Nicol Hochholczerová: Ezt a szobát nem lehet megenni (regényrészlet, Mészáros Tünde fordítása)
Kérdezni tetszik, hogy hol akarok továbbtanulni. Mondom, nem tudom, tanár úr, pedig tudom, mire maga, hogy pedig ezt már illene tudnom, és én nem mondom meg, hogy igazából tudom már, még akkor sem, amikor le tetszik tenni elém a képzőművészek számára készült anatómiakönyvet és azt mondja, rajzoljam le a nőt a negyvenkettedik oldalon. A nőnek a negyvenkettedik oldalon nincs haja, nincs melle, nincs bőre, olyan, mintha farkasok rágták volna meg. Rajzolom a nő izmait és közben anyámra gondolok, aki a legkevésbé sem hasonlít a nőre a negyvenkettedik oldalon, anyámnak mindig szépen le van barnulva a bőre, a dereka karcsú, a lába vékony, piros ruhában jár, nekem meg azt mondja mindenki, hogy tiszta apád vagy!
—————————–
Minden ruhám fekete, a szüleim minitemetése vagyok. Átdugja az ujját az övtartómra erősített lánc egyik szemén a tanár úr, és azt tetszik kérdezni, hogy ez a lánc most menő-e, mondanám, hogy nem bazmeg, nem menő, de csak lesütöm a szemem, otthon leveszem a láncot, bedugom a fiókba, és felhívom Silviát, hogy ad-e egy cigit. Silvia kinevet, aztán simogatja a hátamat, míg fuldoklom a füsttől, hol az a lófasz a gatyádról, csúnyán nézek rá, aztán lefekvés előtt mégis visszacsatolom a láncot.
——————————
Át tetszik dugni az ujját a láncom egyik szemén, meg tetszik húzni, kapd össze a holmid, koncertre megyünk, a templomba. Meghimbálja a fordított keresztes fülbevalómat, azt, amelyikkel a szobámat eszem, tegnap is próbáltam szétrágni, míg a szüleim balhéztak egymással, hogy bazmeg és bocsáss meg szívem, de miért vagy ilyen ingerült? Én nem megyek, mondom, pár perc múlva mégis fent ülök a karzaton, kezemben a hamutartó, amit készítettem, azt hiszem, odaadom Silviának.
A templom előtt azt tetszik mondani, hogy szeretlek!
———————————-
Az osztályban meg azt, hogy tegeződjünk!
Süti van az asztalon és teásbögrék, kávét nem iszik, mert szívdobogást kap tőle, meg tetszik ölelni, és azt mondja, szóval akkor pertuban vagyunk, bólintok, olyan az íze a nevének, mint a szobámban a vakolaté, kaparja a torkomat, de csak nyelem, büszke vagyok, hogy fogy belőle végre.
———————————–
Aztán meghívsz a lakásodra. Ajtót nyitsz, kabátban vagy, mintha menni készülnél, pedig csak a konyhában ülünk, teát főzöl, pedig kávét kértem, de az mondod, korai nekem még a kávé, szürcsölöm hát a csipketeát, nézegetem a dekorációt a falon. Szeretnék valamit mondani, de mi a francot mondjak, talán megint valamit a Rumošról vagy nagyapáról vagy Silviáról, Silviát nem szereted, de mindegy. Végül a konyha sarkába mutatok, és azt mondom, hogy a nagymamámnál ugyanilyen csempe van a klotyóban. Megcsíped az arcomat és nevetsz, neked tényleg elmondhatok bármit, járhat a pofám egyfolytában.
———————————–
Mikor a cipőmet húzom, kérdezed, nem fognak-e aggódni a szüleim, nem hiszem, felelem, azt mondtam, hogy Silviához megyek, majd hosszan ölellek.
Aztán zúg-sistereg valami a szobámban, talán a vér forr benne, meg kell majd enni ezt is.
———————————–
Forr, mikor a konyhádban ülünk, hátad mögött ugyanolyan csempe, mint a nagyiék vécéjében, meg egy kötény, rajta a neved. Nejlonba csomagolt albumot lapozgatsz, Rodintől Moore-ig, ez a címe; ez a szobor, ez megváltoztatta az életemet, csináltam aztán én is egy hasonlót, most neked jár a szád és én hallgatlak, aztán egyszer csak befogod, és azt kérdezed, megölelhetlek, mintha eddig nem ölelgettél volna; a fenekemet is megcsaptad egyszer, amikor mentem el tőled, nem mozdítottad puszihoz a fejed, így az ajkam a szád sarkát érte az arcod helyett, most meg egyszeriben azt kérdezed, hogy megölelhetlek, én meg mióta várom már a két kezed között, hogy elfordítsd a fejed, és kiömöljön a szádból a főtt vér.
——————————-
Tereza nem a lánya, lehetne, de nem az, a lányának göndör haja van, Terezáé pedig egyenes, körbelógja az arcát. A lányának apró az orra, Terezáé sasorr plusz sűrű szemöldök és olyan ajak, amelyikre illene a rúzs, a lányának száj helyett keskeny rés van az arcában, mint a malacpersely bedobónyílása, olyan keskeny, hogy nem fértek bele apasága fillérkéi, a földre hajigálta a lánya mindet, és bezárkózott a szobájába. Terezának olyan ajka van, amivel most őt csókolgatja, Ivan nyelve úgy csusszan közé, mint az aranypénz, még a csörrenését is hallja, meg azt is, ahogy Tereza otthon a combjához dörzsöli az aranyat, miközben a szülei kérdezik, hogy hol voltál, és azt is hallja, hogy Tereza azt mondja, Silviával a városban, és közben mindvégig remeg a keze. Most is remeg, ahogy két tenyere közt tartja Ivan arcát. Remeg akkor is, amikor a hátát simogatja, és azt mondja, hogy ne sírj, nem történt semmi rossz, ilyeneket mond neki Terezka, meg hogy nézd, hullik a hajad mindenfele, összeszedegeti a szálakat, kidobja a szemetesbe, leporolja fölötte a kezét.
———————————-
Azt mondod lehetünk együtt, de csak egy egészen kicsi időre, senki sem tudhatja meg, de egy kis időre lehet.
Meg hogy örökre együtt maradunk, örökké szeretni foglak.
Meg hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen tudsz csókolózni!
———————————–
Nem gondoltad volna, hogy ilyen szépen tudok csókolózni, erre napokig büszke vagyok, peckesen grasszálok az iskolában, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jól csókolózom, milyen jól megtanított Silvia. Ez érdekelne téged is, hogy Silvia, majd legközelebb elmesélem. Kár, hogy nem akarsz a tükör előtt csókolózni, nem akarod közben nézni magunkat, a fotelben csókolózunk hát, a szobraid között, egy óriás gömb, gúlával a közepén, egy olyan, aminek az a neve, hogy lépcső önmagunkba, egy saját nyelébe szöget verő kalapács, keresztény kalapács, mondom két csók között, te pedig megdicsérsz, milyen okos, jó humorú kislány vagy, és milyen szépen tudsz csókolózni, nagyon rég nem csókolóztam így senkivel.
——————————
Az iskolából mindig egyenesen hozzád megyek, elmesélem, hogyan mászott be apám az ágyam alá, és hogyan kiabált ki onnan, hogy minden csupa por, hogy lehet ekkora kupi az ágyad alatt, ezt kiabálta, te pedig simogatod a fejem és azt mondod, hogy ilyet sosem mondanék a lányomnak, ettől meghalna bennem a lélek, meg hogy annyira hasonlítasz a lányomra, van fogalmad róla, hogy ez milyen félelmetes, senki sem láthat minket együtt.
——————————–
Az iskolából mindig egyenesen hozzád megyek, a menzás ebédet passzolom, legalább lefogyok. Nagyapa azt mondja, hogy ha az ország olyan masszív lábakon állna, mint amilyen az enyém, akkor aranyéletünk lenne, nem tudom, te mit gondolsz a lábamról, a balon kékes véraláfutás a bicajtól meg egy anyajegy, közepéből szőrszál nő, anyám szemöldökcsipeszével szoktam kitépni. Rád simulok, a jobb lábammal erősebben, mint a ballal, mire te, hogy Terezka, nem érhetsz így hozzám, hát azt hiszed, fából vagyok?
Fáj egy kicsit az üres gyomrom, hiszen csak Silvia fél tízóraiját ettem ma, fagyasztott gyümölcsöt hozott, kemény volt még a nagyszünetben is, mintha kavicsot szopogattunk volna. Még az órán is azt szopogattuk, mélyen a füzetbe hajolva. Szopogattuk, csorgott a nyál az állunkon.
——————————-
Suli után először csúsztatom be a kezem a nadrágodba. A disznósajt jut rólad eszembe, az a se nem puha, se nem kemény, sima gömböc, amelyikből még árad a meleg, miközben óvatosan húzzák körülötte egyre szorosabbra a deszkát, csöpög a leve a földre, és nagyapa azt mondja, húzz még rajta, mire a Rumoš, hogy inkább már nem, mert szétreped, szóval erre emlékeztetsz, de nem félek, mert nem vagyok már gyerek, belemosolygok a borostádba, tolom a kezem a nadrágodba, az ágy mellett négykézlábra ereszkedem, lecsekkolom, nincs-e alatta apám.
——————————–
Silvia rágyújt, büdös nagyon az illatodat elfedni hivatott parfümmel keveredő füst.
Na és milyen volt, kérdezi, fekete dzsekimről már három ősz hajszálat csípett le, a feketét inkább hanyagoljam most, mondja, a biztonság kedvéért, szép, vonom meg a vállam, Silvia cigarettájának hamuja ráhullik, és pont úgy világít rajta, mint a hajszálaid.
———————————
Mint amikor sokáig ülsz a kecskén.
———————————–
Ivan minden reggel ír a lányának, aztán Terezának is, de mindig csak az egyikük válaszol, mind a ketten soha. Jobban örülne, ha a lánya válaszolna, de jobbára Tereza szokott, megtoldja az üzenetet három szívecskével, három összetapadt hajszállal. Ma azt írta, hogy vett magának fekete harisnyát, és kapott kölcsön Silviától fűzőt, Ivan elképzeli, hogyan küzd a két lány a korzettel, hogyan rángatják a zsinórjait, de valamelyik mindig laza marad, és a képtől nevethetnékje támad. Csakhogy a két lány egyike Tereza, fekete harisnyában és kulccsal a nyakában, mert Ivan azt mondta neki, hogy ez az ő szívének a kulcsa. Terezka, aki elsírja magát, mert azt álmodta, hogy Ivan elhagyta őt, és ettől Ivan is elsírja magát, inkább meghalnék, mint hogy, és a lányára gondol közben, aki már régebben megírta neki, hogy mégiscsak hazajön az ünnepekre, a Terezka lába csámpította papucsot fogja viselni, abban a kádban fog hajat mosni, amelyikben ő Terezka haját mosta, Terezka hátrahajtotta a fejét és visongott, amikor belefolyt a sampon a szemébe. Arra gondolt, hogy utoljára a lánya haját mosta így, a lánya egész idő alatt meg sem mukkant, csak állt a kádban, karja védekezőn keresztezve, és hagyta, hogy a samponos víz az arcába csorogjon, hogy lemossa arcáról a taknyot-nyálat.
Ivan minden hónapban örül, hogy Terezkából vér folyik. Pokrócba bugyolálja a kislánykáját, csókolgatja a száját; Ivan minden hónapban örül, hogy megírja a lánya, hogy szép az idő Madridban, és hogy jó munkája van Madridban, és hogy nem találkozgat senkivel Madridban, hanem két meleggel meg a melegek macskájával lakik. Ivan akkor lesz féltékeny először, mikor Tereza Bulgáriában nyaral, szép az idő és a pincér úgy néz ki, mint te a régi képeiden, de tényleg pont úgy, göndör, fekete haja van, és jobban megnézve izmos is. Ivan a konyhában cigarettázik, ki se nyitja az ablakot, és mikor Tereza hazajön a nyaralásból, azt mondja neki, hogy de szép szőkére szívta a nap a hajadat, szivecském, a szemöldöködet is de szép szőkére, a bőröd is gyönyörű lett a naptól, sötét, mint anyádé, meztelenül napoztál, mert mondtam, hogy az nekem mennyire tetszene, és nálad van a piros ruha is, ami azon a képen volt rajtad, fel is veszed, ugye, majd ha feltűnés nélkül eljutunk haza hozzám, tudom, szivecském, tudom, hogy ha már most felvetted volna, akkor feltűnőek lennénk, téged nézne mindenki, hogy honnan került ide ez a csoda nő, most pedig menj szépen haza, szivecském, nehogy meglássanak minket együtt, legközelebbre pedig vedd fel a ruhát, már holnap vedd fel, jössz holnap, ugye, várni foglak, vigyázz, szivecském, meg ne lásson senki!
—————————–
Szépen hazamentem, anyám nézett és azt mondta, milyen már megint a lábad, visszafoghatnád egy kicsit a kaját. A szobámban aztán arra gondolok, hogy mikor kiskoromban gimnasztikára jártam, nem vehettünk a versenydressz alá bugyit, meg arra, milyen volt a lábam akkor, meg arra, milyen a lábam most, amikor nem a szüleim nézik, hanem te, miközben magamhoz nyúlok, és te azt mondod, gyönyörű nő vagyok, gyönyörű lábú gyönyörű nő.
——————————–
Magamhoz nyúlok, a testedet képzelem közben magam elé, meg az arcodat: szaténpárnán nyugszik, és kukacok másznak ki belőle, ugrálnak kifele a szemedből, kopogtatják a koporsó belsejét.
———————————
Szépen hazajöttem, és anyám azt mondta, a gyerekszobád túl gyerekes már hozzád, a tapétával meg minden. Beülünk a kocsiba, apám mond valami viccet, amilyet az apák szoktak mondani, én nevetek rajta, ahogy az apák lányai szoktak nevetni, anyám nem nevet, odamond valami csípőset, az anyám is magyar, mint a Rumoš; erre előbb kellett volna gondolnod, vág vissza apám, leállítja a kocsit az út közepén, kiszáll és elindul valamerre, megyek utána, és mondom, hogy jöjjön vissza, hiszen anyám nem tud vezetni, ő meg azt mondja, erre előbb kellett volna gondolnunk, összecsomagol minket többesszámba, és masírozik tovább, megyek vissza anyámhoz, de nincs már ott, csak az üres Alfa Romeo a bal oldalra szerelt, ferde rendszámtáblával, apu, ez az autó iszonyú ronda, mondtam, amikor hazahozta, és tényleg, még mindig iszonyú ronda.
————————–
Félek hazamenni, elmegyek hát hozzád, pokrócba bugyolálsz, kenyeret kensz, egyél, szivecském, a bánat tulajdonképpen csak éhség inkognitóban.
De nem volt már ott az anyám, nem érted?
Hogyne értenélek, mondod, és úgy csókolsz, mint a halak a konzervdoboz belsejét, belém vagy nyomakodva tisztára. Nem hiányzom egyiküknek sem, te meg egész idő alatt ismételgeted, hogy tudom, hogy érzed most magad.
——————————-
Összekötözöd a kezemet a nadrágomon csüngő lánccal; a szüleim minitemetése vagyunk.
De erre előbb kellett volna gondolniuk.
——————————–
Otthon aztán magamhoz nyúlkálok, és örülök, hogy nem buktam le, hogy nem hiányoztam senkinek, elmentem hozzád, és nyugodtan hazajöttem, és anyámék nyugodtan ültek a kanapén, apám középen, anyám aszimmetrikusan baloldalt, mint az a ronda rendszámtábla, egy szót se szólnak, pedig talán tudnak mindent, de erre talán előbb kellett volna gondolnunk.
———————————
Otthonról aztán próbállak felhívni, de hiába, napokig nem veszed fel, a szobám maga tömi magát a számba.
——————————–
Ne sírj, szivecském, ne sírj, nekem az nagyon fáj, ha te sírsz, mondtam már, hogy sajnálom, na ne sírj már, ne bőgj, inkább menj, sétálj egyet, menj ki az erdőbe, a legmagasabb domb tetejére, keresd meg a legmagasabb fenyőt, és vágd ki, ettől elfáradsz és abbahagyod a sírást, aztán egyél, mert a bánat csak éhség inkognitóban, aztán szánkózhatnál is, ha már úgyis ott vagy a dombon, lehozhatnád a szánkón a fenyőt, és felállíthatnád otthon, de jaj, te nem is vittél magaddal szánkót, na látod, már nevetsz, jól van, szivecském, nevess csak, hiszen egyetlen nap alatt ennyi butaságot csinálni, az vicces, otthon felejteni a szánkót, ráadásul feleslegesen kivágni egy fát, na ugye, nevess csak, szivecském, és főleg ne sírj, nekem az nagyon fáj, ha te sírsz!
——————————-
Hosszan ölelsz, nézel a szemembe, simogatod a hajam, megfésülsz, bekened krémmel a borostádtól kivörösödött arcomat. Aztán azt mondod, pont olyan szép vagy, mint az anyád!
——————————–
Azt mondod:
Az orgazmustól megduzzad az ajkad.
Az orgazmustól megduzzad az arcod.
Az orgazmustól lelappad a combod, karcsú a lábikód, csodaszép.
———————————–
Szánkázz belém, hiszen az vicces!
Úgy be tudsz gerjeszteni, szivecském, mindjárt elsülök, nem akarsz terhes lenni, igaz, szivecském?
———————————-
Csodaszép a feneked, szivecském, neked van a világon a legszebb feneked, csak az a sok melegkiütés, nem akarsz csinálni vele valamit, tegyél rá propoliszt vagy kamillát, a kamilla gyulladásgátló, azonnal eltünteti, és aztán tökéletes leszel, a legszebb a világon!
—————————
A fület erősebben oda kell ragasztani, szivecském, nézd csak, így!
Az iskolában mindenkit szivecskémnek szólítasz, de szakkör után csak engem csókolgatsz a szertárban, nem merek megmozdulni, nehogy leverjem a polcokról a kancsókat, tányérokat, kerámia állatfigurákat. Neked dőlök, csak óvatosan, szivecském, nehogy leverd a kancsókat, nézd, hogy ragasztották rá a fület, tisztára eláll, ez a kemencében biztos letörik; meg ezek a hülye állatok, bár ez a zsiráf nagyon aranyos, nézd, hogy öltögeti a nyelvét!
Kiöltöm a nyelvem, de csak óvatosan, hogy össze ne törjek valamit.
—————————–
Vasárnap azt mondom otthon, hogy sétálni megyek. Hazudok, hogy össze ne törjek valamit. Ülünk a lakásodon, nyújtogatod belém a nyelved, gyümölcsöt szeletelsz vele.
A lányomnak ébredés után így állt a haja szanaszét!
A feleségem sosem szeretett, soha nem akart velem kézen fogva járni az utcán.
A szüleim örökké veszekedtek, olyankor mindig futottam a nagyanyámhoz, és sárból városokat építettem az udvaron.
Hogy ne légy szomorú, beleöltöm a nyelvem az ágyékodba. Hogy simogasd a fejem. Lelapul tőle a hajam és a fejemhez tapad.
Mészáros Tünde fordítása