Ménes Attila: Erőmű 6.

Andy Travin Johnson felvétele

A kislánykori naplóm mindig akkor jut eszembe, ha valami nagy baj van az életemmel. Ha valami nagyon megváltozik, ha elérkeztem valamilyen fordulóponthoz, ami után semmi sem maradhat a régiben. A tízedik születésnapomon kezdtem el naplót vezetni, egy héttel azután, hogy megjött az első menzeszem. 1995. március 7-én tudtam, mi történik velem, bár anyámmal csak pár szót beszéltünk a témáról, hogy eljön majd ez is, nagylány leszek. Úgy képzeltem, hogy egy csapásra megváltozik a külsőm, úgy fogok kinézni, mint egy felnőtt nő, és ez végtelen szomorúsággal töltött el. Volt bennem egy jó adag halálfélelem is, zaklatott voltam és ideges. De aztán, ahogy megtörtént, az első idegenség-érzetet leszámítva nem volt drámai a hatás. Kis kellemetlenség, amit illik titkolni, még fájdalmat sem éreztem, nemhogy hatalmas áttörést, változást.

Aztán ebbe a naplóba mindenféle csip-csup ügy belekerült, esténként az ágyamban körmölgettem, és emlékszem, alig vártam a nap végét, hogy a titkos fiókomból elővegyem a spirálfüzetet. Ezeken a lapokon próbálgattam a felnőttes aláírásomat, legyenek a betűk szögletesek, nem olyan kislányosan szép kerekdedek, dőljenek előre vagy hátra, milyen cirádákkal lássam el a keresztnevem J betűjét, és dilemmát jelentett az is, hogy az i-re szívecskét tegyek-e, vagy elég egy pici karika, netán pont. Volt vagy húszféle különböző aláírásom, és nem tudtam eldönteni, melyik legyen az igazi, egyik sem tetszett. Persze egyik sem hasonlít a mostani macskakaparásra. Írtam arról is, hogy milyen életet szeretnék, lesz majd egy fiam és két lányom, reggel korán kelek, szaladok le a boltba friss zsemléért meg tejért, férj vagy pasi már akkor sem szerepelt a terveimben. Ez nem véletlen, láttam és hallottam azt a közhelyesen magyar családi poklot, a gyűlöletet, az engesztelhetetlen haragot, hibáztatást, ami anyám és a mostohaapám közt nap mint nap dúlt. Rendszerszintű ordibálás, sírógörcsök, dulakodás. A felnőtt férfiak büdösek, erőszakosak, gorombák, a felnőtt nők hisztérikusak és boldogtalanok.

Aztán megtörtént, hogy a gimis osztálytársam, Jocó valami sulis dolog miatt feljött hozzánk, egyedül voltunk, és ő váratlanul a számra tapasztotta a száját. Ez olyan idétlen csókolózás volt, jó is, undorító is, túl nyálas, és a fogaink is összekoccantak. Aznap este írtam utoljára a naplómba. Most már igazi nő vagyok, kész az egész, Jocó lesz a férjem. Ezek voltak az utolsó szavak. Soha többé nem írtam semmit, de ha valami megrázott, felkavart, mindig elővettem a füzeteket, és röhögtem vagy sírtam. Ez alatt az öt év alatt, az első menzeszemtől az első csókig, huszonnyolc füzetet írtam tele. Mennyi düh és félelem volt bennem! Hogy utálom a mostohaapámat, amiért azt a ragadozóhalat az akváriumomba rakta, hogy folyton okoskodik, parancsolgat, az életről magyaráz, anyám pedig nem véd meg tőle. Aztán, mikor egyszer elárulta, hogy a tekintetes polgármester úr megtalálta a naplókat, és elolvasta az összeset, elhatároztam, hogy megölöm. Azt találtam ki, hogy elfújtam a kazán őrlángját, a gáz meg csak jött és sziszegett. Mindennél erősebb volt a bosszúvágyam, azt sem bántam, hogy mindhárman meghalunk. Persze nem történt semmi. Az én életemben minden csak elkezdődik, de nem kerekedik egésszé, minden csak szétoszlik a levegőben, mint a gáz. Így vagyok a szerelemmel, a barátsággal, a munkával, a karrierrel is. Talán semmire nem vágyom igazán, ez lehet az oka. Ezt még Éva is a szemembe mondta, mikor ott ültünk a Puskin mozi kávézójában. Mikor át akartam karolni, eltolt magától. Azt mondta, nem érzi bennem azt az átütő vágyat, és így, ahogy én próbálom, nem lehet. Mintha én csak ki akarnám pipálni a dolgokat, hogy meglegyen az, amit az életről képzelek. Hogy talán pszichopata vagyok. Éva szerint ezt igazolja az is, hogy ki akartam nyírni a családomat. Hogy van bennem valami iszonyúan hamis, álságos, mesterkélt. Hogy ő csak trófeának kéne, skalpnak az övemre. Hogy ezt nem mindjárt vette észre rajtam. Azzal vigasztalt, erről nem tehetek, mert ez egy betegség. Persze nem vettem komolyan, száraz szemmel ültem ott, az agyamban egy hideg kavics forgott egyre gyorsabban. Azt tudtam, hogy végleg elveszítettem valamit, de azt már nem, hogy tényleg akartam-e. Ha vezettem volna naplót, kis ostoba kurvának írtam volna le Évikét.

Aztán Miguellel és Sonjával ütöttem el az időt. Pont kapóra jött az utazás az ismeretlenbe. Írhattam volna erről is a naplóba. Rögzíthettem volna azt a hangulatot, ahogy abban az elhagyott, félelmetes épületkomplexumban bolyongtunk, ahova utunk során vetődtünk. Bizarr hely volt, a pusztulás emlékműve. Leírhattam volna, hogy a kijáratot keresve eltévedtünk, elszakadtunk egymástól abban a visszhangos labirintusban, és én csak az egyre távolodó kiáltozásukat hallottam, meg nem emberi suttogást, nyöszörgést, kaparászást, neszezést, surrogást a falakban, démoni kacarászást, bár ez utóbbi talán az én hangom volt. És hogy így magamra maradva abban a rozsdafalta környezetben egyszerre csak pokolian jól éreztem magam. Mintha egész életemben pont ide, erre a helyre vágytam volna.

A visszaútról nem írnék egy árva betűt sem. Ahogy arról sem, hogy Sonja meg Miguel mennyire összeveszett, hogy nélkülem utaztak vissza Spanyolországba. Arról sem írnék, hogy a Pireneusokban autóbalesetük volt, Sonjának haja szála sem görbült, de Miguel nem élte túl.

Arról talán írnék, hogy anyám a távollétemben öngyilkosságot kísérelt meg, és a kórházban először meg sem ismert. A parkban keményen felelősségre vontam.

Ezt miért csináltad velem? Mért volt erre szükség?
Ne haragudj, Bubukám, bocsáss meg!
Nem ezt kérdeztem.
Muszáj volt. Nem bírtam tovább.
Miért nem lépsz le?
Nem lehet.
Van pénzed, és nincs rajtad bilincs.
Akkor sem.
Zsarol? Tud rólad valamit? Embert biztos nem öltél.
Annál rosszabb.

Üresnek érzem magam, de ez az üresség cseppet sem félelmetes, sőt ellenkezőleg. Mintha ebből a belső vákuumból származna az összes erőm és bátorságom.

Anyámnak kimosták a gyomrát, jobban lett, kiengedték. Negyvennyolc éves, és újra teherbe esett.

Milyen jó, hogy már nem vezetek naplót!

Ménes Attila (1961, Debrecen)

Próza- és drámaíró, 1985 óta publikál. Nyolc kötete jelent meg, két színdarabját mutatták be, tíz antológia közölte írásait, angolra és németre is fordították. Elnyerte a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, több alkalommal részesült NKA alkotói támogatásában. A Hidegdauer című regényért 2014-ben megkapta a Bank Austria Literaris Found bécsi ösztöndíját, a Folyosó a Holdra című regényét pedig 2017-ben Artisjus Irodalmi Díjjal ismerték el. Jelenleg az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíj támogatja írói munkáját. A Szépírók Társaságának tagjaként megalapította a szervezet Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szépíró Körét.