A meg nem valósított tervek kísértetként visszajárnak / N. Tóth Anikó beszélgetése Macsovszky Péterrel

A legutóbbi prózaköteted – Čínske kino (Kínai mozi [2020]) – ajánlója szerint egyike vagy a legjellegzetesebb („najvýraznejší“) szlovák íróknak. A figyelemfelkeltő jelzőnek a további magyar jelentésárnyalatai a szótár szerint: kifejező, feltűnő, világos, érthető. Életműved kritikai visszhangjából válogatva hozzátehetjük a megkerülhetetlen, fontos, jelentős, egyéni jelzőket. Mi kellett ahhoz, hogy ezt a pozíciót kivívd? Számítanak-e ezek a címkék három évtizedes pályád jelen állapotában?

Vívásról szó sincs. Párbaj? Kivel, mivel, miért? Pozíciókért? Karrierről beszélünk? Nem érdekelnek a pozíciók. Már nem. Lehet, hogy valamikor, amikor fiatalabb voltam, álmodtam róla, hogy jó lenne, ha lenne nekem is egy helyem az irodalmi pantheonban. De ma már nem látom, hogy ez miért jó. Sőt, inkább terhes. Az ember ízlést, irányt, nézetet változtat, de azokat, akik már egyszer besoroltak, ez egyáltalán nem érdekli. Talán ebben a pontban következik az igazi vívás. Vívódás és viaskodás. A pozícióval, amelyet mások határoztak meg?

Érthető és világos volnék? Ezt, azt hiszem, még egyetlen szlovák kritikus sem mondta a dolgaimról. Bár lehet, hogy valaki mondta, régen olvastam kritikát. Érthető, hiszen kis híján már tizennégy éve élek külföldön, irodalmi lapokat járatni nem nagyon van lehetőségem, meg időm sem, hogy olvassam őket, így az interneten sem követem a visszhangokat. Én mondjuk elhiszem magamról, hogy érthető és világos vagyok – jó és rossz értelemben is –, de ezt sok olvasó és kritikus nem látja be, és mindenáron bonyolultságot akarnak belelátni, beleértelmezni a munkáimba.

Ez zavar téged?

Hát eléggé zavaró, mert ha valaki nem látja, mi van a szövegben, és valami egészen különös vadállatot hajszol, akkor az olyannal nehéz szót érteni… Pl. a Povrch vašej planétyban valamelyik kritikus a női szereplőből biológust csinált (pedig biológiai kutatásról szó sincs a könyvben), ráadásul azt írta, hogy a regény Brazíliában ér véget, miközben Buenos Airesben… Hát milyen kritikus az ilyen, aki figyelmetlenül olvas? Az író gyakran szórakozott, de egy kritikus ezt mégsem engedheti meg magának, nem igaz?

További jelzőket is sorolnék a recepcióból: kísérletező, provokatív, felforgató, innovatív. Mondhatjuk, hogy az avantgárd – neoavantgárd „szellemisége” hatott rád? Ha igen, miért pont ez a világlátás és magatartás vált rokonszenvessé?

Semmiképpen sem vagyok neoavantgárd. Maradiságomat, „retróságomat”, „retrográdságomat” vállalom: már kamaszkorom óta csak avantgárd akartam lenni, bármennyire is már a nyolcvanas évek dúltak. Verseket, szövegeket írni a húszas, ill. harmincas évek avantgárdjának modorában ugyanaz, mint amikor valaki a XXI. században is folytatja a szonettfüzérek faragását.

Tehát hajlam, ízlés, választás, vonzalom és nem forradalom vagy provokáció kérdése. Mindenki olyan formát választ, amilyen tetszik neki, vagy amelyik a legmegfelelőbb. Engem az avantgárd gimnazista koromban fogott meg, és azóta tart a varázslat. Apollinaire Égöve, ha jól emlékszem, teljes terjedelmében benne volt a gimis irodalmi olvasókönyben. Továbbá Éluard, Breton, Prévert, Kassák és persze a szlovák költők: Novomeský, Fabry, Reisel, Smrek.

Az avantgárd felé hajlást nem utolsósorban annak is köszönhetem, hogy Érsekújvárból származom. Évente eljártam a Stúdió ERTÉ rendezvényeire, a Transart Communication fesztiválokra, és hatással voltak rám Juhász „Rokkó” József, Mészáros Ottó, Németh Ilona, Sőrés Zsolt, Rónai Péter, Július Koller és mások fellépései és persze a Hushegyi Gáborral folytatott beszélgetések is.

Aki munkáimban innovációt és provokációt vél felismerni, annak rövid az emlékezete, mert még nem olvasta a régi nagyokat, Homéroszt, Ovidiust, Dantét, Shakespeare-t, Cervantest, Miltont, Sterne-t vagy éppen Goethét. Az ő műveikben már ott van minden, amit később újítónak, avantgárdnak, progresszívnek szoktak nevezni.

Ezek az irányok a különböző művészeti ágak összekapcsolásával is kitűnnek. Képzőművészeti tanulmányokat is folytattál, ami lépten-nyomon tetten érhető a szövegeidben. Nem csupán a konkrét utalásokban: az egyes képzőművészek alkotásmódjára, kézjegyére, egy-egy mű értelmezésére vonatkozó esszébetétekben, hanem a szövegépítés technikájában is: textuális montázsokat, kollázsokat, asszamblázsokat konstruálsz. Ebben mi a kihívás?

Nem gondolkodom kihívásokban, és nem is szeretem a kihívás szót. Verseny, küzdelem, mérkőzés, megmérettetés. Én az ilyesmiben nem hiszek. A természetben, a világmindenségben nincs kihívás, nincs verseny, nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek. Csak mi, emberek, értelmezzük a jelenségeket és történéseket ilyen drámaian, szűken, lehangolóan. Ami valójában a természetben történik, az a feszültség és ellazulás váltakozása, az aktív és passzív erők összjátéka. Nyugaton az aktív a pozitív és a passzív a negatív minőség, de Keleten ez nem így van.

Ami pedig a montázsokat és kollázsokat illeti: nem én konstruálom őket, hanem a környezetem és az agyam. Mert az emberi agy így működik. Reggeltől estig mást sem csinál, csak konstruál. Sőt, még éjszaka is. Talán az álmoknak nincs montázs-kollázs-asszamblázs jellegük? A mesterséges intelligencia területén folyó kutatás is mutatja, hogy az alkotás semmi más, csak a befogadott anyagból való építkezés, tehát kollázsok és montázsok (össze)szerkesztése. Aki tehát ellentétet lát a „tiszta”, „hiteles”, „önmagából” építkező alkotás és az ún. kölcsönvett elemekből összebarkácsolt munka között, az téved. Ugyanarról a dologról van szó, csak a külső megjelenítés vezet minket abba a tévhitbe, hogy itt két, lényegében különböző jelenséggel állunk szemben.

Szentkuthy Miklós szerint van etikus jellegű montázs, konstruktivista (Kassák-féle) montázs, játékos montázs („Shakespeare Szentivánéji álom-ában Puck kiáltja világgá, hogy nincs jobb, szebb dolog, mint az összevisszaság. Ez a játék nagyon kellemes, bizonyos oldalaival James Joyce is ide tartozik.“), eleven montázs („Hugo Ball volt: katolikus, antiprotestáns, Bakunyin anarchiájának a híve, remete, színész, színházi rendező, pszichológus, orvos, amit akartok. Az ő élete maga egy eleven montázs …”), pesszimista montázs

… Tulajdonképpen a mindennapi élet is montázs. Szentkuthy mondja: „Csak hallgassuk a rádiót, nézzünk meg egy újságot, ha az ember végigolvassa egy napon elejétől végéig, az montázs a javából. Ott aztán van minden. Disznóölés Bivalybasznádon és Mozart-szimfónia egymás után. Montázs minden. Hogy a montázshoz így ragaszkodtak (a dadaisták, MP), annak a magyarázata az akkor már terjedő Freud-féle lélekelemzés. Azután: a háború rombolt, rombolt, rombolt, összedőlt minden, montázs volt minden, házakból kilógó zongorák, hullák, lovak, ez-az, egy szörnyű halálmontázs, apokaliptikus montázs volt.”

Szentkuthy azt mondja, montázs minden. József Attila pedig ezt: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát /  s így mindenik determinált.” Modhatnók, hogy József Attila kollázsként, montázsként látja a világot, rejtélyes, komplikált szövetként: „Én fölnéztem azt est alól / az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol.” Tulajdonképpen minden költemény montázs, gondolatok, gondolat-, érzelem-, álomés emlékfoszlányok konstrukciója. És újra József Attila: „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a rend – / egy szálló porszem el nem hibbant.”

Kétnyelvű szerzőként tartanak számon. Ez azt is jelenti, hogy két anyanyelved van?

Anyanyelv csak egy van, mivel az embernek nem szokott két anyja lenni, általában. Az én anyanyelvem a magyar. Otthon, anyámmal, nagyszüleimmel és dédszüleimmel csak magyarul beszéltem. Iskoláim azonban szlovákok. Így mindkét nyelvet eléggé bizonytalanul használom. A szlovák nyelv nekem hivatalos nyelv marad. Meg eszköz, hogy kommunikálni tudjak a szlovák barátaimmal és a szlovák olvasókkal. Az irodalom, amikor könyv lesz belőle, hivatalos dolog.

A magyar nyelv viszont magánügy is. Örökre összeköt az ősökkel, az édesanyámmal, a nagyés dédszülőkkel, a gyermekkorom világával, a varázslattal és a varázslással.

Időről időre próbálkozom magyarul írni, ami elég nagy szemtelenség a részemről. Még nagyobb szemtelenség, hogy azt képzelem, fogyatékos magyar nyelvtudásommal egy cseppnyi eredeti hangzást csempészhetek a magyar irodalomba.

Az ösztönzés, hogy magyarul is próbáljak írni, a kilencvenes évek derekán érkezett Kukorelly Endrétől. Megkérdezte tőlem, miért nem írok magyarul. Azt válaszoltam, hogy nem egészen ismerem a magyar helyesírást. Kukorelly erre azt mondta, nem baj, annál érdekesebb eredmény születhet. Sokat köszönhetek Csanda Gábornak is, akitől rengeteg bátorítást kaptam. És nem utolsósorban Grendel Lajosnak is, aki bevezetett a modern magyar irodalom útvesztőjébe. Lajos nagyon szerette a Lapkivágatok című kötetemet. De bátorítást kaptam Hizsnyai Zoltántól, Farnbauer Gábortól és Koppány Mártontól is.

Néha eszembe jut Pavol Országh Hviezdoslav is, aki eleinte magyar verseket írt, de állítólag az anyja hatására, aki szlovák volt, elkezdett szlovákul írni. Én meg talán úgy döntöttem egykor a szlovák mellett, mint ahogy Hamvas vagy Márai döntött a magyar mellett.

És megtanultam, hogy minden magyar írónak megvan a saját, különbejáratú magyar nyelve. Ez, persze közhelynek hangzik, de tény és való, hogy egy Márai bizonyos közegben egészen másképpen használ bizonyos szavakat és szókapcsolatokat, mint mondjuk egy Kosztolányi vagy Karinthy. És akkor még nem beszéltünk a sajátságos mondatszerkezetekről és szórendekről. Néha már úgy tűnik, mintha például Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós vagy Füst Milán nem is tudnának magyarul, mintha nem ismernék a „normális”, helyes magyar nyelvet. Kassákról nem is beszélve. De ez így van rendjén. Diderot valahol azt mondja, hogy a költő az, aki idegenként mozog saját nyelvében.

Nem tudom, hogy én költő vagyok-e vagy sem, de nem is izgat. Kraftwerk, a neves német, elektronikus és robotikus zenét játszó együttes egyszer kijelentette magáról:

„Nem vagyunk művészek, sem zenészek. Munkások vagyunk.” Szóval valószínű, hogy nem vagyok költő sem író, csak afféle munkás, mégis idegenként mozgok mindkét nyelvemben. A szlovákoknak nem vagyok eléggé szlovák és a magyaroknak eléggé magyar. Néha úgy érzem, hogy mikor a saját anyanyelvemen írok, olyan, mintha bizonytalan területre léptem volna. És fordítva is igaz: néha a szlovák tűnik idegennek.

Párhuzamosan jelennek meg szlovák és magyar nyelvű köteteid, bár – egyelőre – szlovákból van több, és az is látszik, hogy prózaköteteid – legalábbis egyelőre –szlovák nyelvűek. Hogyan dől el, hogy egy szöveg milyen nyelvben, illetve milyen formában, műfajban „testesül”?

Nem is annyira párhuzamosan, de most nem fogom felsorolni az éveket és a szüneteket. Hogy hogyan dől el, hogy melyik szöveg milyen nyelvben? Az biztos, hogy valahol eldől, de hogy hol, azt nem tudom. Nincs mögötte racionális megfontolás. Van mondat, gondolat, elképzelés, ami szlovákul jelentkezik, van, ami magyarul.

A különböző nyelvek vendégségbe is járnak egymáshoz, nem ritkán fordul elő, hogy magyar, cseh, angol szavak, mondatok bukkannak elő egy-egy szövegedben. Milyen szándék van emögött?

Lustaság? Mert nincs kedvem az idegen nyelvű részt lefordítani? Vagy inkább az, hogy úgy látom, hogy az idegen nyelvű részlet hangzását a fordítás tönkreteszi?

Sarcangelium című 2018-as köteted paratextusa szerint minden szerző voltaképpen kisajátítja (elsajátítja, használja, magáévá teszi?) más szerzők gondolatait, ennek következtében az olvasó is ugyanezt teszi, azaz egyetlen mű sem volt és nem is lesz autentikus. A nagyon különböző területeken (a szépirodalmon túl filozófia, vallás, művészettörténet, zene, tudomány, technika, publicisztika) talált (nyelvi) tárgyak, hulladék, limlom, kivágat, (lényeg)kiemelés újrahasznosítása zajlik tehát? Ami valamiféle átörökítés is, figyelemfelkeltés is? Szövegek összeszikrázása? Egymást erősítése vagy éppen kioltása?

Igen, újrahasznosítás történik. Akár szeretjük az újrahasznosítást, akár nem. Senki nem csinál semmi egyebet, csak újrahasznosít. S nemcsak az irodalomban, képzőművészetben, zenében, hanem az élet minden területén.

Van egy könyv, a címe Beg, Steal & Borrow – Artists Against Originality. Szerzője, Robert Shore számos példa segítségével azt bizonyítja, hogy eredetiség tulajdonképpen nem is létezik. Még Shakespeare is, akinek a későbbi irodalom annyi mindent köszönhet, sokat kölcsönzött, illetve átvett, nem is nagyon változtatva a kiválasztott részleten.

Shore az Antonius és Kleopátra példáján bemutatja, mennyi szót és szókapcsolatot vett át Shakespeare Plutarkhosz Caius életrajzából, amelyet 1579-ben Sir Thomas North fordított angolra. Shakespeare tulajdonképpen újrahasznosította a régebbi idők irodalmát. Oliver Sacks, a népszerű agykutató The River of Consciousness című könyvében említi Coleridge-et, a költőt, aki Jean Paul Richter szövegeit fordította, és utána, mintha mi sem történt volna, beépítette őket saját művébe. Sacks idézi Mark Twaint, aki egy levelében idiotikusnak és groteszknek nevezte a plágiumok körüli felhajtást, mivel szerinte amikor az ember beszél vagy ír, nem csinál egyebet, csak plagizál …

Összeszikráztatás – találó kifejezés. Olyan, mint az ütköztetés. Valóban, jó lenne, ha valami ilyesmi történne a szövegeimben. Szerintem nem az a lényeg, hogy konkrétan milyen szavakkal és hogyan van valami elmondva, hanem inkább az, hogy a különböző, gyakran távoli közegekből érkező gondolatok találkozzanak, ütközzenek, együttszikrázzanak. Ez az a terület vagy létsík, ahol (esetleg) megtörténhet valami eredeti. Egyetlen szót, egyetlen mondatszerkezetet sem birtokolhatunk, eredetiségünk csak a gondolatok sajátos kombinációiban nyilvánulhat meg. Vegyük példaul a zenét. Nincsenek végtelen lehetőségei. A zeneszerző csak egy bizonyos kereten belül mozoghat: a harmónia keretén belül. Ami azt túlhaladja, az már hamis, zajos, zavaró és zavaros.

Hulladék, limlom, kivágat… Mi nem az? Talán a XIX. század építészete, amely csak utánozza a barokk, reneszánsz, gótikus és antik példákat? Vagy a reneneszánsz építészet, amely az ókori görög és római példákat hasznosítja újra? Inkább az az izgalmas, milyen példákat követett az ókori művészet Egyiptomban, Görögországban, Perzsiában vagy Indiában. De talán erre is van válasz: a természet példáját.

A talált szövegeket megvizsgálod és figyeled a mozgásukat, amire már a 2009-es Hálás anyag című magyar köteted Miből készül és hova tart című szövege is utal. Ez folytatódik a Madách Egyesületnél 2020-ban megjelent Miből készültek és hová tartanak című, Farnbauer Gábor által spirituális útikönyvnek nevezett kötetben is? Szórakoztató számodra ez a fajta tevékenység?

Szórakozásról szó sincs. Az írás mindig megkínoz. A feszültség néha tényleg elviselhetetlen. És nem múlik el azután sem, amikor már leadtam a kiadónak az utolsó változatot. És azután sem, hogy megjelenik a könyv. Szörnyű teher, mivel a könyv az írói fogyatékosságok örök emlékműve. Illetve majdnem örök. Hiszen el lehet égetni és ki lehet törölni a közösség emlékezetéből.

A posztmodern egyik sajátos jelensége az identitással való játék, amivel te is élsz, hiszen számos álnevet, nyelvi maszkot használsz. Milyen világok nyílnak meg (a teljesség igénye nélkül) pl. Petra Malúchová, Jozef Varnusz, Attila Tárnoki, Rimpočhe Sarmung, Mrakovrec vagy a kollektív maszk, a GeneratorX poszthumanoid robotköltő révén? Melyik a különösen kedves maszkod?

Nem hiszem, hogy a maszkalkotás, maszkviselés posztmodern jelenség volna. Maszkok mindig voltak. Már az ókori színházban is. Robert Schumann például négy álnevet használt, amikor zenekritikát írt.

Ami a kedvenc maszkot illeti: ha egy kicsivel jobban szeretném Macsovszky Pétert, akkor az lenne a kedves maszkom. De mint Macsovszky nem tudok olyan felszabadultan írni, mint más álnevek alatt. A Macsovszky is álnév, mivel az anyakönyvi hivatalban meg a bankban meg a rendőrségen mint Mácsovszký vagyok nyilvántartva. Daniel Heviernek, az első szlovák kötetem kiadójának volt az ötlete, hogy hagyjam el az ékezeteket. Így jött létre az irodalmi nevem.

2007-ben elhagytad Szlovákiát, hosszabb-rövidebb időt töltöttél Hollandiában, Brazíliában, jelenleg Ausztráliában élsz. A különböző országok, sőt földrészek felkeresése vagy a huzamosabb letelepedés nemcsak a távoli tájak és kultúrák felfedezésére szolgál, hanem alkalmat ad, vagy inkább arra késztet, hogy az ember szembenézzen azzal a kérdéssel, kicsoda is valójában, milyen a világ körülötte, hol a helye a világban. Másképp artikulálódnak a kérdések akkor, ha átutazóban van az ember egy-egy országban, településen (turistaként – bár ezt az állapotot például az elbeszélőid gyakran elutasítják, inkább olyan utazókként határozzák meg magukat, akik nem arra törekszenek, hogy végigszáguldva „kipipálják” a nevezetességeket, hanem fokozatosan figyelemmel kísérjék az adott ország vagy város hangulatait, atmoszféráját, illatait, akusztikáját), vagy hosszabb időre lehorgonyoz egy-egy városban? Változtak-e a kérdésirányok a különböző földrajzi kalandozások (és az idők) során?

Elhagytuk. A feleségemmel. Kalandozáshoz ennek semmi köze nem volt, és továbbra sincs. Szlovákiát politikai, gazdasági és egyéb okokból hagytuk el. Tisztességes életet Pozsonyban tovább már élni nem lehetett, hiába kerestem jól, mint az Ikar Kiadó főszerkesztője. Az albérlet ára, amelyben laktunk, nőtt, az akkori élettársam, később feleségem egyetemi fizetése viszont csökkent. Én meg 2007-ben amúgy is egyre jobban kezdtem elhinni magamról, hogy már feladhatom irodalmi ambícióimat. Mindketten készen álltunk arra, hogy külföldön telepedjünk le, és új életet kezdjünk. Egyszerűen oda mentünk, ahol munka volt, ill. ahol a feleségem tovább tudta folytatni hivatását. Én meg, mivel az internet korában hordozható férj vagyok (hiszen fordíthatok, cikkeket írhatok külföldi lakásban is), szerettem volna a nejemet támogatni, így aztán nem volt akadálya annak, hogy menjünk.

Hollandia után sokan megkérdezték, miért éppen Brazíliába mentünk, hiszen az olyan távol van és olyan veszélyes hely. Hát, kérem szépen, azért, mert az ún. gazdasági válság éveiben Európa nem kínált semmilyen munkalehetőséget, és teketóriázni nem nagyon lehetett. Azonkívül egy tapasztalt szakember, aki doktorátussal rendelkezik, és Hollandiában hat évig kutatással foglalkozott, és a világ különböző részeiről származó diákokat tanított, miért legyen munkanélküli Európa valamelyik országában, illetve miért vállaljon műveltségi szintjének nem megfelelő munkát? Vagy menjen vissza Szlovákiába libapásztornak?

Hollandiában megértettük, hogy Európában tulajdonképpen már semmire se becsülik a felső szintű műveltséget és a sokéves tapasztalatot. Alacsony bérért bárkit tudnak helyettesíteni, nem baj, ha nincs tapasztalata. Mert a válság alatt ez lett a filozófia: rövid idejű szerződések, alacsony fizetés, spórolás, átalakítás, átrendezés. És ezekről a dolgokról éppen azok döntöttek, akik legnehezebben viselik el a változásokat és voltaképpen elmozdíthatatlanok – a hivatalnokok.

Tulajdonképpen a hivatalnokok – én burrokratáknak nevezem őket (mert a burro szó spanyolul és portugálul annyit jelent, hogy szamár, hülye, idióta) – döntöttek arról is, hogy elhagyjuk Szlovákiát. Hiszen a politikus is hivatalnok – állami hivatalnok. És ott vannak a különféle intézményeket „reformáló” burrokraták is. Ezek a lények – azt hiszem, Milan Machovec mondja, hogy a hivatalnok talán nem is emberi lény – gyakran olyan döntéseket hoznak, hogy az embereknek nem marad más választásuk, mint elhagyni szülőhazájukat. A brazil burrokrácia sok embert egészen az öngyilkosságba kergetett például. Az ausztrál burrokrácia pedig családokat szakított szét, vállalkozásokat juttatott csődbe, embereket fosztott és foszt meg a félretett pénzüktől. Mindezt cinikus mosollyal a száján.

A burrokraták mindenhol egyformák, az ember mégis újra és újra meglepődik, hogy miket képesek kiagyalni és végrehajtani. Hogy meddig terjed a személytelenség terrorja. Hamvas Béla Hénoch című esszéjében írja: „Az Antikrisztus az aperszonális legázoló szükségszerűség. Az anonim borzalom, ami például a hivatal vagy a technokrácia, vagy a rémállam, az irtózatos tény, amellyel szemben védtelenek vagyunk, nem, mert tőlünk független, hanem, mert ezt a nem-létezőt mi valósítjuk meg és mi csináljuk és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk hozzá. Egyetlen pillanatában sem valódi. […] Az Antikrisztus testetlen és lelketlen és szellemtelen fikció. […] Ez az, ami most és ma van. Ebben a valótlanban élünk. Ez az Apokalipszis végső szakasza, a személytelen terror megjelenése, mindenki reszket, mégis itt van és tény és mindenki csinálja. Semmi és mégis tény. Senki sem személyesítheti meg. Mégis itt van.”

Hamvas e sorokat 1949-ben írta, az akkori légkört fogalmazta meg. Szerinted ma más a helyzet? Az én tapasztalatom az, hogy az anonim borzalom nem szűnt meg 1989 után, és nem szűnik meg akkor sem, ha az ember a világ egyik legdemokratikusabb és legliberálisabb országában él. Sőt, úgy tűnik, minél demokratikusabb egy állam, annál személytelenebb. Mivel azt, hogy mindenkit egyformán (demokratikusan) kezeljen, csak a hivatalok személytelensége által tudja elérni. Így a személytelenség tulajdonképpen szinomimája az emberségességnek. Ezt a tudat mélyebb szintjein mégsem vagyunk képesek elfogadni, és talán ezért van annyi depressziós beteg a Nyugat nagyon fejlett és nagyon demokratikus országaiban. Ideje, hogy ezt Keletés Közép-Európában is végre-valahára megértsük, és ne éljünk abban a tévhitben, hogy a Nyugat valami olyasmi, amire fel lehet nézni és fel lehet hozzá fejlődni.

A kilencvenes években a Nyugat ugyan legyőzte a szocializmust, de ez egy látszat-győzelem volt. A mai Nyugat már ugyanolyan hanyag, trehány, munkakerülő, silány, közömbös, korrumpált és kaotikus lett, mint annak idején a szocialista tábor országai. Ehhez még jön az állandó dőzsölésigény, vakációés kikapcsolódásmánia.

A Nyugat ma bizonyos értelemben szocialistább, mint valaha a szocializmus volt. Nyolcvankilencben a szocializmus ugyan le lett győzve, de ez olyan győzelem, mint a fasizmus veresége a második világháború után: a mai világban talán több fasizmus van, mint a két világháború között. Szóval az ellentétek átcsapnak saját ellentétjeikbe. Egyszerű, érthető varázslat.

A Mágia szutrában Hamvas azt írja, hogy „a modern világ válságának egyik felületi jelensége a kapitalizmus és a szocializmus világa. Majd így folytatja: „A szocialisták a kapitalistákat azzal vádolják, hogy nem közvetlen saját munkájukból élnek. […] A tőkés minden esetben szégyentelen életéhségben szenved, és a maga számára más által realizált valóságot foglal le. Végül is más ember lényére tapad és a létezés nedveit abból szívja. […] A szocializmus legalább ilyen lényeges érv alapján szintén elvetendő. Mert ha a kapitalista a létezést magántulajdonnak tekinti és ez rossz, a szocialista abban a hiszemben van, hogy a létezés köztulajdon. A világ és a teremtés az emberiségé, a rend csak azon múlik, hogy a helyes osztozkodás elvét megtaláljuk. Így persze a zsivány gondolkozik.”

Az egyén mindkét rendszerben le  van igázva: a kapitalizmusban a gazdagság, a helytelenül értelmezett szabadság anarchiája teszi tönkre az embert, míg a szocializmusban az anyagi szegénység, a szabadság nyílt korlátozása nyomorítja meg. És mindkét rendszerben megtalálható az értelmét vesztett munka abszurditása és a hivatalok anonim borzalma.

Így vagy úgy hivatalok, hivatalnokok döntenek embertömegek mozgásáról, mozgatásáról. Mondom, nekünk is burrokraták miatt kellett mozdulnunk. Nem volt könnyű és nem volt kalandosan romantikus. És egyre nehezebb újra és újra kezdeni azután, hogy valahol úgy alakították a burrokraták a dolgokat, hogy már ott lehetetlen tovább maradni. Válságokat idéznek elő, és válságos helyzetekbe sodorják emberek millióit. Hamvas azt mondja, hogy a válság az emberi lény természetes állapota. Lehet.

A tapasztalatnak és a tudásnak, amit válságos pillanatokban az ember megszerez, talán óriási értéke van, de még nem találkoztam azzal, hogy erre a tudásra valaki kíváncsi lett volna. Nem baj. Tulajdonképpen a burrokratáknak köszönhetjük, hogy hajtanak minket mindig tovább, mindig más tájra, hogy az egyik burrokrata kátyúból kimászhassunk és beleléphessünk a következőbe. Zorán énekli: „Valami más, mégis ugyanaz.”

Meglehetősen kritikusan viszonyulnak elbeszélőid vagy szereplőid a nyugati civilizáció kortárs jelenségeihez. A nyugati kultúra alkonya, válsága, kiüresedése, fonákságai rendre szembekerülnek a keleti kultúra értékgazdagságával, harmóniájával, lépten-nyomon érezhető a Kínavagy Japán-csodálat például. Ebben egy húron pendülsz a hőseiddel?

Igen, Kínát, Japánt csodálom. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ideálisnak tartom azt, ami ott volt és van. Az a Kína és az a Japán, amelyekről „hőseim“ beszélnek, már nem létezik, illetve sosem létezett, vagy csak bizonyos értelemben létezik. A mai Japánnak és Kínának is vannak hibái, amelyek később vagy nem is olyan sokára nagyon meg fogják magukat bosszulni. Például az eszeveszett Nyugat-utánzás. Ennek a folyamatnak már ma látni elképesztő torzszülötteit.

Azonban egyáltalán nem tetszik, hogyan viszonyul a mai Nyugat Kelethez és legfőképp Kínához. Meglepve tapasztaltam, hogy a nyugati keletkutatás még mindig valahol az elején tart. Még mindig nem értjük teljesen a kínai gondolkodást, a kínaiak érzelemvilágát. A kínai nyelvről is nagyon leegyszerűsített elképzeléseink vannak. A nyugatiak – közülük legfőképp a politikusok – úgy viselkednek Kínával szemben, mintha az egy rakoncátlan nyugati országocska lenne. Szemére vetik, hogy nem tart be ilyen meg olyan politikai meg gazdasági szabályokat, de azzal egyáltalán nem foglalkoznak, hogy Kína hogyan értelmezi a nyugati demokráciát például, és hogy a nyugati demokrácia egyáltalán átültethető-e valaha egy kulturálisan hihetetlenül gazdag és összetett, több mint 5000 évnyi történelemre visszatekintő országban.

Nyugat alig 2000 éves, a demokrácia még fiatalabb, pedig Platón már több mint kétezer évvel ezelőtt elmagyarázta, hogy miben rejlenek a demokrácia hátrányai.

Aztán itt van a kereszténység – ha már arról lenne szó, hogy az ókori görög bölcselet és a keresztény erkölcs a Nyugat alappillérei –, amelynek elveit a Nyugat ugyan világszerte hirdette, de soha nem élt szerintük, még a legeldugottabb faluban sem. Sőt a keresztények képesek voltak – a szeretet és megbocsájtás nevében – egymást halomra gyilkolni. Nemcsak a katolikus–protestáns háborúkra gondolok itt, hanem arra is, amit a keresztes lovagok műveltek Dél-Franciaországban az ún. eretnekekkel, jóval a protestantizmus megjelenése előtt. És arra nem is akarok kitérni, mi minden történt a gyarmatokon. És kik voltak a gyarmatosítók? Keresztény, demokratikus országok.

Miért szapulják a nyugati országok Kínát? Mert több mint 100 éve ellenáll a nyugati gyarmatosításnak? Mert nem kér a nyugati liberalizmusból? Szerinted mi a jobb: egy liberális nyugati város koszos és bűnözéssel fertőzött utcája vagy egy kínai város utcája, amely tiszta és éjjel is biztonságos? Mikor valakibe éjjel vagy akár fényes nappal beledöfik a kést, vagy ha valahol terrortámadást hajtanak végre, akkor hirtelen mindegy lesz, hogy az adott város mennyire liberális és demokratikus országban van.

A Nyugat azt mondja, hogy Kínában önkényuralom van. De mi van akkor, ha Kína csak a saját, több ezer éves hagyománnyal gazdagított útját járja? Mi van akkor, ha a kínai felfogás szerint egy országban az a legfontosabb, hogy tele gyomor és biztonság uralkodjék? Akkor az már önkényuralom? Nekünk, gondoljuk, megvan a szólásszabadságunk, ugyanakkor annak is megvan az esélye, hogy éjjel betörnek a lakásunkba, és elvágják a torkunkat. Valahol az embernek csak elege lesz ekkora liberalizmusból.

Amint már fentebb említettem, velünk, közép-európaiakkal az a baj, hogy túlságosan idealizáltuk és néha továbbra is idealizáljuk a Nyugatot. Nem tudom pontosan, mi a helyzet Magyarországon, de Szlovákiában ez még, sajnos, mindig így van, főleg ami az én nemzedékemet és az annál idősebb liberális gondolkodású értelmiségieket illeti.

Pedig már Cioran, aki, ugye, Romániából érkezett Párizsba, meglátta, hogy a Nyugat már nem a régi. Egyébként a huszadik század elején már Kassák is meg volt rökönyödve a francia vidék elmaradottságának láttán. De vissza Cioranhoz. Egy interjúban a következőket mondja:

„Évszázadok óta Nyugat-Európa volt a világtörténelem központja, mi meg ott, Kelet-Európában istenítettük a Nyugatot, jómagam is emiatt jöttem Párizsba. Aztán látnom kellett, hogy ez már színtiszta múlt. Ha a nyugat-európaiak metafizikai vagy misztikus okokból fordulnának el a történelemtől, ahogy például az indiaiak, azt elismerném, ellenben pusztán kimerültségből, kiégettségből teszik. Küldetés nélküli nemzetekké váltak.”

Néha nem érezzük, mennyire fontos szó a küldetés. Feleségem szokta mondani, hogy a hanyatlás egy egyetemen akkor kezdődik, amikor a tanároknak, kutatóknak nincs víziójuk, küldetéstudatuk. Tulajdonképpen egy eltunyult, jóléti társadalomban ilyet nem is lehet nagyon elvárni. A lengyel származású pszichológus, Lobaczewski rámutatott, hogy az erkölcs, a tartás, az emberi együttérzés a jóléti társadalomban természetszerűen hanyatlásnak indul, mivel nincs veszély, nincs miért összefogni, valamiért kiállni.

Gondolom, Keleten ez a fajta eltunyultság, a veszélytelenségérzés még nincs annyira elterjedve, ami persze még mindig nem jelenti azt, hogy a keleti ember magasabb erkölcsi szinten lenne, mint a nyugati. Az erkölcsök Keleten azonban mások, mint Nyugaton, ezt nem is kell külön hangoztatni, de az egy biztos, hogy a nyugati ember fáradtabb, eluntabb, kimerültebb, mint a keleti. Cioran az Egy kifulladt civilizációról című esszéjében írja: „Kelet a saját üressége felé halad, kibontakozik benne, diadalmaskodik, míg mi beleragadunk a sajátunkba, s maradék erőnket is elveszítjük benne. Tudatunkban minden elfajul, minden megromlik, ez biztos: még az üresség is tisztázatlan. […] Ha a szellem rendjében vetjük latba sikereinket a reneszánsz óta napjainkig, a filozófia sikereinél nincs mit időznünk, mivel a nyugati filozófia nem hoz sok újat a görög, a hindu vagy a kínai filozófiához képes. (Olybá tűnik, hogy Cioran elkülöníti a görög filozófiát a nyugatitól, amit jogosnak tartok még akkor is, ha a reneszánsz filozófia a görögöt saját alapjának tekinti.) Leg följebb néhány ponton feléri őket. Mivel az általában vett filozófiai erőfeszítések változatait nyújtja csupán, akár meg is tudnánk lenni nélküle, és szembeszegezhetnénk vele egy Sankara, egy Lao-ce, egy Platón elmélkedéseit.”

De aztán milyen szépen beszél arról, amit a nyugati kultúrában tényleg fontosnak, eredetinek tart: a zenéről. Szerinte pl. Monteverdinek, Mozartnak vagy Bachnak sehol a világban nincsen párja. „A zene révén tárja fel a Nyugat igazi arcát és éri el mélységeit. Nem teremtett ugyan olyan bölcseletet, sem olyan metafizikát, amely csak az övé, és olyan költészetet sem, amelyről elmondható volna, hogy példátlan, zenei műveibe viszont kivetítette eredetisége minden erejét, kifinomultságát, titkát, a kimondhatatlan kimondásának képességét.”

Bármilyen szép sorok, nem tudok teljesen azonosulni Cioran gondolataival. Amit a költészetről ír, mindjárt érvénytelen, ha a magyar költőkre gondolok: Füstre, Kosztolányira, József Attilára vagy akár Karinthy Frigyes verseire. Persze kérdés, hogy a magyar költészet tényleg nyugati-e. Ami pedig a zenét illeti, Cioran valószínűleg nem hallott hagyományos iráni, indiai vagy kínai zenét.

Kínával kapcsolatban egy 1976-os beszélgetésben Cioran azt mondja, hogy Kínának van jövője. De amikor azt állítja, hogy a keletiek a jövő letéteményesei, nem biztos, hogy csak Kínára gondol: „Meg vagyok győződve, hogy tíz, húsz vagy ötven év múlva Európát Oroszország fogja uralni – nem katonailag, de az orosz hegemónia szerintem elkerülhetetlen. Ami történelmileg átmeneti lesz, mert a jövő mindenképpen a kínaiaké, vagy Fekete-Afrikáé, vagy ilyesvalakié.”

Hermann Hesse írta egyik esszéjében, hogy Európa vissza fog térni ősanyjához, Ázsiához. Igen, ősanya, ami Európát drámai módon egykor megformálta, az bizony Ázsiából érkezett, akár a görög-perzsa bölcseletre, akár a judaizmusra és a kereszténységre gondolunk, s közben nem beszéltünk az avarokról, hunokról, magyarokról, szkítákról, mongolokról, tatárokról, törökökről. A Kínai moziban megpróbáltam legalább képzeletben utat keresni az ősi perzsa-délorosz-mongol-kínai szellemiség térségeihez. Ez valahogy, úgy érzem, összefügg magyar-szlovák-palóc identitásommal. Van elmélet, amely szerint a palócok valahonnan Iránból származnak.

Mit jelent az identitásodban a palócság?

Ez talán azzal kapcsolható össze, amit már fentebb mondtam: a szlovákoknak nem vagyok elég szlovák és a magyaroknak eléggé magyar. Mikor Magyarországon járok, mindig megkérdezik tőlem, honnan jövök, mivel hallják az akcentusomat. Nem tudok tőle megválni. Ha megpróbálnék budapestiesen beszélni, vagy ahogy a tévében beszélnek, azt hiszem, elég nevetségesen hangzana. Maradok hát annál a kiejtésnél, amit az édesanyámtól, a nagyés dédszülőktől tanultam el. Az olyan kifejezések, mint a „lóbam” (lábam), „mádór” (madár), „pákróc” (pokróc), „párketta” (parketta), „kalócs” (kalács), „éjcaka nem tuttam alunnyi” (éjszaka nem tudtam aludni) gyermekkori nyelvvilágom tartozékai. Kassák sem tudta megváltoztatni „tótos” akcentusát, úgyhogy megnyugtató példának tartom.

Műveid recepciója kiemeli az útirajz megújítására irányuló kísérleteidet. Ez a műfaj azért is vonzó számodra, mert segít megérteni az utazásokkal, környezetváltásokkal járó geográfiai és főképp kulturális különbségeket? Vagy élményrögzítés a cél?

Azt hiszem, nem vagyok impresszionista. De lehet, hogy tévedek, és az olvasók egészen másképp látják a munkáimat. Én egy könyvet úgy fogok fel, mint adatok, információk tárházát. Szentkuthysan: mint egy katalógust. Valamit rögzíteni, egyedi módon elrendezni, megőrizni mások számára.

Egyik kínai novellád elbeszélője azt mondja, nem szereti azokat az írókat, akik a hőseiket idegen környezetbe küldik csak azért, hogy ott más környezetről álmodozzanak, főleg arról, amit elhagytak. Ebben van némi önirónia?

Persze, az is van benne. De egyben utalásról van szó. Azokra az írókra és kritikusokra utalok, akik nem szeretik az idegen környezetben játszódó történeteket, mert meg vannak győződve arról, hogy az író erényt próbál kovácsolni az egzotikumból.

Az innováció leginkább abban van, hogy nem pusztán látványokat, megfigyeléseket gyűjtesz vagy halmozol (akár az accumulation art művelői), hanem az idegenben megélt élmények leírásához asszociatív módon reflexiókat, interpretációkat, esszészerű szövegfutamokat kapcsolsz, melyeknek a tétje gyakran az összevetés? Netán a kulturális tapasztalatszerzés az én megsokszorozását jelenti?

Megsokszorozni az ént? Hát nem is tudom… Mivel egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy létezik valamiféle (emberi) én. Még egyetlen pszichológiai iskola sem volt képes kielégítően meghatározni az emberi lelket. A lélek létezését sem tudják (tudományosan) bizonyítani. S ha így állnak a dolgok, akkor az emberi énnel sem jobb a helyzet.

Mi az „én”? Valami szilárd dolog, vagy valami illékony? A buddhisták azt mondják, lélek nem létezik, és emberi én sem létezik. A buddhizmusban mégis az ego képzeteivel kell megvívni a legnagyobb harcot. Képzetek vannak, ego nincs. Ha mégis úgy tűnik, hogy van, akkor az csak egy következő képzet. Képzelt egók harcolnak egymással ebben a világban. A képzelt egónak kell győzelmet aratnia saját magán – hogy már ne kelljen mások képzelt egóival harcolnia.

A népszerű magyar valláspszichológus, Popper Péter Freud pszichoanalízisével kapcsolatban írja: „Nincs tehát egyetlen »igazi énünk«. Nem tehető fel tehát a kérdés, hogy »melyik a valódi énem?« vagy »milyen az emberi természet?« […] Az én azonos egész történetünkkel, életünk sokszor bizarr, sokszor abszurd, sokszor játékos eseményeivel. Önmagunk megalkotása különböző ellentmondásos vagy egymást erősítő történeteink folyamattá fűzésével valósítható meg.”

Útirajzaid számomra belső utazásokról is „szólnak”, melyek az én (elbeszélők, regényhősök) topográfiáját rajzolják ki. Az észlelő (tapasztaló) és a gondolkodó én érzékletes hegy-vízrajza a legtöbb esetben elfedi az emóciók talajrétegeit. Szemérem ez? Önvédelem a kiszolgáltatottság ellen?

Nem. Egyszerűen nem akarok emóciókkal foglalkozni. Vagy lehet, hogy nem is tudok, hiányzik a fortély. De ha nem is hiányozna, kötve hiszem, hogy izgatna az érzelmekkel való irodalmi zsonglőrködés, az emóciók esztetizálása.

Érdekel azonban a személytelen irodalom. Ezért neveztem az első szlovák nyelven megjelenő költemény-montázsaimat sterileknek, és ezt úgy értettem, hogy érzelemmentesek, és költői alany, személy sem beszél bennük. Úgy tűnik, valami ebből a sterilizmusból átszivárgott a prózáimba is.

Hm, személytelenség. Most ellentmondok annak, amit a személytelenség veszélyéről följebb mondtam, ugye?

Vallom, hogy a lélektan lehúz, leőröl minden művészeti ágat a lecsóba.

Hamvas mondja, hogy „hátha az, amit önismeretnek hívunk, csak más, bonyolultabb és gőgösebb formája az önáltatásnak? De, míg a közönséges önáltatásra néha rá lehet eszmélni, erre a kritikára nem. Mert az esetleg tudatára juthat annak, hogy hazudik: ez a hazugság azonban ismeretnek, sőt tudásnak hívja magát. Az önáltatásból föl lehet ébredni, az önismeretből soha.” Szóval ha elhisszük, hogy egy műalkotás révén a lélek valódi mélységeibe nézünk, vagy hogy megláthatjuk az emberi lelket teljes összetettségében, akkor nagyon tévedünk. És még jobban tévedünk, ha azt hisszük, hogy a szerző megbízhatóan ért az emberi lélek rejtelmeihez, vagy hogy egy mű által beleláthatunk a szerző lelkivilágába. Nem. Minden valóban meggyőző, megrázó, megható műalkotás lényege ugyanaz, mint egy cirkuszi, illetve bűvészmutatványé. Rajtunk áll, hogy a cirkuszt megvetjük-e vagy elfogadjuk mint hiteles művészetet. És ha egy komolynak kikiáltott, klasszikus, intellektuálisan igényes műtől meghatódunk, akkor ez a meghatottság miben különbözik egy ponyvaregény feletti meghatottságtól? Elhisszük, hogy mi, iskolázottabb egyének más minőségi szinten tudunk meghatódni, mint egy ponyvaregény-olvasó vagy egy szappanopera-kedvelő?

Ne higgyünk a szerzők érzelmi felindultságában. Érzelmileg zaklatott állapotban lehetetlen összpontosítani. Egy műalkotás mindig hidegvérű munka eredménye. Az érzelmek ábrázolása, esztétikailag vonzó analízise csupán a bűvészmutatvány része, az elkápráztatást szolgálja. Ez nagy teljesítmény, szó se róla.

A 2020-as prózaköteted címét egy útirajzíró élménye inspirálta: egy pekingi egyetemi menzán úgy zajlott a filmvetítés, hogy középütt lógott a vetítővászon, a nézők pedig mindkét oldalán helyezkedtek el. A kínai mozi egy kicsit mintha a világszemléleted metaforája lenne: a dolgokat több oldalukról, a visszájukról is érdemes nézni. Vajon ugyanazok a jelentések konstituálódnak?

Néha igen. A kínai nézők, akik a vászon túlsó oldalán ültek, ugyanolyan gazdag élményekkel távoztak a vetítésről, és ugyanazt a tanulságot vonták le, mint azok a nézők, akik a helyes oldalon ültek. Látták, hogy a vásznon valami zajlik. A hősök jobbról balra vagy balról jobbra futkosnak, veszekednek, harcolnak, lövöldöznek. A végén pedig győzött a jó. Az üzenet átjött Kínában is, még ha westernfilmről is volt szó. A nézők jól szórakoztak, és elégedettek voltak. Szóval mindegy, hogyan vannak összerakva az események, a lényeg ugyanaz marad, és egyszer úgyis vége lesz az egésznek.

Amikor cselekményben dús regényt olvasok, és a történések A pontból B pontba, utána pedig C pontba, majd egészen a Z pontig fejlődnek, mindig ott kísért benne a gyanú… mit gyanú, egyenesen meggyőződés, hogy az életnek még sincs ilyen jellege. Olyan szépen összefügg minden, mintha nem is lennének vágások, mint a filmekben. Pedig ahhoz, hogy egy esemény „élethűen” összefüggőnek, folyamatosnak tűnhessen, vágásokra van szükség, szóval apró és egyszerű bűvésztrükkökre.

Ezt valahol mindnyájan jól tudjuk, ezzel nincs is semmi baj. A baj ott kezdődik, amikor a filmek és cselekményes regények hatása alatt elhisszük, hogy az élet is pontosan így zajlik, Á-tól Z-ig, a megszületéstől a halálig stb. Igaz ugyan, hogy megszületünk és meghalunk, de az, ami közben történik, és az, ami az agyunkban játszódik, nem lineáris. Az, hogy az egyik dolog szüli a másikat, még nem jelenti azt, hogy lineáris életpályát járunk be.

Aztán baj van azokkal a kritikusokkal is, akik egyik vagy másik regénynek azt vetik föl, hogy nem elég élethű, nem elég hiteles. Hát a regény az nem dokumentumfilm, és tulajdonképpen egyetlen dokumentumfilm sem százszázalékosan élethű.

A jó szórakoztató regény (vagy mozi) nem próbálja az olvasónak bemesélni, hogy az életesemények ilyen meg ilyen logika szerint vannak összeláncolva. Például a legtöbb regényben és filmben a hősök – és gyakran az antihősök – nem járnak vécére, nincs se hasmenésük, se székrekedésük. Filmekben megfigyelhető – tisztelet a kivételnek –, hogy a hősök nem csukják be maguk mögött az ajtót. Érthető, hiszen a kamera másképp nem tudná őket követni. A filmesek néha mintha megfeledkeztek volna arról, hogy létezik vágás is. Ja, persze, ha a filmekben a színészek mindig becsuknák az ajtót maguk mögött, akkor az már inkább élethű lenne, mint művészi. De engem akkor is zavar a nyitva hagyott ajtó.

Rengeteg ember a mindennapi életben sem csukja be maga mögött az ajtót, akár az illemhely, akár más helyiség ajtaja legyen az. Van egy olyan gyanúm, hogy az ilyen viselkedés a filmekből szivárgott a tudatukba. Ezt a hanyagságot vészjóslónak tartom. Azzal, hogy nem csukom be magam mögött az ajtót, a közömbösségemet, a megvetésemet, az arroganciámat, a felsőbbrendűségemet kommunikálom a környezetemnek. Ugyanez a helyzet az ásítással is. Megfigyeltem, különböző országokban, hogy egyre több ember nem teszi a tenyerét a szája elé, amikor ásít. Nemcsak fiatalok, hanem az én nemzedékem is, sőt még az idősebbek is így viselkednek. Mintha egyedül lennének ezen a bolygón. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy a másik belelát a szájukba, hogy látja a foltos nyelvet és a rossz fogakat.

És további példákat lehetne felhozni. Ausztráliában például gépkocsivezetőknél eléggé elterjedt szokás, hogy amikor lekanyarodni készülnek, nem jelzik az irányváltoztatást. Vagy fordítva: túl korán jelzik, vagy úgy felejtik az indexet, vagy másfelé kanyarodnak, mint ahogy jelezték. A járdákon, főleg a kertvárosokban, a kutyáknak van előnyük, a járókelő kénytelen lelépni a gyepre, amit a kutya gazdija gyakran meg sem köszön, vagy azt mondja, hogy „sorry”. De nem lehet egy egész életen át mindent ezzel a sorryzgatással elintézni, s közben semmit nem változtatni.

Mindegy, hogy a vászon melyik oldaláról nézzük a filmet: mindkét oldalról érthető lesz, hogy valaki nem csukta be az ajtót.

Sajátos városregények is születtek irodalmi műhelyedben. A legtöbb figyelmet a 2015-ös Tantalópolis vívta ki. Mennyire érezted otthon magad ebben a városfikcióban?

Nem is annyira fikció. Csak a név van kitalálva. Ugyanakkor ilyen városnevek gyakoriak Brazíliában: Lupionópolis, Martinópolis, Petrópolis… De a Tantalopólisban más városokról is szó van, például São Paulóról, Salvador da Bahíáról… A könyvben szereplő Tantalópolis több brazil város összesűrítése, metaforája. Ebben a metaforában én úgy éreztem magam otthon, mint egy olyan ember, aki elszánta magát, hogy egy brazil városban fogja leélni élete hátralevő részét.

De nemcsak városról szól, hanem pszichológiai, spirituális helyzetről (látod, most utolért és hátsómba mar az, amit fentebb a lélektani regény ellen prédikáltam), tantaloszi állapotról. Ez az állapot, véleményem szerint, jellemzi a mai Nyugat emberét: kápráztató gyümölcsök veszik körül, csak karnyújtásnyira vannak – akár szellemi, akár anyagi értelemben –, mégis elérhetetlenek maradnak. Tantalosz nem kapja meg a gyümölcsöt, ami után nyújtogatja kezét, Ádám és Éva viszont igen – de milyen következménnyel? A Nyugat embere vagy azért kínlódik, mert még mindig nem érte el azt, ami után annyira vágyódik, vagy azért, mert elérte, de a következmények pusztítóak.

Több helyen is olvastam arról, hogy foglalkoztat egy olyan regény terve, melyből kiiktatódnak a szereplők. A Mykať kostlivcami (ez hogyan szólna magyarul?) narrátora olyan regényről beszél, mely egy város monológjaként bomlana ki. Hol tart ez a kísérlet?

Ilyet mondtam volna? Több helyen? Hát legyen. Igen, néha tényleg eszembe jut, hogy jó lenne szereplők nélküli prózát írni. Közben tudatában vagyok annak, hogy ilyen művek már létrejöttek.

Az egyik legjobb példa rá talán Greg Egan ausztrál sci-fi író regénye, a Diaspora. Emberek alig szerepelnek benne, főhősök nincsenek, csak szoftverek. Aztán itt van a holland Ferdinand Bordewijk regénye, a Blokken, vagy épenséggel a román dadaista Urmuz kisprózái, a Pagine bizzare, ahol az egyik elbeszélés főszereplője egy akkord. De lehetne további neveket sorolni: Raymond Roussel, Raymond Queneau, Samuel Beckett, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet… Lehet, hogy ezekben az esetekben nem egészen hiányoznak a szereplők, annyi viszont biztos, hogy a pszichológiai portré, mindenféle lélekbúvárkodás vagy a mélylélektani jelenségek ilyen vagy olyan bemutatása és boncolása a minimumra van csökkentve, és egészen más dolgok lépnek az előtérbe.

Hogy magyarul hogyan szólna a Mykať kostlivcami? Nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy ez utalás a mexikói halottak napjára. Mivel a könyv hősei, valahol Hollandiában, arról ábrándoznak, hogy egyszer majd eljutnak Mexikóba. A mykať szót úgy is lehet értelmezni, mint rázást. Mármint táncszerű rázást. Talán ilyesmi fordítás jöhetne szóba: csontvázrázás. Csontváztáncoltatás, csontvázak táncoltatása. A regényből lefordítottak egy részletet angolra, és azt a címet választották, hogy Making Skeletons Dance.

Rendkívül termékeny szerző vagy, ha jól számolom, az 1994-es debütálásod óta 12 versesés 10 prózaköteted látott napvilágot szlovákul, és 6 magyar nyelvű köteted is megjelent. Mindemellett műfordítással is foglalkozol. Nyughatatlanság, kíváncsiság, zabolázhatatlanság, szenvedély vagy szorgalom van a folyamatos alkotómunka mélyén?

„Időm kevés, mégis hajt valami tovább”, énekelte annak idején az Edda. Mindenkinek kevés az ideje. De nem azért, mert túlságosan sok a dolga. Hanem spirituális értelemben. Sokan ennek nincsenek egészen tudatában. Amíg egészségesek, nem gondolnak a test törékenységére, mulandóságára, az erők és képességek elapadására. Papp Lajos, a neves kardiológus mondja, hogy az idő mindenki számára érték. Időnk pontosan ki van szabva. Valami miatt vagyunk itt, és valamit meg kell valósítanunk. Valamit, amit egy bizonyos pillanatban csak mi tudunk megvalósítani. Kaptunk egy bizonyos időtartamot és egy bizonyos energiamennyiséget. Aki nem tudja, mit és mikor kell neki személyesen megvalósítania, az meg fog betegedni. Halasztani veszélyes, a meg nem valósított tervek egyszer utolérnek, kísértetként visszajárnak, lelkileg-testileg tönkretesznek. Veszélyeztet mindenki, aki az idődet rabolja. Sajnos, sok emberi lény inkább idővámpír, mint ember: elszívja a másik idejét, és a mástól lopott időtartamban terjeszkedik. Rengeteg szenvedés ered ebből.

Krishnamurti azt mondja, meg kell szüntetni az időt. Akkor minden szenvedés elmúlik. Hogyan is érti ezt? Úgy, hogy van belső, pszichológiai idő és van külső, tőlünk független idő. A két idő között konfliktus áll fent. A konfliktust az „én” okozza, amely elhatárolja magát a külső világtól, és amely létrehozza a belső időt. Ha nincs belső idő, akkor nincs „én” és „te”, nincs konfliktus, nincs szenvedés.

Hát ember legyen a talpán, ki érti e szavakat. Annyi viszont biztos, hogy ha nem léteznének ellentétek és konfliktusok, a világűr széthullana. De ez emberi szemlélet, lehet, hogy ellentétnek és konfliktusnak hívjuk, valódi lényegét tekintve egyáltalán nem az.

A nyugati bölcselet is ismeri a külső és benső közötti konfliktust. Már az ókor óta beszélnek erről. Az idő szubjektív, a tér objektív. Az idő képzete az, ami által az egyén értelmezni képes a teret. Ha azt mondom, időm kevés, mintha ezzel azt vallanám be, hogy a tér is kevés. Csáth Géza az időt valami szervként képzelte el, amelyet ki lehet operálni, és akkor megszűnik az emberi szenvedés. Lehet, hogy tényleg így van. Kioperáltathatnám ezt a szervet az agyamból, többé semmi sem hajtana tovább, és ilyenképpen megkímélhetném a világot írásaimtól.

Hogy a huszonnyolc kötet sok vagy kevés – többnyire soványka könyvek –, ezt nem az én feladatom eldönteni. Én csak ötleteket valósítok meg. Néha túlságosan sok lehetőség merül fel, s hirtelen nem tudom, melyikkel foglalkozzak. Lehet ezt zabolázhatatlanságnak nevezni vagy szenvedélynek. De ahogy telik az idő, egyre kevesebb ilyen ötlet fekszik tudatom íróasztalán. Már sok minden megvalósult. Szerettem volna egy szürrealista regényt írni – megtörtént (Hromozvonár); aztán megírtam egy városregényt (Mykať kostlivcami); utána egy sci-fi szatírát (Želáte si novú kúpeľňu?); aztán egy „Ázsia-könyvet“ (Čínske kino). Közben megpróbáltam összeállítani egy „Szentírást“ (Sarcangelium), és utána elindultam az esszé felé (Breviár pre posledných psychológov), most valahol itt, félúton a próza és az esszé között érzem jól magam. De a Breviár a Sarcangelium szabad folytatása: a Sarcangelium vallásos koncepciók, mítoszok és filozófiák ütköztetéséről szól, míg a Breviár a modern lélektan zsákutcáit szándékozott bemutatni. Tehát a Sarcangelium mintha a szellemmel foglalkozna, a Breviár pedig a lélekkel. És lesz folytatás, aminek azonban nem kifejezetten a test lesz a témája.

Szeretek (számomra) új területekre lépni, úgyhogy igen, a kíváncsiság is hajt, nem csak a szenvedély és az idő múlása. Lehet, hogy tényleg grafomániás őrült vagyok, elfogadom ezt a pozíciót, nyugodtan tartsanak bohócnak, nem izgat, vagy ha igen, nem nagyon, úgysem tehetek mást, elpusztulnék, vagy mi még rosszabb: nyomorékká válnék lelki, szellemi és talán testi szinten is. Lehet, hogy belém költözött valami koszos démon, és már most elkárhozott vagyok?

Kultúraközvetítőként is tekinthetünk rád, hiszen a műfordítás is állandó tevékenységed. Magyarból és angolból fordítasz szlovákra sokféle (témájú, műfajú, poétikájú) szöveget. Felkérésre dolgozol, vagy magad választod meg a műveket? Mely mű fordítása okozott különös szellemi izgalmat vagy éppen nehézséget? Van-e a műfordításnak hozadéka a saját szövegeid írása közben?

Többnyire felkérésre dolgozom. Már leszoktam róla, hogy fordításra könyveket ajánljak a kiadóknak. Úgy látszik, nagyon rossz ízlésem meg üzleti érzékem lehet, mivel sosem hallgatnak rám.

Minden fordítás nehézségekkel jár. Még az erotikus ponyvaregény is. Ami a hozadékot illeti, Szentkuthytól és Hamvastól sokat tanulhattam. A fordítást főleg pénzért csinálom. Hiszen még mindig szabadúszó vagyok, és úgy látszik, az is maradok. És inkább ponyvaregényt vállalok, mint szépprózát vagy költészetet. Az utóbbiakhoz nincs elég tehetségem, sem türelmem, és az elegendhetetlen alázat is hiányzik. Úgyhogy vállalok ezoterikus tárgyú írásokat, erotikus regényt, sci-fi thrillert vagy tényirodalmat.

Szlovák köteteid a Drewo a srd kiadónál jelennek meg. Miért bízod erre a kiadóra a kézirataidat?

Mert velük könnyű szót érteni. Betartják a szerződéseket, és időben fizetnek. Kisebb megszakítással – amikor a Kalligram adta ki az írásaimat – 1995-től működöm velük együtt. A többi kiadóval bizony mindenféle tapasztalataim vannak. Itt most nem fogok rájuk kitérni.

Külföldön élve mennyire követed a szlovák irodalmi szcéna eseményeit? (Egy korábbi állapotát a „négykezes”, Denisa Fulmekovával írt 2004-es Klebetromán – Pletykaregény karnevalisztikusnak mutatta be…) Mennyiben tudsz vagy kívánsz részt venni benne? Mire kapod fel a fejed leginkább?

Hát nem nagyon követem. Egyrészt nem tartok rá igényt, másrészt eléggé körülményes lenne megszervezni, hogy külföldre küldözgesse valaki az irodalmi újdonságokat. Persze, interneten, word vagy pdf formájában olvashatnám az új irodalmat, de mint mondtam, nem érdekel. Ha itt-ott küldenek valamit, nem utasítom vissza, elolvasom. De jobban érdekelnek azok a könyvek, amelyeket már évek óta készülök elolvasni. Meg azok, amelyeket újra és újra szeretnék olvasni.

Melyek ezek?

Például Hamvas Béla Mágia szutrája. Eddig háromszor olvastam el, és mikor ennek az interjúnak a kapcsán belelapoztam, beláttam, hogy újra kéne olvasnom. Vagy a Tao te csing – ezt a könyvet igyekszem minden évben elolvasni, mindig valamelyik másik változatát, fordítását. És általában a régmúlt nagy könyvei: Firdauszí Sáhnámeja, Csuang-ce A virágzó délvidék igaz könyve, Az ezeregy éjszaka, Ovidius Metamorfózisai … És fel kell még fedeznem Giordano Bruno írásait, vagy Philip Sidney Arcadiá-ját és Vu Cseng-en Nyugati utazását … Greg Egan novelláit és egypár izgalmas sci-fi regényt … És újra elolvasni Füst Milán Ez mind én voltam egykorját meg Hábi Szádi küzdelmeinek könyvét meg a Nevetőket … Kosztolányi Neroját, Karinthy Mennyei riportját, a Kötéltáncot, az Utazás a koponyám körült meg az Utazást Faremidóba és a Kapilláriát … Szentkuthy Narcisszusz tükrét … És Rudolf Sloboda prózáit. Vagy Roberto Bolañoét. És akkor itt marad még egy halom tudományos könyv, például a mesterséges intelligenciáról …

Figyeled-e a kortárs magyar irodalmat? Mely szerzői életművek vagy kötetek váltják ki az érdeklődésed?

Ugyanaz a helyzet, mint a kortárs szlovák irodalommal. Igaz, hogy olvastam az újabbak közül egypár dolgot, külön említeném, hogy mindig érdekel, mit ír egy Németh Zoli vagy egy Szászi Zoltán. Nagy élmény volt a Kunstkamera, és remélem, nemsokára sikerül időt szakítanom Szászi Télig meséjére.

Ami pedig a magyarországi irodalmat illeti, tetszettek a Telep-csoport munkái, meg ahogy Nemes Z. Márió ír, de tulajdonképpen ő is telepes. A kortárs prózáról nincs nagy véleményem. Úgy látom, de persze ez egy nagyon szűk és tájékozatlan vélemény, hogy Mészöly, Esterházy, Hajnóczy Péter után nem igazán születnek figyelemreméltó dolgok. A világszínvonalat nálam változatlanul Karinthy, Kosztolányi, Krúdy, Füst, Szentkuthy, Hamvas, Cholnoky Viktor és László is, Madách, Csáth, Déry Tibor, Kassák, Mándy Iván és Erdély Miklós képviselik. A kortárs magyar irodalomban mintha fontosabb lenne az esztétizmus, az, hogy a szöveg jól nézzen ki, frappáns legyen, és sose hiányozzék belőle az irónia éppen divatos változata. Itt is, mármint az irodalomban – úgy, mint az egyetemeken – eltűnt a vízió, a küldetéstudat. Ma már egyre inkább csak az fontos, hogy az író figyelmet kapjon és támogatást, mielőtt még belefogna a munkába, a küldéstudattal mintha már senki sem foglalkozna. Pedig küldetéstudat nélkül a mű belső tüze kialszik. Hiszen az írásnak – már amelyiknek – annyi értelme van, mint a kőműves munkájának. Mindnyájan építünk valamit. Remélem, hogy nem csak valami bábeli tornyot.

Persze, bizos vannak kivételek is. A magányban és névtelenségben dolgozó írók. Azok, akik talán sohase fogják kiadni írásaikat. S akik nem keresik a kiadók és alapítványok kegyeit. Az, ami úgy van felvezetve, mint kortárs magyar irodalom, lehet, hogy nem is az, lehet, hogy nem az a valódi, hiteles, fontos irodalom. Egyébként lehetetlen a jelen perspektívájából megítélni egy mű valódi értékét, hogy mi a tartós, az örök. Ezért mindig gyanús, mikor valaki valamilyen alkotás kapcsán már a jelenben megmondja, hogy itt egy nagy műről van szó.

2019 szeptemberében megalakult a Bázis – Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában. Miért csatlakoztál ehhez a csoporthoz?

Mert példátlan, írói szervezeteknél szokatlan aktivitással jelentkeztek. Ráadásul olyan időben – a pandémiára gondolok – amikor mindenki inkább kihasználta az alkalmat, visszavonult, és nem csinált semmit.

A Bázis megmutatta, hogy egy írói szövetségnek is lehet értelme, és nem csak egy formális, eleven formában nem nagyon létező intézmény. Bízom benne, hogy nagyon feljavíthatja a szlovákiai magyar és a magyarországi magyar írók egymásra figyelését. És mivel nyitott a szlovák irodalmi élet felé is, rengeteget tehet nemcsak a magyar kultúra terjesztéséért Szlovákiában, hanem a szlovák kultúráért és annak megés elismeréséért Magyarországon és a magyarlakta vidékeken.

Tartózkodási helyeid irodalmi élete kínált-e szellemi izgalmat?

Persze. A leggyakoribb tartózkodási helyem a lakás, amelyet éppen bérelünk. A szellemi izgalom ott van a könyvekben – az elovasottakban és az olvasatlanokban is. Amúgy nem igazán érdekel az irodalmi élet.

Perth-ben, ahol a feleségemmel lakunk, él a világ egyik legismertebb és legkiválóbb sci-fi írója – Greg Egan. Senki sem tudja, hogy néz ki, mert soha nem közöl magáról fotókat, irodalmi rendezvényeken nem vesz rész, interjúkat nem ad, és valószínű, hogy a név, amit használ, nem a valódi neve. Van honlapja, de e-mailt írni neki eléggé körülményes, mivel az érdeklődőnek először meg kell fejtenie az e-mail címet, és ahogy az író a honlapján figyelmeztet, csak annak fog válaszolni, aki komoly, releváns kérdéssel fordul hozzá. Izgalmas, hogy ezt az írót mennyire nem izgatja a helyi irodalmi élet.

Huzamosan külföldön tartózkodsz. Nem fordult meg a fejedben, hogy szépirodalmi szövegeidben nyelvet válts? Válhatna-e belőled angolul író szerző?

Azt hiszem, Simone Weil mondja, hogy egy író sosem válthat nyelvet. Kunderának meg Beckettnek, úgy látszik, sikerült. Kertész Imre és Márai Sándor nem is próbálkoztak vele.

Valaha megfordult párszor a fejemben, hogy talán jobb lenne valamelyik világnyelven írni. Később megértettem, hogy ha ilyesmivel próbálkoznék, valami fontos megbomlana. Biztos nem véletlen, hogy milyen nyelvi, kulturális közegbe születtünk bele. Valami magasabb erő eldöntötte, hogy kinek milyen nyelven szabad megszólalnia. Mert lehet, hogy abban a bizonyos nyelvben van valami küldetése. Az embernek. Főleg ha írással foglalkozik. Lehet, hogy ha angol vagy más nyelvi környezetben születtem volna, más szülőktől, más körülmények között, akkor kábítószer-kereskedő vagy bérgyilkos lett volna belőlem, és valamiféle kárhozatba zuhantam volna. Persze, attól, hogy valaki firkász és viszonylag nyugalmas életet él, még nem biztos, hogy megmenekül a kárhozattól.

Mikor a feleségemmel elhagytuk Szlovákiát, negyvenegy éves voltam. Nem tudtuk, meddig maradunk Hollandiában. Először úgy látszott, három évig. Aztán következett még három év, amiből kettőt a teljes bizonytalanság uralt, már ami a jövőnket illette. Lehet ilyen körülmények között nyelvet váltani és megtanulni irodalmi szinten írni? Aligha. Kunderának, azt hiszem, több mint tíz évébe tellett, míg megírta első francia nyelvű könyvét, miközben úgy ment ki, mint kitűnő franciaszakos.

Brazíliában hasonló volt a helyzet. Egy évre mentünk ki abban a reményben, hogy valahogyan majd megkapaszkodunk. Több mint három évig maradtunk, és maradtunk volna tovább is, ha nem szól bele a burrokraták áthághatatlan, Mussolini korabeli szisztémája.

Aztán – összevetve azokkal a huszadik századi írókkal, akik külföldre mentek és nyelvet váltottak – nekünk itt van az internet, ami állandó kapcsolatot biztosít a hazával. Szoktam is emlegetni, hogy amióta külföldön élek, írásaimon keresztül sokkal intenzívebben vagyok jelen a szlovákiai kulturális életben.

Mennyire határozzák meg egy író értékét a díjai?

Hamvasnak, Dosztojevszkijnek, Tolsztojnak, Danténak nem voltak irodalmi díjai. Azok között az írók között, akiket nagyra tartok, nagyon kevés Nobel-díjas található. Irodalmi műveknél nem szoktam nézni, mennyi és milyen díjai vannak a szerzőnek. És szerintem más írók sem szokták nézni. Persze sokszor azért nem nézik, mert félnek a saját irigységüktöl. Gore Vidal mondja, hogy amikor valamelyik barátja sikert ér el, mindig úgy érzi, hogy valami meghalt benne.

Az első irodalmi díjad a magyar irodalom felől érkezett: 2007-ben neked ítélték a Mészöly Miklós-díjat. Nem találtam konkrét indoklást (más díjazottaktól eltérően), csak annyit, hogy irodalmi munkásságodért. Fordítottál Mészölyt? 2021ben Mészöly-év van, születésének centenáriuma tiszteletére. Milyen a viszonyod Mészöly életművével?

Én is csak erről az indoklásról tudok. Nagyon meglepett a Mészöly-díj. Őszintén megvallva abban az időben még egyáltalán nem éreztem magam díj-érettnek. Hogy később miért nem foglalkozott a dologgal senki, sem Magyarországon, sem Szlovákiában, nem sejtem. Az Élet és Irodalomban megjelent egy mondat – egy olyan szövegben, amely az aktuális, azt hiszem 2008-as díjnyertesről szólt –, hogy 2007-ben Macsovszky Péter kapta a Mészöly-díjat. Ennyi. Semmi több. Senkit nem izgatott, ki fia borja az a Macsovszky, vagy hogy egyáltalán megérdemelte-e a díjat. Mivel Mészöly Miklós műveit nem fordítottam és irodalomtörténeti szinten sem foglalkoztam velük.

Miklóssal és Polcz Alaine-nel talán ha háromszor találkoztam – Kisorosziban, Pozsonyban és Budapesten. Miről beszélgettünk, arra már nem nagyon emlékszem. Azt hiszem, ezek a találkozások 1998-ban és 1999-ben történtek. Akkoriban Miklós már csak úgy csendesen, mosolygósan, kicsit mintha távolról szemlélte volna a körülötte zajló eseményeket.

Milyen a viszonyom Mészöly életművével… Olvastam több prózáját, a Saulust, a Filmet, Az atléta halálát, a Családáradást, a Szárnyas lovakat… De legjobban versei, amelyek az Elégia című kötetben találhatók, fogtak meg.

Egy másik magyar vonatkozású díj a 2017-es Ján Hollý-díj, amit Szentkuthy Miklós Burgundi krónika c. művének szlovák fordításáért ítéltek neked. Szentkuthy a magyar irodalom különce, akinek feltehetően nincs nagy olvasótábora. Mennyiben számíthat ez a regény a szlovák olvasók érdeklődésére?

Kicsit szkeptikus vagyok, ami a szlovákiai fogadtatást illeti. A magyar irodalom Szlovákiában még mindig nincs úgy kezelve, mint a világ nagy irodalmainak egyenrangú partnere.

Szentkuthy, akit az Évemenent du Jeudi olyan írók mellé sorolt, mint Joyce, Proust, Nabokov és Borges, nem teljesen ismeretlen a szlovák olvasó számára. A pozsonyi Tatran Kiadó már 1990-ben kiadta Szentkuthy talán legsikeresebb regényét, a Divertimentót, Katarína Králová fordításában.

A Divertimento azonban nem reprezentálja meggyőzően a merész, kísérletező modernista Szentkuthyt – a Prae és a Szent Orpheus Breviáriumának szerzőjét. Persze ezek hatalmas fordítói vállalkozások lennének, ezért talán hatékonyabb volna a korai Szentkuthy-művek közül lefordítani mondjuk a Barokk Róbertet, a Bianca Lanza Catalanzát, Az egyetlen metafora felét vagy a Narcisszusz tükrét.

A Burgundi krónika fordítását Tompa Mária, Szentkuthy Miklós egykori szerkesztője, munkatársa és irodalmi hagyatékának kezelője javasolta. Mivel nem túl terjedelmes, olvasmányos és élvezetes humora van. A Krónika azon Szentkuthy-művek közé tartozik, amelyekben az elhihető történelmi események, mozzanatok sosem történtek meg, viszont az abszurd, hihetetlennek tűnő, privát részletek, epizódok valós tényeken alapulnak.

Szívem szerint én a Narcisszusz tükrét fordítottam volna vagy a Breviárium-ciklus valamelyik regényét, mondjuk az Eszkoriált vagy az Europa Minort, ez utóbbit azért is, mert Szentkuthy itt Európa feletti elkeseredésében (a próza a negyvenes évek elején készült) az ázsiai exotikum felé fordul.

Amellett, hogy a Szlovák Íróközösség is kitüntetett a Hromozvonár c. kötetedért 2008-ban, 2015-ben Tantalópolis című regényedért elnyerted az Anasoft litera díjat. Ez nagy presztí sű díjnak számít, komoly szakmai válogatás előzi meg az odaítélését, természetesen az sem mindegy, milyen mezőnyben indul egy-egy mű, és a döntőbe jutó tíz kötet is kiemelt médiafigyelmet kap. Változott-e valami azzal, hogy Anasoft litera-díjas lettél?

Persze, azt hiszem, ismertebb lettem. Meg a bankszámlám is egy kicsit megnőtt. És épp a megfelelő pillanatban.

Igen, ismertebb lettem, de nem bizos, hogy elismertebb. A könyv, amelyért a díjat odaítélték, vitákat kevert. Sokan támadták, kétségbe vonták irodalmi értékét. Egyébként ez egy eléggé érdekes jelenség a szlovák kulturális életben (de lehet, hogy ez máshol is pont így van): nem tudják, nem akarják értekelni az újat, a szokatlant. Nem azt nézik, hogy itt még ilyen nem volt, hanem azt szajkózzák, hogy olvashatatlan, meg azt, hogy ez nem is irodalom stb. Egy Spanyolországban élő szlovák zeneszerző, Adrián Demoč nemrég azt írta nekem, hogy a szlovákoknak az a bajuk, hogy a művek értékelésekor összehasonlítási alapként azt veszik, ami hazai, szóval a hazai és nem a külföldi alkotásokkal hasonlítják őket össze. Így, természetesen, egy olyan könyv, amelyik világirodalmi példákból táplálkozik, sosem lehet elég jó. Az embert el tudja keseríteni, mikor a kritikus nagy fölényesen olyan pofát vág, mint aki már látott ilyet. Közben nem is olvassák el a könyvet alaposabban, sőt, néha teljesen félreolvassák. És nem az értelmezésről, az olvasatról beszélek, hanem a tényleges olvasásról, az összpontosításról, az odafigyelésről. Úgy látszik, mintha egynéhány kritikusnak teljesen mindegy lenne, hogy ténylegesen, tényszerűen mit is tartalmaz a könyv, csak alkalmat látnak benne, hogy saját fölényességüket fitogtassák, hogy megmutassák, nem félnek semmitől, és nemcsak a fiatalabb, hanem az idősödő íróval is tudnak bánni.

De tudok jobbat is. Ez is a díjjal kitüntetett Tantalópolis kapcsán történt. Két neves kritikus, nem is fiatalok, többé-kevésbé az én kortársaim, kijelentették, hogy a szóban forgó regényt nem értik, nem olvasták, és nem is fogják olvasni. Azért ez egy rendhagyó jelenség: kijelenteni valamiről, hogy érthetetlen, anélkül, hogy megismerkednének vele. Ez azért a saját szakmájukra, szaktekintélyükre is elég sűrű árnyékot vet.

Egyébként az Anasoft litera díjat is hasonlóképpen indokolta meg a szlovák zsűri, mint a magyarországi a Mészöly-díjat: eddigi munkásságomért. Az ilyen indoklás egy kicsit olyan, mintha el akarnának temetni vagy elnémítani, hogy már végre fogjam a pofám, és ne zavarjam őket. Oké, hülyéskedem. Jólesik a jóakaratú figyelem, az elismerés.

Hogyan éled meg a pandémiát? Mindkét 2020-as kötetedben reflektálsz rá, de a megírás-megjelenés óta történt egy s más. Profitál(hat)-e a felfordult világrendből az irodalom?

Az irodalomnak démonikus, vámpirikus jellege van. Az irodalom mindig is az ilyen eseményekből profitál. Számlálhatatlan mű született és továbbra is születik azért, mert volt első és második világháború meg holokauszt meg náci Németország és kommunista önkényuralom. Az írók nem nagyon különböznek a szenzációhajhász újságíróktól. Ha ilyen vagy olyan oknál fogva nem élősködhetnek világtörténelmi eseményeken, akkor más emberek magánéletéből, sorsából próbálják kiszívni az áhított sikerhez szükséges vért. Addig szaglásznak, míg végül találnak valami hálás anyagot. Erre utal a Hálás anyag verseskötetem címe és néhány szövege is.

Én viszont nem azért foglalkoztam a pandémiával, mert az volt éppen a „menő”. Az apokaliptikus előjelek, az összeomlás lehetőségei, egy jóléti és végtelenül lezüllött, eltompult és eltunyult civilizáció sebezhetősége – mindez már évek óta a levegőben lóg. Erre szerettem volna felhívni a figyelmet, és nem csupán a Čínske kinoval és a Miből készültek és hová tartanak című kötettel, de az előző könyveimmel is, tulajdonképpen már a legelső kötetemmel is.

Nem utolsósorban arra is szerettem volna figyelmeztetni, hogy a demokráciával és a liberalizmussal nincs egészen minden rendben. Mert hát, ahogy már említettem, hihetetlenül elburjánzott a pusztító és – ami tulajdonképpen eléggé mulatságos – önpusztító burrokrácia.

Jólét meg szabadság van, de a hülyeség egyre ijesztőbb méreteket ölt. Churchill hívei mondják, hogy a válságot ki kell használni. Ez történik, és visszaélések történnek, mindenütt a világon, és emberek tömegei halnak meg, és még mindig valami gyanús a pandémia körül, habár az egyéb haláleseteket is ráfogják az „ismeretlen eredetű” vírusra… Szóval van, akinek az ilyen válság nagyon jól jön. S ha nincs válság, akkor elő kell idézni. Úgy látszik, a leghasznosabb az ilyen válságot demokratikus, liberális rendszerben előidézni, mert ott a meggazdagodásnak és bestialitásnak senki sem szab határokat. Hát nem ilyen liberális társadalomról álmodoztunk – sem Keleten, sem Nyugaton. De a mi hibánk – ábrándozni, álmodozni bűn.

Zoránék már 1999-ben meglátták, hogy valami nincs rendben az istenített demokráciával: „Nos, hölgyek és urak, az ábra jót mutat / Az ember lelke felvidul és jó a hangulat / És zajlik már a show, és tisztán látható / Hogy erre jön, vagy arra megy a közös hajó // A szereplőknek fent és lent is van szava / Mert ez itt már a földreszállt demokrácia / Ez ősi szerkezet és működik veled / És kórustagnak lenni itt a nagy, a főszerep.” A dalszöveg egyik csúcsa a következő négy sor: „A színfalak mögött még vannak színfalak / De azok már a színfalaktól alig látszanak / És ott is van egy show, egy másik színdarab / Ott szeretnék, ha úgy játszanánk, ahogy játszanak.” Összeesküvéselmélet-szagú? Dehogyis! Csak emlékeztetés a történelemre: „A színfalak mögött, a kapcsolók között / Kevergetnék lelkesen a hangés fényerőt / És nem értik ott bent, hogy túl vagyunk ezen / A lemezük már megjelent egy régi lemezen.”

Sosem szabad megfeledkezni arról, hogy a jelen helyzetet az azt megelőző körülmények hívták létre. Ha például nem lett volna nyolcvankilenc után akkora liberalizmus, akkor talán időben meg lehetett volna gátolni a gengszterkormányok létrejöttét, és akkor nem lett volna meg az előfeltétele annak sem, hogy 2020-ban olyan helyzet alakuljon ki Szlovákiában, mint amilyen ma van. Amikor egy kormánytag – azt hiszem, az egészségügyi miniszter – azt üzeni a lakosságnak, hogy most már csak az ima segít?

Popper Péter a 666 – A sátán a XXI. században című könyvében a következőket írja: „A korszerű politika nyíltan gengszterek küzdőtere. Egy évszázad alatt a világ kriminalizálódott. Tiszteletreméltó, polgári pártokhoz tartozó, szocialista, liberális, konzervatív vagy éppen kereszténydemokrata elveket valló államférfiakról derül ki, hogy gyilkosságokat szerveznek, maffiózók, sőt keresztapák, és milliárdokkal korrumpálhatók. A kormányszintű bűnözés ma már tudományos kutatás tárgya. […] A polgárnak végül nem marad más választása, minthogy áldozattá váljék, vagy maga is kriminalizálódjon. Kriminalizálódott a kultúra, a könyvkiadás, a filmipar, a színház, ahol mindenütt a gazdasági és politikai hatalom befolyása és ízlése érvényesül. […] A politikai sátánosság új vonása tehát a nyíltság, az erkölcsi nihil cinikusnak tűnő vállalása, olyan mértékű manipuláció a hagyományos értékekkel, amit a megdöbbent polgár pofátlanságnak érez. A sátáninak a politikában mindig az önkényuralom biztosít nagy teret. A diktátorok legtöbbször demokratikusan kerülnek hatalomra… […] A modern kor sátáni manővere általában abban áll, hogy épen hagyják a társadalom demokratikus intézményeit, látszólag minden rendben van, azonban az ország sorsát eldöntő gazdasági és politikai intézkedések a demokratikus intézményeken kívül, azok felett születnek meg. Ezt nevezik kancelláriakormányzásnak, ami előfutára egy valódi diktatúrának.”

A demokráciáról Julius Evola, a mágia nagy ismerője és ismertetője egy fiatalkori művében a következőket írja: „a demokrácia kebelében fel kell merülnie egy antidemokratikus tényezőnek, amelyet hiába próbálnak a szavazati jog alapelveivel és a nép általi szentesítéssel elnyomni. […] Nos, a fent említett demokratikus alapelvek a dolgokat teljesen a fejük tetejére állítják, amikor azt az ítéletet (akár a választás, akár a szentesítés tekintetében), amelynek el kell döntenie, hogy mi a magasabb érték, a tömegre bízzák, vagyis hipotetikusan azok összességére, akik legkevésbé alkalmasak az ítélkezésre, vagy akiknek az ítélete szükségszerűen a közvetlen élet alacsony értékeire korlátozódik. […] Ebben a tévedésben (hasonlóan annak a tévedéséhez, aki miután elfogadta, hogy a vakokat a látóknak kell vezetniük, most azt kívánná, hogy a vakok döntsék el, ki lát, és ki nem) kell a főokát keresnünk annak, hogy a modern korban a politikai valóság tisztán empirikus, utilitarista és anyagi valósággá degradálódott.”

Egy önjellemzésben állítod (vélhetően ironikusan), hogy az irodalom tökéletesen átgondolt manipuláció. Akadt-e olyan olvasód, aki szemrehányást tett vagy kikérte magának ezt? A szerző áldozata vagy haszonélvezője a manipulációnak?

Akinek a szó a munkaeszköze, az megszólítani akarja a másik embert. Érzelmeket akar megszólítani, gondolatmenetekbe beleszólni. A megszólítás beavatkozás. A beavatkozás pedig kezelés. Hogy mondják latinul a „kéz” szót? Manus, olaszul: mano. Innen ered a manipuláció szó.

Giordano Brunónak vannak mágikus tárgyú írásai. Az egyiknek a címe De vinculis in genere. Ebben a kapcsolatok, a vonzódások, kötések és kötődések különféle fajtáiról ír. A vinculum szót úgy is lehetne fordítani, hogy bilincs. Lebilincselő olvasmány? Lekötni valakinek a figyelmét? Igen, a kommunikáció arra szolgál, hogy figyelmet kössünk le. Akár szegényes, akár gazdag, dagályos szókincs által. A kimondott, leírt szó beleszól a másik ember lelkébe, és hatással van testi folyamataira is. Mi ez, ha nem manipuláció?

A szó képes testté válni, figyelmeztet minket János evangélista. A világ teremtésekor a teremtő megszólalt, és a világ meg lett teremtve. Veszélyes szólni, veszélyes írni. Ennek nincs minden író teljesen a tudatában. A szavaknak vannak rejtett tulajdonságai is. Nemcsak arra gondolok, hogy számértéket rejtenek, hanem arra is, hogy van egyfajta megjelenésük, így vizuálisan is hatnak. Megesik, hogy egy szó szépen hangzik, viszont ronda kinézete van. És akkor még ott vannak a hangértékek. Ezek mind képesek hatni, befolyásolni, manipulálni.

De egyébként nem tudom, mi a rosszabb, károsabb: ha egy író tudatosan vagy tudattalanul manipulál? A tehetséges író mindig démonikus is – Hamvas a tehetséget démonikus vonásnak tartja –, ami azt jelenti, hogy műveiből a külső világba mindig átjut valami démoni, és akkor tényleg az a kérdés, hogy az ilyen energia menynyire van vagy nincs ellenőrzés alatt?