Pápay Szandra kritikája Tóth Lilith Viktória Túl sok világ című kötetéről
TÚL SOK (SZÖVEG)VILÁG
Tóth Lilith Viktória debütáló kötete sok irányból közelít a művészi alkotás lehetséges terei felé; a Túl sok világ kötetcímadó gondolata több szinten is beleivódik a szövegekbe. Nemcsak versek, hanem egy-egy prózarészlet is olvasható a kötetben, ami első körben a formai osztottságra hívja fel a figyelmet. Mondhatnánk persze, hogy a lírai hang, mely szertelenül cikázik eltérő szövegtereken keresztül, a pályakezdő fiatal művészek útkereső sajátossága; de Tóth Lilith Viktóriánál ez a fajta kötetszerkesztési elv sejtet egyfajta poétikai megalapozottságot is. A szövegeket olvasva szembetűnő, hogy ezen osztott struktúra a műfaji határsértéseken túl tematikusan is megjelenik. A lírai én felbontásával, megkettőzésével; a szövegben megszólaló hangok sokszorozásával játszik el a költő. Intencionáltan van elbizonytalanítva, megkettőzve, akár megsokszorosítva a versbeszélő pozíciója. Alap versértési struktúránk – mely a lírában általában egy központi hangot keres – is az újraértelmezés horizontjába kerül. Így lesz a versek visszatérő témája például a bipoláris személyiségzavar vagy épp a skizofrénia; s a bizonytalanság létállapota is rendre az egységes személyiség megalkotásának kudarca körül artikulálódik. „Olyan mintha meg lenne, valami mégis elveszett, / érzem a bőrömön, de a bőrömben nem” (5). A bőr mint határentitás már a kötetet indító versben elkülöníti a testen kívüli és a testen belül megélhető világokat. Azonban nem bináris oppozícióról van szó, hisz a belső világ rendre több és több részre bontódik – „Én / Te /aki bennem vagy” (6) –, az én belső osztottsága válik viszonyítási ponttá: „én innen nézlek téged / magamból / beléd és hozzád / nem haragszom senkire / még a világra sem” (7). A külső világ kiábrándítóan statikus realitását feszültségbe állítja a szubjektum jóval dinamikusabb érzékelésével. A szubjektumon átszűrt valóságérzékelés efféle módozataiban feldereng valami a késő modern költészeti hagyományból. Petri György és Pilinszky János szövegszinten is reflektált a versekben; de a már-már őrületbe hajló monológszerűség akár József Attila Szabad ötletek jegyzékét is felidézheti. „Keljé’ fel, mert pofán váglak! / Kimosom a szád, / már megint káromkodsz!” (…) „A macska hozzám dörgöli magát. / Benne látlak. / Kell valami igaz, cicuskám? / Kéred a májam?” (14). A beszélő megszólító odafordulása rendre az én megalkotásának igényébe fordul viszsza: „Hibáztam, mikor azt hittem, / hogy megtestesülhetsz” (16). A versekben fel-feltűnő aposztrophé struktúrája is egy ál-párbeszéd, melyben a versalany önmagát próbálja artikulálni; egy viszonyítási lehetőséget – másikat keresve. A ciklusadó cím is erre a paradoxonra játszik rá – Levelek önmagamhoz.
A testiség kérdése, az anyagiság létmódjának dimenziója is többféle funkciót kap a kötetben. Egyrészt van egy erős rítusjellege a szövegeknek: „sok lepedőn szárad vérfolt” (18). Másrészt az anyagiság mint tapintható valóság ugyancsak egy görcsös meghatározási fogódzó próbál lenni az én likviditásához képest. „Műanyag flakonról letépkedett papír vagyok, / vagy fehér füst (…) Megfogtad a kezem, / az tartott csak a földön.” (20) Érdekes ahogy a kötetvilág is ebben a motivált önkeresésben mindinkább visszabontja önmagát valami tapasztalati nullpontra. A cikluscímek változásai mintha ezt követnék: először levelek (még funkcionális meghatározottsággal), majd lapok (visszabontott anyagi minőséggel), végül formátlan papírfecnik. Ebben a ciklusban találunk pár prózaszerű folyószöveget, mely mintha épp ezt a formai likviditást erősítené. A versbeszéd ziláltsága is többször fordul át őrületbe a kötet vége felé haladva. A külső világ mint viszonyítási pont is viszonylagossá válik: „Igen, van az a pont, amikor mindegy mi van kö- / rülötted…” (43) A levél mint a másikkal való párbeszéd illúziója a Papírfecniket követő ciklusban épül vissza teljesen. A Hangok a fejben cím végérvényesen az énen belülre szorítja a megszólalásokat. A másikkal való párbeszédkényszer, a dialógus megteremtésének görcsös igénye általában határsértő szituációkat teremt. A behatolás, a testbe férkőzés, átszakítás folyamatosan visszatérő motívuma a szövegeknek: „vasbakanccsal léptem a gyomrodba / felszakítottalak magamnak” (52); „igazolvány nélkül csak a testekbe jutok be” (57). Az írás dialógusteremtő, mégis önmagába, az írás aktusának monologikusságába visszacsapó struktúrája is hangsúlyossá válik a kötetben. A megteremtett szövegvilág egzisztenciális dimenziója egy újabb réteggel – világgal – bővül; s autopoetikus módon e világok megalkotott jellege is témává válik: „a neo-posztmodern szex / abban különbözik a többitől / hogy újra fáj” (51); „nem sejti, hogy róla és neki írok verset” (…) „irodalmat kenünk fel a falakra / lírai tollamba valaki / prózatintát csöpögtetett” (65–66). Az én önmeghasonlásának szövegesítése ezeken a pontokon a művészi alkotásra vonatkoztatható motiváltságot kap. A kötetben a szövegszinten megidézett modern egzisztenciális poétika, a teremtett nyelv posztmodern autopoetikus mechanizmusain át jut el egy posztmodern utáni lét és művészetérzékeléshez; a Túl sok világ gondolata igen érzékenyen hívja életre a kortárs irodalom korszakhatár érzékelési problémáit is. Mintha lenne is valamiféle igény arra, hogy a különböző korok művészi ingereit szimultán működtesse a kötet. A nőiséghez való viszonyban egyszerre tárul elénk a szövegben megélhető nemiség szubjektív közelsége; a posztmodern ironikus távolításaival; a szöveg mint test párhuzama egyszerre kap ironikus és rituális meghatározottságot.
A nő lapjai ciklus először ironikusan írja felül a nőiséghez kapcsolható sztereotípiáinkat – akár a Nők Lapja magazin szirupos társadalmi nem vonzataira reflektálva. S rögtön be is hozza kendőzetlenül a testi értelemben megélhető női dimenziót: „test a testedből / véres kéjes húsdarab” (26); „minden horrorban / a nő / az a hülye / elindul a szörny után” (30). A Femme Fatale kötetzáró ciklus a nőiség tematikáját újabb rétegként teszi az identitásjátékok, a szövegekben eluralkodó szertelen, önmagát kereső és meghatározni vágyó késztetés gondolatiságára: „sokáig hittem / a férfiak utópiái vagyunk /aztán van a nő, aki csak akkor / mosogat / ha ihletet akar (66). Az anya alakja is kettős meghatározottságú, egyszerre teremtő entitás és társadalmi sztereotípia. A szakralitás, amit a nőiség generációs értelemben jelent, ellentétbe feszül a nőiség megélésének profán voltával: „tudom mama nem örülne neki / hogy sose járok templomba” (69); „macskaszőr borítja a szervem / amelynek dobognia kellene / a kutyaszarban is férgek / csókolj meg kérlek” (70). A Túl sok világ teremtett eklektikájában egy szövegtéren osztozik a kocsmárosné, a prostituált, Heidegger és Platón. Mélységek és magasságok, szent és profán találkozása egyszerre tartja mozgásban a modern és a posztmodern dialektikát. A profánban meglelhető szentség, e két dimenziót mozgásban tartó feszültség Pilinszky és Petri szövegvilágait idézi: „Az egyik reggeli kényszeres séta közben / vettem észre, hogy egy nyughatatlan fénycsík / próbál áttörni a fekete felhőréteg alól.” (76); „Petri / napsütötte sávja a falnál ér véget…” (40); „te is égve hagytad a folyosón a villanyt” (31). Az Ajándék című záróvers a kötet elején tematizált, József Attila szövegvilágára utaló őrületet a másik elérhetetlenségének magányérzetébe fordítja. Mintha a Tenyeremre tettem… négysorosa derengene fel: „ezt kaptam, nézd, / milyen szép az üres tenyerem” (92). Különösen izgalmas ez a dinamika, ami az érezhetően mai, a posztmodernséget is meghaladó újszerű stílusjegyeket visszacsatolja a késő modern poétika világaiba, miközben e létkavalkádban a saját hang próbál utat törni magának. Előre mutató jegye a kötetnek ez a többirányú párbeszéd, mely egyszerre nyúlik előre és fordul vissza a művészi szövegalkotás láthatatlan időtengelyén. Olyan, folytatást sejtető, nyitott nyomokat hagy az olvasóban, melyeket érdemes lesz majd tovább követni a kötet után születő újabb szövegvilágokban is.
(Dunaszerdahely, Nap, 2020)
Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/11-es lapszámában.
Pápay Szandra (1988, Sárvár)
Kritikus, PhD-hallgató, Pázmány Péter
Katolikus Egyetem