Gubis Éva prózája

Liam Moody felvétele

1 Móz. 30

Szokatlan a templom ilyen üresen, itt-ott ülnek csak kendős öregasszonyok, rajokba verődve litániáznak. Márti néniék pár sorral mögöttünk, korábban érkeztek. Felismerem a hittantanáromat, ugyanaz a zsíros zakó, kopaszfoltra fésült zsíros haj, csak azóta megőszült. Az egész férfi olyan zsíros-olajos, pedig sosem volt kövér, pláne most, ilyen öregecskén, aszottan. Itt van özvegy bolond Jósikáné, a férje híres falu bolondja volt, megörökölte tőle a címet. Megvan a régi helye, hátul a bejárat mellett. Mindenkit lát, mindenki látja. Áldozásnál lassan, ünnepélyesen sétált az oltárig, mint aki a koronázására vonul be. Mindig ő volt az utolsó áldozó, úgy intézte. Csak néhány ambiciózus néni kelt vele versenyre, sikertelenül. Jósikáné olyan alázatos képpel tessékelte őket maga elé, mintha Krisztus urunk lábát készülne mosni. Vajon mi a megtisztelő abban, hogy utolsónak veszed magadhoz Krisztus testét? Mintha a végére maradna a legjobb falat. Akad még pár ismerős arc, neveket nem tudok hozzájuk kapcsolni. Azért bólintok mindenki felé, akivel összetalálkozik a tekintetem. Judit a jobbomon, időben érkeztek. Egy hete minden este írok neki. Csütörtökön délután hat, Pétert is hozd. A fiúk egy sorral mögöttünk. Mi, a két Bodzsár lány az első sorban, Judit az oltárhoz közelebb. Ő az idősebb, mondtam neki, hogy ő üljön ott. Ugyanazok a szagok, mint harminc évvel ezelőtt. A nénik is ugyanazoknak tűnnek. Vagy azóta újak öregedtek a helyükre? A régiek meg továbbadják a kölnit az új öregeknek. Mélyet szippantok az émelyítő szagból, újra gyereknek érzem magam. De van valami a templomban, ami nem úgy van, mint régen. Nem tudok rájönni, mi az. Ministránsok vonulnak be. Hopp egy kislány. Ilyet se láttam még. Rossz korba születtem. Hogy irigyeltem a srácokat, ahogy parádés ruhákban sürögtek a pap körül, meg szertartásos mozdulattal tolták elém a perselyt. Annyi pénzt, olyan szenvtelen arccal! Jön a pap is, áhítatosan csókolja az oltárt, meggyújtja a gyertyát, meghitt fényudvar körötte. Megvan! A fények. Furcsa a templomot kora esti kivilágításban látni. Az elsőáldozásom környékén jártam a legsűrűbben ide, de mindig a vasárnap tizenegyesire. Egyszer mégis voltam itt ilyen későn, hogy felejthettem el. Elsőáldozás előtti gyónás − első gyónás életemben. Mindenki más egy Miatyánkot kapott penitenciául, én egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet. Égett az arcom, ahogy kiléptem a fülkéből, úgy éreztem, mindenki tudja. Lehajtom a fejem, próbálok ráhangolódni a misére. Nézem az imára kulcsolt kezemet, egyesével mozdítom az ujjaimat, az összekulcsolás sorrendjében, aztán visszafelé. Nehéz ujjgyakorlat, óra előtt csináltathatnám a gyerekekkel, addig se kell hallgatnom, ahogy klimpíroznak. Kiszúrok a padban egy imakönyvet. Direkt hagyhatta ott a gazdája, a törzsvendégek itt így szokták. Lehet, hogy elfoglaltam valaki helyét? Körbenézek, senki nem néz rám csúnyán.

Megnézem az imakönyvet, gyereké lehet. Gyöngyházfénnyel csillogó fehér keménykötés, aranyozott margóval, még nincsenek rajta karcolások. A képen kislány térdepel rózsaszín ruhában, báránnyal az oldalán, kezében ostya, ájtatosan néz felfelé. Én is ilyesmit kaptam elsőáldozásra. Meg foszforeszkáló rózsafüzért. Judit még aznap darabokra szedte, és a szoba különböző pontjaira rejtettük a gyöngyöket. Este úgy aludtunk el, mintha az űrben lebegnénk. Egy vonatbogár mászik az imakönyv gerincén, fel a gyöngyházfényre. Piros-fekete színei elütnek az imakönyvtől. Mit keres itt? Nem lenne jobb neki kint a tavaszban? Az Indóház utcában, ahogy a vonatról jövet sétáltunk nagymama háza felé, volt egy járdaszakasz, ami dugig volt ezekkel a bogarakkal. A vonatbogarak paradicsoma, apu úgy mondta, itt van a kocsiszín. A járdakő szürkéjével jobban harmonizált a színük, mint a gyöngyházfénnyel. Másztak gyomcsíktól gyomcsíkig, négyes vagy akár ötös fogatban. Ha az elsőt sikerült ráterelnem az ujjamra, akkor követte a többi is. Mikor négyes járatot fogtam ki, szétválasztottam őket, az elsőt apura tettem, mert az első a családapa, a másodikat anyura, az utolsó előttit Juditra. Az utolsót megtartottam, betettem a narancsos ridikülömbe. Anyu egyszer azt mondta, hogy tegyem nyugodtan rá az elsőt. Apu megkérdezte, hogy mit mond, de anyu nem ismételte meg, csak horkantott. A pap végigjáratja tekintetét a gyülekezeten. Egész jóképű, így már nem csodálkozom a pletykákon. Állítólag minden környező településen tart egyet, nálunk is. Próbálok úgy nézni, mint a kislány az imakönyv borítóján. Istenem, Judit szerencsétlenkedik mellettem. Látványosan verem a mellem az én vétkem alatt, hogy le tudjon utánozni. Nem járt templomba, nem elsőáldozott. Juditkának persze nem kellett, őt így is szerették a nagymamák. Nem tudom eldönteni, melyikük üt el jobban a környezettől, Judit vagy a vonatbogár. Leparkol valaki a templom előtt, bömböl a mulatós technó a kocsiból, összemosódik az Uram irgalmazz!-zal. A basszus rázza az ablakmozaikokat, Judit válla ráng a visszatartott nevetéstől. Rosszallóan hátranézek, özvegy bolond Jósikáné épp becsukja az ajtót. Judit vállán úgy esik a fekete blúz kivágása, hogy látom a melltartópántját. Fekete. Alkalomhoz illőt vett. Próbálom felidézni, rajtam milyen van. Azt hiszem, drapp. Vagy fehér. De legalább nem lóg ki. Rám néz, elkapom a tekintetem. Megigazítja a blúzát. Rég láttam őt meztelenül. Mikor lehetett utoljára? Csak nem gyerekkorunkban! Hisz voltunk együtt strandolni családostul. Mégsem tudom felidézni a felnőtt meztelenségét. Próbálom elképzelni, milyen lehet, de a ráncos arc alá minduntalan a fiatal test úszik be képzeletemben, a szemölccsel

Anyut pont egy éve láttam utoljára meztelenül, mikor a halottasháznak mosdattam. Gépiesen törölgettem a nedves kendővel, azokból a régi pelenkákból vizeztem be párat, amikkel torokfájáskor sálazta be magát, mert olyan puha volt az anyaguk. Judit a szomszéd szobában sírt. Nem volt benne lelkierő a mosáshoz, annyi tellett tőle, hogy a tükröt letakarja. Térdeltem anyu fölött, szemben velem a fésülködő a nagy tükörrel. Többször felnéztem, látni szerettem volna magamat meg őt, együtt. Tudtam, hogy ezután már csak fotókon vagy az emlékezetemben. Azt mondják, rá hasonlítok. Vajon én is anyu vonásait láttam volna a tükörben, miközben őt mosom? Az anyajegyek sokkal határozottabbak, kontúrosak lettek a fehér bőrön. Rajtam is ugyanott vannak. Átsimítottam kendővel a császármetszés helyét is. Ott jöttem ki. Az első nem, az rendes szülés volt. A rendes gyerek a szomszéd szobában sírt. Engem ki fog lemosdatni? Csak fiaim vannak. Olvasmány Mózes első könyvéből. Anyu örülne, hogy a kislány olvas fel az emlékmiséjén, biztos nem látott lány ministránst. Enyhén affektáló gyerekhangon hadarja, Jákób ezért nagyon megharagudott rá, és így válaszolt: „Isten vagyok én, hogy gyermeket adjak neked?! Ha ő nem engedi, hogy szülj, akkor mit tehetek én?” Péter előrehajol, és Judit vállára teszi a kezét. Hát igen. Ez a része nem jött össze Juditkának. Most beugrott, mikor láttam őt utoljára bugyira vetkőzve. Mikor a hormonokkal injekciózta magát. De az a felpuffadt tésztatest már idegennek tűnt, nem Judit volt. Hátranézek a srácokra, lesimítom Dávidka forgóját, Fecó nem hagyja, ő már nagyfiú. Jól áll rajtuk az ünneplő. Feltűnés nélkül papírzsebkendőre terelem a vonatbogarat, és hátraadom Dávidkának. Hadd szórakozzon. Pedig Judit már gyerekként is folyton papás-mamásat akart játszani. Utáltam, mert rám mindig a gyerek szerepét osztotta. Nagyon sokáig nem adták fel, mondtam is neki, hogy Péteren kívül ezt nem sokan csinálnák vele végig. Nem tudom, Feri mit lépett volna. Faképnél hagy, amint kiderül, hogy meddő vagyok, vagy addig csal, míg én hagyom el. Judit persze nem foglalkozott Péterrel, csak a saját tragédiájának élt. Anyu mennyit imádkozott érte. Persze, én is sajnáltam. Néha elnéztem, ahogy Dávidkát babusgatja, és kirázott a hideg. Ki hitte volna, hogy kettőnk közül Juditnak lesznek problémái. Mindig ő volt a csinos, a nőies, az érzéki, még a szemölcsét is tudta viselni. Mindenki érte rajongott. Én is sokat köszönhetek neki, Judit és az IM magazinok vezettek be a szexualitás világába, amitől a gyóntatópap jó időre elvette a kedvem a ráadás Üdvözléggyel. Juditék csoportosan olvasták az IM-et, nem is értem, hogy bírták, én elsüllyedtem volna. Mikor megkaptam végre a magazint, felmentem vele a padlásra a befőttespolcok takarásába, a káposztáshordó mellé. A doktor válaszol rovat volt a kedvencem. Mai napig elfog a bizsergés, ha savanyú káposzta szagát érzem. Ahogy Juditnak aztán lettek saját kalandjai, mindet végig kellett hallgatnom.

Zavarban voltam, úgy tettem, mint aki unja, de közben minden részletet az emlékezetembe véstem. Ő volt az első, akitől ilyeneket hallottam. Cserébe megtaníthattam volna neki, hogyan kell megfoganni. Krisztus, a mi Urunk által – most! A templomszolgával úgy egyeztünk meg, hogy ez a jel, a könyörgések után indulunk. Az elhunyt hozzátartozói vihetik az oltárhoz az áldozati adományokat. Oldalba bököm Juditot, először azt hiszi, rosszul csinált valamit. Krisztus, a mi Urunk által, mondja kapkodva. Indulunk a kenyérért meg a borért, súgom. Kivackolódunk a padból, Judit elsőnek, megvár, nyújtja a karját. Belékarolok, és megindulunk együtt hátrafelé, a középső sorközhöz, ott van előkészítve az adomány. Minden szem ránk szegeződik. Ezek az asszonyok ismerték anyut, most az én arcomban láthatják őt. Az utolsó zsebkendőmet odaadtam a vonatbogár alá, nem vagyok az a sírós fajta. Judit átkarol, megfog a derekamnál. Zsebkendőt nyom a kezembe, megsimítja az arcom. Textil zsebkendő, de régen használtam ilyet. Jobban dörzsöli az orrot. Begyűröm a szoknyám derekához. Juditra nézek, egymásra mosolygunk, fogjuk a szakajtó kenyeret és a bort, most már határozott léptekkel haladunk az oltár felé. Anyu büszke ránk, ha látja odafentről. Az ő okos, szép és Boldog lányai az egész templom szeme láttára, az ő emlékezetére. Remélem, Feri nem felejtette el reggel a kenyeret. Ha most odasereglenek hozzánk Juditék meg Márti néni családostul, és nem lesz kenyér, akkor ehetjük a hidegtálat szent ostyával. Viszszaülünk a padba, próbálok úgy helyezkedni, hogy a srácok takarásában kevésbé halljam az aszszonykórus hozsánnáját. Hiába, jó az akusztikája a templomnak. Hihetetlen, hogy mindig egy fél hanggal alámennek! Kizökkentenek. A nedves zsebkendő hűti az oldalam, átteszem a táskámba és kiveszek egy kétezrest. Jönnek a perselyekkel, látványosan bedobom, úgy intéztem, hogy a srácoknál is legyen pénz. Elönt a melegség. Nekik hál’ isten nem kell szégyenkezniük. Mi nagymamával otthon gyakoroltuk, hogy kell úgy dobni, hogy a kezemmel végig takarjam az érmét. Pont az elsőáldozásom előtt váltottak zárt perselyről nyíltra, egy kosarat adtak be a ministránsok a padsorba. Ha az első sorokban ültél, könnyű volt kiszámolni, mit dobtál, pláne ha a százasok közül egy tízes lógott csak ki. Most nagyvonalúan hever a kétezresem a kosár alján az érmék alatt. Erre legalább jó Feri. Emlékezzél meg a feltámadás reményében elhunyt testvérünkről, Bodzsárné Boldog Juditról, ezért fizettem ki a tízezret, hogy ez elhangozzon. Nem baj, anyunak sokat jelentene, meg hát meg is szólnának a nénik. Nem ismerem őket, de zavarna, ha megszólnának. Ámen! Olyan egyformák, kendőkeretbe foglalt csillogó bogárszemek fehér arcokon, egyforma bajusz, mintha divat szerint hordanák. Anyun sosem volt kendő, öregségére sem. Bajsza az volt, még a ravatalon is.

Méltatlankodtam, hogy miféle előkészítés ez, hogy erről nem gondoskodnak. Ha Feri nem szól rám, elugrom a temető utcai százforintosba egyszer használatos borotváért, és magam intézem el. Köszöntsétek egymást a béke jelével! Megragadom Judit kezét, hogy tudja, mi jön most. Derült arccal néz, ez tetszik neki. Hátrafordulunk a fiúkhoz. Dávidka kópé fejjel próbálja leplezni a tenyerébe bújtatott vonatbogarat, kihívóan néz körbe. Kezet rázok Ferivel és Fecóval. Péter megszorítja a kezem, köszönjük a szervezést, anyukának sokat jelentene. Judit széles vigyorral hagyja, hogy Dávidka kézfogás jogcímén tenyerei közé préselje a kezét. Kitüremkednek az erek a kézfején a húsos kis ujjak szorítása közt. Szólj rá, hogy ne bohóckodjon, súgja Feri. Megfogom Fecó kezét, gyerünk áldozni. Fecó elsziszeg egy ingerült de anyát, és elrántja a kezét. Judit odaszól Ferinek, hogy nyugodtan menjen, ő itt marad Dávidkával. Lehajolok a gyerekhez, csalódottan nyomkodja a vonatbogarat a tenyerén, nem működött a nyomda. Meg akarod nézni az oltárt közelről? Meghúzhatod a pap bácsi stóláját, gyere, kísérj ki áldozni! Rövidebb a sorbanállás, mint amire számítottam. Egy vasárnapi nagymiséhez képest jóval kevesebb az áldozó. Meg az is lehet, hogy csak az idő távlatából rémlik olyan hosszúnak, ahogy kígyóztunk a templom főfolyosóján, reflektorfényben, mindenki szeme láttára. Izgultam, hogy biztos mindenki engem figyel, nem mertem se jobbra, se balra nézni, csak az előttem álló hátába, pedig gondolom, senkit sem érdekeltem különösebben. Most mi vagyunk a fő attrakció, nem lehet nem kitűnni e között a kevéske egyforma néni között. Főleg a gyerekkel az oldalamon. Amint a pap közelébe érünk, Dávidka térdre ereszkedik, úgy araszol az oltár felé. Próbál ájtatos képet vágni, az oltár fölötti freskót nézi, mintha imádkozna, de kiszúrom, hogy nem érinti össze két tenyerét, valamiben sántikál. Mikor én kerülök sorra, a pap törtfehér talárjába keni a vonatbogár maradványait. Krisztus teste. Ámen. De szép mosolya van ennek a papnak! Visszamosolygok, az ostya feltapad a szájpadlásomra. A pap lehajol Dávidkához, hogy megáldja, észreveszi a pecsétet a ruháján. Sietősen terelgetem a gyereket vissza a helyünkre, a sor vesztegel, özvegy bolond Jósikáné  a legvégéről rohan a zsebkendőjével a pap talárja felé, irgalmas szamaritánus. Neki is textil zsebkendője van. Letérdelek a padba, ima közben vakarom le az ostyát a nyelvemmel. Feri pusmog hátulról, én már föladtam ennek a gyereknek a megnevelését, te rontod el. Tedd azt, feladásban úgyis jó vagy. Judit cinkosan Dávidkára kacsint, öszszepacsiznak, köszöntik egymást a béke jelével. Ismét özvegy bolond Jósikáné lett az utolsó áldozó, diadalmas arccal sétál végig a főfolyosón, imára kulcsolt kezében szorongatja a vonatbogártól véres zsebkendőt, mintha legalábbis Veronika kendője lenne. Judit azon röhög, hogy van kézbe meg nyelvre áldozás, meg hogy így hívjuk. Kár volt elmondanom neki. Fulladozva súgja, hogy Isten biztos többre tartja a nyelvre áldozást, ha igazi férfi. Megint látom a melltartóját, ahogy lehajol hozzám. Ne hajlongj ilyen dekoltázzsal. Csuklik, mikor visszasúgja, hogy mellre áldozás van-e. Visszaülök a padba. Esti homály lett a mise végére. Dávidka az apját faggatja, hogy ki fújja el a végén a gyertyát. A pap a közelgő elsőáldozást is említi a hirdetések között. De szép lenne, ha ebben a templomban elsőáldozna a gyerek, itthon. Majd rákérdezek, hogy átjöhet-e a szomszéd településről. Ez a vonatbogaras mise az egész családdal izgalmas élmény lehetett neki. Felállunk az elbocsájtó áldásra, imára kulcsolnám a kezem, de Judit elkapja, egymásba fonja ujjainkat. Köszönöm, súgja. Nem tudok miatta keresztet vetni, csak az ujjgyakorlatot csinálom, a rám eső részét.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/9-es lapszámában.