Neszlár Sándor: Vázlatok Író Úr életéből 2.

Az első szerkesztés

Akkoriban Író Úr már valamivel magabiztosabban mozgott a nagy múltú Kiadó szerkesztőségében, és bár úgy érezte, hogy komótosan telnek-múlnak a hétköznapjai, időközben azért az őszből csak tavasz lett. A kollégái már megszokták, hogy előttük érkezik és utánuk távozik. Az ideje nagy részét a Kéziratcsarnokban töltötte, ahogy magában nevezte azt a szerkesztőségi kis szobát, ahol a megválaszolatlan kéziratokat tartották. Érkezésekor két asztalon hevertek, pontosabban porosodtak a mappák, a terve az volt, hogy március végére az egyik asztalt teljesen felszabadítja. Egyelőre annyi helyet szorított magának, hogy úgy-ahogy elférhessen.

Elhivatottnak és szorgalmasnak gondolhatnánk, ám ennek az ügybuzgóságnak prózaibb okai voltak, ugyanis Író Úrnak a szerkesztőségi szobában közös íróasztala volt Régi Főszerkesztővel. Egy nagyobb asztalt képzeljenek el, amelyhez kétfelől lehetett leülni. Elvileg különböző időbeosztásban kellett volna dolgozniuk, egymást nem zavarva, de ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az idősebb kolléga állandóan az asztalnál tartózkodott, mintegy kisajátítva magának. Ez csak a kisebbik gond volt. Ennél is jobban zavarta Író Urat a Régi Főszerkesztő megállás nélküli panaszkodása és gyűlölködése, halálosan unta már az egykori főszerkesztő elárultatásának, majd lefokozásának egyre színesebb és valószínűtlenebb részleteit. Ezért, amikor csak tehette, a Kéziratcsarnokba menekült, ahol ideig-óráig zavartalanul dolgozhatott.

Igen hamar belátta, hogy le kell mondania a kéziratok alapos és teljes elolvasásáról, egyfelől értelmetlen lett volna, mivel a legtöbbről azonnal látszott, hogy nem kiadásra való, másfelől ideje sem lett volna rá. Ekkor vezette be az általa felderítésnek, terepszemlének nevezett módszerét, amely annyiból állt, hogy egy-egy szövegnek csak az első és az utolsó fejezetét olvasta el figyelmesebben, köztük csupán bele-belelapozva, ennyiből meg tudta állapítani, melyik az a kézirat, amelyikkel később érdemes foglalkoznia. Lassan haladt, saját bevallása szerint többször is gondolt arra, hogy feladja. A folyosói pletykákból tudta, hogy eddig minden újonc megpróbálta legyőzni a kéziratokat, de egytől egyig elbuktak, és hiába érezte úgy Író Úr, hogy mind közül a legmesszebbre jutott, mégis állandó kétségek gyötörték. Ne feledjük, neki nem is ez volt az elsődleges feladata, hanem az, hogy átfésülje a szövegeket, ellenőrizze a helyesírást, a címrendszert, a bibliográfiát, vagyis mindent, mielőtt a korrektor belevethetné magát a munkába.

Író Úr állítólag gyorsan és alaposan kézirat-előkészített, így aki csak tehette, vele akart dolgozni, talán ez volt az első sikere a Kiadóban, ami több apró változást idézett elő. Például azt, hogy Egyik Sorozatszerkesztő egy pénteki napon azzal bízta meg, hogy nézzen át, szerkesztői szemmel, egy frissen beérkezett szöveget. Egyik Sorozatszerkesztő megadta a módját a dolognak: éppen akkor adta át neki a mappát, és kérte fel az első hivatalos szerkesztésére, amikor szinte mindenki a kávéfőzőfülkénél volt. (Ó, igen, a régi szép idők, amikor még péntek délben voltak egyáltalán emberek a szerkesztőségekben!)

– Kolléga, csakhogy megtaláltam, már azt hittem, elnyelte a barlangja – kezdte Egyik Sorozatszerkesztő, mire a kollégák felnevettek, de aztán gyorsan el is csendesedtek. – Nekem most kuratóriumi ülésre kell mennem – folytatta a sorozatszerkesztő, aki az egyik patinás ösztöndíj kurátora is volt –, de nézze, itt van ez a kézirat, kérem, hogy nézze át, szerkesztősen, ugye érti, hogy mire gondolok.
– Természetesen – nyögte ki Író Úr, akit meglepett a felkérés. – Köszönöm! – tette még hozzá őszintén.
– Kiérdemelte. Bár nem a legjobb kézirat, de azért menthető. Nyugodtan húzza meg a ceruzát, ne engedjük az ifjú grafománokat elkanászodni. Legyen alapos és kíméletlen! Hisz ebből tanulnak csak, meg ha ír hozzá egy kísérőlevelet a tanulságokról, az is hasznos lehet.

A kollégák sorra gratuláltak Író Úrnak, aki azonnal érzékelhette, hogy ezzel a felkéréssel feljebb lépett a képzeletbeli ranglétrán. Ugye milyen szépen hangzik? Van egy fiatalember, teli ambícióval, aki szorgalmasan dolgozik a háttérben, és mintegy jutalmul megkapja élete első komoly megbízását, hogy kézirat-előkészítőből lassan szerkesztővé válhasson. A valóság kissé kiábrándítóbb ennél, mert ezt a teátrális felkérést egy hosszan elnyúló szerkesztőségi megbeszélés előzte meg, ahol Egyik Sorozatszerkesztő megneszelte, hogy egy másik sorozatszerkesztő Író Urat szeretné maga mellé venni egy új zsebkönyvsorozat elindításához. Egyik Sorozatszerkesztő ezért lépett hát akcióba, nehogy Másik Sorozatszerkesztő elhappolja tőle az ifjú kollégát.

Író Úr erről akkor még mit sem tudott, a fellegekben járt, legszívesebben azonnal hazarohant volna, hogy nyugodt körülmények között kezdhessen neki a kéziratnak, de fegyelmezte magát, sohasem szerette mások előtt, kiváltképpen a kollégái előtt, kimutatni az érzéseit. Bevonult inkább a Kéziratcsarnokba, és megduplázott erővel folytatta a mappák rendezését. Azt, hogy megmozdult valami körülötte, mi sem bizonyította jobban, mint hogy délután Szerkesztőségi Titkárnő egy csésze teával állított be hozzá.

– Hoztam magának egy kis mentateát, tudom, hogy ezt szereti – tette le a csészét a kupacok mellé, Író Úr alig tudott helyet szorítani neki. – Gratulálok a felkéréshez! Egyik Sorozatszerkesztő nem szokta elsietni ezeket, volt, akit évekig váratott. Magának, ha jól számolom, csak hónapokig kellett kitartania. Ezzel a hozzáállással még sokra viheti, nekem elhiheti.
– Köszönöm! – hebegte Író Úr, és próbált nem elpirulni, miközben mélyen beszívta a titkárnő édes kölnijének az illatát.
– Rá se ismerni erre a kis szobára, nem tétlenkedett – súgta szinte már Író Úr fülébe Szerkesztőségi Titkárnő.
– Igyekeztem, de azért még sok munka vár rám!
– Ne szerénykedjen, hiszen már olyan sokat haladt! De megyek is, nem akarom feltartani. Még fel kell hoznom kétdoboznyi könyvet a raktárból. Remélem, hogy még ebben a hónapban méltóztatnak végre megjavítani a liftet azok a lusta szerelők, akkor talán nem kéne ennyit cipekednem. Jó munkát, fiatalember! Ha bármiben tudok segíteni, tudja, hogy rám mindig számíthat – mondta Szerkesztőségi Titkárnő, és megveregette, vagyis inkább megsimogatta Író Úr vállát, majd teátrálisan megfordulva elindult kifelé a szobából.

Ám mielőtt az ajtóhoz ért volna, Író Úr utánaszólt, és felajánlotta a segítségét.

Így történt, hogy Író Úr Szerkesztőségi Titkárnő kíséretében lement az alagsorba, ahol az új könyveket tartották. A raktár elsőre éppen olyan titokzatosnak és izgalmasnak tűnt számára, mint a Kéziratcsarnok. Nekem így számolt be róla: „Képzelj el több száz címet katonás rendben, mintha egy olvasó annyira elégedett lett volna egy-egy könyvvel, hogy több tucatot is beszerzett belőlük. És az az illat, akkor még éreztem az új könyvek illatát!” Író Úr titokban meg-megsimogatta a gerincüket, elmosolyodott, amikor számára ismerős és kedves szerzők művével találkozott.

Szerkesztőségi Titkárnő leguggolt az egyik dobozhoz, hogy eligazítsa benne a könyveket, Író Úr közben beláthatott a dekoltázsába, de mind a ketten úgy tettek, mintha nem vették volna észre. Aztán Író Úr megemelte a nagyobbik dobozt, könnyebbre számított, és igencsak megörült, amikor több tucat lépcső megmászása után végre lerakhatta a titkárnő asztalára.

– Látja, nem is olyan könnyű munka ez a könyvkiadás! – nevette el magát Szerkesztőségi Titkárnő.
– Így igaz, ám néha kell egy kis testmozgás, de legalább már félig teli a pohár.
– Akkor ne hagyjuk, hogy a másik fele üresen maradjon, menjünk, és hozzuk fel a másik dobozt is.
– Hagyja csak, majd én elintézem – mondta Író Úr, és megtörölte izzadt homlokát.

Lement hát a dobozért, bár ne tette volna, bizonyára hirtelen és nem a legmegfelelőbb helyzetben emelte fel a könyveket, guggolva kellett volna, ugye, de akkor még nem érzett semmit, csak este, amikor végzett a szerkesztéssel, és felállt a székről, akkor nyilallt bele a fájdalom a derekába, olyannyira, hogy alig tudott hazavánszorogni.

Azon a hétvégén a rábízott kézirattal foglalkozott, azzal a piros filctollal jegyzetelt bele, amit kifejezetten erre a célra vásárolt. Egyáltalán nem érezte rossznak, grafománnak meg végképp nem, annál inkább ígéretes pályakezdésnek, de azért volt mit dolgozni rajta. Jelentésében azt írta, hogy érdemes lenne a szöveget személyesen is átbeszélni a szerzővel, mert alapvetően rendben vannak a mondatai, a stílusa is jó, csak néhány eredetibb ötlet hiányzik, végig az volt az érzése, hogy leginkább utánzatot, imitációt olvas. Vasárnap este elégedetten dőlt hátra, csak azt bánta, hogy a dereka még mindig be van állva, de legalább már nem fájt annyira, mint pénteken.

Másnap Író Úr sajgó derékkal, de annál büszkébben tette le a megszerkesztett kéziratot Egyik Sorozatszerkesztő asztalára, és alig várta, hogy megvitathassa vele a javaslatait. Ám hiába várakozott, mert kiderült, hogy Egyik Sorozatszerkesztő beteget jelentett, és Szerkesztőségi Titkárnő szerint szerdánál hamarabb nem is lesz munkára alkalmas állapotban.

Képzelhetik Író Úr csalódottságát, ám nem tehetett mást, mint hogy a Kéziratcsarnokban folytatta a munkát. Elmondása szerint a nagy várakozás ellenére egészen jól haladt a rendezgetéssel. Aztán végre elérkezett a szerda, és Egyik Sorozatszerkesztő is megjelent. Ha minden igaz, az alábbi párbeszéd zajlott le közöttük. (Itt-ott kénytelen voltam kissé stilizálni a szavaikat.)

– Mi az istent képzel magáról?! – kezdte, helyesebben üvöltötte vöröslő fejjel Egyik Sorozatszerkesztő. – Ezt érdemeltem én magától?! Hogy merészelte?! Azonnali magyarázatot követelek!

Író Úr csodálkozva nézett a feldúlt sorozatszerkesztőre.

– Miféle magyarázatot, kedves kolléga?
– Maga ne kedves kollégázzon itt nekem! Ezt a tiszteletlenséget, amit maga véghez vitt, senkitől, ismétlem, senkitől nem tűröm el! Senkitől! Mérhetetlenül csalódtam magában!
– Mégis mi történt? – kérdezte Író Úr aggódva.
– Ne adja nekem itt az ártatlant! A kis magánakciója miatt Damoklész kardja lebeg mindannyiunk felett.

Író Úr kétségbeesetten próbált magyarázatot találni Egyik Sorozatszerkesztő viselkedésére.

– Árulja már el, hogy mit vétettem! – nevette el magát kínjában, annyira abszurdnak tartotta a helyzetet.
– Azt hitte, hogy titokban maradhat az akciója? Hogy nem jut el hozzám a kis jelentése? Még hogy utánzat? Még hogy imitáció?

Író Úr képtelen volt felfogni a dolgot, semmi olyat nem írt a kéziratról, amit ne lehetett volna szakmailag alátámasztani.

– De hát én csak azt tettem, amire megkért, alaposan átnéztem a szöveget! – fakadt ki.
– Ha még csak ennyit tett volna! De a maga egójának ez nem volt elég! Maga meg akarta mutatni, hogy milyen kemény legény, és engem, ismétlem, engem megkerülve fogta magát, és visszaküldte a szerzőnek a kéziratot!

Író Úr elsápadt, próbált megszólalni, de csak tátogni tudott. Egyik Sorozatszerkesztő kíméletlenül folytatta:
– Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan volt képes erre! Maga dilettáns, ostoba, tudatlan szélhámos!
– Nem értem, miről beszél! – vágott a szavába Író Úr. – Én aztán biztosan nem küldtem el senkinek semmit sem! Leraktam az asztalára, még hétfőn…
– Ne hazudjon! – csattant fel a sorozatszerkesztő. – Ott a neve és az aláírása a postakönyvben, amiből világosan látszik, hogy hétfőn adta fel a szerzőnek, prioritaire.
– Én nem adtam fel semmit, értse már meg! Azt se tudom, hogy hol van a postázó! Esküszöm!
– Ne esküdözzön itt nekem, és ne hazudjon! Mégis hogyan képzelte, hogy büntetlenül ellophatja és telefirkálhatja Aktuális Nagyvad legújabb művét?! Mindenfélét összehazudva róla, és még vissza is küldi neki?! Abszurdum, ismétlem, abszurdum!

Író Úr érezte, hogy összeszorul a gyomra, a szíve egyre hevesebben vert, az ájulás kerülgette, minden erejére szüksége volt, hogy ki tudjon menni a mosdóba. El is indult, de nem jutott messzire, mert abban a pillanatban lépett, vagyis rontott be a Kéziratcsarnokba Szerkesztőségi Titkárnő, aki remegő hangon közölte vele, hogy Új Főszerkesztő azonnal hívatja. Író Úr lemerevedett, a titkárnőnek meg kellett ismételnie az üzenetet, amire válasz már nem, csak bólintás érkezett, majd botorkálva elindult a főszerkesztő irodájába.

A szerző sorozatának első része itt, a továbbiak pedig itt és itt érhetők el.

Neszlár Sándor (1980, Sátoraljaújhely)

Egyetemista kora óta ír, főleg prózát. Első könyve, az Inter Presszó, 2009-ben jelent meg a FISZ-nél, az Egy ács nevelt fiának lenni pedig 2018-ban a Magvető Kiadó gondozásában. Jelenleg a Terepszemle című regényén dolgozik. Portréját Valuska Gábor készítette.