Hubert Ildikó: Adalék az alkalmi költészetről egy szövegjavítás ürügyén

Jelen írásom bevezető részében irodalmi szempontból talán érdektelen (emberileg már nem annyira), negatív, szentencia-szerű idézet szöveghibáját helyesbítem egy másolatból idézett mondatban, nem is annyira annak kiigazítására téve a hangsúlyt, mint inkább továbbgondolására.

Miről is van szó? A Baróti Szabó Dávid névnapra és egyéb ünnepekre íródott köszöntő versein bosszankodó Kazinczy rosszallásáról, amelyben Édes Gergelyhez írt levelében a címzettet óvja az olyasféle alkalmi költészet írásától, mint amilyent Baróti Szabó Dávid művel. Kazinczy szellemesre sikeredett, Szabó alkalmi költészetét általánosságban elítélő mondata így olvasható az Édes Gergelyhez 1791. augusztus 17-én Bécsből küldött levél – nagyobb szövegösszefüggésének – végén:

„Az Úr Versei közt Dalokat és Leoninusokat találtam. Engedje meg az Ur, hogy tartózkodás nélkül mondjam ki irántok ítéletemet. A’ Leoninusokat valamiképpen a’ legostobább századokból ’s a’ legostobább teremtések kezei közül veszik eredetöket, – a’ Barátoktól!

– úgy tagadhatatlan jelei a’ barbarismusnak. A’ hol ez a’ szerentsétlen neme a’ poesisnek kedvességben vagyon, ott az aesthesis-nek hajnalló sugarát sem lehetett még látni. Gyöngyösi Úr ezeknek Írásokban felette szerentsés; de minek előtte néki csak egy poemátskáját is elolvassam, készebb vagyok akármelly barbarus gondolkodású theologus munkáját végig olvasni. Szenvedhetlen előttem az a’ gyermeki pattogtatás, az a’ gyermeki pipere a’ Görög és Római mértékre vett versificatióban. És így írt erről gr. Ráday, gróf Teleki, és mindazok, a’ kiket hazai literatúránk tisztelettel említ. […] A’ mi a’ Dalokat illeti, a’ helyett, hogy arról szóljak, hogy azokban nem tsak rhythmusra vagy úgy nevezett cadentiára kell vigyázni, hanem a’ vers elein és közepén levő syllabák hosszú vagy rövid hangokra is (mert különben énekelni őket nem lehet), csak azon kérem az Urat, hogy ne Gelegenheits-Gedichteket, az az névnapi, menyegzői etc. poemátskákat, hanem szívnek érzéseit, szerelmet, elcsüggedést, örömöt, tsíntalankodást írjon. […] A’ szegény Kassai Szabó Dávid verseit szenvedhetetlenné teszik az az átkozott sok Újlaki Béla, és Piber uram, perceptor uram névnapi köszöntései.”

Abafi Lajos, aki Kazinczy Ferenc és Édes Gergely kapcsolatáról írt tanulmányt,1  közölte először a levelet a Figyelőben 1879-ben. Abafi megjelölte az Édes Gergelyhez írt levél forrását is: [Kazinczynak] Az Édes Gergelyhez intézett levelei nem tartoznak legkitünőbbjei közé, de szellemének egy-egy szikrája fel-felvillan itt is. Az Édes levelei semmi tekintetben nem versenyezhetnek az övéivel, és azért amazokat többnyire csak kivonatosan fogjuk Kazinczy teljes levelei mellé tenni. Az utóbbiak eredetiei Édes Albert tulajdonát képezik, a honnan Horváth Döme lemásolta; mi ennek szívességéből használjuk fel másolatait. Édes Gergely levelei Kazinczyhoz az akadémiai levéltárban őriztetnek. […] Édes első levelét nem bírjuk, de igenis Kazinczy feleletét, melyet az Bécsből írt, íme a felelet: [lásd a fenti levélrészletet!] Bécs, aug. 17-ikén 1791.

Az Akadémia által kiadott Kazinczy Ferenc levelezésének összkiadásában, Abafit megjelölve forrásként, ugyancsak olvashatjuk az Édes Gergelyhez írt levél különös mondatát,2 amely más tanulmányokban is felbukkan:

Császár Elemér a Horatius és Verseghyről írt közleményében,3  Rónay György a költőnkről írt tanulmányában idézte a fenti Kazinczy sorokat,4 Fried István Kazinczy és Kis János kapcsolatáról szóló tanulmányában5 említette, Gyapay László pedig Kölcsey befejezetlen kritikája kapcsán6 utalt rá. Tankönyvekben, vagy más, műfaj-vonatkozású tanulmányokban, bizonyára találnánk még közlésére példát. Számomra nem is annyira az átvett, megmosolyogtató másolási hiba fel-feltűnése volt érdekes, amely az első másolótól eredhetett – Kazinczy ugyanis, aki Baróti Szabó virti körülményeit, s köteteit is ismerte, bizonyára helyesen írta Édes Gegelyhez küldött levelében Újlaky Erzsébet becenevét. A sok „szenvedhetetlen Újlaki Béla” ugyanis Pyber uram feleségére vonatkozott, aki Újlaki Erzsébet, Liza, Béta (Elisabeta) volt. Baróti Szabó Virttől bútsú-vétel versében is így emlegette kedves barátjának, Pyber Ferencnek a feleségét. („Én mikor látom de szememmel őtet, / Szőlleit, kertit, mezeit, folyójit, / Erdeit, ’s százszor betsesebb Ferentzet, / ’S Újlaki Bétát?”). Az 1786-ban közölt verset (kissé változtatva) 1789-ben is kiadta. Itt elhagyta ugyan a Béta nevet, de helyette „élete párja”-ként nevezte Pyber Ferenc feleségét, egyértelműsítve a Béta becenév kire vonatkozását:: „’S én mikor térek kebelébe viszsza? / Melly időn látom gyönyörű határit, / És kivált-képpen szeretett Ferentzem’, / ’S élete’ párját?”7

Kazinczy tekintélye e fura mondatot tovább éltethette, és bár nem tőle származhat a félreolvasat, de belefért a virti poétáról alkotott értékítéletébe.

Tőzsér Árpád az Egy diófa és környéke című tanulmányában kicsit kiemelte költőnket abból a viszonyítási nézőpontból, amely negatív narratívával értékelte Baróti Szabó kortárs költészetet nem ismerő műveltségét, verseinek témaválasztását, fantáziátlanságát, stb. Tőzsér tanulmányából egy-két lényeges megállapítás: „Képletesen szólva: Baróti Szabó nem ismerte a klasszicizmus ’Art poétique’-ját, nem ismerte Boileau-t, de ismerte Horatiust, akiből Boileau kiindult, s mindenekelőtt ismerte Vergiliust …”; vagy: „Költészetünk témáinak »civillé« tételével Baróti Szabó csaknem annyira újító, mint az időmértékes verselés hazai terjesztésével; s érthetetlen, hogy méltatói ezt a – megengedem – naiv realizmust többnyire hibául róják fel neki”; vagy: Baróti Szabóban „az a képesség volt a legfigyelemreméltóbb, leginkább költészetet ígérő, amellyel a leírt természeti tárgyat »önmagában érdekesnek« tudta látni és láttatni.”8

Sőt! Alkalmi verseibe – még ha köszöntő versek is – szintén tudott újdonságot hozni. Példa erre az a Pyber Benedekhez írt vers,9 amelybe egy műfordítását dolgozta bele, nem is akárhogyan. A költemény névnapi köszöntés, s ezt az indító sorok formulája elárulja. Ám a költő a szokásos frázisoktól rögtön elhatárolódik, mondván, hogy tudós tanítványához méltatlan, „el-avúltt” lenne a szokásos jókívánság, ezért ő valami újjal lepi meg: fordítással, amelyben Wallius10 parafrázisát „szittya hangra” veszi. A fordítás előtti sorok:

Újra Neved’ napját üllöd. Kívánom, hogy e’ Nap
Számtalan izromban fordúllyon-viszsza ’s tetézze
Bóldogságodat! – Ám de tudós Elméknek ezen szók
(Mint el-avúlttak) igen vékony kedvekre lehetnek. –
’A mit el-éneklett ez előtt Flakkusnak utánna
Vallius; én, tudván, lanttyát melly nagyra betsűllöd,
Szittyai hangra veszem. Még meg-történhetik, hallyad.

Írhatnám: „vendégszöveg”11  következik „alkalmi” versbe rejtve. (A mai szóhasználatban vendégszövegnek nevezett betoldásról, műfajáról, a költői tudatosság eszközéről a lábjegyzetben szólok, nem terhelve kitérésekkel a főszöveget.) Szabó a fordításában a költeményt befejező sora után („[…] kíntses Tróját töviből fel fogja görög kéz / Gyújtani, ’s nemtelen hamvában fetrengeni hagygya.”) egy sornyi üres helyet hagy ki, és visszatér a bevezető névnapi kívánsághoz – keretezve a Horatius parafrázis-fordítást – ugyanakkor nem szakad el az ókori mondandótól sem! Trója majdani pusztulásának jövendölése, amely akár a korabeli Magyarországra is értelmezhető, egy könyörgéssel záródik: „Minden féle veszélyt, kegyes Ég, fordíts el Hazánkról.” Hangütésében az Egy’ le-dőltt Dió-fához című vers 1791-ben írt zárlatát juttathatja eszünkbe („– Hazánk’, szelíd Ég / Szűz virágjában tehetős karoddal / Tartsd meg örökké!”)

A verset lezáró fohász nemcsak a költőé, aggodalma közös Pyber Benedekével, aki érti az utalás idősíkjainak  többrétegűségét: Horatiusét, a neolatin költő Walliusét, és Baróti Szabóét.

Ez a névnapi köszöntés már az érett költő műfajt is kitágító remeklése, amelyben Trója pusztulásának történetét allegóriaként rejti fohászába. S itt már érvényét vesztette Kazinczy kifakadása, általánosítása Baróti Szabó alkalmi költészetéről.

Walllius költeményeiben több Horatius-verset is parafrazeál.12 Ezek között szerepel a Baróti által lefordított (Carm. lib. I., 15).13 A korabeli és későbbi szövegkiadásokban, tankönyvekben is, Horatius carmenjével együtt szokták közölni, gyakran párhuzamosan. Ennek érzékeltetésére az 1656. évi kiadás egy-egy lapját átírásban mellékelem. (A lapokon Horatius verséből két strófa, Wallius verséből húsz sor.)14 Az átírás, (a közölt hasonmással egybevethető), követi sorkihagyásaival a nyomtatást.

Jól látható az is, hogy Jacobus Wallius írásának címzettje Jacobus de Calvart mecheleni tanácsos, ez ugyanúgy alkalmi versnek tekinthető, mint a virti poétánké. Wallius, Horatius carmenjének azon részeit bővítette, értelmezte, ahol a trójai mondakörből ismert Paris tettét erkölcsi mérlegre tehette. Paris, Heléné megszöktetésével nemcsak a barátság ellen vétett, hanem a tiszta szemérem ellen is. Tánca, szerelme, hárfapengetése, a  női mosoly keresése, hitetlensége stb. csak elfedi jövendőjét, de elkerülhetővé nem teszi. Baróti Szabó fordításhoz való versválasztásának szándékát a fohászszerű utolsó mondat egyértelműen jelzi.

p. 144

Nerei vaticinatio de ruina Troiae
Horat. lib. I. Ode 15

Pastor cum traheret per freta navibus
Idaeis Helenam perfidus hospitam,
Ingrato celeres obruit otio
Ventos ut caneret fera
Nereus fata.

Mala ducis avi domum
Quam multo repetet Graecia milite,

Coniurata tuas rumpere nuptias

Et regnum Priami vetus.

p. 145

Jacobo de Calvart,
Supremae Curiae Mechliniensis Consiliario
Bellorum eversorumque, Regnorum causas Nerei
quoque iudicio in peccata conferendas

Navibus Idaeis profugus Lacedaemone pastor
Pergama cum peteret, traheretque per alta Lacaenam
Perfidus, hos illi luctus et fata canentem
(Quippe pater rapidis indixerat otia ventis)
5
Audivere procul venti fluctusque silentes.
Infelix praedo! laevo tibi numine Divum
Ducitur, armorum longo repetenda tumultu,
Nupta domum. Iam signa dabit, iam Graecia coget
Undique in arma viros. Phthiam, et Salaminia regna,
10
Dulichiumque, Pylumque, Agamemnoniasque Mycenas,
Myrmidonum Dolopumque urbes, et robur Achivum,
Aetolosque Arpos campis effundet apertis,
Atridae laeso auxilium: simul aequora velis
Tota teget. Ne fide tuis, neve Hectora belli
15
Finge moram: vincent Danai, periuraque rumpent
Foedera, et infames tecum fugientis amores,
Aulide testati Superos, arasque Dianae.
Ipse Deos frustra patrios, Pyrrhumque furentem
Incusans Priamus patrio cadet hostia busto
20
Infelix. Secum natos, spem gentis inanem,

 

Baróti Szabó Dávid Pyber Benedeket, annak 1811. évi névnapján köszöntötte:

Pyber Benedekhez
1811.

Újra Neved’ napját üllöd. Kívánom, hogy e’ Nap
Számtalan izromban fordúllyon-viszsza ’s tetézze
Bóldogságodat! – Ám de tudós Elméknek ezen szók
5
(Mint el-avúlttak) igen vékony kedvekre lehetnek. –
’A mit el-éneklett ez előtt <Horátz>Flakkusnak utánna
Vallius; én, tudván, lanttyát melly nagyra betsűllöd,
Szittyai hangra veszem. Még meg-történhetik, hallyad.
’A mikor a’ szökevény Pásztor Lacedémon’ határit
10
Ott-hagyván, meg-térne magass Pergamba, ’s magával,
Ídai gállyákonn, a’ mérges tengerek’ hátán,
Vinné szép Helenát; ezeket jósolta felőlle
Néreus, a’ ki midőn szóllott, nagy meszsze ki-hangzó
Éneklésire, szél, húllám mind állva füleltek.
15
Óh, te szerentsétlen tolvaj, vesztedre ragadtad
Őt hőlgyűl: hoszszas viadallal viszsza-keríttik
A’ Görögök, majd jelt adnak, lobogókat emelvén;
Majd fegyverre rohantattyák a’ Népet: el-öntik,
Dúlikiom, Pilom, és Szalamín és Fría; Mille[…] 20
Mirmidonok’ ’s Dolopok várassai, minden erővel,
A’ nyíltt téreket, és tehetős segedelmet hozand[…] Meg-sértett Meneláusnak; fenyvekkel el-ülik […] Egyszersmind a’ tengert-is. – Nints semmi remény[…]*
Trójának védelméhez: ki nem húzza koronként
25
A’ viadalt Hektor: győznek; e’ szajha menyegzőt
Félbe-szakaszttyák, a’ <te->veled szaladónak hevével,
A’ Danaok; kik rád magokat le-kötendik hitekkel
Aulisbann. Önnön Priam-is vádolni hiába
Fogván Isteneit, ’s fel-keltt Pirhusnak haragját,
30
Fel-gyújtott országával vesztére kerülend,
És számos fijait, népének tsalfa reménnyit,
’S Aszszarakus’ dítső házát romlásra viendi.
Látom már az egész dolgot: már fogja dsidaját,
Már áll hartzra-futó szekerénn, és villog Akilles.
35
A’ lovakat melly hév izzadság lepte-meg; és az
Hartzosokat! jaj mennyi vitéz omland-le miattad!
A’ sok fegyvereket ’s meg-öletteket (erre tanóúl
Hívom Kszántust és Szimoist) tengerbe le-vonni
A’ teli-töltt patakok nem győzik véres habok köztt.
40
Meg-tsalatódom-e, vagy szörnyen gyúladnak az égi
Lelkek-is ? és az Hitetlenség, ’s a’ tiszta szemérem’
Meg-rontása, kiált. ’S boszszút-állásra hevíttik
A’ szent Isteneket? – Nézd, már tarajozza sisakját
’S fel-teszi mord Pallás, pajzsát zörditti kezével,
45
És kotsikat, ’s dülöket szóllítt a’ Teukrusok ellen.
Hasztalanúl […] köz-bíróságod után nyertt
Véreddel: magadat Venus’ óltalmára hiába
Bízod: hiába szeded kényes fürtökbe fejérlő
Friss nyakadon le-folyó hajadat; tetszetni szemeknek
50
Termetedet tsak hiába fogod; ’s Dardannak aráji –
Köztt víg Lidjai hárfákat pengetni; ’s azoknak
Versekben dítséreteit nagy rendbe ki-zengni.
A’ kentt haj ’s alabástromi nyak, ’s olly férjfi, kinek lant,
Tántz ’s szerelem, jobbann illik, meg-ijesz[t]ik vallyon
55
A Grájok’ roppant seregét? a’ mennykövi hartznak
Fergetegit, nyíl-záporait, ’s poklokra le-rontó
Dárdájit, vesztedre vonod tilos ágyra sovárgó,
Rettenetes kardgyát az heves szaladással utánnad –
Zúdúltt Ájaksnak; majd bé- festendi parázna
60
Véred’, semmi vitéz. ’S ámbár kedvezni szerentséd
Láttatték egygy elsőben; sok porral elegy vér,
Kendett üstöködet, jaj, meg-lepi végtire még-is,
És vídám artzád’ jeles ékeit öszve zavarja.
’S hát nem látod Uliszszesnak Pergamra veszélyes
65
Mesterségeit? a rátok rég-ólta haragvó
Pallásnak képét a’ fel-törtt rejtekes helyből
Mint viszi, ’s a’ képpel fő boldogságtokat? – Hát nem
Nézsz Neptúnra? – Kemény Teucer, kelevézivel hátad’
Majd ált-ökleli; majd által-szaggattya dsidával
70
Óldaladat Sztelenus: Kit, akár szem-közbe szökölly[… ]*
Ellenséggel, akár fel-alá-forgassa mezőkön
Gyors lovait, kiki nyertesnek mond? Mérion-is mi[…] Nyomhat hatalmas karjaival, majd észre-vejended.
Nézd-meg Tídideszt: fel-fegyverkezve, ’s dühödve,
75
A’ seregek közepett mint visgálódik utánnad?
Rád vagyon, és egyedűl, dárdája, haragja, szegezve.
Halld, ez az a’ bajnok, kit az hír, ’s nagy tetteji, fellyebb
Vittek az attyánál, a’ mit nem irígyel az attya.
Ah! mit fogsz gondolni, midőn fegyverrel elődbe
80
Állapodik? rád-nézését sem győzöd el-állni.
Mint a’szarvas, szemre vevén Idának harasztos
Vőlgyébenn, az üress-torkú, ’s prédára törödő
Farkast jőni, szalad: meg nem tarthattya füvével
A’ zsíros legelő, hűs forrás, ’s kellemes helység:
85
Szinte repűl; ’s félvén, tsak alig tud végre lehegni.
Így magad-is Tídídesnek jöttére, legottan,
Féltedben szaladásnak esel; dobogások el-állyák
Szívedet; a’ lehegés úttyát el-zárja halálos
Réműlés, ’s az erőt benned tellyesleg el-ólttya.
90
Vaj-mi nem illy ígéreteket tettél vala kedveltt
Hőlgyednek mikoron forró kebelébe szorítva,
Ifjúságod nagy tettit, bizonyosra-repűlő
Nyílaidat: rablók’ keziből aklodba megintlen
Viszsza-hozott számos juhaid ditsekedve beszéllted!
95
Menny már most, dítsérjed Hazád; menny, ’s főldig alázd-le
A’ Grájok’ seregit. – Később fenyvével Akilles
Rettentő napot hoz gőgös Pergamra. Nem-is von
Ő sok üdőt: bizonyos nyarak’ el-múlása meg adgya,[… ] kíntses Tróját töviből fel fogja görög kéz[Gy]újtani; ’s nemtelen hamvában fetrengeni hagygya.
100
Minden féle veszélyt, kegyes Ég, fordítts-el Hazánkról.

* A vers kézirata (MTA Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár, Ms
1394/3, 14–15v) több helyen hiányos.

—

1    Abafi Lajos, Kazinczy Ferenc és Édes Gergely, I, Figyelő, 1879, VI. kötet, 52–60, i. h.: 54.

2    Kazinczy Ferenc levelezése, 2. kötet (1790–1802), közzéteszi Váczy  János, Budapest, MTA, 1891, 223.

3    Császár Elemér,  Horatius és Verseghy: Első közlemény, Irodalomtörténeti Közlemények, 1899, 287–300, i. h.: 293.

4    Rónay György, Baróti Szabó Dávid, Irodalomtörténet, 1955/3, 304–326, i. h.: 322.

5    Fried István, Kazinczy Ferenc és Kis János kapcsolataihoz, Soproni Szemle, 1988/2, 46–50, i. h.: 47.

6    Gyapay László, Egy recenzió tétje, (Kölcsey befejezetlen kritikája Dayka Gáborról), Irodalomtörténeti Közlemények, 1999/3–4, 273–290, i. h.: 281–282, 55. lapalji jegyzet. A lapalji jegyzet ahhoz a főszöveghez kapcsolódik, amelyben Kazinczy Csokonainak is az Édes Gergelyéhez hasonló tanácsot ad, azaz: „ne névnapi köszöntőket, ne Török Marsokat írjon, hanem dallja a’ szív szelíd érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit.”

7    A vers kiadásai: Baróti Szabó  Dávid, Vers-koszorú…, Kassa, 1786, Harmadik szakasz, 97–100; Baróti Szabó Dávid költeményes munkáji 1789, Második kötet, 214–218.

8      Tőzsér Árpád, Egy diófa és környéke = T. Á., Régi költők mai tanulságok, Bratislava, Madách Kiadó, 1984, 152, 153, 163.

9      Baróti Szabó Dávid, Futó versek 1810, sajtó alá rend. Hubert Ildikó, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2019, 94–97.

10  Jacobus Wallius németalföldi jezsuita szerzetes, híres újlatin költő (1599–1690) Horatius-parafrázisai nem voltak ismeretlenek Baróti Szabó környezetében. Batsányi János 1789-ben a Magyar Museum III. negyedéhez csatolt Tóldalékban közzétett, Rájnis Józsefnek címzett vitairata (benne költő- és szerkesztőtársát, Baróti Szabó Dávidot is védve) a fordításról szóló érvelésében Walliusnak éppen a Horatius-parafrázisokhoz írt bevezetéséből (Gravissimorum virorum de paraphrasi judicia) idéz. – Wallius Horatius-parafrázisai is tananyagul szolgáltak a jezsuita rend poétikaoktatása során, így Baróti Szabó már jezsuita iskolai éveiben megismerte azokat a neolatin költőket, akiket poétikagyakorlatai előképeként latin nyelvű verseiben maga is felhasznált. Később tanárként bizonyára kamatoztatta ebbéli ismereteit, s az ígéretesebb tanítványokkal, mint amilyen Pyber Benedek volt, talán együtt is tanulmányozták az ókori elődöket követő neolatin költőket. Ez utóbbira utalhatnak Baróti Szabó azon bevezető sorai, amelyeket Horatius I/15. ódájából készített Wallius-mű fordítása elé írt, Pyber Benedeket köszöntő soraiban: „… én, tudván, lanttyát [tudniillik Walliusnak] melly nagyra betsűllöd”.

11  Szelestei N. László, Adatok Janus Pannonius 18. századi ismeretéhez c. tanulmányában egy 1727-ben kiadott kötet versanyagából olyan, erősen megrövidített, átalakított Janus Pannonius verset mutatott be, amelynek műfajmegjelölése: „Parodia ex Jano Pannonio” volt. A műfaj értelmezésénél – utalva Tarnai Andor tanulmányára, idézte Pápai Páriz Ferenc meghatározását a parodiáról, amely „valamely versnek követése, vagy azon, vagy más értelemmel.” Szelestei N. példákat is sorol a bemutatott kötet költői versszerzésnek parodiába tartozható gyakorlatából. – Tarnai Andor tanulmánya (A parodia a XVI–XVIII. századi Magyarországon,  Irodalomtörténeti  Közlemények, 1990, 444–469.) a parodia műfaj kezdeteihez kalauzol, mondván, hogy ez „a középkor óta széles európai hátterű” műfaj az 1670-es évek táján újból divatossá vált, majd a „XVIII. század második felében, amikor jelentős átalakuláson ment át, mondhatni megmagyarosodott, és hamarosan kiveszett.” Írásában hangsúlyozta, hogy ez a parodia fogalom nem azonos azzal, amit ma használunk, ez még „a romantika előtti irodalmi rendszerbe tartozik”. – Tarnai és Szelestei N. példái azért érdekesek számomra – mert én Baróti Szabó Wallius-fordításának beillesztését egy névnapi köszöntő keretbe, mai szakterminussal illettem: vendégszövegnek neveztem. Eldöntendő kérdés maradt azonban számomra, hogyha Jacobus Wallius Horatius-parafrázisa (amennyiben a középkori műfaj-meghatározással élek), parodia, akkor vajon Baróti Szabónak ez a költői játéka, nem ebbe a műfajba tartozik-e? Ahogy napjaink vendégszöveg-gyakorlatában is nem ugyanerről a parodia-műfaj újjáéledéséről van-e szó? Baróti Szabó, aki a poétikatanítás tanára volt (s ma már ismerünk forrásokat, kutatási eredményeket ennek módszertanáról is) nemcsak az ókori, vagy neolatin elődök munkáit ismerte, hanem azok utánzását, imitációját bizony tanította is. Baróti Szabó köszöntő versét tudatosan szerkeszthette a parodia műfajában.

12  Wallius,  Jacobus, Poematum libri novem, Antverpiae, 1656, pp. 119–178:

Heroicorum liber singularis: Paraphrases Horatianae

13  Uo., pp. 144–151: Nerei vaticinatio de ruina Troiae – Horat. lib. Első Ode 15.

14  A  készülő Baróti Szabó  Dávid költeményeinek kritikai kiadásában teljes terjedelmében olvasható lesz majd Wallius verse. (Jacobus Wallius, Poematum libri novem, Antverpiae, 1656, 144–151.) A kiadás latin szövegeit Szelestei N. László gondozza.