlanul áll, aztán elgyengülten befelé mutat a lakásba, ő maga az ágyhoz sétál, arra ül le, Ssimi bezárja maga mögött az ajtót, meg fontoltan a fogasra akasztja a kabátját, az íróasztal melletti székre ül) …mit akarsz tőlem? Ő mit akar tőlem?

SSIMI: (az asztalon lévő cigisdobozra mutat) Szabad? (a pultos bólint, Ssimi rágyújt) Röviden: az égegyadta világon semmit.

A PULTOS: Nem hiszek neked.

SSIMI: Már tisztáztuk, hogy mindegy, hiszel-e nekem. Senki nem akar tőled semmit.

A PULTOS: …akkor mégis mit keresel itt? Ki vagy te? Miért pont most? Ennyi év után… ha azt akarta tudni, hogy vagyok, miért nem ő jött el? Honnan tudta, honnan tudtátok egyáltalán, hogy itt vagyok?

SSIMI: (komótosan szívja a cigarettát, a pultost figyeli közben, majd az égő cigivel felé mutat) Látod: kérdések. Biztos voltam benne, hogy rejlenek benned kérdések.

A PULTOS: (fáradtan, halkan felnevet – látszik rajta, hogy akár dühös is lehetne, de már éppenséggel inkább belefáradtnak tűnik, hitetlenkedve megrázza a fejét) Megjelenik egy simulékony képű, borostás kölyök, te, és az évek óta nem látott, nem-is-tudom-hogy-nevezzem, hogy kimről… azt hiszem, ez az a pillanat, amikor lehetnek kérdéseim. Ez nem egy hipotetikus szituáció. Itt ülsz a szobámban, szívod a cigimet, húzod az agyamat… mindegy. Igazad van. Nem érdekel. Csinálj, amit akarsz. Én elmegyek aludni. (nem mozdul, ül tovább, Ssimit nézi)

SSIMI: (sóhajt) Egyszer találkoztam vele. Nagyjából egy éve. Már nem aggódik azon, hogy átjáróház lenne. Öregebbnek néz ki, mint amennyi éves, és látni a törésvonalakat rajta… de életben van. A szája ritkán, de a szeme szinte mindig mosolyog. A zöld, a kék kevésbé.

A PULTOS: (halkan közbeékeli:) Régen fordítva volt.

SSIMI: Igen? Érdekes. A lakásban nem voltam, azóta, hogy elmentél, senki más nem volt benne, csak ő.

A PULTOS: Hol találkoztál vele?

SSIMI: (mosolyogva tart pár másodperc szünetet) A kiállításán.

A PULTOS: (kivirul az arca, elmosolyodik, halkan maga elé nevet) Sosem akarta, hogy kiállítsák a képeit.

SSIMI: Most sem akarta. Vagyis, egy évvel ezelőtt. De Reginának nehéz nemet mondani.

A PULTOS: (felkapja a fejét) Ti állítottátok ki a képeit?

SSIMI: Nem, Regina állította ki a képeit. Vagyis nem ő, hanem egy barátja, akinek van egy galériája a városban.

A PULTOS: De… hogy találta meg őt… Regina?

SSIMI: Azt nem tudom. Én csak a kiállításon találkoztam vele.

A PULTOS: (fürkészi Ssimit egy darabig, aztán felsóhajt) Jó. Örülök neki.

SSIMI: Sokat mesélt rólad. Arról, hogy elüldözött magától, pedig egyáltalán nem ezt akarta, és hogy mire rájött, mekkora hiba volt, már késő volt, és fogalma sem volt, hol keressen téged. Ő most sem tudja, hogy itt vagy.

A PULTOS: Akkor… hogy találtál meg?

SSIMI: (elragadtatottan mosolyog) Regina talált meg. Én sem tudom, hogyan, de Regina igazából mindenre képes.

A PULTOS: (fáradtan felnevet) Akkor hol van most Regina?

SSIMI: Fogalmam sincs.

A PULTOS: Együtt kellett volna eljönnötök hozzám?

SSIMI: Nem. Vagyis, nem tudom… sehogy sem kellett eljönnünk hozzád. A lány, a kétszemű lány, tényleg tudni akarta, hogy vagy, de azt gondolja, hogy már sosem fogja megtudni.

A PULTOS: …és most mi lesz? (kicsit feszültebben) Azt akarod mondani, hogy menjek vissza, oda?

SSIMI: Nem, dehogy. Persze ha visszamész, akkor visszamész, nem állíthatlak meg. Szerintem hülyeség volna.

A PULTOS: Szerintem is.

SSIMI: De ha tudná, hogy itt vagy, talán idejönne utánad. Nem biztos. Bár azt hiszem, ez téged nem érdekel.

A PULTOS: Nem tudom… nem, nem érdekel, igazad van.

SSIMI: Szóval, most, nálad a döntés: elmondhatom neki, hogy jól vagy. Nem azonnal, ki tudja, mikor jut épp eszembe, mikor keveredem arrafelé, mikor futok össze vele megint, satöbbi… ha úgy döntesz az este végére, akár azt is elmondhatom neki, hogy hol vagy. De, megint csak, ez lehet, hogy jövő héten, lehet hogy egy év múlva, és az is lehet, hogy soha nem történne meg. Csak mondom… bárhogy döntesz, ez mind benne van a pakliban.

A PULTOS: (cinikusan) Ahogy, gondolom, az is benne van a pakliban, hogy egyáltalán nem hallgatsz rám.

SSIMI: Az is benne van, igen.

Csend következik. Ssimi kényelembe helyezi magát a széken, a pultos egy időre a tenyerébe temeti az arcát, aztán lassan hanyatt fekszik az ágyon. Ssimi nézelődik, kihúzkodja a fiókokat, kezébe vesz ilyen-olyan papírokat, fényképeket, forgatja őket, aztán feláll, ha eddig nem nyomta el a cigit, most elnyomja, és a falakat kezdi nézni, balról, szisztematikusan, minden méteren megáll, mintha a falakon festmények volnának. Ezeket mi nem látjuk, hümmög, körbejár a színpadon, minden „festményt” megnéz a falon, mintha egy múzeumban lenne, távolabb lép, aztán közelebb, hümmög, elgondolkozva megsimítja az állát – nem lehet tudni, hogy ez a színjáték vajon a pultosnak szól-e, és tényleg nincs a falakon semmi, vagy van, csak mi, a nézők nem látjuk. Eközben a pultos az ágyán fekszik, hanyatt, és a plafont nézi. Mikor Ssimi odaér az ágyhoz, afölött is megvizsgál egy „festményt”, aztán sóhajt, és leül az ágy szélére.

A PULTOS: (kissé motyogva, de Ssiminek) Nem tudom, nem tudom, fogalmam sincs. Tudom, hogy teljesen mindegy, mit mondok, mert nem ez alapján fogod eldönteni, mit csinálsz. (felül, a lábai az ágyon maradnak, Ssimi lábai a földön vannak, így ülnek egymás mellett) És azt sem tudom, hogy tudni akarom-e, mit csinálsz.

SSIMI: Ne aggódj. Nem aggódsz, ugye?

A PULTOS: …nem. Nem aggódom. De nem tudom, miért.

SSIMI: Ilyen hatással szoktam lenni az emberekre. Nyugtalanok lesznek tőlem, de elmúlik minden aggodalmuk. Lehet, hogy ezért vagyok itt. Hogy elmúljon minden aggodalmad.

A PULTOS: Eddig azt se tudtam, hogy vannak aggodalmaim. SSIMI: De voltak. Igaz?

A PULTOS: Igen. Voltak.

SSIMI: Aggódtál, hogy látni fogod-e még valaha. Hogy egyáltalán életben van-e még. Hogy mi történt a szemeivel. Hogy a lakásban maradt-e. (a mondatok között időnként rövid szüneteket tart) Hogy haragszik-e rád. Hogy fest-e még. Hogy milyen képeket fest. Hogy elkezdett-e már őszülni végre, amire olyan régóta várt. Elkezdett, egyébként, és nagyon jól áll neki. Aggódtál, esőillata van-e még. Hogy remegett-e azóta valaki másnak az érintésétől. Hogy a sajátjától remeg-e még. Hogy elkezdett-e világítani a sötétben végre, amire olyan régóta vágyott. Nem, de még mindig vágyik rá. Emiatt is aggódtál, ugye. Hogy vágyik-e még világítani a sötétben. És aggódtál, hogy egyszer választ kapsz az összes kérdésedre. De most már nem aggódsz.

A PULTOS: Most már nem aggódom.

SSIMI: És tudod, miért nem aggódsz?

A PULTOS: Nem, fogalmam sincs. Miért?

SSIMI: Én sem tudom. Regina tudná, de nem kötné az orrunkra.

A PULTOS: (csendesen, fáradtan felnevet) Nagyon különleges lánynak hangzik ez a Regina.

SSIMI: (megvonja a vállát) Ha létezik egyáltalán.

A PULTOS: Azt hittem, ebben már nem kételkedünk.

SSIMI: Ó, nem, kételkedni igazán fölösleges volna.

A PULTOS: (a kezeit nézi egy darabig) …miért jöttél ide?

SSIMI: Látnom kellett téged. Nem tudnám pontosan elmagyarázni, hogy miért… de… volt egy festmény a kiállításon. Egy lány ült a közepén, meztelen volt, de eltakarta magát, a lábaival, a kezeivel, a hajával… a földön ült, csak a feneke körül rajzolódott ki, hogy csempén ül, olyan csempén, ami egyértelműen hűvös, de mégis, ezen a festményen valahogy melegnek tűnt. A festmény óriási volt, tele ablakokkal, függönyökkel, és én csak álltam előtte, bámultam, perceken keresztül, egyszerre fáztam és melegem volt, és egyszerre vágytam lehűlni és felmelegedni. A világ legkényelmetlenebb érzése volt. Minden végletben egyszerre létezni. Nem mondta el, nem magyarázta el, hogy mi inspirálta, és nem akartam megkérdezni őt, de teljesen világos volt a képről, hogy emögött élete legfontosabb története húzódik. És bár egyedül volt a képen, és semmi egyértelmű jel nem mutatott arra, hogy valaki más is részt vett volna ebben a jelenetben, mégis éreztem, hogy van még valaki ezen a festményen. Látnom kellett, ki az.

A PULTOS: Miért?

SSIMI: Mert egyszerre öntött el az érzés, hogy én vagyok a képen, aztán az, hogy ha nem én vagyok rajta, akkor én nem létezem, és az, hogy ha ezeken mégis túl tudok lépni, akkor tartozom azzal, hogy azt az embert, aki a képen van, feloldozzam minden bűne alól.

A PULTOS: (felnéz Ssimire) Ez lett volna a feloldozás?

SSIMI: Nézd el nekem, kérlek, sosem tanultam meg hogyan kell feloldozást végezni. Mindig csak azt teszem, amiről úgy gondolom, tennem kell, és mindig csak úgy, ahogyan tenni tudom. Ezért ülök most itt. Nem tudom, mi mást tehetnék.

A PULTOS: (Felpattan az ágyról, az íróasztalhoz megy, rágyújt, állva, Ssiminek háttal, csukott szemmel szívja egy darabig, Ssimi az ágyon ülve nézi. Pár másodperccel később meg fordul, megenyhülve néz Ssimire.) Nem tudom, min fog ez az egész változtatni.

SSIMI: Ha minden jól megy, nagyjából semmin. Kicsit színesebbek lesznek az álmaid, kicsit élesebb vonalakkal. (felhúzza a lábait, most ő fekszik hanyatt az ágyban, lehunyja a szemét) Mire reggel felébredsz, én nem leszek itt. Magammal fogok vinni egy apróságot a lakásodból, de sose fogsz rájönni, hogy mi volt az. És pár hét alatt teljesen megfeledkezel a létezésemről. Utána hirtelen ötlettől vezérelve elmész a Kék teve galériába, elmondod nekik a neved, és hogy úgy tudod, van egy festménnyel teli láda a raktárukban, amire ez a név van felírva.

A PULTOS: És? Lesz?

SSIMI: Nem tudom. Meg kell próbálni. Persze lehet, hogy nem fogod. Nem vagy ennyire kiszámítható.

A PULTOS: (egy darabig fel-alá járkál a színpadon, aztán leül az íróasztalához, nem Ssimire, hanem az asztallapra néz, miközben beszél) Nem érzek hálát. Érzek valamit, ami nyomokban emlékeztet a hálára, de… mégsem ugyanaz. És abban sem vagyok biztos, hogy könnyebb lettem ettől az egészből. De abban sem, hogy nehezebb. Lehet, hogy ez az egész egy óriás hazugság, lehet, hogy csak ügyesen tippelsz, vagy őrült vagy, és álmomban meg fogsz ölni. Sőt, az is lehet, hogy én foglak megölni téged. Nem tudom, miért kellene ebben a pillanatban bármiben is biztosnak lennem. Részben úgy gondolom, minden szavad igaz, részben pedig úgy, hogy… se ő, se Regina nem is léteznek, soha nem is léteztek. Vagy éppenséggel mi vagyunk azok, akik nem létezünk. (szünet) Elaludtál?

SSIMI: Nem. Hallgatlak.

A PULTOS: Ennyi. Nem tudok mást mondani.

SSIMI: Ugye tudod, hogy ha valakinek esőillata van, az sohasem tud megszűnni?

A PULTOS: Nem tudom, de ezt gondoltam volna én is, igen.

SSIMI: Nem jössz aludni?

A PULTOS: De, egy pillanat… (a cigit, ha még ég, lassacskán elnyomja) Annyi mindent nem tudtam, amíg együtt éltünk. De nem zavart. Tényleg, szinte semmit, se azt, éppen mit gondol, hogy rólam mit gondol, de csak egyetlen dolog zavart, egyetlen dolgot szerettem volna tudni, amit ha tudtam volna, akkor talán elég nyugalmam lett volna ahhoz, hogy ne hagyjam ott aznap a függönyök között.

SSIMI: És pedig?

A PULTOS: Hogy melyikünk hal meg hamarabb. (másodpercekig csendben ül) És Regina?

SSIMI: Mi van vele?

A PULTOS: Őt… elveszítetted?

SSIMI: Nem valószínű. Ahogy mondtad, az egy egészen más történet.

A PULTOS: De fogalmad sincs, hogy hol van.

SSIMI: Úgy bizony.

A PULTOS: És ő sem tudja, hogy te hol vagy.

SSIMI: Ebben a pillanatban talán sejti, de holnap már lehetetlen.

A PULTOS: Valahogy… kommunikáltok egymással?

SSIMI: Ezt is lehet mondani. De elég nagy csúsztatás volna.

A PULTOS: De akkor… miért vagy ennyire biztos benne, hogy találkoztok még?

SSIMI: Nem vagyok biztos benne. Sose vagyok biztos benne. Annyiban vagyunk biztosak, ezt Regina találta ki, hogy halmazok vannak. Két halmaz van, az egyikben azokkal a napokkal, amikor együtt vagyunk, a másikban pedig azokkal, amikor nem vagyunk együtt. De azt hiszem, hogy amikor ezt elmondta nekem, ő maga sem jött rá, hogy milyen pontos magyarázat ez mindenre. Mert tényleg csak két halmaz van. Az összes olyan nap, amit külön töltünk, együtt van benne az egyik halmazban. Nem érintkeznek azokkal a napokkal, amiket együtt töltünk, egymással viszont igen. Abban a halmazban tehát kétszer annyi nap van. És ez szétfeszíti az idő szövetét. Ez az, amit kijátszottunk: az idő szövete. Muszáj mindig visszalöknie minket a másik halmazba, mielőtt szétduzzadna. Egyszerű matek és fizika az egész, nincs benne semmi misztikus, semmi rejtélyes, semmi megmagyarázhatatlan. Mindig csak annyira van szükség, hogy deklarálj egy szabályt. Egy szabályt, a játék érdekében. És minden érdek a játékba vezet… ez az oka, hogy mindig visszatérünk egymáshoz. Nem mi dolgozunk azon, hogy megtaláljuk egymást, hanem az idő. Mert bármennyire is a mi érdekünk, hogy így történjen, nem a mi létezésünk múlik rajta. Hanem az időé.

Egy darabig csendben ülnek, Ssimi szavai lebegnek a levegőben.

A PULTOS: Nincs hol aludnod, igaz?

SSIMI: Mindig van hol aludnom. Látni akartalak.

A PULTOS: (felnevet, lágyan nézi az ágyában fekvő férfit) Tényleg azt hiszed, hogy el foglak felejteni?

SSIMI: Tudom, hogy el fogsz.

A PULTOS: És nem szomorít el?

SSIMI: (gondolkozik egy darabig) Legyen ez az a kérdés, amit megválaszolatlanul hagyunk. És akkor hátha nem történik meg.

A PULTOS: (merengve) Hátha…

SSIMI: Gyere aludni.

A pultos feláll, az ágyhoz sétál, Ssimi felül és kinyitja a szemét, a pultos leül mellé, végig egymás szemébe néznek, egymással szemben lefekszenek az ágyra, nem érnek egészen egymáshoz, de elsötétül a színpad, és pár másodpercig mocorgást hallunk, egyszerűen mocorgást, ezáltal a pultos és Ssimi tulajdonképpen helyet cserélnek, így Ssimi kerül a színpad belseje felőli oldalra. A mocorgás abbamarad, a lemez még mindig forog. Pár másodperccel később madárcsicsergést is hallunk, és a színpadon a fények hajnalodni kezdenek. Ssimi felül az ágyban: nem kifejezetten óvatos, de azért nem csap zajt. Nézi egy darabig az ágyban fekvő férfit, ad egy csókot a homlokára. Feláll, lassan, ráérősen felölti a cipőjét, az íróasztalhoz sétál, kinyitja a fiókokat, nézelődik bennük, a harmadik fiókból elővesz egy tárgyat, elmosolyodik, ránéz az alvó férfira, elgondolkozik, visszateszi a tárgyat egy másik fiókba, majd mindkettőt becsukja. Ezután már csak leveszi a fogasról a kabátját, felölti, és gondolkodás nélkül, vissza se nézve, kilép a bejárati ajtón, becsukja maga után. Vége.