Petneki Noémi: Lengyel női szerzők II. – Eliza Orzeszkowa
Az irodalmi Nobel-díjas lengyel szerzők között két nőt is találunk Wisława Szymborska és Olga Tokarczuk személyében. Ahogyan a fizikai és kémiai Nobel-díjjal kitüntetett Maria Skłodowska-Curie, ők sem az űrből érkeztek. Hogyan jutottak el idáig? Kik voltak a legizgalmasabb női szerzők Szymborska és Tokarczuk előtt? Sorozatunk második darabja a lengyel realizmus egyik nagyasszonyát mutatja be, aki majdnem megkapta a legrangosabb irodalmi kitüntetést. De vajon ki nyerte el előle?
Egy élet krónikája
1841 nyara, valahol a Litvániának nevezett vidéken, amely az egykori Lengyelország (vagyis a Lengyel-Litván Unió) nagyobbik felével együtt évtizedek óta a cári Oroszországhoz tartozik. Ma ez a vidék Belarusz. Néhány kilométerre a kacskaringós, erdőkkel övezett folyótól, amelyet lengyelül Niemennek, litvánul Nemunasnak, oroszul pedig Nyomannak neveznek, világra jön egy lengyel kislány: Elżbieta Pawłowska.
Hároméves, amikor földbirtokos és ügyvéd apja meghal. Ettől kezdve az anyja, a nagyanyja és a pesztrája neveli. A „régi szép időkben” nemegyszer így festett a gyakorlatban a hagyományos családmodell.
1852. A tizenegy éves Eliza szenvedélyesen bújja a könyveket és elbeszéléseket ír. A női klán úgy dönt, hogy leánynevelő intézetben a helye. A nagyanyja kíséri Varsóba a bencés nővérekhez. Egy évig az intézetben tanul egy másik kislány, Maria Wasiłowska. Belőle lesz a kor irodalmának másik nagyasszonya, Maria Konopnicka, akiről sorozatunk következő darabja szól majd. Egész irodalmi pályájuk során levelezni fognak egymással.
1857. Eliza hazatér a családi birtokra. Közben az anyja újra férjhez ment. Az intézetből kiszabadult lány beleveti magát a társasági életbe. Egy bálon ismerkedik meg mostohaapja rokonával, a nála kétszer idősebb, tékozló nemessel, Piotr Orzeszkówal. Két nappal később Orzeszko megkéri a kezét, és vele együtt „felajánlja” a vagyona megszerzésének reményét. Anyja nyomására Elizának tizenhat és fél évesen el kell szenvednie a házassági tranzakciót.
1863. A leigázott Lengyelországban, majd Litvániában is kitör a felkelés. Nyáron Orzeszkóékhoz kerül a helyi hadosztály kimerült, beteg, tragikus sorsú parancsnoka, Romuald Traugutt. Két hétig gyűjti náluk az erejét, majd úgy dönt, hogy Varsóba, a felkelés központjába megy. Eliza a saját hintóján viteti a lengyel határig. Novemberben Traugutt a felkelés vezetője lesz, diktátorrá kiáltják ki.
A szolgák között akadt egy besúgó. Traugutt bújtatásáért a férjnek kell vállalnia a felelősséget. Börtönbe, majd száműzetésbe kerül, vagyonát elveszíti. (Trauguttot ekkorra már kivégezték.) Eliza először azt ígéri, követi a férjét, de később meggondolja magát. Visszatér apai örökségére, és megkezdi házassága felbontását. Szereti a gazdaságot, a parasztokat, korábban népművelő tevékenységet is folytatott, amit a férje sose nézett jó szemmel, ráadásul a nép tanítása a cári birodalom területén tilos is.
A jobbágyok felszabadítása után azonban a gazdálkodásból nem tud megélni. Ezért barátja, Stanisław Nahorski ügyvéd segítségével eladja a birtokot egy orosz katonatisztnek (lengyelek ekkoriban nem vásárolhatnak földet Litvániában). Orzeszkowa a Niemen-parti Grodno városába, a mai Hrodnába költözik. Ezentúl az írásból tartja el magát. Évente átlagosan egy kötetet ad ki.
1894. Meghal Stanisław Nahorski felesége. Az ötvenhárom éves írónő most már hozzámehet feleségül. (Eddig házasságon kívüli kapcsolatban álltak, a grodnóiak nagy megrökönyödésére.) Két évvel később, Eliza neve napján Nahorski szívrohamot kap és meghal.
1904. Eliza Orzeszkowát irodalmi Nobel-díjra jelölik. A másik lengyel jelölt Henryk Sienkiewicz, a nemzeti érzületet ébren tartó történelmi regények szerzője. A svéd Akadémián nagy a vita, szóba kerül a díj megosztásának lehetősége is, de ezt a Sienkiewicz-pártiak elvetik. Végül Sienkiewicznek ítélik a kitüntetést, azzal, hogy négy-öt év múlva Elise Orzeszko is megkaphatja. De erre már nem kerül sor.
1910. Orzeszkowa belép a Teozófiai Társaságba. Fiatalkorában nem volt vallásos, de már a nyolcvanas évektől kezdve intenzíven kereste kapcsolatát – ahogy ő írta – az Istenséggel. Élete végén talált rá erre a szinkretista, nemzetek és kontinensek felett álló lelkiségre. Májusban szívbetegség viszi el. Maria Konopnicka csak néhány hónappal éli túl.
A nő egy nulla
Orzeszkowa első fontos regénye a Marta (1873). A címszereplő nemesi családból származott, és férjhez ment egy hivatalnokhoz, aki konkrétan halálra dolgozta magát, hogy őt és kislányukat eltarthassa. Marta családi birtokát már korábban elárverezték (nyilván nem állta ki az 1863-as jobbágyfelszabadítás utáni idők próbáját). A fiatal, huszonöt éves nő különböző munkákra jelentkezik, de sehol sem képes elhelyezkedni. Vagy a képzettsége vagy a munkabírása nem megfelelő, vagy azért nem alkalmazzák, mert nő, mert anya, mert túl előkelő származású. A prostitúciót nem vállalja. Amikor azonban négyéves kislánya a kolduséletmód hatására megbetegszik, lopáshoz folyamodik, hogy gyógyszert vehessen neki. Menekülés közben egy omnibusz gázolja halálra. „A nő egy nulla, ha a férfi kiegészítő számjegyként nem áll mellette” – mondja ki még korábban a tanulságot Marta kurtizánná lett barátnője.
Orzeszkowa a regényt társadalmi sokkterápiának szánta. Ugyanazt fejezte ki benne, amit publicisztikáiban, például a Néhány szó a nőkről című két írásában. Az első darab megjelenését (1870) a lengyel feminizmus kezdetének szokás tartani. A szöveg olyan problémákra mutat rá, amelyek megváltozott formában, de máig aktuálisak: a nemek egyenlősége csak fikció, a nők rosszabbul keresnek, mint a férfiak és munkavállalóként gyakran kerülnek megalázó helyzetekbe. A társadalom számára azonban akkor lesznek hasznosak, ha megfelelő képzettségben részesülhetnek, és teljes értékű munkát végezhetnek, a munkáért kijáró fizetségért. A nevelőnők, tanítónők kapcsán a szöveg általában a tanárok elismertségének fontosságát is hangsúlyozza: hiszen a tanárok megbecsülése a nemzet felvilágosodottságának a mértéke. És a szerző itt az anyagi megbecsülésre is gondol.
A zsidó emancipáció kérdése
Orzeszkowa írói-társadalmi szemléletére jellemző, hogy támogatta a zsidó emancipációt, amely már az 1791-es alkotmány megszületésekor fontos kérdés volt a lengyelség számára, 1863–64 után pedig a többi társadalmi változással együtt egyre hangsúlyosabbá vált. A kérdés Orzeszkowa több regényében és elbeszélésében is megjelenik, a legismertebb a Meir Ezofowicz (1878) című regény. Ez a két írói korszaka határán született könyv korábbi műveihez, így a Martához hasonlóan parabola (ha úgy tetszik: tanmese), másrészt a címszereplője Orzeszkowa első olyan hőse, aki a társadalmi korlátokat átlépve próbálja keresni boldogságát és szerelmét (ez a téma a következő korszakára lesz a jellemző). Orzeszkowa a társadalmi fejlődés, a ráció és az asszimiláció híve, ezért a regényben a haszidok a „rosszak”, a talmudisták és a gojok tudományai iránt érdeklődő főhős pedig a „jó”, akinek tragikusan el kell buknia. Érdekes az egykori Lengyel-Litván Unió területére került vallási csoport, a krími karaiták szerepeltetése, akik egyébként ma is élnek Litvániában. A kizárólag Mózes öt könyvét elismerő, a kabbala „babonáját” elutasító karaiták természetesen a „jó” oldalon állnak a regényben.
1881 karácsonyán pogromra került sor Varsóban, amelyet a sajtó és a lengyel realista írók is kivétel nélkül elítéltek. Eliza Orzeszkowa A zsidókról és a zsidókérdésről című terjedelmes publicisztikájában ítélte el az antiszemitizmust, és tételesen cáfolta meg a zsidók ellen felhozott vádakat. Itt is a teljes – kulturális és nyelvi – asszimilációt szorgalmazta, ám ezt a türelmes, megértő, szelíd tanítás jegyében képzelte el.
Nessus inge, avagy a fűző
Grażyna Borkowska irodalomtörténész „Orzeszkowa fűzőjének” nevezi a nyelvet, amelyet a szerző a századforduló hozta változások után sem volt képes levetni. A kutató arra hivatkozik, hogy maga Orzeszkowa is úgy nyilatkozott, szívesen levenné „Nessus ingét”, amivel egyébként eredetileg másra (kínzó emlékeire) gondolt. Mi azonban továbbgondolhatjuk a metaforát. Nessus ingét a lengyelek – a görög mítosz női szereplőjéről – Déianeira ruhájának nevezik. A mítoszban a nő, Déianeira adta férjére, Herkulesre a szenvedést okozó ruhadarabot (még ha nem is feltétlenül tudatosan). A történelemben fordítva esett meg: a fűzőt a férfitársadalom adta a nőre (még ha nem is feltétlenül tudatosan). A fűzős, abroncsos ruha nemcsak mozgásában korlátozta a nőt, hanem szexuális szabadságában is. A mitikus Herkules nem bírt megszabadulni az égető ruhadarabtól – a valódi, hús-vér nőnek sem volt könnyű. Az író és kortársai nem is tudták teljes mértékben levetni magukról, sem szó szerint, sem átvitt értelemben.
Eliza Orzeszkowa következő alkotói korszakának legfontosabb hősnői levetik ugyan fűzős ruhájukat, de parasztruhára cserélik. A folyó partján (eredeti címén: Nad Niemnem, vagyis A Niemen partján, 1882) hősnője, Justyna Orzelska, a nincstelen dzsentri lánya öntudatosan elutasítja mind egykori szerelmét, aki időközben megnősült, és viszonyt folytatna vele, mind egy romlott arisztokrata házassági ajánlatát. A dolgozó nép fiát választja, akinek ősei egykor szorgos munkájukkal érdemelték ki a nemesi levelet, ám azt az orosz uralom alatt, a nemesség megregulázására irányuló törvényekkel elvették tőlük. (Jellemző, hogy ez volt Orzeszkowa utolsó Magyarországon kiadott könyve; 1955-ben jelent meg, amikor az osztálytársadalom kereteit átlépő szerelmi történet és a munka étosza jól beleillett a támogatott irodalom kategóriájába.) Justyna ráadásul a döntésével a két évtizeddel korábbi felkelés eszményi állapotához tér vissza, amikor úr és paraszt vállvetve küzdött az elnyomók ellen. A cenzúra miatt a felkelésről finom utalások formájában esik csak szó, de az 1863–64-es események minden áthatnak, mindent továbbra is ezek határoznak meg. A regényben a „jó” nemes foggal-körömmel ragaszkodik a földjéhez; ez a föld és ez a ragaszkodás a nemzet fennmaradásának az alapja. A műveltség ezzel szemben másodrendű, a művészetekkel, irodalommal kacérkodó szereplők pedig kifejezetten rosszak. Tudjuk, hogy Orzeszkowa a saját életében a regény tanulságával ellentétes döntéseket hozott. Fikcióteremtéssel akarta igazolni magát? Talán. A világ szeme előtt fűzőbe akarta szorítani igazi énjét? Nyilván. Magatartására az is kihatott, hogy az államiság nélküli Lengyelországban az írók – férfiak, nők egyaránt – belekényszerültek a nemzeti-erkölcsi útmutató, a „lángoszlop” szerepébe.
A Bugris (Cham, 1888) című regénye még kirívóbb példa erre az írói attitűdre. A cím ironikus; a történet főhőse egy belorusz halász, Paweł, aki beleszeret a társadalom perifériájára csúszott lengyel nőbe, Frankába, és feleségül veszi. (Az etnikai különbségek itt még csak osztálykülönbséget jelentenek, mivel a fehérorosz nemzeti mozgalom ekkor még nem szerveződött meg; így a regényben bőségesen idézett belorusz nyelvnek is csak szociolektus státusza van.) Franka apja alkoholista dzsentri volt, anyja „feslett” életet élt, így nem csoda, hogy ő is „romlott”: különös nyugtalanság emészti, és ennek a „betegségének” az egyik tünete a szabadon megélt szexualitása. Vele ellentétben a természettel összhangban élő, istenfélő és dolgos halász feddhetetlen jellem. Minden rosszat jóval viszonoz, fiává fogadja Franka házasságon kívül született gyermekét, őt magát pedig megmenti a börtöntől, holott az asszony dühében meg akarta mérgezni (mert Paweł a falubeliek tanácsára verni kezdte, hátha attól „megjavul”). A tragédia azonban nem kerülhető el, hiszen a bűnösnek el kell nyernie büntetését. A korábbi feminista nézőpontú szakirodalomban is „szépnek” tartott szerelmi történet ma – amikor már egyre többet tudunk a traumatikus élményekről, az erőszakról és a kapcsolatok természetéről – keserves, kijózanító olvasmány.
Orzeszkowa élete végén „kibeszélhetővé” vált az 1863–64-es felkelés. Az író Gloria victis (1910) címmel szentelt novellafüzért a témának, amivel részben a saját élményeit is kiírhatta magából. Főleg a címadó novella stílusa patetikus, de a romantikus szemléletmód a többire is jellemző. (Maria Janion irodalomkutató szerint a romantika Lengyelországban történelmi okokból egészen korunkig hat; elméletét a Gloria victis című kötet ékesen igazolja.)
Teljes életet akarunk!
Mindezek ellenére Orzeszkowa megkerülhetetlen mérföldkövet jelent a lengyel irodalomban és nőtörténetben egyaránt. Emancipációs nézeteivel olyan alapot teremtett, amelyről biztosan indulhatott tovább a következő nemzedék. Amit pedig a fiatalabb nőjogi aktivisták nem tartottak elég haladónak a munkásságából, azzal szemben fogalmazhatták meg önmagukat és saját követeléseiket. Így tett Paulina Kuczyńska, Izabela Moszczeńska, Kazimiera Bujwidowa és Maria Dulębianka is. 1907-ben pedig a Nők I. Kongresszusán, amelyet Orzeszkowa negyvenéves írói jubileumának alkalmával (de az éppen betegeskedő ünnepelt jelenléte nélkül) rendeztek meg, szimbolikus fordulat történt. A huszonkét éves Zofia Nałkowska a női szexualitás társadalmilag elismert, zavartalan, boldogító megélésének lehetőségét követelte. („Teljes életet akarunk!” – kiáltotta.) A felszólaló a későbbi évtizedek legnagyobb hatású női írója lett – róla is esik majd szó sorozatunkban.
Petneki Noémi (1978, Budapest)
Fordító. Az ELTE latin és lengyel szakán szerzett diplomát, doktori tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetemen végezte. Fontosabb fordításai: Latinitas Polona. A latin nyelv szerepe és jelentősége a történelmi Lengyelország kora újkori irodalmában, reciti 2014; Olga Tokarczuk: Bizarr történetek, Vince Kiadó, 2018; Chopin levélrészletei és egyéb lengyel források (Alan Walker: Chopin. Ford. Fejérvári Boldizsár, Rózsavölgyi és Társa, 2020), Bolesław Leśmian és más lengyel költők versei (1749, Versum, Irodalmi Szemle stb.). Krakkóban él, most újra blogot ír a város történeti és kulturális érdekességeiről (facebook.com/KrakkoBlog). Portréját Piotr Szewczyk készítette.