Tsúszó Sándor: A Fanyarok kimenetele – azaz kép a jövőből (Közreadja: Szászi Zoltán)
A jövőben megtörtént dógoknak helyszíne ez, ez az Íszak-Hunnónia, néhai Kumur megye, annak egy leromlott része, a néhai Badarháza, ami nem más volt és lesz, mint a maradványaiban alig éppen csak a falig tartó Lapulj puszta peremvidék. Egy hely ez, a betonjurtaromoknál megállsz, osztan jobbra. Időpont 3069, amelyet jegyzenek a Fanyarok kimenetele évének. Győző Isten totemjének templomból való kivettetése utáni év ez, amikor még ünnep volt Rába Rábca menti Lólengő Lator Ribipünkösdje. Ez év utolsó harmadában esett meg 218-ik Vittorió de Csutka de Al rettenetes felkoncoltatása. A Karmol kolostor palotabeli ablakon át az egész belső 20 milliárdos irodabútorával együtt való defenesztrációja volt ez a világraszóló esemény, és esett ez meg Ógusztus hó végén, amit a nép csak úgy parasztosan az Ótépéhitelkellnagyatárcámbanazűr napjának hív. Események kezdetének pontos ideje: déli katyusaszókor, keráli távkibálon imához szólító automatikus bejelentkezés után, műhúsos lecsókolbász és tubusos gulyás fogyasztásának kötelező idejekor. Másképp délben.
Ott állt ő. Szegény Nagypityu, aki ernyedt fáradtan emelte fel a sugárvetőt, hogy megnézze rajta a töltöttségi szintet. Nyeff-et mutatott a szint, azaz egy szúnyog elpusztításához se lett volna elég a benne lévő energia. Szerencsére (vagy éppen felfogható tragédiának is) évszázadok óta nem volt már szúnyog a légtérben. Más egyéb élőlény se, így madár, lepke, bogár vagy ilyenek. Nem repkedett semmi. Nem is igen tudott volna. Reggel általában 20 PAKS, este 15 PAKS volt a háttérsugárzás. Egy igen régen, még a majdnem normális időkben elfogadott nemzetközi szabvány és ajánlás szerint önkéntesek számára megengedett határ komolyabb nukleáris veszélyhelyzet elhárítása esetén 500 milli Sievert lehetett. A mértékegység új ér régifanyár nyelven kiejtve „szívert”-nek hangzott. Mintha rövidet dobbant volna egy szív teljes terheléskor. Egy PAKS az egy deci Sievert. Kicsit nyomós adag. Az ám! Ekkora háttérsugárzásnál nemigen marad meg élet. Csak ha védve van, szabadon semmiképpen. Csak a ZSOLTÁNY nevű kitinpáncélos hulladékzabáló bogarak, a régi csótányok mutánsai bírták jól. Igaz, kannibálokká váltak. Az állatvilág meglehetősen kevés fajból állt. E vidéken nem élt már más, csak a sugaras betonfalóka egerek, meg az őket kergető sitt viperák, és a szintén a rágcsálókra, meg a rágcsálókat pusztító sitt viperákra vadászó ólomszárnyú vasbetonréteges háturulok. Ekkora sugárzást Egész Zevrópában nem mértek sehol máshol, csak Fanyarországon, azaz HONÚ-ban. Az ott élők bírták még valahogy ezt a hatalmas adagot, igaz, sok deformációval. Közülük is legjobban a HONÚ-t őrző zsinóros védőruhás Fanyarőrök. Fanyarország zárt vidék volt. Zevrópa közepén. Innen? Sehova Jehova felé lehetett csak menni. Ám mivel olyan nincs, a fanyár helyzet tiszta volt kezdettől fogva. Mindenki maradt annak, ami és aki. Mi más lehetett volna? Aki Fanyár az is marad! Szia, mia Fanyária! – ezt énekelték vagy skandálták fanyarul. Ha a Tömegpszió Hivatal ezt parancsba adta. Naponta kétszer volt ilyen. Reggel és este. Igaz is. Minek szomorkodni. Rövid az élet, hosszú a sír! Hová is mennének innen? Felfelé a Búra nem engedte, oldalirányból a FALAK fogták bent a borzalmas létkörülményeket elviselőket. Nagypityut is. Jó hely ez? Jó hely ez.
Ott állt hát a határon, a Fanyarőr Nagypityu. Bár egy ideje már semmi mozgást nem tapasztalt a tíz méter magas, a Gépnemzeti Propag szerint „Hazafélkellafal” nevű beton védővonal felvigyázása közben – mely fölé az ellen-energiapajzs a BÚRA feszült, befelé nyomva a PAKSOKAT – azért mégis gyanús volt neki ez a nagy csend, ami reggel óta uralkodott. Máskor legalább sugaras betonfalóka egereket kergető sitt viperák, vagy szintén a rágcsálókra vadászó ólomszárnyú vasbeton háturulok repkedése volt látható, de ma reggel semmi mozgást nem tapasztalt. A Zőrhelye igen elhagyatottnak látszott, olyannak, mint ő maga volt. Porral borított őrállás, nemzetiszín trikolór címeres sorompóval. Más világ kezdődik onnan! Azon túl van az 50 kilométer zóna. Ott lő gyakorolt havi rendszerességgel a DENEMZETIADÁRDA hadtest. Még azokkal a régi típusú, 151-es sugárágyúkkal amelyekkel még 2049-ben indultak a Szíriusz felé a Csatahajók. A hetek, a hőshajók: ZÁLMOS, ZELŐD, ZOND, ZOND 2, ZÉTAS, ZAHUBA, ZÖHÖTÖM, fedélzetükön csupa harcos fanyárral, akiket FARKABERCIHADFI-nak neveztek. Szép fijúk is vótak nagyon! Snájdig und hercig megszólítás járt nekik, aztán a rang, és a név. Például ha Nagypityu FARKABERCIHADFI lett volna akkor Szőr Snájdig und Hercig Fanyarőr a Zőr Nagypityu lett volna a hivatalos megszólítása.
Nagypityu a Zőr, régi harcos, veterán volt már itt a határvidéken. Sokadik szezonját nyomta már itt le a Semmi Szélén. (Csak nem ült ott soha Szívem, de ez más történet, Szívem volt ugyanis Nagypityu titkos szerelme) Tudta a Zőr, a mai, az egy jó kis ünnepnap. Milyen nap is volt? Hát a Lólengő Lator Ribipünkösdjének napja, ami jó ünnep ugyan, de kicsist mindig kiszámíthatatlan is! Mert sokan ilyenkor járnak „újfegyverbelőni” aktusra. A tizenhetedik ilyen szolgálatban eltöltött nemzeti ünnepe volt ez. Ilyenkor egy gond szokott lenni. Mi az? Hát az a szomorú tény, hogy mindig akadnak valakik, akik tízszeresen túltolják az államilag engedélyezett, Mária Máriácska Hónalja virág gyantájának napi egy gramm hatóanyagát és megtriplázzák azt a feketepiacról hozzávásárolva az anyagot. Lévén gépnemzeti ünnep ez a Lólengő Lator Ribipünkösdjének napja, így ilyenkor még különadag is járt az igaz híveknek. Ha már el van szívva minimum 10 gramm gyanta, az már kérem a legjózanabbat is megbuggyanta! – ezt a mondást mindenki ismeri a BÚRA alatt. Aki ezt elfogyasztja, abban megindulnak a pokol ördögei! Ha arra rátöltenek még a havonta kiutalt Nemzeti Zitalból (azért Zital, mert a zelnök utolsó felsége bizonyos Zita nevű volt) – két meszely helyett négy meszely tiszta akóvitát, amint az szokott lenni az úri ficsúr hurálbátyám, kik csak kipcsak vezírke családok fiatalabbjainál elég gyakran újabban – akkor mindig balhé szokott lenni. Pláne itt. Annak a redvás Csillagtúli Junijónak határán! Ami visszanyomja a PAKSOKAT meg BÚRÁT nyomott a Zországra HONÚRA rá. Hogy cseszné meg Lőrincz Atya könnye a Zsorzszsorozsokat, meg a Migrinci-féléket! El kellett, hogy zárják AZVILÁGOT a Hazafélkellafal betonsávval! Még mi lenne itt, ha azok onnan csak úgy bejöhetnének.
Elgondolkodott Nagypityu. Hát hogyan is van ez? Miért kell ez? Miért van ő itt? Miért is kell neki itt lenni? Neki, a Nagypityunak, legjobb fijúnak! Itt, ebben az elátkozott Kumur megyében, ahol a semmit kell neki felivigyáznia? Ahol egykori szülőhelye, Badarháza mellett, Lapuljpusztán kénytelen még most is, majd 70 évesen, szolgálatban tölteni a napjait. Mióta is? Miért is? Ez a helyzet azóta van, mióta a családja HONÚ elhagyása után őt, Nagypityut büntetésből kirúgták a Hét Nagy Vezér Líceumból. Jaj de jó is volt ott! Amikor még azt tervezgette, kitanulja a Tejútsepregető – mauzóleum-karbantartó szakmát. Azt a szakmát csak a kiemelt fajtisztáknak tartották fenn! Milyen szép is lett volna, ha sikerül elvégeznie a líceumot! Régen még el tudta képzelni a jövőt is! Reggeli ki tudja hányadik Vittorió-imádat után néha kimenni a kis cirkálóval és egy fikarcnyit sepregetni a Tejúton. Aminek meghódítását Lőrincz atya tervezte és végeztette el a Vittorió-dinasztia megrendelésére. Igaz, csak Kumurig készült el a pálya, és bár eredetileg egészen a Szíriuszig tervezték a hódítást, de aztán valami miatt igazából nem sikeredett a dolog. Nemhogy teljesen, hanem úgy totál sehogy. Mert a Tejútig nem jutott el egy cirkáló sem. A BÚRA burkán se jutottak át. A sikertelenség hivatalos magyarázata szerint azért nem kellett eljutni a Szíriuszig, mert eleve amúgy is benne vagyunk, legalábbis lélekben. Ami félig igaz is, ha nagyon hinni akarunk benne. Meg nem is. Min csúszott el a dolog?
Minden a számításokon múlott. De azt mindenki tudja a Fanyárok földjén, hogy a sikertelenségért az a redvás Csillagtúli Junijó, az a hibás! Az ő gonosz hozzáállásuknak tudhatták be a kudarcot a Fanyár űrtörők! Mert ők a gaz nyugati matematikusok ott abban a junijóban olyan rendes fényévekben számolták ki a távolságot a golyóbisunk meg a Szíriusz közt. Pontosan 8,611 fényévet. Annyival kellett volna menni a Zűranyahajóknak. De a miénk fajta tudósok szerint nincsen is olyan, hogy fényév! Az egy nagy marhaság! Mert ugye nálunk másképpen vannak a dolgok. Bezzeg HONÚBAN más a mérték! Ott a fránya zűrhajó sebességét úgy határozták meg, hogy bevezették a „Lőrinczatya saját szempillantása alatt milyen messzire gondol” egységet. Saját kozmikus sebességés távolságként.
Hogy Lőrinczatya saját szempillantása alatt milyen messzire gondol? Hát ő igen nagyot tudott gondolni! Azt hitte, hogy ha egy másodperc alatt sokat keres, akkor ugyanez érvényes a sebességre, távolságra és időre. Így felállította az egy Lőrinczatya szempillantása alatt akkorát gondolok, amekkorát akarok mértékegységet. Ami lehetett volna sok is. Az volt a baj, mint kiderült, hogy ez csak egy tyúklépés per másodperc. Azzal a sebességgel hiába is lőtték ki a Vittórióról elnevezett hátrafelé is nyilazó zűrcsatahajókat, azzal nemigen lehetett eljutni még a Telihódig se! Hétmilliárd kilojoule energia – teljes Fanyarország akkori éves energiatermelésének felhasználás után az egy méter tizenhárom centi magasság elérése után lehuppant mind a hét miskulancia. Bele a porba. De nagyon! Nem is voltak ugyan nehezek ezek a zűrhajók amúgy, egy öszvéres kocsin el lehetett vontatni minden roncsot a baleset után. De ezzel elstartolni? Eljutni a Tejútig? Netán a Tannhauser kapuig! Hát, na! Így volt, így esett. Kipróbálták. Nem ment. De nem ám! Azért tudja ezt a Nagypityu, mert ott volt a nagy eseményen. Mint a Zőrség tagja a kilövőnél. Még a bajsza is megperzselődött. Hát így. Nagy letolás volt aznap este. Haj, pedig ha sikerült volna, ha az a hét zűrcsatahajó elment volna, ha ő a Hét Nagy Vezér Líceumot elvégezte volna! Ha, ha, ha! Akkor lenne Havanna minden évben nyári vakáció helye! Az lenne. Vagy mi. Mégse lett. Máig sokszor bántja is Nagypityut ez balsikeres élete. Mégis, milyen jó lett volna, csak úgy kint tölteni egy hónapocskát sepregetéssel a Tejúton! Ott mindig van csillagközi por, fagyott gázok, azokból nagy nyomáson titokzatosan szép ékköveket lehet kiégetni, 3 D nyomtatóba szorítva a gázt. Aztán itthon meg havi váltásként a nagy hérosz, Első Nagypockos Zsebhoki Vittorió de Csutka de Al aranyozott futball-labda alakú mauzóleumánál lehetett volna szolgálatban. Ott sok munka nem volt, csak legfeljebb napi kétórányi. Semmi komoly, csak karbantartani kellett a régi „párlatmenti” beszédeket és dakota közmondásokat sugárzó fonyográfikus gépzajodákat. Az egész karbantartás abból állt, hogy néha mangalicazsíros paprikarémmel meg kellett kenni kicsit a fonyográfikus gépzajodák kakassarkantyúból faraghott főtengelyeit, hogy akadálytalanul szórhassák tovább az éterbe a lecsó, a kolbász és szalonnaszagú beszédeket. Meg lesepreni a pókhálót olykor a kivetítőn, amelyen Első Nagypockos Zsebhoki Vittorió de Csutka de Al ormótlan alakját lehetett látni hatalmas futballkapu előtt, amint roggyant öltönynadrágban sima gólpasszt ad Puskás Öcsinek valami Csillagtúli Junijóból kirúgott Segpírföldje ország ellen, a világraszóló nagy meccsen! Ezzel a góllal nyer a Fanyar válogatott 6:0 arányban. Valóságban ilyen gólpassz sose volt, de ha volt valóban is egy megszépítő 6:0, az mindent elbírt a Fanyarok történelmében. Igaz akkor még nem Első Nagypockos Zsebhoki Vittorió de Csutka de Al, hanem Rottermanókopaszfejdekitolvelehruscsov volt a nemzeti főgóré, aki a maga idejében sokakat kivégeztetett csupán azért, mert nem bírták a focit. A következő néhány ezer évben a kipcsakcsittcsak hunutódok minden kudarc után ezt az egykori sikert nyomatták ezerrel, mint nyugtató placebót. Éjjel nappal. A 6:0 végül az IT szakembereknek a jóvoltából egy labdarúgósikereket elképzeltető, egyéni rákapcsolódású, véletlenül se soros, hanem párhuzamos bekötéssel működő kéjprogram lett. Amit csak ezen a szent helyen, STÁDIUM-ban lehetett használni. Nem akármiféle hatással bírt! Kielégülést okozott, teljes mértékűt, de a gyengébb lelkűek egyenes eksztázisba jöttek tőle. Ott Első Nagypockos Zsebhoki Vittorió de Csutka de Al futball-labda alakú mauzóleumánál volt a legjobb szórása a kéjprogramnak a STÁDIUM területén. Jártak is sűrűn oda a népek. Olyan ria-ria-riázás volt néha, hogy csak, na! De szép is lett volna, ha így sikerül az élete! Gondtalan, nyugalom, béke! Ehhez kijárt volna bizonyos Talpnyalászati továbbképzés, majd néhány év után a szolgálati négy hajtóműs Toljukmeg vagy Huzzukbe vagy a legújabb nevén Huzzukki autó modell, meg saját konyhai atomtemető, kis kerti ciklotron, lézercéllövölde, dupla méretű, totál kényelmi beosztású betonjurta. Hajjaj! Ehhez további jó viselkedésért kiutalhattak volna még akár egy gépkiverkiberkisasszonyt is! Esetleg, ha nagyon-nagyon jól viselkedett volna és génállományát folytatásra méltónak találják, akkor valódi asszonyt is láthatott volna Nagypityu. Ha akkor el nem romlik minden. Sőt, nemzetelletés céljára felajánlhatta volna minden tökéjét. Netán nem is egy, hanem több gyerekekre is kaphatott volna kiutalást, jó vérvonala miatt! Mert arról a vérvonalról, arról biztosan tudta azt, hogy az rendben. Hiszen őshunungurkipcsakkirgizazeriturk vér folyt az ereiben. Abból meg kevés van igazi! De mindez? Kútba veszett. Hogy miért? A kurva csont meg a nyeremény miatt, amitől kivándoroltak a többiek. Így büntetésnek ez maradt. Ez a nyomorult szolgálat. A kivándorolt családja miatti szenvedés. Félszázada már ennek. Akkor volt az, a Bodri-csodacsont-kilövéskor! Az utolsó hivatalos és rendkívüli kivándorolásra való lehetőségkor. Amit az anyja nyert el. Kilőtték a Bodrit! Bodrikám! Kiskutyám. A csodacsontért kapott pénzen meg HONÚ-elhagyást követtek el. Igaz szinte hivatalosan, de elmentek. HONÚTALANOK lettek! Minden baja emiatt van neki! Mennyi mindent meg kellett neki élni és menyi mindent el kellett neki szenvedni! Nem elég, hogy nem lett Tejút-sepregető – mauzóleum-karbantartó, még a családját is elvesztette. Sorba jöttek a rossz idők. Vesztes hadba sorozták be. Ez volt még csak a világszégyene dolog számára! Most volt ez, nemrégiben. Amikor 218-ik Vittorió de Csutka de Al az El Ne Csihadj Mán Magor jelszóval elindított HONÚ-foglalása borzalmas bukás, irdatlan pofára esés, totál sikertelenség, veszteseket fogadó tömegsír lett. Csak a csapatszellem keringett e sír felett. Meg a vesztes csata utáni kesernyés lézerégést mutató füst. Mégpedig azért következett be a bukás, mert a Nagy HONÚ-foglalás logisztikai vezetője Bönde Kundabundalesőkutató Csuba tábornok, a hadszíntéri események idején folyamatosan fordítva nézett bele a távcsőbe. Eleinte le se vette a védősapkát azokról, csak mikor szólt, hogy setét van urak, hun a had? – na, akkor a szárnyas segédei szóltak neki, hogy tévedni tetszik, nem éjszakai gyakorlat van, hanem fent maradt a gukkeron a dekli. Akkor arra mordult egyet ez a Bönde Kundabundalesőkutató Csuba és levetette a deklit a végéről. Akkor meg direkt megfordította, mert úgy érezte, hogy márpedig vele nem lehet kitolni senkinek és semminek, nála úgy kell lenni a dolgoknak, ahogy ő akarja! Mit neki fizika! Ha Lőrincz atya szempillantása alatti gondolata számított sebességnek, akkor a távolság mért ne lehetett volna szerinte közelség? A harci feladatokat végző csapatok mozgását a helyszíni távkibálon is direkt visszafelé játszva nézte meg a parancsnoki sátorban. Mivel így csapatait vesztesnek látta, visszatolatásnak a támadást, s mivel a gukkerban egyre kisebbnek látta hunvédjeit, két-három meszely akóvita gyors elfogyasztása után kiadta az önmegsemmisítő parancsot az összes harci jármű gépagyának. Azok meg a program szerint önmegsemmisítettek. Ő pedig – míg az események zajlottak – bőszen kutyázott a megfigyelés ideje alatt. Kutyázás alatt értendő szolgálati három D kapcsolat létesítése a Luvnya Alhadosztály beosztott Lovecicababájával saját végtag által. Az akkoriban igen elterjedt Lólengő Latorok Ribipünkösdi szertartása szerint. Azaz pontos hadászati leírás szerint „adj neki háturulkutyumód” állásban szaporán böködte a nőnemű egyedet. Közben hangosan megnyilvánulva, azaz: Huj-hujozva! Kokoska porral vegyített Mária Máriácska Hónalja virágjának gyantás kivonatát használva szív derengetőnek. Intravénásan beadott hercsikét, tiszta szilvaszeszben oldva. Jó bizony az ilyesmi! Ez csak parancsnokoknak jár ki ám, nagy ritkán a Falagkereszttel együtt is adnak egy ilyen szolgálati kapcsolatlétesítésre félórás kiutalást meg egy olyan adag akóvitát is. Igen vágyott volna ilyesmire Nagypityu is, bár valójában azt se tudta, mivel járt volna ez a dolog. Visszatérve még a hadászati eseményekre, mivel azt hitte Bönde, amit hitt, az egész Csihadj Mán Magor jelszóval elindított Hunfuglalás-hadművelet összeomlott. Jó bajtársak ezrei olvadtak egybe egy pillanat alatt a harci járművükkel. Az El Ne Csihadj Mán Magor jelszóval elindított HONÚ-foglalása logisztikai központját vezető Bönde Kundabundalesőkutató Csuba tábornok látva tévedését egy halk pardonnal lelépett, dezertet állt, ahogy mondani szokás. De hogy miként kell desszertként, azaz csokoládéban állni, ezt sose tudta meg Nagypityu. Azt suttogták még az események után sokáig, hogy Bönde Kundabundalesőkutató Csuba a redvás Csillagtúli Junijónak nyugati felében tengeti életét. Abból, hogy eladta a harci nátha és a huj-hujozás titkos leírását és módszertanát a redves Csillagtúli Junijónak! Amúgy nem kapott érte sokat. Csak naponta egyszer engedhet meg magának osztrigát, azt is csak tízóraira, és nem ihat mást hozzá, mint ruszpezsgőt. Úgy szenved ettől, hogy az csuda! Az a buta önmegsemmisítési parancs tette be végleg a vaskaput a Győző isten által felkent kerálnak is. A veszteség miatt 218-ik Vittorió de Csutka de Al elvesztette minden tekintélyét. Fellázadt ellene a népe, az Antivittorióistákkal az élen lázadás tört ki, ennek vezére bizonyos Túrkánferk (egyesek Gyúr Sand Ferrnek mondják e nevet) volt, aki egy ősrégi könyvben olvasott detronizáló szokás szerint 218-ik Vittorió de Csutka de Al őfelségét nemes egyszerűséggel kidobatta a palotává átalakított Karmoló kolostor legfelső emeletének egyik ablakán. Ekkor kezdődött az Zújliberalizűrzavar kora. Mikor nyakát szegte az uralkodó, akkor Főpapját, Húsfaragó Laurentiust vaskampóra akasztották, mint a jóféle sertéscombot (olyat már ezer év óta nem látott a magyar) és ilyen módon felfüggesztve – lehűtve persze és abszolút higiénikusan fóliázva – körbehordozták az egész országban. Nyakában egy táblával: Íme, így jár az, akinek nem érte meg lehajolni egy Deákigazolványért, mert másodpercenként kétszer annyit keresett. (Deákigazolványnak értendő valami akkoriban állandóan romló értékű papírdarabot, bankjegyet értettek, aminek korábban egészen tisztességes fizetőértéke volt. Jóval korábban persze!) Való igaz, tényleg annyit keresett Húsfaragó Laurentius, a kerál jóvoltából, hogy egyet pislantott jobbra, már volt neki egy dzsipre való pénze, ha meg egyet balra, akkor egy kisebb betonjurta értéke csilingelt rá a számlájára. Már ez is mind egyre megy, vége van neki is már! Szóljunk a továbbiakról. Mert ami aztán a lázadásokkal rászakadt a betonjurták csóró népére, azt senki nem kívánja még a redvás Csillagtúli Junijóban lakó idegenyeknek se! Széthullott a Fanyar Nagybirodalom. Csak valami nyomorított kisbirodalom maradt meg úgy 90 ezer négyzetkilométer, formára hasonlatos sok ezer éve nem látott valódi rántott húsra. Azt is elhozták a változások, hogy óhamis nyelv helyett újhazugul kellett beszélni, de nem volt kodifikálódott nyelv. Hát hol huncutul hol magosrul beszéltek a népek. Teljes Brancsoskodás, azaz Semminincs, ami volt korábban, a néhai ország helyén alakult ki. Eljöttek megint azok a napok is, amikor már hiába akart csak egy kicsit rákapcsolni az ionsütőre a nép, hogy azon gyorsabban süljön a Birodalmi Főétel – azaz a műhúsos paprikás rémszarvaskolbász – nem volt semmi étel, nemhogy kolbász! Erősen zavaros idők uralkodnak azóta is. Ugyan visszaállt Vittorió de Csutka de Al tisztelete, de már korántsem akkor módon, mint fénykorában. Nem szól már a híres vers se naponta a távkibálban: „A Fanyar név megint, s gép lesz!” Csak valami olyasmi szól, hogy a sör közelében hányok, körbehánynak jó fanyárok, körbehánynak jó fanyárok s gloszszák! De hogy ennek mi értelme van, azt senki nem is tudja!
Amikor ott állt Nagypityu a semmi szélén, éppen megkezdődött a Hemzseghetsznemzettest megszaggató legeslegnagyobb hármas, azaz Triányonátok: a Fanyaroknak Kimenetele, a Fanyarok Bhután és a Fanyarok Fanyarodása korszak. Melyekhez hasonló léptékkel mérhető cselekedetsor talán az egykori Fanyarok Bejövetele lehetett. Ám akkor nem volt Bhután, és nem volt Fanyarodás, azok jó idők valának la. Anno jó 2073 évvel ezelőtt. Ha jól számol a digitális zsebszámkütyü. Amely legújabban, már csak a zsebet számolhatja, mást nem is. Ha a zseb üres, nincs is más dolga.
Az ám, a Nagypityu! Mert hogy vele mi van most, az itt a lényeg. Akire ez bukott El Ne Csihadj Mán Magor jelszóval elindított HONÚ-foglalása ige nagy beés kihatással bírt. Meg az egész vidékre. Nagypityu szeretett Kumur megyéjére különösen súlyos hatással volt. A bányabanya léglesújtó régi helyzethez hasonló ez – ezalatt értsd a totális nagy semmit – a vidék ekkor lett átminősítve migrinctranzités pufferzóna-övezetnek. AZVILÁG-ról, a BÚRA túli világról alig volt valami értesülés. Csak azok lestek el olykor apróságokat, akik nem itt laktak, azok is műhóddal fogták be a kinti jeleket. Ezen az elveszett vidéken műhódok se voltak. Ahol Nagypityunak a szolgálati helye van most éppen. Márpedig súlyos létsorosa ellenére jó ember maradt Nagypityu. Soha nem lődözött lézersugárral a betonfalóka egerekre, vagy a rágcsálókat kergető sitt viperákra, vagy szintén a rágcsálókra vadászó ólomszárnyú vasbeton háturulokra, amelyek éjszaka suhogtak át a táj felett félelmetes ropogással.
Ez a jó ember, ez a Nagypityu látta már, ez a mai ünnepi nap vacak lesz! Igaz, aki itt szolgál, annak mikor lehet jó napja? Bizony soha! Nézte hát a zsebtávkibálján a Padra Ment drága épületét, meg az azt védő Búracitynyestduda szélét, ellátva a redvás Csillagtúli Junijóig futó gépnemzeti érdekből felhúzott Hazafélfalra. Annak az itteni nyugati kapujára így délután egykor kissé halványan sütött a bágyadt nap, a klímakatasztrófa utáni beállított mértékegységek szerint 8-as szürkefényességgel, ami egykor pirkadatnak megfelelő fényerő volt. Azaz inkább félhomály, mint fény, de hát még ez is jobb a semminél. Tele vala a légtér porral, gázzal, füsttel. Ebbe bámult bele Nagypityu, ebbe a szemfájdító semmibe. A Fanyar táj fanyar ecsettel. Bámult ő az Ittenke (régen hozzá imádkoztak a Fanyarok) által megfestett messzeségébe. Egyszerre csak a por és koromfelhőkön át bukdácsoló szélben egy fürge jármű mozgására lett figyelmes. Lézervetőjét azonnal élesítette volna, de nem ment. Mert hát le volt az merülve, mint Rómeó a kriptában. Ilyenről méglíceumi korában olvasott Nagypityu. Aki látva a kialakuló helyzetet, inkább nem szólt bele a harci összeköttetést szolgáló Megatarlósofonba se. Ez volt a hivatalos neve a kommunikációs eszköznek, no! Megatarlósofon! Közelre lehetett vele kibálni, távolba csak recsegett, de azt igen félelmetesen. Még kivárt. Ha csak Bodri-csontporra vagy elvásott emlékekre vadászók autója az, akkor azok úgyis engedéllyel mászkálnak itt. Ha meg azok a bungók, akikre gondolt? Akkor balhéj lesz úgyis-úgyis. Az autó márkájából ítélve – mely Fanyar gyártmányú Huzzukki dzsip volt – úgy vélte, ezek az errefelé csatangolók biztosan a Húsfaragó Laurentius hívei lehetnek. Ők az egykori Tekergő Eszme Kántorai leszerelt és errefelé álladóan elcsavargó, kivetkezett kommandósai. Akikkel nem jó kukoricázni. Fiatalok, mind azok, alig 40 évesek, ő meg már 70 múlt. Jó kajákat esznek, van napi négy óra tiszta oxigénes pihenőjük. Sokkal jobb, junijóból becsempészett hárompontos lézervetőjük van, ráadásul biztosan fel is van az jól töltve, nem úgy, mint az övé. Olyan vagányak ezek a bungók, hogy magától az ördögtől se félnek. Mostanában éppen azt hallani, Túrkán (egyesek Gyúr Sannak mondják e nevet) hívei lettek, igazi arany jevroflorin pénzért! No de pénzért mindenki azt hisz, amit hinni szeretne. Bár az is kérdés, a florin mennyit ér, mert ha rossz az árfolyama a redvás Csillagtúli Junijó jevrójával szemben, akkor az a régi papundekliből préselt DRABANTH márkájú kis harci jármű kell annak a florinmennyiségnek az elszállításához, amivel egy ebédet kifizet az ember a Csillagtúli Junijó határán lévő MOTORAKETOMOLOKOVODKÁHOZ csárdában. Ezeknek a fickóknak könnyű létezni! Neki? Ha csak egy hétig lehetne neki napi egyórás oxigénen pihenője, mit nem adna érte! Az lenne a jó ám csak! Napi négy órás? Az már maga az álom!
Látva az érkezőket így gondolkodott Nagypityu: – Hej, ha igaz Lefenték volnának, akkor közibük is állnék! Van a világon annyi arany jevroflorin, amennyiért igen! Bizony mondom, hazát árulnék! Van az a pénz, amié el is adnám! Pláne, hogy egy hete rám se nézett a parancsnokság, a lézervetőmet is magam töltöm napok óta, hamis meg feltört kóddal, de már az se enged mennyei áramhoz. Ételem 50 évig elég lenne, ha itt kellene maradni. De milyen étel? Műhús, proteinrúd, instant víz, gulyáskonzerv esszencia, PÓTTIBICSOKI, rengeteg műanyag Rúdó Tudi. De minek ez? Kajával hogyan és mit is védek meg? Mit őrzök itt? Vén harcos vagyok, akit idevezényeltek, nemrég volt ennek 50 éve. Félszázad telt el a Kilövésnek ideje óta, s utána drága jó család mind eltávozott. Bodri jóvoltából. Jutott szent csont, Bodri jól elkapta kilövéskor, na, azzal aztán kifizették a junijós útlevelet, még évekig kitarthatott a vagyonka, ha átváltották jevróra, de meg lehetett abból élni. Akkor még ki lehetett hivatalosan is menni. De jó is volt. A drága mama! Tán százéves, ha él. Kispityu! Ma már meglett ember, ha él. Nagyapa, Nagyöreg Pesta, rég meghalhatott, hiszen már akkor vén volt, majd 80 éves. Kisöreg Pityu, ugyan él-e még? Biztos megmaradt a vén bitang, mert a szesz eltartósít mindent! Haj-haj! Fáradt vén határvadász. Itt a semmi partján. Pufferzónai kiküldetésben. Utoljára fél éve hallottam emberi hangot. Csak a keráli távkibál meg a távkivet műsora fogható, de ott ugyanaz megy! A Padra Ment gurultáj gyűlései. – így szomorkodott Nagypityu, míg közel nem ért a Huzzukki dzsip. Egyre sötétebb kezdett lenni, a mérőcuccosok gázálarc viselését ajánlották, automatikusan készenléti állapotba helyezve a lélegeztető kabint, amit amúgy is kellett naponta használni, oxigénkezelésre. Homokvihar, azaz szúrja, népies nevén Szemedkiszúrja közeledett Búracitypestbuda felől, ami igen hevesnek látszott, és itt szokott nekicsapódni a redvás Csillagtúli Junijóig futó Hazafélfalnak. Napokig nem lehet az orrod se kidugni olyankor. Csak fekszel a földalatti bunkeróvóban, és várod a jobb időt. Olyankor még a távkibálba is úgy kell köszönni, hogy jobb időt! Ha ezek most megölnek, jó lesz úgy is. Így gondolkodott Nagypityu. Aki ebben a pillanatban eldőlt oxigénhiány miatt. Félóra múlva tért magához. Körben bíborosan ragyogott a BÚRA, ami elválasztott AZVILÁGOT a Hazafélkellafal betonsávval HONÚ-tól. – Sehol senki, sehol semmi! Oxigénhiányos rémálom volt minden! – konstatálta a vén harcos. Letette a sugárvetőjét, levette a sisakját, és hagyta, hogy a 100 ezer sievertnyi sugárzás néhány másodperc alatt porrá bontsa az arcát. Emlékeivel együtt. Hogy jó volt lenni! Még így is…
Közreadja: Szászi Zoltán