Petneki Noémi: Lengyel női szerzők IV. – Zofia Nałkowska, a feminista végzet asszonya
A számos nyelvre lefordított Zofia Nałkowska művei Lengyelországban a 20. századi irodalmi kánon részét képezik. Magyarul egyetlen könyvét adták ki, a legfontosabbat, amely akkor, ötvenhat éve sem váltott ki nagyobb visszhangot, mára pedig egészen elfelejtették Magyarországon. Így az író alakja sem ismert, pedig európai viszonylatban is izgalmas és kivételes személyiség volt.
Édesapja, Wacław Nałkowski eredetileg földrajztudós volt, majd az irodalomkritika felé fordult. A zseniális fiatal alkotóval, Maria Komornickával, valamint Cezary Jellenta kritikussal közösen írta meg a lengyel századforduló művészeti programját. (Komornicka életében később transzgender fordulat történt, ami miatt száműzték az irodalmi körökből és a társadalomból, ma viszont egyre inkább felkelti a kutatók figyelmét; válogatott műveit, valamint a róla szóló tanulmányt, illetve esszét az Irodalmi Szemle 2020-as nyári duplaszáma közölte). Nałkowski – Jellentával együtt – személyes vonzalmat érzett Komornicka iránt. Mindez nem kerülte el a gyermek Zofia figyelmét, aki szintén korán kibontakozódó tehetség volt, és naplói tanúsága szerint irodalmi és társasági szempontból is csodálta és irigyelte a nála nyolc évvel idősebb „Maryniát”. Zofia maga tizenegy évesen kezdett verselni, tizennégy éves korában publikált először, majd húszévesen állt át a prózára. Értelmiségi szülei mellett rendkívül széles műveltségre tett szert, és a nők számára szervezett varsói repülő egyetem előadásait is hallgatta (ld. sorozatunk első részét). Korán érdeklődni kezdett a társadalmi ügyek és a nők egyenjogúsága iránt. Neve akkor vált széles körben ismertté, amikor 1907-ben felszólalt a Nők I. Kongresszusán, amelyet Eliza Orzeszkowa negyvenedik irodalmi jubileumának alkalmával rendeztek meg. A huszonkét éves író a nőkkel szembeni kettős mérce felszámolását követelte. Rámutatott, hogy az „úrinők” iránti hamis elvárások tartják életben a prostitúció intézményét; a dolgozó nők erkölcseivel viszont persze senki nem törődik. Kigúnyolta azokat az orvosokat, akik a női nemet alapból frigidnek tartották, és minden nő számára követelte a szabad, boldogító szexuális élet jogát.
Az I. világháború után írt műveiben szakított a századforduló esztétikájával, és egyre inkább a pszichológiai jellemrajz érdekelte. 1930-ban írta meg Nők háza (Dom kobiet) című drámáját. Csak nőket – rokonokat, egy idős nagymamát és harminc-, valamint huszonéveseket – szerepeltetett benne, akik egymásnak beszélik ki meghalt vagy volt férjüket, szeretőjüket. A lengyel irodalomban korábban biztosan nem volt ilyen mű, de García Lorca is csak évekkel később írta meg a Bernarda Alba házát.
Nałkowska két világháború közötti munkássága A határ című regényével (Granica, 1935) érte el csúcspontját. A cím egy többféleképpen értelmezhető szimbolikus határra utal. A regény témája látszólag triviális: a nemesi családból származó férj, az áldozatkész felesége és egy cselédlány szerelmi háromszögén alapul (amelyet Nałkowska a saját bőrén is megtapasztalt). Az alaphelyzeten azonban messze túlmutat a szereplők árnyalt jellemrajza, és az, hogy a férj politikai karriert fut be. Mindenekelőtt azonban A határ pontos és kiábrándító társadalmi-politikai korrajz azokból az időkből, amikor a függetlenség visszaszerzését követő eufória után megmutatkozott a falusi és városi szegények nyomora, a népegészség borzasztó állapota, a politika összes, ma is ismert visszássága.
Nałkowska egyrészt rendkívüli intelligenciájával, kommunikációs készségével és irodalmi munkásságával váltotta ki környezete elismerését (a harmincas években működő Lengyel Irodalmi Akadémia egyetlen női tagja volt), másrészt megjelenése és nem utolsósorban tudatos erotikus kisugárzása is mágnesként vonzotta csodálóit. Kétszer ment férjhez, majd egy nála jóval fiatalabb íróval élt együtt, de ezek a kapcsolatok a partnerek agresszivitása és hűtlensége miatt rosszul végződtek. A harmincas években az írót intenzív szerelmi viszony fűzte a horvát irodalom legnagyobb alakjához, Miroslav Krležához, de a zseniális prózaíró és grafikus, a magyarul is olvasható Fahajas boltok szerzője, Bruno Schulz is a hódolói közé tartozott (és Nałkowska segítette is irodalmi érvényesülését). Karol Szymanowski iránti szerelme viszonzatlan maradt, mivel a zeneszerző meleg volt. Nałkowska ezzel tisztában is volt, ám egy ideig, amíg még voltak illúziói, hogy nem teljesen reménytelen a dolog, mély intellektuális kapcsolat szövődött közöttük.
A német megszállás szinte minden lengyelt nyomorba döntött, és megszüntette a lengyel kulturális életet és oktatást. Nałkowska szobrász húgával, Hannával együtt dohányboltot vezetett Varsóban, közben demens édesanyját ápolta. Tanúja volt a varsói gettó felszámolásának, és a Holokauszttal számos közeli ismerősét, barátját veszítette el. 1945-ben a náci háborús bűnöket kutató lengyel bizottság tagja lett. Az itt hallottak alapján írta meg könyvét, amely magyarul Vallomás címen olvasható (Mészáros István fordításában, Kass János illusztrációival jelent meg 1965-ben; eredeti címe Medaliony, vagyis Medálok). A nyolc elbeszélés a tényirodalom és a szépirodalom határán mutatja be a zsidók sorsát a náci megszállás alatt. Ebből hat történet főhőse nő. A narrátor távolságtartó marad, átadja a szót a túlélőknek, szemtanúknak, és az olvasóra bízza, mit kezd a rettenetes tudással. Az 1946-ban kiadott Vallomás az egyik első lengyel könyv volt, amely teljes egészében a túlélhetetlent túlélők hangját közvetítette, még Tadeusz Borowski köteteinek megjelenése előtt.
Szociális érzékenysége és szüleitől örökölt baloldali nézetei miatt Nałkowskát könnyen magához láncolta a kommunista hatalom. Parlamenti képviselő volt, vezető pozíciókat töltött be az irodalmi életben, és Sztálin 70. születésnapjának ünneplésén is részt vett. Ám a kor paradox voltát és Nałkowska összetett személyiségét is jól példázza, hogy közben rendkívül mély barátságot ápolt Jerzy Zawieyski katolikus íróval, aki a sztálini időkben nem publikálhatott. Kapcsolatuk Szymanowski esetéhez hasonló okokból maradt meg az intellektuális szférában. A háború végétől szoros kapcsolat fűzte odaadó, bár nem könnyű természetű házvezetőnőjéhez, Genowefa Goryszewskához is, aki idővel az írónő mindenesévé, így titkárnőjévé vált, esti iskolába járt, hogy jobban végezhesse mellette munkáját, távollétében pedig igazi vallomásokat írt „drága Napocskájának”.
Zofia Nałkowska rendkívül terjedelmes levelezése és naplói kortörténeti, irodalomtörténeti és nőtörténeti forrásként is figyelmet érdemelnek. Ezeket az írásait Hanna Kirchner irodalomtörténész adta ki, aki lebilincselő monográfiát is írt Nałkowska. Życie pisane (jelentése: Írott élet) címmel. Nałkowska utolóéletéről szólva azt is érdemes megemlítenünk, hogy Maria Konopnicka mellett ő a másik lengyel írónő, akiről krátert neveztek el a Vénuszon.
Petneki Noémi (1978, Budapest)
Fordító. Az ELTE latin és lengyel szakán szerzett diplomát, doktori tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetemen végezte. Fontosabb fordításai: Latinitas Polona. A latin nyelv szerepe és jelentősége a történelmi Lengyelország kora újkori irodalmában, reciti 2014; Olga Tokarczuk: Bizarr történetek, Vince Kiadó, 2018; Chopin levélrészletei és egyéb lengyel források (Alan Walker: Chopin. Ford. Fejérvári Boldizsár, Rózsavölgyi és Társa, 2020), Bolesław Leśmian és más lengyel költők versei (1749, Versum, Irodalmi Szemle stb.). Krakkóban él, most újra blogot ír a város történeti és kulturális érdekességeiről (facebook.com/KrakkoBlog). Portréját Piotr Szewczyk készítette.