Neszlár Sándor: Vázlatok Író Úr életéből 1.

Neszlár Sándor: Vázlatok Író Úr életéből 1.

Sven Beyersdorff felvétele

 

Első napok a szerkesztőségben

Akkoriban Író Úr még nem volt Író Úr, vagyis még senki nem tudhatta, beleértve saját magát sem, hogy egyszer író lesz belőle. Az irodalom persze már akkor is szenvedélyesen foglalkoztatta, de arra még nem igazán gondolt, hogy egy könyvet nem csupán olvasni, hanem írni is lehet. Ugye milyen érdekesen hangzik? Egy olvasó egyszer csak betéved egy nagy múltú kiadó, a Kiadó szerkesztőségébe, történetesen egy verőfényes őszi napon, szeptember elsején, mintha csak iskolába indulna.

De szép is lenne, ha így kezdhetném, jó volna elcsábulni egy kicsit, bárcsak ez lenne az igazság! Hiába, hogy ez szépirodalom, azért a tényekhez, még nekünk is, muszáj egy kicsit igazodnunk. Természetesen Író Úr pontosan tisztában volt azzal, mi a menete egy könyv születésének, hiszen szerkesztőnek készült, de való igaz, hogy akkoriban inkább még az hozta lázba, hogyan lehet a szövegekből, ahogy ő szokta hívni a műveket, még többet kihozni, elsősorban szakmailag érdekelte a dolog. De más, ugye, az elmélet, és más a valóság, vagyis a gyakorlat. És ha már valóság, a szerkesztőség sokkal sötétebb és lehangolóbb volt, mint képzelte, ráadásul sokkal kisebb is.

Hivatalosan kézirat-előkészítőként került a Kiadóba, igazi szerkesztésről akkor még szó sem lehetett, és bár tudta, hogy egyelőre csak egy apró kis fogaskerék lesz a nagy kiadói gépezetben, mégis kissé csalódottan élte meg, hogy nem a főszerkesztő, hanem az egyik sorozatszerkesztő cipelte végig az irodán, és mutatta be sietősen a kollégáknak. Neveket alig jegyzett meg, abban mindig is rossz volt; egy bajusz, egy festett köröm, megannyi apró részlet ragadt csak meg benne, hisz tekintete már akkor is mohón járt körbe mindenen és mindenkin. Idegen volt még, de már az első pillanattól kezdve próbált otthonra lelni.

Egyik Sorozatszerkesztő sorra mutatta be Író Úrnak a helyiségeket, aki már alig várta, hogy végre a főszerkesztőnél is tiszteletét tehesse. Várakozása azért sem volt alaptalan, mert Egyik Sorozatszerkesztő titokzatosabbnál titokzatosabb utalásokat tett arra, hogy a lényeg, a főattrakció még hátravan, de már látta a jövendőbeli szobáját, pontosabban azt a nagyobb termet, ahol a sok íróasztal egyikét használhatja majd, megtudta, hogy hol van a mosdó, hol a kávéfőző fülke, de még mindig a főlátványosságra várt, naivan azt hitte, hogy az nem lesz más, mint maga a főszerkesztő, de amikor elhaladtak a szobája előtt, lépteiket lehalkítva, akkor már tudta, hogy nem az első munkanapján fog találkozni vele.

Végül aztán egy félreeső szoba előtt Egyik Sorozatszerkesztő teátrálisan megtorpant, és Író Úr felé fordult.
– Felkészült? – kérdezte tőle.
– Igen.
– Erre nem lehet! – nevette el magát a sorozatszerkesztő, és kitárta az ajtót.

A szobában, vagyis a kis lyukban, mert valljuk be őszintén, hogy az volt, két íróasztal állt összetolva, azon pedig kézirathalmok hevertek, úgy „mintha két hatalmas bálna lett volna kiterítve”.
– Itt gyűjtjük azokat a kéziratokat, amelyekre eddig még nem válaszoltunk.
Író Úr meghökkent, próbálta befogadni a látványt.
– Látom, keresi a szavakat!
– Tetemes mennyiség – mondta elismerőleg Író Úr.
– Mondhatni, ezeket csak akkor szoktuk átnézni, ha nagyon megszorulunk a kéziratokkal.
– És ez szabályos, hogy nem válaszolnak…, válaszolunk nekik?
– Fiatalember, szeretem a humorát, határozottan szeretem a humorát – mosolyodott el Egyik Sorozatszerkesztő.

Író Úr elhúzta a száját, egyáltalán nem tréfának szánta.

– Mégiscsak rendezni kéne ezeket, nem? – folytatta kissé bizonytalanul.
– Kiváló ötlet! – jött rá azonnal a felelet. – Kezdhetné is ezzel a munkát, rendezze őket, igen, az nagyszerű lenne, kezdje ezzel.
– És hogyan csináljam? Rakjam szerzők szerinti ábécébe, vagy beérkezési idő alapján?
Egyik Sorozatszerkesztő alig tudott röhögés nélkül válaszolni.
– Tudja, mit, az lesz a legjobb, ha a szerzők születési éve szerint rakja sorba őket. Néha jól jön egy-két fiatal. És, igen, jut eszembe, hogy a nőket is külön. Már ha vannak! Néha eszükbe jut az Igazgatóságon, hogy kevés a női hang.

Író Úrnak rengeteg kérdése lett volna még, egyszerűen képtelen volt napirendre térni a kézirathalom felett. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy egy szerkesztő nem válaszol egy szerzőnek. Ne nevessenek! Akkor még tényleg fiatal volt, tapasztalatlan és, valljuk be, kellően idealista és naiv. Ostobának azért nem mondanám, mert pontosan tudta, hogy hiába küldte el szabályosan az életrajzát és a jelentkezését a Kiadó személyzeti osztályára, nem azért került, kerülhetett be a szerkesztőségbe, még ha elsőre csak kézirat-előkészítőnek is. Az apja kapcsolatai titokzatos módon oda is elértek, igaz, a segítség csak annyiból állt, hogy megkapta a lehetőséget, a helyzettel már neki kellett élnie.

Nekem legalábbis így mesélte, de ezt is csak hosszas unszolásra sikerült belőle kicsikarnom. Ezért van az, hogy az első napokról, bármennyire is szeretnék, sajnos nem sok mindent tudok elmondani, pedig, higgyék el, amikor csak módom volt rá, megpróbáltam újabb és újabb információmorzsákhoz jutni, bizonyára érdeklődhettem volna határozottabban is. Szerencsére két érdekesebb eseményről azért sikerült tudomást szereznem.

Kezdem azzal, amikor Író Úr a szerkesztőségi szobában ült az első igazi, kézirat-előkészítésileg igazi kézirata felett, és kétségbeesetten olvasta újra és újra a sorokat, mert egyetlenegy hibát sem talált bennük, még a fiókban lelt nagyítót is bevetette, de semmi olyat nem vett észre, amit javítani lehetett volna. Nem is csoda, hogy így elmerülve a munkában nem figyelt fel a mellette megálló görnyedt alakra. A szagát érezte meg először – „öregszaga volt” – mesélte –, és amikor felnézett az ősz férfira, akkor tudatosult benne, hogy nem más áll ott, mint egy legenda, a régi főszerkesztő. Régi Főszerkesztő már nagyon régóta nem volt főszerkesztő, de a kapcsolatai miatt nem mertek megválni tőle, a szerzői, így mondták, a szerzői tartották még a Kiadónál, vagyis életben.

– Ez az én asztalom… volt! – mondta, illetve még hozzátette: – Újabb társbérlet.

Ezek voltak az első szavai Író Úrhoz, aki egyből felpattant, hogy átadja neki a helyét, de hiába igyekezett, elvörösödött, csak hebegni tudott valami olyasmit, hogy neki most azonnal el kell rohannia, és hogy ez biztosan valami fatális tévedés lehet. Kínosnak érezte a helyzetet, dühítette, hogy akaratán kívül ilyen méltatlan helyzetbe keveredett.

Attól fogva, amikor csak tehette, a hátsó kis szobában húzta meg magát, amit magában Kéziratcsarnoknak nevezett el, ebből is látszik, hogy már akkor sem volt idegen tőle az irónia. „Titokban aranyásónak képzeltem magam – mesélte nekem egyszer –, aranyásónak, aki szentül hiszi, hogy bármelyik pillanatban felbecsülhetetlen értékű kincsre bukkanhat.” Ám idővel Író Úr számára is kiderült, hogy azok a megporosodott paksaméták nem véletlenül kallódtak ott, „mint a partra vetett bálnák”.

Eleinte még áhítatos tisztelettel bánt velük, például, az elejétől a végéig elolvasta mindegyiket, és az első napon kapott utasítás szerint precízen katalogizálta őket. Külön mutatót vezetett az ígéretesebb művekről, szigorúan saját felhasználásra, és gyakorlásképpen tanácsokat fogalmazott meg magának, hogy miket javasolna az adott szerzőnek a kéziratával kapcsolatban.

Egy másik alkalommal, amikor késő estig maradt a Kiadóban, és éppen egy női szerző szövegében merült el, amely aztán, évekkel később, már az ő segédletével, vagyis alapos szerkesztésében jelent meg, azt érezte, hogy valaki megérintette a vállát. Író Úr összerezzent, mindig ez volt a reakciója, ha nem számított valakinek a közeledésére, ez a valaki pedig a szerkesztőségi titkárnő volt.

– Maga még itt van? – kérdezte tőle Szerkesztőségi Titkárnő. – Miért nem szólt, hogy ilyen sokáig marad? Készítettem volna egy teát magának.
– Nagyon kedves – motyogta Író Úr.

Folyton zavarba jött, ha egy nő, főleg egy általa csinosnak és kívánatosnak tartott nő közeledett felé. (Márpedig ő, ennyi kitérőt engedjenek meg nekem, másodpercek alatt képes volt elkápráztatni az embert, ezt személyesen is láttam, tapasztaltam, amikor nem is olyan régen felkerestem őt, hogy segítsen a megemlékezésem pontosításában.)

A titkárnő egyáltalán nem jött zavarba, sőt, amennyire csak engedte a szék, a lehető legközelebb lépett Író Úrhoz, és a vállára tette a kezét, majd azt mondta:
– Ha egy tanácsot elfogad tőlem, ne hagyja, hogy kihasználják. Főleg Egyik Sorozatszerkesztő ne!
– Én nem hagyom! – tiltakozott Író Úr, de amikor a titkárnő mélyen a szemébe nézett, elpirult.
– Ne is próbálja tagadni! Én mindenről tudok, ami itt történik, amiről nincs tudomásom, az hazugság! Ezt a sok kéziratot neki kellett volna feldolgoznia, de inkább magára lőcsölte. Ne hagyja! Ne stréberkedjen feleslegesen, hanem álljon a sarkára! És még valami: ha kilép a Kiadó kapuján, abban a pillanatban felejtsen el minden munkával kapcsolatos dolgot. Higgye el, megvárja, persze, csak ha nem akar olyanná válni, mint Régi Főszerkesztő!

Író Úr csak hümmögött erre valamit, érezte, hogy izzadni kezd a tenyere.

– Elég későre jár, nem bánnám, ha elkísérne – tette még hozzá a titkárnő.

Író Úr udvariasan megköszönte a jó tanácsokat, és kimentette magát, hogy még szeretné befejezni az aznapi penzumát. (Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, de kitalálhatják, hogy Író Úr ezzel a válasszal komoly hibát követett el. Szerkesztőségi Titkárnő nem az a típus volt, akit csak úgy vissza lehetett utasítani.)

 

A szerző sorozatának további részei itt, itt és itt érhetők el.

 

 

Neszlár Sándor (1980, Sátoraljaújhely)

Egyetemista kora óta ír, főleg prózát. Első könyve, az Inter Presszó, 2009-ben jelent meg a FISZ-nél, az Egy ács nevelt fiának lenni pedig 2018-ban a Magvető Kiadó gondozásában. Jelenleg a Terepszemle című regényén dolgozik. Portréját Valuska Gábor készítette.