Pápay Szandra: Művészet(s)értések/ Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna Termékeny félreértés – Productive misreadings című könyvéről

(Kritika)

Megszokott értelmező nézőpontjainkat alapjaiban megbolygató kötet jelent meg Termékeny félreértés címmel; ahol a szöveg nem primer jelentőként uralja az értelmezést, az illusztráció pedig nem a szöveget követő és értelmező entitásként van jelen. Irodalom és képzőművészet egymásba fonódása egy kezdet és vég nélküli groteszk; egymásból születő, és egymásba vesző művészi szimultaneitás; mely első körben minket is elbizonytalanít: vajon verseskötetet vagy egy képzőművészeti kiállítás albumát lapozzuk?

Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna kulturális párbeszédét mégsem lehet pusztán egyfajta posztavantgárd művészi performanszként értékelni, s az utóbbi évtizedek művészi mozgásai is inkább igazolják e határátlépések létjogosultságát. Az összehasonlító irodalomtudomány eredményei, a medialitást, transzkulturalitást és a többnyelvűség kérdését előtérbe helyező kutatások a kétezres évektől kezdve folyamatosan tematizálják az ehhez hasonló hibrid művészi formákat; így legalábbis nem állítható, hogy periférián létező jelenségről lenne szó.

Elsőre nehéz is eldönteni, hogy egy rendhagyó művészi forma próbál utat keresni az alapvetően sematikusan létező – művészeti ágak szerint többnyire szeparált – művészetértelmezési világunkban; avagy inkább épp egy olyan korjelenség tükre, reflexiója kíván lenni, melyben e művészi szimultaneitás már rég jelen van, és ideje nem rendhagyó jelzővel illetni; hanem valamiféle normatíva lehetőségét rejtő irányként értékelni.

Akár  a többféle kulturális formákat, nyelvet egyenértékűen működtető művészi produktumokat, akár e produktumok mögött lévő létrehozó szubjektumok egyenlő autoritását. A kötet problémaérzékenysége számos kérdést vet fel, vagy épp tart mozgásban: vajon megteremthető-e ez a kiegyenlítettség? A szöveg dominanciája megszüntethető-e? Felülírható-e azon értelmezési stratégiánk; miszerint előbb generálunk jelentést szavak, mondatok, mint színek és formák mögé? Vajon a bennünk leképződő jelentésnek feltétlenül szövegalapúnak kell-e lennie? Billenne-e a mérleg, ha a kötet lapjait egy kiállítás falain látnánk? Alapvetően az egész kötet mintha egy kortárs galéria lekicsinyített falait szimbolizálná.

A fülszöveg determinációja is e kettősséget ragadja meg: verseskötet vagy művészeti album, s a kötetet forgatva úgy tűnik, hogy inkább épp e meglévő művészetközlő formák közötti oszcillációval kell számolnunk.

A műnek nem célja saját magát pozicionálni; bár a fülszövegben a nyelveket, formákat, művészeti ágakat keverő, együttesen működtető jellege miatt rögtön a kísérleti jelzőt kapja. Azonban a kötet címe – Termékeny félreértés – mintha ironikusan, a címben lévő szókapcsolat szándékolt belső önellentmondásosságán túl, e kísérlet eredményét is előrevetítené. Megfordítja a dekonstrukció alapvetését: itt nem a megértés vonja maga után a nem-megértést; hanem e furcsa értelmen túli utópiában találjuk a megértés lehetőségét, vagy legalábbis ott kellene keresnünk: „az önkéntes vakok / olvasni kezdik a jeleket”1

A szándékoltan nem pontos és teljes, vagy épp eltolt angol fordítások; a szövegek egymásra montírozása; szöveg és kép dominanciát követelő harca mind-mind az értelemkeresést látszólag ellehetetlenítő aktusokként jelennek meg. E látszat-széttartásokból azonban a jelentések végtelen skáláján képes mozogni a kötet. Olykor az angol fordítás a következő lapon található. A lapozással így ironikusan egyszerre történik egy fizikai és egy szellemi fordítás. Erre az irányjátékra játszik rá továbbá a kötet a szövegek tényleges megfordításával, elforgatásával is.

Az irányváltás, elmozdulás késztetése már a kötetborítón szembetűnik. Az egyenesből elhajló emberszerű torzókép; a teret kijelölő vonalak görbítése; a félre szó képi megvalósulásaként működik.

Szövegileg rögtön az első vers tematizálja a kötet fő gondolatívét: „…a megvilágosodás / csak a tükröződések keltette félreértés…”2 Szembetűnő, hogy nem minden van átfordítva magyarról angolra; azt sugallja a kötet, hogy a fordítást a képekben is keressük. A tükröződés jelen esetben nem a jelek szimpla megismétlése lesz, s ehhez a munkához a percepciónak is igazodnia kell.

A második szövegrész utolsó gondolatától – mely nincs átfordítva angolra – egy vonal indul, mely a következő oldalon lévő fényekből és formákból komponált képbe tart, irányítja a tekintetet. Nehéz értelmezni az ilyen formán elénk tárt impulzusokat. Erősen szimbolikus és elvont a nyelv; alig köthető konkrét referenciához a kép. Az egymást követő jelek által kiadható értelem felvillan, majd elvész a következő asszociációs munkában. „Gyümölcsök a fán, / magok a gyümölcsben…”-szöveget egy embriószerű fényfolt követ, mely mintha visszhangként ismétlődne a képen, beékelve egy félmondat: „Hasonmásokat gyártanak.”3 A termékeny átörökítés igénye jelenik meg, s mintha ennek ellentétpárjaként állna előttünk a reprodukció kiüresített ismétléseinek lehetősége.

Ahogy kép és szöveg inkább teremtésként, és nem reprodukcióként akar működni, ugyanígy talán a jelentés sem kíván túl megragadható, szilárd entitásként jelen lenni – statikus, ismétlődő sémákba zárva létezni.

Egyből érezni azért, hogy a kötet nem csak játszik a szavakkal, formákkal. Reflektál arra is, hogy jelenkorunk kimeríthetetlenül zúdítja ránk a jeleket, melyek manapság nem jelentésekhez, hanem sok esetben ingerekhez köthetőek. Akár az internet képi, formai stimulációi, melyek reakciót, de nem értelmezést várnak el tőlünk.

„Adatóriások koporsóba szórják az emlékeket.” […] „De sokak szerint / ez csak takarózás a szóval, / és nincs már / a semmit feltöltő értelem, / hisz ha volna, / mégis hova menekülne / a szégyentől?”4

Egzisztenciális tétje a szövegeknek, hogy milyen módon fogható meg, adható, örökíthető tovább bármiféle esszenciája az értelemnek. Egyáltalán miféle értelmezhető lényegi sejlik föl e jelrengetegben. A szövegek erős utópisztikus jellege az időt és az emberi létezést is meghaladó közeget próbál teremteni. Kitágítva a fenti kérdéseket: marad-e bármi továbbörökíthető; illetve lesz-e bárki, aki azt megérti majd?

A digitalizáció fogalma válik hangsúlyossá formailag és tartalmilag is: „De ki érez majd bármit is nullákból és egyesekből?”5 A kötetbe került képek digitális grafikák; melyek sok helyen rá is játszanak megformáltságukkal a gépi szerkesztettségre. A kötetborító alján elmosva szerkesztésjelek találhatóak; a képszerkesztő programban az üres hely jelölésére használt szürke kockás háttér pedig visszatérő eleme a kötetben szereplő képeknek. Végső soron jelen kötet is egy digitális közegben folytatott párbeszéd, ahol kép és szöveg nem más, mint egyesek és nullák koreografált tánca. Ebbe a bináris rendbe olvadnak bele a kötet rendhagyó jellegét adó sajátosságok is: az angol és magyar nyelv, a kép és szöveg, alfa és omega, író és képzőművész. E kettősségek szinte allegóriává válnak az egyesekből és nullákból felépülő jelhálózatra reflektálva.

A – technikai értelemben vett – modern jelleg mellett erősen érezhető egyfajta szakralitás is a kötetben. Világi és szent – egy újabb egyes és nulla – feszül egymásnak. Könnyen felismerhető jegyek alapján egyből a keresztény szakralitáshoz kötjük e jeleket. A szövegből kirajzolt keresztet látunk, krisztusi történetelemekkel: „célozgatni a megváltásra” […] „kereszt keresztnek aljzata”6

Bár sokkal elvontabb teremtéstörténetet vagy épp eszkatológiát tár elénk. „Én vagyok a harmadik alak, / az isten és ember utáni hidegben / nekem már nincs mit teremtenem.”7  A kötet vége felé a teremtés lehetősége sokkal inkább egy visszavonássá, leépüléssé alakul át. Ahogy csökkennek az omegával jelölt visszafelé számozott oldalszámok, úgy kezdenek új értelemmel telítődni a kötet negatív terei is. Az Ω 17. oldalára a kötet elején található egyik oldal kicsinyített mása kerül, kereszttel áthúzva. A törlés is értelmezésre váró jelként, teremtő potenciálként artikulálódik: „Nem ellentéte életnek törlés, / már nem jelképe a halálnak,”8

Az értelmezés mint jelek egyszerű dekódolása önmagában pusztán reprodukció, a valódi jelentésteremtésben lennie kell valami többnek vagy épp másnak; s mintha ebben rejlene a teremtő munkának a szentsége. Valódi megértésünk mindig veszteséggel jár; ahogy de Man szerint a névadás paradox módon arcrongálással. A félreértés ebben a kontextusban a tiszta megértés illúzióját bontja le.

A félreértés a megértés elhalasztódása; egy soha le nem záruló, örök mozgás: „ahol elkezded, ott ér véget, de nem zárul le sehol…”9 Bár az utolsó oldalon az angol fordítás „and closes everywhere”, mely jelentés épp ellenkezője a magyarnak. Képileg is egy fekete nyílásszerű formába fut e szöveg; tetézve az önellentmondást, a jelentések szórását.

Végső soron rájövünk, világértésünk struktúráját tárja elénk a kötet: az információkat így szedjük össze, veszítjük el, teremtjük újra részekből, képekből, ingerekből; egymást elfedő, egymásba tartó, egymást kitörlő vagy félig elfedő jelekből. A határsértésekben rejlő lehetőséget kínálja fel a kötet termékeny félreértésre.

(Debrecen, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2020)

—

1     Áfra János –  Szegedi-Varga  Zsuzsanna, Termékeny félreértés –  Productive misreadings, Debrecen, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2020, A 39.
2     Uo., A 8.
3    Uo., A 10–11.
4    Uo., A 20, A 16.
5    Uo., Ω 20.
6      Uo. Ω 16
7      Uo. A 54
8      Uo. Ω 19
9      Uo. Ω 10.