Tsúszó Sándor versei (Közreadja: Csillag Lajos)

fotók: Ryszardl70 és Hepp Ildikó

 

Nyeherák

– töredékversek –

 

[…]

Már egy ideje nem teremtek,
Se folyót, se erdőt, se hegyeket.
Ujjaim között a rendszer megtörik,
tenyerem mentén enyhül a sodrás,
bordáim között nem süvít a szél.

Hordalékcsontjaimat leteszi lassan a víz,
szemeimnél apró kavicsok, kagylóhéjak rakódnak le.
Mellettem egy lomblevelűből egy ménes nő ki épp,
és én pedig befogom mögé vágyaim.

Nem nézek magamra le, úgyis tudom,
hogy arcomon az orr nem az én orrom.
Az ajkak nem az én ajkaim.
A szemek nem az én szemeim.

 

[…]

Egy mély levegő, és mellkasomon az erdő megfeszül,
te kilépsz a fák mögül,
kitárt karjaid fesztávolsága a törzsekig ér:
Időnként ez a legrövidebb út két égitest között.

Apró karcolásokat fedezel fel,
végigsimítod a combokat, hasfalat, a melleket,
ujjaiddal egyenként a nyakcsigolyákat is kitapogatod,
hogy friss sebeket találhass magadon.

Fürkészel,
szúrások és vágások után kutatsz,
hátha rejtőzik bennük még valami,
repedésekre számítasz a hajlatokban,
rejtett zsebekre a nyílások mögött.

 

[…]

Teherkocsik érkeznek, megrakva emberi ürülékkel,
eléjük sünök, nyulak, rókák, vadkanok, borzak
és dámvadak lépnek ki az útra.
Szemük tegnap még neutroncsillag volt,
Ma elnyelik a rájuk vetülő fényt.

Keresztülhúzzák a teremtés számításait,
a becsapódódás előtti pillanatban pedig
kihátrál minden az elüszkösödött létezés alól.

Bíbor paraván mögé bújnak mind az állatok,
néha kilesnek félve,
hátha sosem kerül sor az itatásra.
Te balról érkezel átszökellve az aknémezőt
s megállsz középen,
benned valahol rejtett odúban egy állat kölykezik
és megszüli a mostoha időt.

 

[…]

Hogy ketten maradtunk,
még nem jelenti a magány végét.
Itt maradt a nyakunkon megannyi magyarázat a létezésre, az ürességre, a női és férfi orgazmus közti különbségekre,
az orgazmus utáni ismételt ürességre.
Mindet megírták,
megírták sokadszora is,
Összehordta mindet a szél az ajtónk előtt,
te meg nem győzted összesöpörni.
Azt mondtad, ha még egy verset kell olvasnod
az ürességről, lenyúzod a bőröd és elköltözöl tőlem.
Mintha bárki is felelős lehetne azért, hogy
léteznek költők.
Nem találjuk azokat az anyákat,
akik a költőket szülték, nem találjuk az anyákhoz
tartozó apákat sem.
Állítólag mélyen rejtőznek a föld alatt,
de erre nincs tényleges bizonyíték.
Csupán lábjegyzetek maradtak utánuk
az üres papírokon.
Másnap nem érkezik magyarázat,
nem tudunk meg semmit sem többé az elélvezésről,
és persze az eltűnt apáknak sincs nyoma.
Talán fellélegezhetünk egy időre, gondolom,
de a harmadik napon a bőröd a kedvenc
foteledre terítve találom meg.
Nem láthatta senki, ahogy részeid
szétszóródnak a légkörben.
„Talán egy meghibásodott hajtómű az oka” –
írná ezt egy költő,
hiszen elvégre mindenre van magyarázat.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/5-ös lapszámában.

 

 

 

Csillag Lajos (1990, Vágsellye)

Író, költő, grafikus, szerkesztő.