Pápay Szandra: „Nem lesz könnyebb, se nehezebb”

Géczi János Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című könyvéről

Ha az olvasó egy Géczi-verseskötetet tart a kezében, már a könyv kinyitása előtt is teljes bizonyossággal tudhatja, miféle anyaggal áll szemben. Ez a bizonyosság azonban rögtön a kétségek közé vezet mindenféle olvasói szándékot. Géczi János verseire – hasonlóan más műfajban alkotott műveihez – jellemző a kultúrtörténeti, nyelvfilozófiai, episztemológiai kérdésfelvetések művészi formába rejtése; szimbolikus és köznapi játékos ütköztetése; s mellette a költészeti hagyománystruktúrák ironikus újraértelmezése. Mindezek alapvető kérdésiránya többnyire a kifejezhetőség és megértés problémája körül próbál artikulálódni, „szétfoszlik a történet / s ki a mondatok révén körvonalazta magát.” (Ipari táj, véletlennel, 85.)

Ez a széttartó, önmagát is folytonosan megkérdőjelező költői intencionáltság nem teszi egyszerűvé a mindenkori olvasó dolgát; persze ki is várna könnyű esti olvasmányt egy modern polihisztortól. A legújabb, Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral verseskötet már címével sem hazudtolja meg előzetes elvárásainkat.

Számos bibliai utalás található a kötetben, de a szövegeket olvasva úgy tűnik, hogy a valláselemek átemelése is inkább egy kulturális tér-idő játék részeként működik, nem pedig ténylegesen saját jelentésükbe visszacsatoló konkrét szimbólumokként vannak jelen. A gyakorlott Géczi-olvasót tehát nem nyugtatja meg tévesen a tudat, hogy megtalálta az e szövegek megértéséhez szükséges kulcsot. Talán nem véletlenül van három olyan konkrét bibliai kép egymás mellé helyezve a címben, melyek a Bibliában egy történeti sor részeként egymást követve, nem szimultán vannak jelen: Mária Jézussal, Mária édesanyja egy generációval feljebb, illetve a szamár, aki vissza-visszatérő – és így időtlen – figurája a bibliai történeteknek.

A koherencia látszatát megteremtő szimbólumokat rendre felülírja az utalásrendszer szerteágazó jellege. A bibliai, kultúr- és társadalomtörténeti elemek halmozása olyan sűrű rétegeket hoz létre már egy-egy versen belül is, ami újra és újrakonstruálja saját jelentésvilágát. Így válik ironikussá a magát ciklusokra bontó kötetstruktúra is. A cetről cikluscímadó versében a jelentéslehetőségek egymásra rakódása, kiürítése és újrafeltöltése poétikai problémaként van jelen: „Milyen, aminek a gyomrára / bízhatom magam, miféle szent, aki / savjába zuhan s abba mártva fogan?”; „…mígnem a végtelen / óceán nem lesz tisztára vakart, / újból lesimított palimpszeszt.” (A cetről, 35–36.)

A 2016-ban megjelent Törek és az azt követő 2018-as Sziget kötetek folytatásaként is tekinthetünk a jelen könyvre. Előbbihez főleg struktúrájával, a töredékességgel és a széttartó, majd összekapcsolódó jelentéselemek játékával kapcsolódik. Míg utóbbiból mintha a mitikus és vallási utalásrendszer játékait és az emlékezés pozicionáltságát örökítené át. A colentumi mozaik című vers kicsit mindkettőt megidézi: „Mögüled vetülnek eléd / a hullámokról vetett fénypálcák, / ujjakként rá-rámutatva / az összehordott törmelékre.” (A colentumi mozaik, 39.)

A jelentésre mint mozaikokból összerakható, de ugyanígy szét is bontható, nem állandó lényegiségként tekint a szöveg; így önmagát is ebben a meghatározhatatlan létállapotban tudja csak felépíteni. A vers – akárcsak a kötet – látszatra ellentmondásos motiváltsága kettős: egyszerre tár elénk egy követhető formai és jelentésstruktúrát a víz szinte már közhelyesnek mondható képével. Formailag a hullámzás a vissza-visszatérő, de máshogyan elválasztott verssorokban érhető tetten, tartalmilag pedig az emlékezés és történetiség jelentésrétegeinek aktivizálásával. Mégis rögtön megfosztja e metaforát a ráruházott képeséggel: „A vízmély nem emlékszik a jelenetre, / pedig arról tapasztalata egykor csakis neki volt.” (A colentumi mozaik, 40.)

Van egy késztetés a kötetben, ami a versírás – vagy éppen olvasás – aktusának jelen idejébe szeretne sűríteni anyagot, teret és időt. A címből és alapvetően a versek képiségéből egyből az (ikon)festmények egyidejűségére asszociálhatunk. Melyből hiányzik a szavak egymásutánjának időbelisége; ahol a dekódolás és megértés sokkal inkább szimultán módon valósul meg. Bár a kötet első részében a verscímek többsége egy-egy időben előre haladó évszám, a versek mégis az emlékezés pozíciójának egyneműségébe olvadnak: „Itt most tanul lenni / az idő, a tér, a sok dolog…” (1960, 14.) A világban eligazodni vágyó késztetés legalapvetőbb támaszpontjait kérdőjelezik meg sokszor a szövegek, létezésünk állandónak hitt koordinátarendszerét bontják atomjaira: „Hogy a megnevezhetetlen sarok a lakótoronyban, / ahol ismeretlen nyelvváltozatban él egy igeidő.” (1969, 16.)

Az örök paradoxont tárja újra elénk a kötet, amikor a nyelvi kifejezhetőség korlátait tematizálja egy lényegiségével a nyelvtől elválaszthatatlan entitás, a vers segítségével:

„Túl néhány írásjegyen, amelyek összeállnak a nevévé, / mi az, ami leginkább megőrzi őt, annak keresem / bizonyítékait.” (1973, 18.) Tudós költőkre jellemző ironikussággal halmoz sorra mítoszt, történelmet, köznapit és szimbolikust; s míg az olvasó belemerülne e jelentésrétegek hagymaszerű felfejtésébe, a szövegek rendre visszazökkentenek a babitsi igazságba, a mindenséget versbe kívánó költészet örök énhez kötöttségébe. „Sok tér és sok idő keveredésében / az a cselekmény nem válik valóra, amelynek / tulajdona vagyok. Nem futok egyetlen úton, / nem lesz belőlem egytömbű história.” (Az elmondható, 58.)

Mintha az olvasó felé is kettős elvárást támasztana a kötet. Egyrészt az olvasás során a folyamatosan újra- és újraalkotott jelentések, kulturális és szimbolikus elemek történetiségének tudatosítása történik meg; hogy lássuk, az adott vers miként sűrítené magába évezredek tapasztalatát. Másrészről mindezen tapasztalati horizont megalkotása után a felépített jelentéslehetőségek elengedése, mondhatni dekonstrukciója is cél. Emlékezés és felejtés kettőssége válik fontossá, mely a mindenkori jelen léttapasztalatának alapja: „Átjárja, ki-be jár a fény a lángba, / kitölti, ha nincs benn, / s kiüríti, ha benne lobog. / Ami létező, az felejtendő.” (A colentumi mozaik, 38.)

Bár a kötet nem tér ki konkrétan aktuálpolitikai kérdésekre, azt mégis nagyon pontosan érzékelteti velünk: történelmi létezésünk egyik tragédiája a régmúlt eszméinkbe vetett sziklaszilárd és felül sose vizsgált bizalom, mely háborúkat és zsarnokokat szül újra, miként a fülszöveg is némán figyelmeztet erre minket.

Múltunkba, történelmünkbe és nyelvünkbe zárnak alapigazságaink; kitörni belőle – ironikus módon – elfordulással és azonosulással sem lehet. Épp a kettő között ingázva, e tudatos tudattalanságban kell lebontani és újra felfedezni saját helyünk a világban; s keresni az eszközöket, melyek lehetővé teszik ezt. Ahogy a kötet egyik verse is utal rá: ami Jónásnak a cet, az nekünk a művészet – a vers; hogy elmerüljünk és újjászülessünk benne, általa. S ez a feladat, amit elénk tár a kötet, örök: valóban nem lesz könnyebb, se nehezebb.

(Budapest, Kalligram, 2020)