Anastasia Gavrilovici: 3D; csigaház; Natural Born Digitals
3D
A szerelő 50 lejért kidugítja a vécémet.
Én 50 lejért román/angol magánórákat tartok.
a szar az ember fejéből sokkal veszélyesebb mint
a szar a beleiben mondta egyszer valaki és hajlok arra, hogy
igazat adjak neki, feltűrom az ingujjam, gumikesztyűt húzok és
a lecke fölé görnyedek, véletlenszerűen haladok, mint
egy elhagyott gondola Velence multikulturális szívében. A szív, ez a zavaros
projekt, ami azért diktált nekem néhány helyes dolgot is, túlzásokat,
türelmet és profizmust, de leginkább
ezt a mocskos dolgok iránti
sóvárgást, ami ott csillog minden budipucoló szemében, nincs hogy elhibázd.
Tudjátok, hogy amikor eljövök tőletek, Alex1, Alex2, Alex3 és tőled, Diana, akkor sokat
iszok és sokat olvasok, egy költővel szeretkezek (sokat) és benzinnel
dörzsölöm be a szám, hogy megszabaduljak a nyomoktól, amiket ez a rohadt
meló hagy rajtam mindenütt. Nem könnyű kipucolni a szart a fejetekből,
pedig már hozzászoktam, én is annyiszor benne voltam, és senki sem
jött értem csőrében olajfa ággal, amibe kapaszkodhatnék, hogy kimásszak innen. Nem
könnyű, épp ezért, amikor eljövök tőletek, szükségem van arra, hogy egyenesen a moziba menjek
és 50 lejért megnézzem Vatikán múzeumait 3D-ben,
Hirosimát és Nagaszakit 3D-ben, pornófilmeket 3D-ben,
jót és rosszat, a szerotonint és a szénmonoxidot
3D-ben, székletürítést, szidalmazást, a Digital Divas dinasztiákat,
ahogy műkörmeikkel kapargatják agyamról a szintaxist
és a neologizmusokat, mint egy óriási korallzátonyról,
mielőtt alágyújtják a dinamitot.
Csigaház
az éj közepén egyszerre áll meg az ásványvíz zenéje a pohárban
az emésztési folyamatok zenéjével ebben az órában
agyad tektonikus lemezei már nem ütköznek egymásnak
végre csend van
ha lyukat ütsz a legközelebbi ember koponyájába és
szívószálat szúrsz bele egy műhelyt láthatsz
amiben a gépész csak azért szorította satuba a kezét hogy
egy képet alkosson és csak azért üvölt hogy megtudja hány
decibel kell hogy elveszítsd
a középfüled az eszed az álom törékeny membránját
a rooter pillogása szakítja meg
egy darabig még melletted maradok fejedre húzod a paplant
összekucorodsz szégyellős kisfiúnak tűnsz aki rejtegeti
az éj közepén nullásra borotvált fejét jó ha van
egy meleg test a közeledben aminek lehelete a marseille-i kikötőre
emlékeztet egy júniusi napon összetekeredem benned mint egy
csigaházban várom a reggelt
hogy kinyisd a szemed és rám nézz mint egy kádra
mocskos habbal és hajcsomókkal tele amibe be akarsz ülni
mint egy összeomlás szélén álló épületre
amibe mégis be akarsz
hatolni
Natural Born Digitals
Állok a metróajtó mellett, bevásárlószatyrokkal, túlsúlyosan és terhesen, nézem az embereket
a székeken, akik fejest ugranak a telefonkijelzőbe, olyan
szomorúsággal, amivel talán csak azt a fiút néztem
gimiben, aki bejött nekem, amikor megtudtam,
hogy meleg. Egy üzletasszony, aki csupa Zara és Massimo Dutti,
videókat néz egy kínairól, aki törött edényeket javít morzsolt
instant tésztával, ami a vegyszerek hatására masszív pasztává
változott. Könyörtelen felismerései vannak, pupillái dilatálódnak, érzem,
hogy lájkolni fogja.
Tegnap este láttam egy filmet, amiben mindig, amikor összevesztek,
a csaj csinált a srácnak egy rántottát mérgező gombával, ez
durva gyomormérgezést okozott, amitől sérülékenyebb lett, mint egy fikusz
lakásfelújításkor, kiszolgáltatottabb, mint a kacatokat áruló süketnéma,
akit kirabol két ADHD-s gyerek. Ilyenkor kérlelte a lányt, hogy maradjon vele, hogy
vigyázzon rá és minden jól végződött. Egyesek ezt szerelemnek
neveznék, kortársaim az ilyet posztiróniának vagy
posztőszinteségnek hívják, de engem hidegen hagynak az ilyen kulturális lehetőségek. Szuperdigitalizált,
izgága bohócok vagyunk, felkészületlenek az életre, egyszerű
számok egy statisztikában, amiket kopaszodó férfiak és olyan hölgyek vezetnek, akiknek a
nyelv csupán izzó hajcsavarok közé szorult tincs.
Napfényre van szükségünk, testápolóra, a Hírcsárda fárasztó
vicceire. Szexre. Xanaxra. Egymás részleges
válaszai vagyunk, egy gödör a homokozóban, ahonnan mindenki
összeszedte a kislapátját és elment.
Mit mondanának rólunk az eurószkeptikusok?
Mit tanítottak természettudomány-órán?
A szociális viselkedésű rovarok, kiváltképp a hangyák, alapvetően önzetlen
létformák, kollektív akarattal, készek feláldozni magukat
a kolóniáért. A francokat. Nem tanultam senkitől semmit.
Nekünk a kínaiak még nem találtak fel semmit, ami helyre tenné az életünket.
Nincs shortcut a boldogsághoz, nincs aplikáció, ami figyelmesebbé
tehetne bennünket a köröttünk levők szükségleteire, ami csökkenthetné
a gyári hibáinkat. Csak kiegészítő univerzumok, virtuális valóságok,
minek grafikáját mániákus ékszerészek és keresztelő- meg
esküvőszervezők készítették. Univerzumok, mikben van elég szék mindenkinek és
ez már elég a boldogsághoz.
André Ferenc fordításai