Veres Erika prózája

Cécile Hanat felvétele

Eredeti másolat: Levélke

Amikor a csempékre gondolok, akkor nem csak egy kép, nem csak egy történet jut eszembe. A csempék alkotóelemeit egymásra olvadt rétegekként látom, amelyeket többféle tényező fog össze. Először is adott az agyag-anyag, amelyet lepecsétel a glazúr. Az idő, vagyis a múltjelenjövő pulzálva bevillanó-kialvó pontjele e közé a kettő közé csúszik be, hol az agyag simaságaként, kiégetett szárazságaként ébreszt bennem időképzetet a tapintás által, hol a fénymáz hűvösségét érintve tudom: egy érzet pillanatnyisága hosszadalmas reakcióknak nyithat utat – olykor elvezet az örökkévalóságig. A tárgy maga megkövült időként aposztrofálható, amely időben létező entitás is egyben. Egymást tartalmazó végtelen burokrétegek sora ez: idő a tárgyban, tárgy az időben. Emellett, tehát az időfaktor mellett, a képzelet is lehet csempék rétegeit összefogó tényező. Vagy ez a kettő ugyanaz lenne? Idő_képzelet, képzelet_idő – az egyik pont, a másik vonal, legalább ez nyilvánvaló. Mindenesetre szólni kell az emlékezet tényezőjéről is. Zajok, színek, formák pörögnek elő az emlékezet által: piac mellett elhaladó villamos, hajókürt, árusok kiáltozása (Perec eladó!), fém tányérkára visszatett teáspohár élestompa hangja, fehér alapon a kék, a zöld, a piros, fehér alapon többféle kék (kobalt, türkiz, azúr, égszín), majd kék alapon ugyanez (a zöld, a piros, a fehér, a sárga, a fekete, a türkiz, a viola). A színskálán csúszkálnak, a színkombinációk rendszerében közlekednek gondolataim…Töprengés a múlton. Mintha csónakkal vágnék neki az Aranyszarv-öbölnek: Fenertől Eyüpig evezve, lassú, zavartalan időben végignézni Fatih városrész víz felé nyíló városkapuit, lakóházait, mecseteit, sírhelyeit, bizánci templomait. Látni az alázat jelképeit, a cédrusok Allah nagysága előtt fejet hajtó csúcsát a minaretek mellett. Látni autókat fejem fölött a hídon, ahogy sirályokkal versenyeznek, megpróbálják kielőzni vagy legalább utolérni egymást, de mindhiába, két külön síkon haladnak tovább. Autók, sirályok. Egy pillanatba belefoglalni ezt a képet, majd átadni a szimbólumok időtlen lebegésének: égszínkék alapon határozott vonalvezetés, a híd sávját jelző fekete csík alig hasonlít már a régi tulipánszárra, keréknyom által cserélődik le a gránátalma-minta. A képek jelentése mégis átfedi egymást (szinchrón-diachrón keresztmetszet az idők termékeny tengelyén). Technikai tudás esztétikai formagazdagság mellé helyezve két különböző képen. Régi-új látvány, régi-új jelen-(t) és. Felülemelkedni a múlton nem kötelező, a jelen stilizálása pedig még kevésbé az. Aztán látok mást is: embereket a parton. Halászok, turisták, városi kóborok. Őket sem lenne szabad lerajzolni, csakúgy mint az állatokat és a növényeket. Marad az elvont geometriai struktúrák ábrázolása, maradnak a betűk, marad a jel. Isten képmása, az ember, eredeti másolat. A valóság hű ábrázolása szentségtörés. Így nő a tökéletlenség elve elvárássá, a hibajelenségek betoldása pedig a képalkotás szabadságának előfeltételévé válik a valóságábrázolásban. A pont a vonal, a kör a csík. #apontavonal#aköracsík. Mecsetfalon repedés, kupolán horpadás, imádságos könyvben illusztráció, lexikonban miniatúra. A csempén pedig: keretbe foglalt mozdulat. „[V]edd példának a piciny füszálat” – hangzik vissza… Habár nem is, vegyük példának inkább a levélkét, egy egyszerűt, egy ép szélű útifűlevelet. Az erezethez igazítani a szélét, lazán hajló vonal íve köré egyet jobbról, egy másikat balról. Alulról kezdeni a mozdulatot a szártól, a két vonal nem kell, hogy összeérjen, csak szaladjon fel gyorsan a csúcsig, visszafelé, ereszkedőben pedig fáradjon el annyira a csukló, hogy teljesen belassuljon a kép – alig marad festék, amely lezárhatná szervesen a kapcsot. A kontúrok között néhány milliméternyi üresség lebeg. Sebaj, erre jön még a zöld! Levélszíntöltelék, intenzív tartalom, amely vonzza a tekintetet. Egy recés levélke megrajzolása természetesen másfajta ügyességet kíván. Szakaszosan épül fel a lótuszlevél is például. Itt is a központi ér-ív tartja a kompozíciót, s e köré nő a rajz: félköríves vastag vonal hízik, a csúcs felé tart, de hirtelen megáll, s mint egy pszichopata, irányt vált, harminc fokos szögben elkezd egyenesen befelé haladni, majdnem teljesen az érig. Időközben persze elszégyelli magát, elvékonyodva próbál bocsánatot kérni, lassan megszünteti saját magát, abbamarad. Ahány fodor egy lótuszlevél, annyi replika alul vastag, felül vékony vonalakból. Három, öt vagy hét csúcsból összetevődő levélszerkezet járul az enyhén tekeredő fő erezet mellé. A kontúrok itt sem kapcsolódnak teljesen össze, csak a töltelékszín által alkotnak majd összefüggő egészet. Hiába minden tétovaság, a rajz úgyis elkészül. A levelet befestik, a fekete tust áthúzzák még erőteljesebben, kiigazítják a kontúrt. Átlátszó fénymázat öntenek a képre, és ezerkétszáz fokos kemencében ropogósra sütik. Technikától függően, égetés után más tónusú lehet ugyan a szín, de jó esetben többé már nem módosul. A pirosból nem lesz barna pötty, a türkiz nem szürkül el, nem sárgul a fehér, s a nap nem szívja ki a kobalt kékjét. Minden ugyanúgy marad: a színek eredeti intenzitása, valamint a rajzoló kéz dinamikája évszázadok után is visszaköszön a csempékről, mozdulatlan ábraként. Kell ennél megrendítőbb ellentmondás?!

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/1-es lapszámában.

Veres Erika (1986, Érsekújvár)

Költő, műfordító.