Vincze Richárd: Az interpretáció eticitása

Molnár Gábor Tamás Visszacsatolások című kötetéről

Legutóbbi, az Új Alföld Könyvek sorozat második darabjaként, Visszacsatolások: Irodalomértelmezés és reflexivitás címmel megjelenő komplex, az irodalomértelmezés történetének és elméletének dilemmáit számos irodalmi alkotás felől (is) mérlegelő kötetében Molnár Gábor Tamás eddigi tudományos irányultságának meghatározó aspektusaihoz fordul vissza, amelyeket egy, a monográfia és tanulmánykötet fogalmai között oszcilláló utalásrendszer keretében kapcsol össze. Egyrészről Molnár továbbviszi az interpretációelmélet és a reflexivitás korrelatív viszonyát kérdező (nem mellesleg a kötet strukturális vázát biztosító) problémahorizont felnyitásának motivációját, sőt a nyelvművészet metafikciós – a narratív retorika reflexív – komponenseinek vizsgálatát is olyan didaktikai-pedagógiai potenciállal rendelkező kontextusba ágyazza, amely gyakorlatorientált „szövegfeldolgozó technikáival” segítségül szolgálhat a professzionális olvasás elméleti megalapozásában. Másrészről pedig a fentebb említett reflexív komponens vizsgálatával

– vagyis azzal, hogy egy nyelvi struktúra miként szituálja önmagát, és ez hogyan vonatkoztatható vissza az interpretáció eljárásaira – kiterjeszti a mechanikus módszerek meghaladásában érdekelt értelmezés lehetőségfeltételeit, és így egy olyan, a szöveget lerohanó értelemstabilizációs mozzanatokon túli olvasás etikáját vázolja fel, amely képessé válhat az irodalom szingularitásának egyfajta igazságot tenni, annak újszerű konfigurációit pedig a másság alapviszonyában felmutatni. Ez az olvasói eticitás nem csupán az értelmezés helyesnek vélt módozatait (az olvasás feladatának hangsúlyozása, kontextusbővítés: filológiai, recepciótörténeti, elméleti, vagyis olyan szakmai apparátusok felhasználása, amelyek a látásmód, valamint az értelemezői horizont komplexitását szolgálják, de fogalmi rendszerükkel nem fedik el az irodalmi szöveg irodalmiságát) tárja fel, hanem az interpretáció feladatát a tanulással, az autodidaxissal állítja párhuzamos viszonyba. Másként mondva: a kreatív (legyen bármennyire is túltelített és a végletekig elhasznált fogalma a 21. századnak) irodalmi alkotás kreatív olvasásmódokat követel, amelyek egyfelől szintén egyfajta önreflexív hangoltsággal bírnak, miként képesek az irodalmi értelmezés elméletét ért kritikai szólamokat saját maguk rendszerébe beleírni. Másrészről pedig azt az egyensúlyi helyzetet is elérhetőnek tételezik, amely az intézményi feladatok által követelt kényszerek következtében sem iktatja ki a szövegre irányuló játékot, és nem szűkíti le – dogmatikus módokon – annak játékterét sem. Ennyiben azt, ami az olvasás egyfajta eticitását vagy annak dimenzióját adja, csupán az „etikus” olvasás „készlete” képes megalapozni úgy – mint Derek Attridge a Singularity of Literature című értelmezéstani szakkötetében feltételezi –, hogy az értelmezés stratégiái nem a szöveg tulajdonképpeni jelentésére vagy értelmére kérdeznek rá, hanem annak alapvető értelmezhetőségére.

Mindemellett ami a kötet strukturális és elméleti talapzatát biztosító első, kismonográfia terjedelmű (kb. 100 oldal tematikailag összefogott) szövegfejezete további fontos komponenseként vehető számba, amely a különböző irodalomelméleti iskolák (leginkább a hermeneutika, a dekonstrukció, a strukturalizmus és az amerikai Új Kritika, de fontos ellentételező pont a poszthermeneutikainak  vélt kortárs mediális kultúratudományok is) értelmező stratégiáit, történeti áttekintését gyűjti egybe. E rendszerező, a modern irodalomtudomány kialakulásainak történeti fázisait felmutató, valamint a befogadáselmélet kritikáit is reflexió tárgyává avató egység kettős belső logika szerint építkezik. Egyrészről a már fentebb említett értelmezői horizont növelését (az öntanítás dimenzióját feltételezve) központi pozícióba emelő stratégia motiválja, másrészről pedig olyan elméleti alapstruktúra (vagy inkább olvasói affinitás, hangoltság) megteremtését irányozza elő, amely képessé teszi az irodalmi alkotások értelmezőjét, hogy – az Iser által felvetett „tárgy” és „regiszter” vagyis az értelmezendő és értelmezett nyelv közötti különbséget – a határsáv (liminal space, az értelemképződés színtere) műveleti helyszínét a regiszter előítéleteit stabilizáló gyarmatosító folyamatoktól tehermentesítse, vagyis: szükségképpen a nyelvművészeti alkotások (és talán fontos lehet ez a különbségtevés) összetett kompozíciós szintjeit, poétikai-retorikai eljárásait a lezárhatatlanság és a rekurzív befogadás elméletével kell szembesítenie oly módon, hogy nem csupán a többszörös értelmezhetőség (Polyinterpretabilität) lehetőségfeltételeit rögzíti, hanem azok visszacsatolását is elvégzi egy konstans korrekciót kibontó folyamatban.

A kötet szerkezeti vázát megképző második jelentős egység a különféle irodalmi alkotások – lírai, epikai, drámai művek egyaránt – értelmezését, elemzését (kimozdítva azokat a csupán illusztratív funkciók vonzásából) viszi színre, mely elsősorban nem kánonképző, irodalomtörténeti pozíciókat mérlegelő stratégiákkal operál, hanem kiváltképp a nyelvi struktúrák szoros olvasás mentén kiépülő dilemmáit, poétikai-retorikai építkezésmódjaikat veszi számba, olykor jelentős eltéréseket felmutatva a recepciótörténet hagyományos, jelentéstulajdonításokat rögzítő eljárásai és a rekurzivitáson alapuló, az értelmezés határaival tisztában lévő interpretációk között. Éppen erre az ellentételes viszonyra mutathat rá Molnár Petőfi versének értelmezésével, miként ott is valamiféle történeti kontextualizációs nyomást érvényesítő (sőt gyakran ideológiakritikai vagy historista szólamokkal rendelkező) olvasásmódokkal szemben jut érvényre a szöveg performatív nyelvi funkciója és annak komplex tropológiai szerkezete. Ennyiben a Föltámadott a tenger lírai szerkezetét hangoló forradalmi potenciál annak a „mozgósító” retorikai funkciónak a következménye, mely szükségképpen elfedi a vers nyelvi létezőként való tárgyalásának eshetőségét, sőt azokat a belső dilemmákat is sikerülten elhárítja, amelyek performatív konfigurációival, temporális szerkezeteivel és a képek eldönthetetlen kiasztikus viszonyaival képesek volnának aláásni a versbeszéd recepciótörténetben rögzült felhajtó, felbujtó szólamerősségét. Valami egészen hasonló történésmód működik Oscar J. Brown The Snake (A kígyó) versbeszédének politikai indíttatású applikációja során is, mivel az esetében éppen egy aiszóposzi állatmese kettős metaforaátvitellel dolgozó jelentésazonosító stratégiája (ti. egyfajta circulus vitiosusként üzemel az állat/ember közötti határ destruálása, és közös(nek vélt) attribútumok egymásra vetítése) és annak kontextuális allegorézise (politikai viszonyokra való direkt rávetítése) fennakadás nélkül elfedi a költészeti alkotás hatását kialakító diffúz poétikai-retorikai alakzatok eljárásrendjét. Vagyis: a szöveg politikai kisajátításának – a Föltámadott a tenger forradalmi értelmezéséhez hasonlóan – egyfajta negatív eredményeként lehet számba venni azt a hatáskeltő mechanizmust, amely – az egyébként egészen gyenge rétori képességekkel megáldott Donald Trump szólamában – a jelentéstulajdonítás rögzítő pozícióját kijátszva aktuálpolitikai érvrendszereknek és ideologikus(nak vélt) tartalmak befogadását (a versstrófa több helyen említi a „take me in”, „fogadj be” kifejezést) motiválja.

A jelentéskonfigurációk rögzítésében érdekelt értelmezések horizontján túl lényegesnek tűnhet az olyan szöveg felmutatása, interpretációja is, melyek – a szilárd módszertan applikálhatóságát megkérdőjelezve – saját maguk nyelvi-retorikai működésmódjáról tesznek tanúbizonyságot, sőt e stratégiai eljárásokat önprezentatív módon végre is hajtják. Molnár itt voltaképpen két hosszabb fejezet keretében tárgyalja a modern költészet metapoétikus sémáit, stratégiai elveit, valamint az azokat felfejtő, elidőző és lassú olvasás nyomán kibomló – a gyors jelentésrögzítés szféráján túlmutató – állandó felülvizsgálaton alapuló eljárásokról is fontos állításokat tesz. Az említett fejezetek első – Az önértelmező költői szöveg és az ars poetica problémája a modernségben című – tanulmánya általánosabb értelemben a költői ars poetica népszerűsítő szakirodalmában megjelenő belső és külső jelentésköreiről ad számot, és ehhez kapcsolódva fejti fel a metapoétikusság és az előbb említett kódolt önreferencialitás mozzanata közötti feszültséggel teli viszonyt, és mutat rá számos magyar irodalmi alkotás önmagára visszavonatkoztató retorikai processzusaira (pl. Petőfi Sándor Dalaim, Kosztolányi Dezső Őszi reggeli, Paul Celan Ars poetica 62 stb.). Sőt e fejezet fontos elméleti és történeti adalékok megfontolására is késztet azáltal, hogy szignifikáns említéseket tesz az arte és poesia szembenálló, ugyanakkor kiasztikus viszonyt is megengedő fogalomtörténetéről, sőt az így értett belső (poesia, költői hang/szubjektum, tartalom) és külső (arte, elmélet, forma) pólusok megfordíthatóságát és egymásbajátszásának lehetőségét Arany János Vojtina arc poeticája értelmezéshorizontjában le is „teszteli”.

A kérdezésirányaiban megegyező, hasonló elméleti téteket mozgató két fejezet közül tehát a második, Wallace Stevens Of Modern Poetry című költeményét vizsgáló szövegegység azt a poétikai stratégiát mérlegeli, hogy vajon miként vonható bármely interpretációs aktus vonzásába egy olyan nyelvi produktum, amely eleve saját működésmódjait, poétikai-retorikai eljárásrendjeit mintegy az önértelmezés különféle aspektusaiban bontja ki. Molnár tanulmányának meglátásai szerint – az első, felületes befogadás után – a versbeszéd egyénítő, tematikai jegyeit egy alulpoetizált, prózai formaegységbe forduló strukturáltság szervezi, amelyet több oppozíciós struktúra (jelenbeliség/múltbeliség, statikusság/dinamikusság, írás/beszéd stb.) dialogikus viszonyának felismerése is alátámaszt. Azonban a rekurzív olvasásmód, az önprezentációs elvekre figyelő (a bejelentett verstézisek és azok létrehozásának folyamata között feszülő ellentéteket számba vevő) értelmezés folyamata voltaképpen azt mutathatja fel, hogy e lírai textus a maga ritmikai mozgékonyságával, szintaktikai összetettségével és izotópiás rendszerével éppen a közvetlen beszédszerűség illúzióját destruálja, sőt: mindezzel arra is felhívja a figyelmet, hogy a modern poétika mint tematikai egység nem tárgykörében kerül a versbeszéd horizontjába, hanem olyan poétika-retorikai effektusok halmazaként, amelyek voltaképpen a modern költészethez kapcsolódó karakterjellemzőket jelenetezik.

Elkerülhetetlennek látszik még egy – a mítosz recycling poétikáit kiaknázó és a nyelv lehetőséget mérlegelő – fejezetet közelebbi vizsgálat tárgyává tenni, mivel Molnár e szövegében (inkább a nyelvi erő és költői eljárások sokszínűsége miatt kapcsolható a fentebb említett, két metapoetikusságot felfejtő egységhez) lényegi megállapítások kapnak hangsúlyos pozíciót. Ilyen lényegi megállapítás, vagy pontosabban mondva elemzési irány Térey János Nibelung-lakóparkjában a drámai szerkezetek és a nyelvhasználati módok vizsgálata, mivel a mítoszi és a kortársi között húzódó szemiotikai viszony magában a beszédmód applikálásban is fontos szerepet játszik. E poétikus nyelvezet kettős viszonyban tételeződik, mivel egyfelől a hősi mítosz profanizációját (mítoszi események és hősök deheroizálása, mítoszi nevek helyett árucikkek neveinek felmutatása stb.) hajtja végre, másfelől pedig a dráma beszédmódját a regiszterek kontaminációjának kitéve mitizálja, és állítja feszültséggel teli viszonyba a köznapi és obszcén kifejezések használatával. Sőt e tanulmány nemcsak a költői nyelvfelfogásról és annak alkalmazásáról ad kiváló elemzést, hanem a kötet beszédmódját összetartó trópusokról is érdekes, megfontolandó – a drámai szöveg szerkezetét megvilágító – adalékokkal szolgál. Ideális példaként több, összefüggő elemet lehetne kiemelni: a körforgás képzete mint a pénzpiaci logikát érvényesítő mozgás feltétele összekapcsolva a versbeszédben megjelenő vérkeringés és elektronikus áramkörök működésével, a féreg mind biológiai, mind informatikai vagy nyelvi aspektusai (Hagen féreggé válása vagy éppen a költői nyelv elférgesedése) vagy az eredet mint mítoszi alapstruktúra az üzleti világban a stabil pozíció megalapozásával kerül azonos tropológiai viszonyba.

Mint ahogyan a fentebbi fejezetek komplexitásából is könnyedén kitűnik, Molnár Gábor Tamás Visszacsatolások című kötete fontos elméleti és történeti tétekkel bíró, jelentős vállalkozás. Egyaránt lényeges a magas közlőerővel és átgondolt, ökonomizmussal megalkotott teoretikus pozíciókat mérlegelő kismonográfia méretű „módszertani”, az értelmezéstan és reflexivitás kapcsolatát tárgyaló egység kiemelése, valamint az ehhez „hangoltságában” kapcsolódó műértelmező fejezetek szintén kiérlelt, remek értelmezői apparátusról és képességről tanúbizonyságot tevő meglátásainak értékelése. A kötet előszavában felvetett együtt-tanulás lehetősége – az olvasás eticitásával összekapcsolva – remek alkalom arra, hogy minden professzionális (és kevésbe professzionális) olvasó fegyelmezettebb és jobb értelmezővé válhasson.

(Új Alföld Könyvek, Debrecen, 2019)