Nemes Anna: Még sírni is tudnék, elhiszed? 2.

Alagi Mihály felvétele

– Nyomtathatok? – kérdezte Evelin. A csípőjét a nyomtatónak szorította, és a plafont nézte.
– Még megírom ezt a hírt, várjál már egy kicsit. Nem néznéd meg, hogy volt-e azóta bombázás? – morogta Alex. Rá se nézett a lányra, miközben beszélt.
– A Peti az előbb írt, hogy nagy a köd, nem mernek feljönni, de lent semmit se hallanak.
– Elvileg nincs már húsz kilométer se, itt vannak ezek a mocskok.
– Nem kéne nekünk is lemenni? Lassan nem jár be senki, csak a műszak meg mi.
– Nyomtasd ki a szöveget, aztán menjél befele felolvasni.

Evelin eltolta magát a nyomtatótól, leült, kettőt kattintott, és várt. Amíg kijött minden papír, frissítette a híreket, újabb kétezer civil halt meg a külső kerületekben, több külföldi tudósító pedig eltűnt. A szerkesztőségben néhány hete még negyvenen dolgoztak. Az asszisztens asztala mindig tele volt koszos csészékkel, a riporterek rendszerint ottfelejtették a napindító értekezlet után a csetreszt, elmosogatni sosem szoktak, és a kávéfőzőbe se töltöttek vizet, miután használták. Most csend volt. A csészék a konyhában voltak, mindegyik tisztán, az asszisztensek közül többen is autóba ültek, és nyugatra indultak. A riporterek egyik fele a fronton, a másik fele úton nyugatra.

Tizenkét papír jött ki a nyomtatóból, Evelin gyorsan végignyálazta a szövegeket, aztán Alexre nézett. Hat éve dolgoztak együtt, de sosem kérdezte meg tőle, miért lett újságíró. Sőt, azt sem tudta róla, hogy hány éves, csak azt, hogy nagyjából negyven, és már kétszer elvált. Gyerek nem volt, Alex utálta őket. Az állatokat viszont nagyon szerette, két franciabulldogra cserélte a két volt nejét, és inkább két lakást bukott el, minthogy évekig pereskedjen a nőkkel. Alex szeme vérvörös volt, napok óta nem jutott haza. A főnökség heti egyszer járt be, mióta közeledett a front. Alex úgy számolta, hogy még egy hét, és lelép mindenki. Ő nem félt, inkább túl akart lenni rajta. Idegesítette, hogy még áll a társasház, ahol lakást bérel. Hazugságnak érezte levinni a szemetet vagy bekapcsolni a fűtést. A szemetet az utcáról már úgysem vitték el a kukások, fűtés meg vagy volt, vagy nem. De a ház még állt. Mintha szórakozna vele.

– Egy perc és kezdünk, figyelj majd az elején, mert nem biztos, hogy tudjuk kapcsolni a Petiéket, alig van térerő – Evelin már a stúdióban ült, a rendező visszaszámolt.
– Szerintetek ezt meddig van értelme csinálni? – kérdezte Evelin, de válaszra nem volt idő, jött a fény meg a főcím.
– Ezt eddig se volt értelme csinálni – szólt rá a fülére Alex, aki akkor ért fel a vezérlőbe. – Jó munkát.

Nem tudták kapcsolni a riportert, az óvóhelyen nem volt térerő, ő meg nem mert a felszínre menni, elmaradt a bejelentkezés. Evelin elnézést kért a technikai problémáért, és jelentőségteljes pillantással azt mondta, máris megyünk tovább, aztán olvasta a következő hírt. A külső kerületekben lakók rengeteg videót küldtek be a sűrű ködről, ami már két napja nem szállt fel. Lassultak a csapatok, de sokkal több volt az eltévedt rakéta. Evelin kívülről hallotta magát. Számokat és különféle adatokat olvasott fel szenvtelen hangon. Neveket. Áldozatokét és béketárgyaláson résztvevőkét. Egy pillanatra megbicsaklott a hangja, köszörülnie kellett a torkát. A hangszálai alig engedelmeskedtek, nem bírta a darálást. A rendező a fülére szólt, hogy jól van-e. Evelin bólintott, és közben a tenyerébe vájta a körmét. Adás után Alex visszarogyott a székébe, és vadult gépelt. A hajnali műszak végén jártak, szállingóztak be a riporterek, mindenki megkérdezte tőlük, mi van Petiékkel, ők meg mindenkinek azt mondták, hogy a világon semmi.

A szirénát hamar megszokták. Evelin nagymamája egyszer azt mondta, mindent meg lehetett szokni a háborúban, csak azt nem, hogy mindig el kellett sötétíteni a szobát. Evelin ezt akkor nem értette. Ő kifejezetten szerette a sötétet. Sokszor még fürdés közben sem kapcsolta fel a lámpát, csak feküdt a forró vízben, élvezte, hogy a gőzben kicsit nehezen kap levegőt, és ha hűlni kezdett a víz, ráengedett egy adag forrót újra. A csap égette a kezét, de ez sem zavarta, még kicsit rá is szorított, amikor elzárta. Az adás végén, amikor lekapcsolták a reflektorokat, eszébe jutott a nagymamája, és hogy mit mondott a sötétről. Lehet, hogy nemsokára őt is zavarja majd.

– Alex, te miért lettél amúgy újságíró?
– Mert utáltam a jogot.
– Ügyvéd akartál lenni?
– Nem, politikus akartam lenni.
– Olyan hülye vagy – vigyorgott rá Evelin, de Alex el se mosolyodott.
– Tényleg az akartam lenni, Torgyán volt a példaképem, nagyapám mindig nézte a parlamenti közvetítéseket, és veszekedett vele.
– Nekem meg a mamám nézte vasalás közben, ő a Selmeczi Gabriellával veszekedett.
– Szóval jó szar volt a jog, és elkezdtem bedolgozni közben ide-oda.
– Én mindig riporter akartam lenni.
– De téged senki sem kérdezett, Evelinke – vigyorgott most Alex.
– Bekaphatod.

Átadták a műszakot, elköszöntek, és mintha sosem ismerték volna egymást, Evelin jobbra, a sminkszobába indult, Alex meg a kijárat felé. Evelin bő tíz percig vakarta a sminkjét, de még a sokadik vattapamacs is barna volt az alapozótól. Megunta, úgy volt vele, hogy majd otthon szappannal arcot mos. Egy pillanatig saját magával nézett farkasszemet, aztán zavarba jött, elfordult a tükörtől, és bement az öltözőbe. Pont olyan vörös volt a szeme, mint Alexé, csak még karikái is voltak. Feketék. Evelin melegítőben és edzőcipőben járt dolgozni. A harisnyát, a tűsarkút és a rövid ruhát a szekrényébe süllyesztette, elfordította a kulcsot, zsebre tette, és indult haza. Alex járt a fejében. Meg se kérdezte tőle, hova megy munka után. Igazából nem is érdekelte.

A belvárosban nem volt köd. Sütött az októberi nap. Katonák ácsorogtak a Baross utca és a körút sarkán, nem lehettek sokkal idősebbek Evelinnél. Rájuk mosolygott, ők meg lesütötték a szemüket és elfordultak. Nem sokan voltak az utcán, néhányan zsákokat pakoltak, az üzletek nagy része bezárt. Egyre nagyobb halmokban állt a szemét a kapualjakban. Evelin elsétált az Oktogonig, balra fordult, meg akarta nézni az Írók boltja kirakatát. Egy franciabulldogot sétáltató lány állt ott, Evelin úgy látta, hogy csak néz, de nem igazán fog fel semmit a látottakból. Úgy tűnt, fél. Evelin rámosolygott, a lány meg lesütötte a szemét.

– Azt hittem, sose veszed fel – Alex a tizedik csörgés után fogadta a hívást.
– Mit akarsz, Evelin?
– Menjünk ki a Petiék után.
– Hagyjál már békén, légy szíves.
– De már teljesen mindegy, nem? Napok óta ezt mondod.
– Vegyél be valamit. Egy Xanaxot. És menjél aludni.
– Nem tudok aludni, Alex, ki akarok menni a Petiékhez.
– Jó, akkor menjél, de engem hagyjál békén. Hajnalban legyél bent, mert kurva ideges leszek, ha nem jössz.

Evelin a Nagymező utcában lakott, a Bordó étterem fölött. Az étterem a háború kitörése után három nappal bezárt. Az emeletén még laktak páran, főleg idősek. Evelin minden nap megkérdezte tőlük, kérnek-e bármit. Sosem kértek semmit. Ági néni, az ajtószomszéd egyik nap rendre is utasította, hogy ne hozzá járkáljon át fölöslegesen, hanem csomagoljon és menjen el az országból. Ez nem játék, valami ilyesmit is hozzátett. Aznap délelőtt Evelin megfogadta Ági néni tanácsát. Nem búcsúzkodott, se a szomszédoktól, se a lakástól. Telerakta a hátizsákját olyan holmikkal, amikről úgy gondolta, hasznára lehetnek, aztán még az ajtóból visszaszaladt A halászó macska uccájáért. Régi, kopott példány volt, még az egyetem kapta a műfajtanárától.

Még mindig sütött a nap, de hidegebb volt, mint hazafelé. A bulldogos lány még mindig az Írók boltja előtt állt, Evelin már nem is próbálkozott, inkább a kutyára mosolygott. Elővette a telefonját, és kikereste a gyártásvezető számát.

– Meg tudod mondani, hol lakik az Alex?
– A Svábhegyen valahol, de miért?
– Mindegy, küldd már át a címét, jó?
– Ha megtalálom, átküldöm. Holnap 5-re legyél itt, te vagy megint a hajnalos. Holnap 5, jó? Reggel 5, nem délután.
– Ha egyszer mondod, akkor is értem. Küldd a címet, légy szíves, szia.

Mint valami kastély, nem is társasház. Evelin belökte a kaput, és elindult a lépcsőn a bejárathoz.

Nemes Anna (1991, Dunaújváros)