Neszlár Sándor: Vázlatok Író Úr életéből 4.

Liam Moody felvétele

Aktuális Nagyvad

A nagy félreértés után, ahogy akkoriban emlegették a kézirat sajnálatos elkeveredését, szépen lassan, de azért rendeződött Író Úr helyzete a nagy múltú Kiadó szerkesztőségében. Eleinte ugyan látványosan kerülték a kollégái, de aztán még a vak is észrevehette, hogy enyhülni kezd körülötte a levegő. Ennek több oka is lehetett, az egyik talán az volt, hogy Író Úr elkezdett rendszertelenül megjelenni az irodában, akárcsak a munkatársai, így már nem tűnt ki közülük annyira. A pontossága, amely korábban amolyan erényének számított, kezdett ingadozni, fellángolásai voltak ugyan, de többnyire inkább később érkezett, mint illet volna, ám ezt elnézték neki. És itt jön a második, szerintem legfontosabb indok, ami miatt kegyvesztettből előbb megtűrt, majd idővel kivételezett lett, mégpedig az, hogy a szerkesztők egyre gyakrabban kisebb, de inkább nagyobb szívességeket kértek tőle, ő pedig mindig határidőre kisegítette őket, ha kuszább, bonyolultabb, „guzmisabb” szövegekkel kellett megbirkózniuk. Bár ő ezt sohasem nevezte volna így, idézném is egy korábbi beszélgetésünket: „Nem szeretem, amikor a szerzők birkózásnak érzékeltetik a velünk folytatott együttműködést, mert, ugye, a mi munkánk olyan, mint a levesben a só, csak akkor tűnik fel, ha nincs. Létezésünkre legtöbbször csak akkor derül fény, ha valami probléma adódik a szöveggel, vagyis a kudarcért minden esetben mi vagyunk a felelősek, a dicsőség viszont mindig az alkotóé! Ez a szerkesztők sorsa!” (Író Úrra mindig is jellemző volt, hogy szerette idealizálni a saját szerepét, bár az tagadhatatlan, hogy egyes szerzőkkel valóban vért kell izzadni, hogy szerkeszteni lehessen a mondataikat, ha egyáltalán engedik, különösen jellemző ez a kezdőkre és a nagyon befutottakra. Kivéve a kivételek!)

Író Úr mindennapjai összességében eseménytelenül teltek, mondhatni, izgalmak nélkül. Beleszokott a munkába, kezdte kiismerni a munkatársak, a szerzők, a kritikusok, az olvasók reakcióit. Tudta, hogy mi vár rá egy könyvvásáron, mennyire kell felkészülnie egy bemutatóra, hogyan kell kezelni a sajtót, a jogörökösöket és még hosszan sorolhatnám. Egy valamit azonban sohasem tudott megunni: az új könyvek nyomtatását, amikor is ellátogathatott a nyomdába az úgynevezett gépindulásra. Ez többnyire azt jelentette, hogy nagyon korán kellett ébrednie, amit nem igazán szeretett, mindig is bosszantotta a szerkesztőségi gépkocsivezetők „friss, reggeli ábrázata”, ennek ellenére rajongott ezekért a korai utazásokért, úgy érezte, hogy ezáltal egy kicsit többet láthat, többet csíphet el az ország hétköznapjaiból, legalábbis sokkal többet, mint a környezetében élők. (Időnként én is elkísérhettem őt egy-egy gépindulására, igaz, akkor ő már mint szerző volt jelen, de emlékeim szerint ilyenkor többnyire végigaludta az utat.)

A nyomdában mindenkinek előre köszönt, tisztelte őket, főleg a gépmestereket, akiket varázslónak tartott, mert nélkülük, szerinte, sokkal silányabbak lettek volna a borítók. Az egyik ilyen gépinduláskor, amely kivételesen nem hajnalban, hanem egy sokkal barátságosabb, késő délelőtti órában esett meg, Író Úr személyesen is találkozott Aktuális Nagyvaddal. Vagyis ekkor voltak először legközelebb egymáshoz. Egy hatalmas csarnokot érdemes elképzelni, amelyben a folyton zakatoló gépek között egyszer csak feltűnt egy kisebb delegáció, távol-keleti üzletemberekkel, mely küldöttséget, ki tudja, miért, de éppen a nemzetközileg is jegyzett író vezetett körbe az épületben. Útjukat testőrök és fotósok kísérték, és amikor a kis társaság elvonult Író Úr mellett, Aktuális Nagyvad biccentett felé, bizonyára a gépmesternek, akit mindenki ismert és szeretett. „Hét méter – mesélte nekem később lelkesen Író Úr –, pontosabban hét méter és harminchárom centiméter választott el tőle, lemértem, hihetsz nekem!” (Bevallom, ez a pontos számadat inkább tűnt nekem a rá oly gyakran jellemző túlzások egyikének, de akár még igaz is lehet, hogy valóban lemérte, persze semmi jelentősége nincs az egésznek, érdekességnek mindenesetre érdekesség, főleg annak tükrében, ugye, hogy az első regényének a címe 733 centiméter lett. A számokat mindig is szerette! Pusztán kíváncsiságból azért elmentem a könyvtárba, és átlapoztam a korabeli újságokat, találtam is egy cikket, amelyben arról írtak, hogy egy kisebb koreai delegáció nyomdai látogatásán Aktuális Nagyvad is felbukkant, fényképet sajnos nem mellékeltek.)

A második első találkozásuk már sokkal közvetlenebb és személyesebb volt. Író Úr a Kéziratcsarnokban tartózkodott éppen, hol máshol egyébként, amikor izgatott kiáltások futottak végig a Kiadóban.

– Itt van Aktuális Nagyvad! A. N. V. van itt!

Író Úr gyomra azonnal összeugrott, óvatosan kémlelt ki a folyosóra, hátha csak egy könyve érkezett frissen a nyomdából, akkor szokott még ilyen izgatottság vibrálni a levegőben, de a kollégák fontoskodásából hamar kiderült számára, hogy az említett főszerző nem csupán könyv formájában, hanem a maga teljes valóságában jelent meg a szerkesztőségben. Író Úr magára csukta az ajtót, ha tehette volna, kulccsal is bezárja, hirtelen mindennél szűkösebbnek érezte a szobáját, amely a hónapok alatt valamelyest átalakult. A kézirathegyekből afféle dombság lett, szemmel láthatóan megcsappantak a mappák, de még így is tekintélyes mennyiség hevert az asztalon, nagy részükről, nyilván, kiderült, hogy használhatatlanok, de egy csinos zsebkönyvsorozatra azért futotta belőlük, amelynek a szakmában és az olvasók körében nem volt ugyan elsöprő sikere, de a szerzők nagyon hálásak voltak érte, mert mégiscsak egy nagy presztízsű kiadónál jelenhettek meg végre. A babérokat végül nem Író Úr, hanem Egyik Sorozatszerkesztő arathatta le, mivel a kolofonoldalon csak az ő neve szerepelt szerkesztőként, ám mi pontosan tudjuk, és ezért rögzítsük is, hogy a munka oroszlánrészét Író Úr végezte el. Ez de tetszene neki, így, leírva: Író Úr, az oroszlán, vagy még inkább a nagy oroszlánszelídítő, aki akkor minden volt, csak bátor nem, és éppen reszketve próbálta leküzdeni a rosszullétét az íróasztalánál meglapulva.

Remegő kézzel töltött egy pohár vizet; reggelente mindig bekészített magának egy kancsónyit, „mert inni azt folyamatosan kell – mondogatta –, még ha erről hajlamos is időnként elfeledkezni az ember”. Lehúzta, mintha pálinka lett volna, utána csak bámult maga elé, aztán töltött és ivott, majd megint töltött és megint ivott, mindaddig, amíg el nem fogyott a víz, ettől egy időre sikerült megnyugodnia. Jóllehet az idegessége eltűnt, ám hamarosan az egyre erősödő vizelési inger váltotta föl; fizika ez, ami bemegy, annak előbb-utóbb távoznia is kell, és elhihetik, Író Úr próbálta a lehető legtovább visszatartani, görnyedten járkált fel-alá a szűk szobában, de amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, valósággal feltépte az ajtót, kitörtetett a mosdó irányába, a vécénél is hasonló vehemenciával készült eljárni, már nyúlt volna a kilincsért, amikor kitárult az ajtó, és ő egyenesen nekiütközött Aktuális Nagyvadnak, egyesek szerint fel is lökte. Egy pillanat alatt szűnt meg köztük a hétszázharminchárom centiméteres távolság, Író Úr szó nélkül berontott a mosdóba, és megkezdte élete egyik legemlékezetesebb pisilését.

Miután végzett, sokáig folyatta kezére a vizet, nézte magát a tükörben, csóválta a fejét, el is vigyorodott, hogy ez is csak vele fordulhat elő. „De legalább ennél rosszabb már úgysem lehet!” Véleménye egy másodperc alatt megváltozott, amikor a mellékhelyiségből kilépve ismét Aktuális Nagyvaddal találta szemben magát, aki mögött ott volt még Igazgató Úr, Új Főszerkesztő, Örökös Főszerkesztő-helyettes, Régi Főszerkesztő, Egyik Sorozatszerkesztő, lényegében mindenki, aki élt és mozgott abban a pillanatban a szerkesztőségben. (Másik Sorozatszerkesztő már nem dolgozott a Kiadóban.) Álltak ott egymással szemben, mondhatni, tapintani lehetett a feszültséget. Aktuális Nagyvad felemelte a kezét, és közelebb lépett.

– Végre, immár személyesen is találkozhatok a szerkesztő úrral! – mosolyodott el, majd kezet nyújtott Író Úrnak, aki alig győzte lerázni a vizet a sajátjáról, és az arca közben falfehér lett.

Új Főszerkesztő talán még nála is sápadtabb volt, attól tartott, hogy a barátságos közeledés egyik pillanatról a másikra átcsap valamiféle véres ütközetbe – állítólag nem lett volna példa nélküli, Aktuális Nagyvadról suttogtak mindenfélét –, megpróbált közéjük furakodni, de legnagyobb meglepetésére arrébb tessékelték, amitől még idegesebb lett, ám ez Aktuális Nagyvadat egyáltalán nem foglalkoztatta, mert mintha ott se lett volna a teljes szerkesztőség, bizalmasan odaszólt Író Úrnak:

– Magának aztán van vér a pucájában! Expressz elküldi melegebb éghajlatra az embert! Amikor elolvastam a kísérőlevelét, arra gondoltam, hogy ez az egyén vagy teljesen hibbant, vagy mégiscsak van valami, amit érdemes megfogadni az észrevételeiből.

Író Úr meg sem tudott szólalni, de nem is kellett, mert Aktuális Nagyvad azonnal folytatta:

– Tényleg a Kéziratok Csarnokának hívja a szobáját? Látja, én mindenről tudok itt!
– Kéziratcsarnok, de többesben sem rossz…
– Többesben se rossz…, ez jó, ez tetszik! Megmutatja? – kérdezte, és valósággal betuszkolta Író Urat az emlegetett szobába.

Becsukódott mögöttük az ajtó, és hosszú órákon keresztül nem kerültek elő. Próbáltam, többször is, Író Úrtól megtudni a részleteket, de nem sok mindent árult el, egyszer azért annyit hajlandó volt elmesélni, hogy gyakorlatilag mindenről csevegtek, volt szó irodalomról is, életről is; csevegtek, így mondta, meg sem lepődtem a válaszán. Utólag amolyan vizsgáztatásfélének képzelem a beszélgetésüket, amely során Író Úr megmérettetett, és a jelek szerint alkalmasnak találtatott, mert attól fogva csak ő szerkeszthette Aktuális Nagyvad műveit.

A szerző sorozatának korábbi részei itt, itt és itt olvashatók.

Neszlár Sándor (1980, Sátoraljaújhely)

Egyetemista kora óta ír, főleg prózát. Első könyve, az Inter Presszó, 2009-ben jelent meg a FISZ-nél, az Egy ács nevelt fiának lenni pedig 2018-ban a Magvető Kiadó gondozásában. Jelenleg a Terepszemle című regényén dolgozik. Portréját Valuska Gábor készítette.