Posta Marianna: Erőmű 4.

Helen Anderson felvétele

Hanyatt fekszik, a hajnal árnyjátékát bámulja a plafonon. Maga elé nyújtja a kezét, a félhomályban vizsgálni kezdi a tenyerét. Ilyen fényviszonyok között nem látja, de biztosan tudja, hogy a lila felhők még ott vannak a jobb tenyerén és az ujjpercein. Csak a szokásos. Megfogta a vízzel teli kancsót, töltött egy pohárral magának éjszakára. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a tenyere csupa véraláfutás legyen. Majd bal kézzel nyomja le a kilincset, akkor legalább szimmetrikus foltok lesznek mindkét tenyerén. A bőre alatt elpattant érre gondol, ahogy vér szivárog a szövetekbe, pont mint a fény a redőny résein át. Legalább most nem a férje zavarta fel álmából. Márton nincs az ágyban, megint a sarokszobában éjszakázott, gondolja. Nem mintha bánná, amikor mellette aludt, a férje legutóbb is a frászt hozta rá. Bepólyálta magát a takaróba, mint valami istenverte múmia, hajnal négykor meg azzal ébresztette, hogy az ő fülét morzsolgatta, miközben oroszul rémálmodott. Jobb lenne a külön ágy, a külön ház, a külön város, egyáltalán a külön élet. Mennyi lehet még hátra ebből, belőle, belőlük. Nem akar erre gondolni. Bevesz egy Prozacot. Az orvos legutóbb azt mondta, az antidepresszáns is okozhat véraláfutásokat. Nem érdekli, a Prozactól minden szebb lesz. Könnyebb elviselni, hogy Bubu messze van, Márton meg túl közel.

Tíz éve is jobb volt, amikor nem volt ez az őrület az erőmű körül, amikor Márton átkarolta a konyhában, hogy ne foglalkozz ezzel, te vagy az én erőművem. Lószart. Szövegelni, azt tud. Ha csak a szája járna. Bubu nem véletlenül ment olyan messzire. Judit, kis mackóm, kislányom, gondolja, és megsimítja a fotót az éjjeliszekrényen. Milyen név az, hogy Bubu. Ezt kérdezte Márton, amikor először találkozott a lányával. Ő már annyira Bubu, hogy Bububb nem is lehetne, összeforrt a becenevével, felelte akkor. Tisztán emlékszik, Bubu még csak négyéves volt, amikor új apukája lett, pontosabban lett egy apja, mert Pista lelépett még az első trimeszterben. Szerencsére Judit nem kereste, azt mondja mindig, egy apa is több, mint elég. Pista két éve meghalt, az utolsó héten meglátogatták, de nem emlékezett se rá, se a gyerekre. Így kellett lennie. Mártonnak se ártana egy kis demencia, gondolja. A férje kávét főz a konyhában, amikor kimegy, szokás szerint tőle várja a reggelit. Másnapos, világosan látszik a vizenyős tekintetén. Ilyenkor mindig rántottát akar sült szalonnával. Nem hagy időt Mártonnak az akadékoskodásra, Tamás doktorhoz van időpontom, hazudja, és már veszi is a kabátját.

A transzparensek közül kiválasztja az egyik legfeltűnőbbet. Merő Márton mondjon le! Nekünk nem kell Merőmű! Azt hiszi, merőmármegteheti, de mi nem hagyjuk neki! Az övén az első szöveg van, krókuszsárga betűk fekete alapon, a kamera is jól látja majd, gondolja. Igyekszik eggyé válni a csődülettel. Szorosan fogja a transzparenst, egy szálka felsérti a tenyerét a véraláfutásnál. A Prozac ebben is segít, elvegyülni, feloldódni az örvénylő emberi masszában. Szinte látja magát felülről: szikráznak a betűk, a tömeg lüktet, mint egy hangfal membránja: MERŐ-MOND-JON-LE, MOND-JON-LE. Érzi, ahogy minden porcikájába adrenalin kúszik, ez az érzés katalizálja az emlékeit, lubickol bennük. Bubu hatéves volt, amikor a születésnapjára akváriumot kapott, tele guppikkal és fényes hasú neonhalakkal. A kislány arca ragyogott az örömtől. De Márton ezt is elrontotta, nem bírja, ha más örül. Hazaállított egy sziámi harcoshallal. Bubu persze boldog volt, apa, apa hozott nekem egy királylányt, mondta, aztán összeeresztette az új szerzeményt a többi hallal. Másnapra kiürült az akvárium, csak a harcoshal maradt. Bubu sírt, hol vannak a többiek, anya, hová lettek mind. Erre Márton: gyengének találtattak. Amikor megkérdeztem tőle, miért csinálta ezt, azt mondta, hogy nevelési célzattal. Bubu tanulja meg, hogy mindig az erősebb győz.

Egyre többen gyűlnek a térre, a tömeg mozgásban van, a kabátok, a molinók rengetegéből a kamerák előtt találja magát, egy frufrus nő mikrofont tart elé, és zöld programról meg zöld beruházásról faggatja. A kántálástól alig hallja a saját gondolatait. Merő Márton mondjon le, először csak ennyit tud kinyögni. Hátulról valaki azt kiabálja a frufrusnak, ez itt Merő felesége.

Merő felesége. Gondolatban egyenként forgatja a nyelvén ezeket a szavakat, egészen addig, amíg értelmüket veszítik. Mártonnal az Anna-bálon ismerkedtek meg Balatonfüreden. Olyan férfinak tűnt, aki a tenyerén hordozza a nőjét, de harmincöt év alatt kiderült, hogy csak a markában tartja. Ahogy ezt az egész kurva várost.

Igen, én vagyok a polgármester felesége, idegennek hallja a saját hangját. Meleg van, miért van ősz végén ilyen meleg. Katasztrófa, klímakatasztrófa, ezek a szavak jutnak eszébe. Karbonlábnyomot emleget, olvasta valahol, elavult technológiát, EU-s forrásokat, sikkasztást, ökológiai projektet, hallotta, ahogy Márton erről beszélt telefonon, költséghatékonyságot, a hirtelen jött figyelem új energiával tölti fel, nem bír leállni, társadalmi egyensúlyt, pártalapítást. Érzi, hogy ebből baj lesz, mint amikor Mártonhoz vágta azt a tányért. Visszafordíthatatlan. Izzadni kezd, a háta nyirkos a ruha alatt, a szája kiszárad, a vér kimegy az arcából. Mély levegőt vesz, próbál szabadulni a kavargó tömegből, a frufrus egy ideig követi a mikrofonnal, aztán feladja.

A parkig nem áll meg, ott leül egy padra, törékenynek érzi magát, mintha üvegből lennének a csontjai. Próbál a légzésre koncentrálni, szomjas, iszonyúan szomjas. Múlik a Prozac hatása, már semmi sem olyan könnyű, mindenhez erő kell, ahhoz is, hogy felemelje a fejét, ahhoz is, hogy kinyissa a szemét, ahhoz is, hogy felálljon és hazamenjen. Kitapogatja a mobilját a kabátzsebében, hagyományos, nyomógombos, amilyet az öregeknek szoktak venni. Még SOS gomb is van rajta. Bubutól kapta tavaly karácsonyra. Nem örült neki, a lánya ezt zokon is vette. Fehéret vagy olyan körömlakk rózsaszínt szeretett volna, nagy, lapos kijelzővel, amilyen Márton titkárnőjének van. Persze, az a nő jóval fiatalabb nála, de azért ő is elboldogult volna ezzel a vacakkal nyomógombok nélkül is. Ebben a pillanatban megnyugtatja a butatelefon. Az 1-es, 5-ös, 7-es billentyűiről lekopott a szám, a 8-as, 6-os és a 2-es csak félig látszik. Gondolkodás nélkül pötyögi be Bubu számát, pedig Márton már ezerszer megmutatta neki a gyorshívó funkciót, de azért se használja. Kicsöng. Foglalt. Vár, újra hívja, kicsöng, foglalt. Ismét elölről. Már ki se csöng.

Na, most ki a guppi. Ezt a mondatot szánja belépőnek. Ezzel a mondattal áll majd a férje elé. Na, most ki a. Amikor belép a házba Márton a konyhában ül az asztalnál, a kezeit összekulcsolja az abrosz felett. Ugyanabban a ruhában van, mint reggel, ma nem ment be dolgozni. A férje nem üvöltözik vele, hogy mit képzel magáról, nem kéri számon, hogy mit tett a család becsületével, nem öleli át, hogy elszúrtad, de együtt majd rendbe hozzuk, nem emeli ütésre a kezét. Márton sajnálja őt. Itt van vége a világnak. Ebben az életben már harmadszor. Először akkor volt, amikor kiderült, hogy nem lehet több gyermeke. Másodszor, amikor Bubu bevallotta, hogy nem csak a fiúkat szereti, aztán elköltözött hazulról. És most. Nem tud, nem akar rangsorolni, hogy a három közül melyik a rosszabb világvége. Úgy érzi, ezen már nem segít a Prozac. Nyilvánosan megalázta, húsz év polgármesterség után tönkretette a férjét, az egyetlen lánya pedig nem kíváncsi rá. Szédül, megkerüli a férjét, elmegy a folyosó végéig, a sarokszoba ajtaja kivételesen nyitva, a férfi elfelejthette bezárni. Úgy lép be ide, mint egy sosem látott szentélybe, hosszan nézi Márton ujjlenyomatát a whiskyspoháron, majd szorosan megragadja a padlásra vezető létrát. Szaporodnak a tenyerében a véraláfutások. Felmegy, magára reteszeli az ajtót. Nagyon messziről hallja, ahogy Márton szólongatja, de már nem érdekli.

Posta Marianna (1983, Debrecen)

2006-ban jelent meg első verseskötete Szemhatárátkelés címmel az egri Líceum Kiadó gondozásában. 2018-ban Móricz Zsigmond ösztöndíjat kapott második verseskötetének megírására. Eddig többek között a Tiszatájban, a Hévízben, a Prae-ben, a Csillagszállóban, a KULTer.hu-n, illetve a Műútban jelentek meg a versei. 2021-ben kezdett novellákat írni. Első prózapublikációja az Alföld szeptemberi számában jelent meg.