Berta Ádám: Erőmű 3.

Sven Beyersdorff felvétele

Miért nem tudtok már elválni!, mondta a kis szarházi, mielőtt letette.

Izzad a fejem, az ötszögletű szobában ülök, le kéne csavarni a konvektort, de lusta vagyok felkelni.

A whiskysüveg a fotel lába mellett.

Ebben a házban nőttem fel. Ötven éve is ugyanitt állt a tévé, a sarokban, csak akkor még nem volt ilyen lapos. Nagy fadoboz volt, rajta fekete betűk: MUNKÁCSY. Amikor megvesszük az újat, a régit mindig felvisszük a padlásra, nem tudom, hány lehet odafönt. Ki lehetne számolni, nagyjából tízévente szoktunk újat venni.

Vászon zsebkendővel megtörlöm a homlokom, úgy döntök, ma már nem megyek sehova. Iszom egy kortyot, aztán még egyet.

Gyerekkoromban néha itt aludtam, ebben a fura, ötszögletű helyiségben, ami a ház sarkára esik. Utoljára nagyjából tizennégy évesen, akkor volt egy olyan atom rémálmom, hogy utána hónapokig nappal se mertem bejönni. A legcudarabb rémálmok mindig lázasan jönnek. Mióta polgármesterré választottak, gondolkodni vonulok ide, a kulcsát mindig zsebre teszem, rajtam kívül senki nem jut be. A felpúposodott parkettát megjavíttattam.

A rémálomra ugyanolyan élesen emlékszem, mint annak idején, tizennégy évesen, amikor felriadtam belőle. Utána hetekig szabályosan féltem, és most is rendszerint innom kell, ha eszembe jut. Abban az évben halt meg anyám.

Az álomban is itt ültem, csak a fotel akkor még új volt. A parketta fel volt púposodva. A hosszú falon egy polc állt, rajta könyvek, képkeretek, üveglapok – azóta mindent kipakoltam, jó ideje csak a fotel és a tévé van bent. Meg egy láda whisky.

Az álomban bekúszok az ablak és a fal találkozásához, érzem, hogy a padló szintjénél is mélyebben ülök. Talán megsüllyedt a szomszéd ház, és a süllyedés átgyűrűzött hozzánk. A szobát gyanús, sárgás fény lepi be, fekete-fehér film megy. Zajt hallok, előmászik valami a bútorok közül. Majd’ félméteres, kerek, szürke. Olyan a bőre, mint az elefánté vagy a teknősbékáé. Fogom a recés pengéjű kést, és levágom a két mellső mancsát, hogy harcképtelenné tegyem. Előbb az egyiket, aztán a másikat. A két praclit beteszem egy borítékba, de még nem ragasztom le. Kimegyek a szobából, egy vastag szelet nyers sonka képe lebeg a szemem előtt. Elhessegetem a gondolatot.

Amikor visszajövök, a szürke valami a fotelben ül. Kiveszem a borítékból a két praclit, a testére fektetem, hogy érezze, van rajta valami. Irtóztató üvöltést produkál. Inkább kijövök a szobából, gondosan becsukom magam után az ajtót.

Később, mikor benyitok, látom, hogy már nem mozog, és kicsire összement. Amikor visszateszem a két levágott mancsot a borítékba, látom, hogy az egész tetem mellé fér. Pillantásom a papucsomra téved. Régóta hordom már, papírvékonyra kopott a talpa. Ideje megválni tőle, gondolom, ezt is a tetem és a praclik mellé csomagolom. A filmnek közben vége lett. Leoltom a villanyt, elalszom.

Aztán tél lett – ez még mindig ugyanabban az álomban van –, és délutánonként korán elálmosodtam. Karácsony előtt egy héttel lecseréltük a Munkácsyt egy Videoton Super Colorra. A Munkácsyt apám és nagybátyám ketten vitték fel a padlásra. Délután négy felé besötétedett, a szürke konvektor percegve ki-bekapcsolt, narancshéj száradt a tetején. Bekapcsoltuk a Super Colort. Egyik nap ruszki film ment. Előbb-utóbb mindig egyedül maradtam a szobában. Nézegettem a Videoton Super Color feliratot, meg a csatornák nyomógombjait. Mindegyiknek a sarkában van egy kis négyzet, ha benyomod a gombot, a négyzet pirosra vált, máskülönben ugyanolyan szürkésfekete, mint maga a gomb. A film az álomban is folytatódott, minden összekeveredett a fejemben. Lett egy másik életünk, és abban az életben is ugyanez a film ment.

A filmben szereplő bunkert a ruszki katonák évek óta együtt üzemeltették a mieinkkel. Egyik hajnalban a laborba voltam beosztva, éppen egy fülmintázó gép tartalmát ürítettem ki. Gyanús volt, hogy valami nem rendeltetésszerűen működik, kivettem a formából a viaszfület (megtévesztésig hasonlít Reagan elnök viaszfülére), de a többi darabon nem tudtam kiigazodni. Közönséges sajtdaraboknak tűntek. Már épp azon voltam, hogy szép sorban mindet visszapakolom a gépbe, és újra megnyomom a gombot (egy térdmagasságú fiókba kell betolni, amelynek belsejében több ólomdoboz fekszik egymás mellett, laposak, kicsik), amikor jött a váltás, a ruszki katona. Illetve nem az volt, csak én hittem, hogy a váltás lesz. Rendszerint ilyenkor úgy megy, hogy bejön a ruszki, együtt megreggelizünk, aztán kimegyek, ő meg bent marad. De most már az üveg túloldaláról láttam, hogy valami nem stimmel, intett a fejével, hogy engedjem be. Félbehagytam a vacakolást a fülekkel, gondoltam, később eldöntöm, mi legyen, és az ajtóhoz léptem. Bejött a ruszki, láttam, nincs nála reggeli. Gyorsan kitereltek a többiekkel abba az előtérbe, ahol a civil kabátjaink vannak felakasztva, mert kint ilyenkor rettentő hideg van, a kutyákat is csak két-három percre eresztik ki, inalnak egyenes vonalban az épületek között, mint a nyílvessző. Nagyon játékosak. Vesszük a kabátot, kilépünk. A ruszkik közlik, hogy innentől kezdve nem kell jönni, most már végig ők lesznek itt. A bázis olyan, hogy óriási hangárokat lehet felhúzni mellette gombnyomásra, aztán, ha nincs rájuk szükség, vissza lehet süllyeszteni a talajba. És láttuk, hogy már nőnek is ki a négyemeletes házak mindenfelől a bázis körül. Nem tudtuk, minek. Csak azt tudtuk, hogy a bázis meg a bunker is az erőmű védelmét szolgálja. Mire kell majd nekik ennyi hely? Kiléptünk a hidegbe.

Kicsit megint felébredtem, percegés ütötte meg a fülem. A konvektor, gondoltam gépiesen, láttam, hogy még tart a film, ittam egy korty vizet. Anyám, ha élne, tenyerét oldalvást a homlokomra tapasztaná, hogy lázas vagyok-e. Betakarna, aztán aludnék tovább.

Ömlik a víz, közben telefoninterjút adok.
– Hány ruszki van? – kérdezi a rádiós.
– Itt, a határ mentén nagyjából huszonötmillió. A többi nem a mi régiónkban él, nem veszélyeztetik a geopolitikai érdekeinket.

A víz kelet felől ömlik, és szemlátomást nyugatra tart. Kelet felől eredetileg Szappanosék lakása volt, de Szappanosék évekkel ezelőtt kiköltöztek, most hirtelen nem jut eszembe, ki lakik a helyükön. Az interjú kedvéért hozom szóba a ruszkikat, ha már beütött a krach, gondolom, legalább feldobom a rádióműsort.

Reggel hét óra, a víz egész éjjel ömlött, nem sokkal éjfél után riadtunk fel rá.

Tudtam, hogy a víz ilyen, ha egyszer beeszi magát valahova, mindenütt utat tör. Nálunk gömbölyded kiflialakban tört utat, a Szappanosék felőli faltól egyenesen anyám ágyához vette az irányt, az ágy túloldalán átszivárgott a konyhába, miután azt is hatalmába kerítette, a vizesblokk csövei következtek – kicsit reménykedtem, hogy hasonló a hasonlóhoz alapon itt eltűnik, követi a vezetékben szorgoskodó testvérvizeit, de nem: továbbra is utat tört magának, átért az én szobámba, és az ágyamat útba ejtve távozott nyugati szomszédaink irányába.

Róluk, mármint a nyugati szomszédokról most nem beszélhetek, bár a rádiós igyekszik sarokba szorítani. Nem hagyom magam. Anyám halála óta hármasban élünk itt apámmal meg nagybátyámmal. Mindketten nagyon erősek. Nézem őket, a kantáros nadrágom gombját babrálom.

Éjfél után, amikor felébredtünk, rögtön láttuk, hogy visszafekvésről szó sem lehet, a víz mindhármunk ágyait kipécézte ezzel a ravasz kiflivonallal, muszáj volt helytállni. Csak akkor láttam, mennyire sok, erre a célra kialakított védművel rendelkezünk, nagybátyám meg apám szedték elő egyiket a másik után. Szakszerűen terelték el a víz útját, előbb a saját szobáikban – mindig közvetlenül a betörés helyétől kell indulni, motyogták –, aztán végig a nyomvonal mentén. Mire végeztek, a vizet kitérítették a kifliből, az előszobán át vezették keletről nyugatra, ahová tartott.

Mikor elkészültek, jobban megnéztem egy ilyen védművet. Fogalmam se volt, hogy ilyesmiket is tárolunk itthon, márpedig a méretüknél fogva látnom kellett volna. Általános iskolai tornatermek öltözőiben található, hosszú paddal egybeépített fogasokra hasonlítottak. Embermagasak voltak, vázszerkezetüket középen – azoktól a zöld és faszínű iskolai fogasoktól eltérően – zsákvászon borította. A zsákvászon nyilván beszívja, majd továbbadja a terjedni kívánó vizet, töprengtem, de az is lehet, hogy teljesen más a működési elv. A gondolataim sötétben őgyelegtek. A közvetlen veszély elmúlt, visszaültem az ágy szélére. Ezután nem tudom, mennyi idő telt el, mire csörögni kezdett a telefon, és mindenki interjút akart. Érdekes, személyesen senki nem jött filmezni, kérdezősködni, talán féltek, hogy akkor segíteniük kéne.

Csüggedten ülök, kimegy belőlem minden erő, nézem a papucsomat. Nagybátyám a víz eltérített útvonalát ellenőrzi. Fürdőköpenyben masírozik fel-alá, mint egy túlképzett tábornok. Tudja, hogy ez csak részeredmény, esélyünk sincs, hogy a vizet a lakáson kívül vezessük el.
– Pontosan kik maguk? – kérdezi a rádiós, és akkor megértettem, senki nem fog segíteni.
Erre nem számítottam. Tétován oroszra váltok, aztán elakadok.

Muszáj helytállni, motyogja nagybátyám, fő a szakszerűség. Hebegve folytatom a választ, tisztában vagyok vele, mindegy, mit mondok. Nyilván úgy állítják majd be, hogy az ilyenek lakását, mint amilyenek mi vagyunk, nem is baj, ha átmossa a víz. Csörgedezzen nyugodtan, sőt, ha egy mód van rá, hömpölyögjön. Elvégre vis maiorból ért a magunkfajta – ez majd megérteti velünk, hol rontottuk el, mitől lettünk ilyenek. Lehunyom a szemem, és a lábam alatt gyűlő tócsába ejtem a telefont.

Onnan tudom, hogy álmodok, hogy egyik pillanatban felnőtt vagyok, a másikban gyerek. Benyitok a szobámba, és meglátom magam, amint az ágyban alszom a kedvenc takrócommal. Négyéves lehetek. A felnőtt énem megbökdösi az alvó kicsit. A gyerek szeme tágra nyílik. Zsebembe nyúlok, előhúzok valamit. Nem látom, mi az, hiába ágaskodom a saját vállam fölött. A testemmel kitakarom magam elől a látványt. Talán szappancsonk? Akármi is, korábban az íróasztalfiókból vettem magamhoz.

– Varázsereje van – súgom színpadiasan. – Kölcsönadjam?
Most az ágyból nézem felnőtt önmagamat, hevesen bólogatok.
– De nagyon kell vigyáznod rá – mondom. Izzadt, szöszös kis tenyerébe csúsztatom a tárgyat. Köré fonja ujjait, és máris újra alszik. Kilépek a szobából, az ajtót csendesen behajtom.

Berta Ádám (1974, Szeged)

Író, műfordító. 2012 óta öt regénye és két novelláskötete jelent meg. Legfrissebb könyve: Magamat rajzolom középre (Cser Kiadó, 2021). Portréját Paprasz Pamela készítette.