N. Tóth Anikó: Görögbíbor, némaszürke

(A selmeci különös hölgy legendáriumából) 

Lojzi bácsi délután szunyókál, ilyenkor egyedül vagyok a pult mögött. Négyig nemigen nyitja rám senki az ajtót, előveszem a kapcsos könyvem, elolvasom az utolsó oldalt. Lobogó sörényű felhőlovak nyargalnak a Frauenberg fölött, a legutolsó hátrafordítja a fejét. Látja a nyomában fújtató sárkányt, ormótlanul csapkodó szárnyait, az orrlikaiból kicsapó lángnyelvek már-már belekapnak a hófehér felhőfarokba, a paripa felnyerít ijedtében, a nyerítés nekipattan a sárkánynak, az ütéstől előbb a szárnya válik le, aztán a feje, lábai a nagy karmokkal, majd szertefoszlik a hasa is, pikkelyes háta is. A csatakos felhőló leereszkedik a főiskolai kör nagy házának két kövér kéménye közé, s nem mozdul, míg érte nem jön a gazdája. De nem látom, ki az, mert leszáll az este. Szomorúkék az utolsó szó. Kihagyok kétsornyit, felkanyarítom a dátumot, a görbülő vonalakat szeretem, a hármast, a hatost, a nyolcast, a kilencest, a szerdát, a csütörtököt, ezeket csak rövidítve. Az ablakpárkányra felugrik Milla, csak én látom, hátsó lábára ül, szemét lehunyja, összedorombol mindenféle kósza pletykát a szerelmi bánatban elkorhadt hársfáról, a zsalugáterekkel hadonászó dühös ablakokról, a pityókásan dülöngélő feketerigókról, a miatyánkot és ásrét összekeverő bazsarózsákról, a sárkányparipán vágtató aranybarna hajú hercegről. Az utolsó szó mályva. Megfordítom az apró kulcsot a parányi zárban, kötényem zsebébe csúsztatom a könyvecskét. Megigazgatom a harmadik polcon a dobozokat, zsákocskákat. Nyílik az ajtó. Milla besurran, de csak én látom, a három fiatalember nem, akik nem tudják eldönteni, milyen sorrendben lépjenek be. Szemlátomást először járnak itt, óvatosan körbenéznek, mintha nem lennének biztosak abban, hogy megtalálják, amit keresnek. Megilletődöttségükben köszönni is elfelejtenek, hát nem maradok csendben. Csak előzékenyen megkérdezem, mire volna szükségük. Az egyik, az aranybarna hajú rajtam felejti a szemét, majd megböki a kicsi bajuszos társát. Pont olyan a mosolya, mint a Katalin-szobornak, álmélkodik, úgy beszélve rólam, mintha süket lennék. S aztán kedves-e az a Katalin-mosoly? kérdezem fesztelenül, mire meglepve ocsúdik, hogy mégiscsak jelen van, akiről éppen fennhangon szól. Meglehetősen, mondja, s zavarában el is neveti magát. Ezzel el is múlik minden kezdeti hökkentség, rögtön a tárgyra térnek, szilvóriumot vennének, csak épp hónap vége van, elfogyott a pénzük, de úgy hallották, nálunk lehet hitelbe is. Hitelbe nem, esetleg zálogért, jelentem ki határozottan. Erre előhúz egy könyvecskét. Úgy hallotta, nálunk azt is lehet zálogba tenni. Hisz mi nagyobb értéke lehet egy diáknak. Bólintok, erre a másik kettő is előrántja a grubenjéből a magáét, én pedig nyitom Lojzi bácsi lila fedelű irkáját, s vezetem be a zálogba tett tárgyakat. Úgymint Liffa János, Trattner Emil, Szburovecz Albert indexét. Nemcsak a mosolya szép, hanem a betűi is, jegyzi meg az aranybarna hajú, akiről épp megtudom, hogy Liffa János a neve.

*

Üzentek  a líceumból,  hogy  József  kézírása  nem  kielégítő.  Lojzi  bácsi  fontolgatja,  hogy a felsőévesek közül felfogad valakit házitanítónak. Már kérdezősködik, Achátz Rezsőt és Szirotka Szilárdot javasolja Sulc Endre barátja. József a nevek hallatán erősen tiltakozik, s amikor az első tanításra egy esős szerda délután megjön Achátz, úgy elbújik, hogy estig nem is látjuk. Lojzi bácsi dühös, amikor szipogva előkerül a padlásról a legidősebb fia, de uralkodik magán. Szida nénivel (akit csak Lojzi bácsi jelenlétében nénizek) a körmünket rágjuk izgalmunkban a konyhában, de nem szűrődik ki sem halk, sem hangos beszélgetésfoszlány a szalonból. József azt szeretné, ha te tanítanád, mondja Lojzi bácsi, amikor a szinte éjfélig tartó atyai okítás után kijönnek hozzánk. Józsefnek lángol a füle, s az álmosságot messze űzi szeppentsége. Hogy ez miért nem jutott hamarabb eszünkbe? csapja össze a tenyerét Szidus. Hiszen nem szépírás, hanem egyenesen gyönyörírás, amit Netti művel, elég csak belepillantani a könyvelési naplóba. Lojzi bácsi egyetértőleg bólogat. A dicséret melegséggel tölt el. Ha a szüleid úgy gondolják, megbíznak bennem, szívesen vállalom, mosolygok Józsefre. Valamennyien megkönnyebbülünk a sok feszültségtől terhes estében. József alig bírja kivárni, hogy elkezdjük. Fogom a kezét, görcsös, sokáig tart, amíg felenged. A levegőbe rajzolunk nagy puha betűket. Aztán papír fölött vezetem a kézfejem bolthajtása alatt megbújó sovány kezét, bőre fokozatosan forrósodik át az igyekezetben és izgalomban, amit érintésem okoz, serceg a papír, néha elcsöppen az atrament, szaporodnak a sorok a mohazöld fedelű irkában, rója a nehezen szépülő betűket fáradhatatlanul. Ragaszkodik hozzá, hogy naponta, uzsonna után. Nincs a terhemre, addig sem kell a pult mögött ácsorognom. Lassan haladunk, de egyikünk sem veszti a türelmét. A kapcsos könyv féltékeny.

*

Az utolsó szó rózsaszín. Villámgyorsan a kötényzsebembe csúsztatom.

Hát a cimborái?

Liffa János egyedül jön kiváltani az indexét. Akkurátusan leszámolja a pénzt. Aztán ácsorog még, keresi a szavakat, a hanghordozást, vergődik. Bánja már, hogy nem társasággal érkezett.

Teszek-veszek, kicsi létrára perdülök, nem könnyítem a dolgát. Végül kirak egy követ a pultra.

A kicsi koppanásra odafordulok.

Rodokrozit, mondja, ma találtam. A professzor is rácsodálkozott, ritkán lát ilyet, teszi hozzá parányi dicsekvéssel, amit nem veszek rossznéven.

Két ujjammal összecsippentem a rózsaszín követ. Nézegetem minden oldalról. Szép, állapítom meg. Ezt hozta zálogba? Mit kíván érte?

Mosolyom zavarba hozza.

Csak meg akartam mutatni. Holnap tanulmányozzuk ásványtanon. A prof nagyon készül. Kár, hogy nem hagyhatja itt. Legalább lejárati ideig gyönyörködhetnék benne.

Hiszen holnap visszahozom, villanyozódik fel, akár két hétig is itt maradhat. Nem bánom.

Két hétig feltűnően vidám vagyok. Szidusra is ráragad, Józsefre is. Csak Lojzi bácsi les komor gyanakvással bennünket, különösen sáhrit után.

*

Üzentek a líceumból. Moesz Geyza tiszteletét tenné Lojzi bácsinál. József hozza a hírt ragyogó arccal. Még serényebben rajzolgatja a betűket egymás után. Már nem ide-oda dülöngő ákombákomok. Kezd hasonlítani kézírása az enyémhez.

*

Találkozik az es és a zé, egymásba karolnak, korzóznak a kapcsos könyv napverte trotuárján, csevegnek, esztelenségeket rebesgetnek, selymesen nevetnek, egybekel kellem és szellem, elegy-belegy kedvvel embertelen fellegfekete nesszel rettenthetetlen lepkekék kerevetre keveredve kerekedve keseredve esedezve ezerszeresre nevelve nyelve nyergelve befejezhetetlen gyerekes eszmerendszerre, permetkék az utolsó szó.

*

Lojzi bácsi a szalonba hívat. Vendége feláll az ablak melletti karosszékből, a bemutatás után rögtön a tárgyra tér, a József kézírásában beállt hirtelen változást taglalja. A dicséretre vörös kígyó kúszik a csipkegallér alól, összetekeredik az arcomon, látom a két ablak közti nagy tükörben, nem tudok megszólalni. Szidus érzi a zavarom, gyorsan átveszi a szót, a méltatásözön összemossa az örömet és a kínt bennem, nem tudom eldönteni, lesüssem-e a szemem, vagy mutassam-e a meglepett elégedettséget. Leültetnek, s aprólékosan el kell mesélnem, hogyan is jártam el Józseffel az uzsonna utáni órákban, mit tapasztaltam, mint értem el a látványos előrelépést. Szidusnak jut eszébe, hogy talán mutassam meg az írásomat. Nem győzök szabadkozni. A kötényem zsebében megmoccan a kapcsos könyv, de azt mégse lehet elővenni. Lojzi bácsi végül behozza a könyvelési naplót. A vendég hosszan tanulmányozza, lapozgatja, olykor egészen közel hajol egy-egy bejegyzéshez, néha elismerően hümment. Bámulatos, ezek az essek, motyogja, az ó íve káprázatos, suttogja. Eszményi, jelenti ki végül, s óvatosan ráhajtja a fedelet a lapokra. Kár elpazarolni egy könyvelési naplóra, teszi hozzá élcelődő felhangon, amivel Lojzi bácsit hozza kicsit kellemetlen helyzetbe. Egyenesen riválisom, néz rám jelentőségteljesen, tudván tudva persze, hogy a líceumban csak férfiak taníthatnak. De hogy valamit forgat a fejében, azt mindannyian érezzük. A második stampedli szilvórium után meg is tudjuk. Ajánlatot tesz, lennék segítségére a bizonyítványok kitöltésében. Szidus arca felragyog, Lojzi bácsié elfelhősödik. Az enyémen a nagy tükörben lángot fúj a kígyó. Nem kell azonnal választ adnom, hiszen még csak május eleje van. Hogy miről beszélnek tovább, már nem követhetem, Lojzi bácsi visszaküld a bolthelyiségbe a könyvelési naplóval. Nem sokkal később az ablakon át nézem, ahogy Moesz Geyza elégedetten távozik, botjával vidám ütemet koppint a macskaköveken. Görögbíborral zárom a mai mondataimat.

*

Simon és Albertina érkezik Szklenóból jorcájtra. Míg a többiek kimennek Mihály nagyapa sírjához, Simon javaslatára Bertivel otthon maradunk a hűvös szél miatt. Finom kezét szépen domborodó hasán tartja, állandó mosolyt hord az arcán, mintha folyton egy másik tájba pillantana, amit derű aranyoz. Mégis elmesélem Moesz Geyza ajánlatát, s azt is, Lojzi bácsi mennyire helyteleníti, s azon van, ne fogadjam el. Nahát, milyen szőrösszívű apa ez az Alajos! háborodik fel Berti, aztán szájára kapja a kezét, mint aki valami titkot kotyogott ki. Nézek rá elhűlve. Apa? Hiszen bácsikám. Még ha vállalta is, hogy felnevel, miután a szüleim meghaltak, béke lengjen poraik fölött, sose kérte, hogy apának szólítsam vagy higgyem. Berti kis szabadkozás után a családi múlt legmélyebb tárójába vezet, amit neki is csak nemrég mutatott meg a férje. Mihály nagyapának nyolc gyermeke született, öt leány és három fiú, de csak a fiúk érték meg a felnőttkort, amint azt én is jól tudom: Mátyás, Simon és Alajos. Lojzi vitte tovább a szatócsboltot, Simon orvos lett, Mátyás pedig bőrműves. Mátyás Dorn Auréliát vette feleségül, Simon Weiss Albertinával házasodott össze. Mátyás egy szerencsétlen baleset következtében (amiről nem lehet pontosabbat tudni) elvesztette a nemzőképességét, ezért az öccsét, Lojzit kérte meg, hogy segítsen rajtuk. Azért Lojzit, mert sok hasonlóság volt kettejükben, Simon ellenben inkább az édesanyja vonásait és természetét örökölte. Lojzi mindössze 16 éves volt, két esztendővel fiatalabb Auréliánál. Két egymást követő szombaton háltak együtt, aztán Mátyás nem engedett senkit a felesége közelébe, az asszony jóformán a házuk udvarára sem mehetett ki. Kilenc hónap múlva leányt hozott a világra, aztán elvitte a gyermekágyi láz. De a rossz nyelvek szerint inkább az elzártság miatti bánat okozta korai halálát. Mátyás bár nagyon és hosszan küzdött, nem tudta megemészteni az asszony elvesztését, bűntudata is lehetett, a gyermek sem tudta megvigasztalni, magába fordult, s egy zúzmarás reggelen nem ébredt fel többé. Az alig kétéves kislányt Lojzi fogadta be, aki akkor már nős volt Mandl Szidóniával, aki éppen egy vetélés után lábadozott. A kislányra úgy tekintett, mint kárpótlásra az elvesztettért. Voltaképpen megmentette az életét, zárja le a családtörténeti feltárást Berti. Most már értem Szidus hozzám való különleges viszonyulását. De azért két kérdés erősen mocorog bennem, ki is kívánkozik: vajon tudja-e Szidus, hogy a férje a nagybátyám és a vér szerinti apám is egyben? Most, hogy tudom a titkot, hogyan nézzek erre az utóbbi időben irányomban szigorúvá váló komor tekintetű férfira? Berti azonban erre már nem válaszol, mert megjönnek a többiek a temetőből. Az utolsó szó jajvörös.

*

Liffa János a rodokrozit helyett fénykövet hoz. De azt csak egy napig hagyhatja nálam, mert ha a prof észreveszi, hogy hiányzik az ásványtárból, gutaütést kap, s ha kitudódik, ki vitte el, bizony Jánost rögvest kicsapják az akadémiáról. A fénykövet a párnám alá rejtem. Egész éjjel nem alszom, attól félek, elgurul, s nem találom meg. Attól még jobban félek, hogy Liffa János nem nyit be többé a boltba, s nem szólít mókásan Szent Katalinnak.

*

Jeles, jeles, kitűnő, kitűnő, kitűnő, dicséretes, jó, jó, kellő, változó, csinos, elégséges, elégséges, elégséges, hanyag, tűrhető, rendetlen, példás, jeles, ernyedetlen, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, kitűnő, kitűnő, elégséges, jó, jó, jó, dicséretes, jeles, kitűnő, kitűnő, elégséges, elégséges, jó, elégséges, elégtelen jó, jó, elégséges, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, jeles, felsőbb osztályba léphet.

Csodálatos a keze, Nettike. Fáradhatatlan, sose ront, nem ejt pacát, s a betűi… ezekben a kecses, finom vonalakban órákig gyönyörködöm. S nemcsak a betűiben… Moesz Geyza kezet csókol, de nem engedi el a kezem. Mohó arca az arcomhoz közelít. Szemében furcsa vallomás. Nem tudom, hagyhatom-e. Fellegfekete.

*

Annyit mondja Liffa János a Katalin-mosolyt, hogy látni kívánom. De bemehetek-e más felekezet templomába? Liffa bátorít. Megegyezünk, hogy vasárnap tizenegy előtt a mafla-sarkon találkozunk. Még nem tudom, hogyan surranok ki észrevétlenül a házból. Beavathatom-e Szidust, aki esetleg eltereli Lojzi bácsi, vagyis apám figyelmét, vagy inkább tartsam titokban?

*

Liffa János aranybarna haja Moesz Geyza arcát keretezi álmomban. Súrolja egymást a hangjuk, ahogy egyszerre megszólítanak. Fény. Gyöngy. Jeles férfiak, mosolyog Katalin. Jobb kezem Moesz Geyzának, bal kezem Liffa Jánosnak nyújtom. Megcsókolják, nem engedik, magukhoz vonják, húzzák, egyre erőteljesebben húzzák, hasad a mellénykém, az ingem, szakad a bőröm, reped a szívem, a szívem, a szívem, nem érzek fájdalmat, mégis felriadok, jéghideg kézzel tapogatom a nyakam, a mellem, a hasam. Csatakos, iszamós, lucskos az éjszaka.

*

Dicséretes, hogy érdeklődöm a szobrászati remekművek iránt. Jó, hogy kíváncsiságomat kielégítendő nem félek belépni az egyébiránt számomra kerülendő szent helyre. Kitűnő, hogy szerényen bár, de adakozom is. Tudok-e azonban legalább elégséges magyarázatot adni arra, miért pont egy nyikhaj kíséretében teszem mindezt, mikor akadna alkalmasabb jeles személy is. A toll megáll a kezemben.

*

Örül Lojzi bácsi, nem tudom megszokni, hogy apám, amikor megtudja, nem leszek többé Moesz Geyza segítségére. Én viszont nem örülök annak, hogy Liffa János napok óta nem mutatkozik. Nincs kire mosolyognom. Szidus szóvá is teszi kedélyem hirtelen romlását. Aminek következtében József, aki egyszerre unokaöcsém és öcsém is, minden harmadik sorban elront egy betűt. Bámulom a Frauenberg fölött nyargaló felhőlovakat. Nem hallom, hogy nyílik az ajtó. Rácsodálkozom a pult előtt egyszeriben megjelenő Trottner Emilre, hiszen nem őt vártam. Egy kopertát hoz, Fénykövi Nettinek címezve. Mire rászánom magam, hogy kinyissam, Trottner Emil tapintatosan beteszi maga mögött az ajtót. Gondosan hajtogatott papírlapon zaklatott, alig olvasható betűkkel forró szavak. Búcsúzó vallomás, fájdalom, csalódás, hogy másnak adom kezem. A Szent Katalin-mosolyom. Hát nem adom másnak. De a levelet jegyző L. J.-nak sem. Rosszindulatú pletyka, fenyegetés, zsarolás nem szüntetheti meg a mély vonzalmat. Ha mégis, akkor némaszürke az utolsó szó.