Peter Pečonka: A somorjai szent mészáros és más történetek a kis-dunai háború idejéből

(regényrészlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Feri  2

Ferit a hollandok az egykori stadionban lévő táborukba vitték. Nem zárták be a fogdába, nem raktak bilincset a kezére. Egy nagy sátorba vezették, az egyik műanyag székre mutattak az asztal mellett, hogy oda üljön le. Sátor, fehér műanyag bútor, pár hanyagul ledobott babzsákfotel – Ferit mindez egy ifjúsági nyári üdülőtáborra emlékeztette. Még a két katona is, akik ott maradtak vele, nyilvánvalóan azért, hogy őrizzék, túl fiatalnak tűntek, alig lehettek húszévesek. Ferit figyelembe se vették.

Leheveredtek a babzsákra, és vitatkozni kezdtek a játékon, amit a táblagépen egymás ellen játszottak. Ferit eleinte nyugtalanította a veszekedés, attól tartott, hogy végül dühösen kötekedni kezdenek vele is, de aztán lehunyta a szemét, és gondolatai lassacskán a múltra terelődtek. Végiggondolta az egyes körülményeket, helyzeteket, bár legszívesebben kitörölte volna az emlékezetéből, igyekezett minél pontosabban feleleveníteni, a többi pedig magától is előjött.

Amikor Feri előbb észrevette, hogy a hollandok kisbusza a Szőlőhegy utcából bekanyarodik a Sport utcába, majd a Fürdő utcába a stadion felé, először attól tartott, azért viszik oda, hogy szembesítsék a közelmúltban történt tetteivel. De aztán látta, hogy az ENSZ azúrkék zászlaja ott lobog a holland mellett, ettől egy kicsit megnyugodott. Nem miatta mennek a stadionba, hanem őmiattuk.

Feri fiúkorában hetente háromszor járt a stadionba, ami akkoriban az FC ŠTK Šamorín 1914 elnevezésű futballklubhoz tartozott. Kedden és csütörtökön voltak az edzések, szombat délelőtt pedig a nagyobb ifik járási versenymérkőzéseit játszották. Délután az ificsapat, vasárnaponként az idősebbek. Akkoriban a jobb oldali védő, Ferdinand Kovačič volt a csapat hátvédsorának kulcsfontosságú figurája. Magas és zömök volt, így az ellenfél legügyesebb támadói is csak nehezen tudták megkerülni, jókora sebességet veszítettek vele, nem tudták ellőni tőle a labdát, és a csapattársaiknak sem passzolhatták tovább. Később az amúgy is zömök testalkata a játékban már hátránynak számított. Feri egyre lassúbbá vált, hamar elfáradt, az edző a félidő után leültette inkább a kispadra. Végül maga adta fel. Abbahagyta a futballt. Mivel annyira szerette a kolbászt és a magyar szalámit, hentesnek tanult.

Feri majdnem két évtizede nem járt a stadionban, amíg el nem kezdődött az a furcsa kis-dunai háború. Amíg Somorját és környékét a nagy-magyar szeparatisták tartották kézben, Ferinek többé-kevésbé nyugta volt, bár a háború rémisztő jelei folyamatosan jelen voltak. A háború nem csak a televíziós hírek és az internet révén jutott el Kovačičékhoz, annak árnyékában éltek. Időnként távolból aknavető tüze zúdult rájuk, máskor helikopterek repültek közvetlenül a házak felett, de a legrosszabb természetesen az áldozatok látványa volt.

Aznap, amikor a nagy-magyar szeparatisták először jelentek meg Somorján, pár férfi megtámadta a szemközti házban élő családot. Ezek a szlovák szomszédok az utolsó pillanatban északra akartak menekülni, a szlovák hátországba. Az utcán állt a kocsijuk, amibe sebtében olyan dolgokat pakoltak, amiket kicsit is értékesnek gondoltak. Hirtelen, talán éppen akkor, amikor a család valóban be akart szállni az autóba, már a motor is járt, néhány férfi baltával és kapával a kezükben körülvette őket. Azt kiabálták, hogy vandálok, mert egy ilyen lőfegyver nélküli támadást ezzel a szóval szoktak illetni, és pár ütéssel kioltották a családtagok életét.

A támadók kivettek néhány dolgot az autóból, amin megakadt a szemük, és két-három perc múlva szétszóródtak. Az utcán megint csend lett, csak az autó motorja zúgott, körülötte holtan hevertek a csúnyán összevert szülők és a két gyerektest. Ott maradtak még két napig, míg Erika úgy nem döntött, felkeresi a városi helyőrség újonnan kinevezett magyar parancsnokát. Dühösen, felvidéki tájszólással kiabált a parancsnoknak, ha azt akarják, hogy nemzetiségtől függetlenül az egész város meggyűlölje őket, elég még egy napig az utcán hagyniuk a holttesteket, így már három napja kint fognak feküdni. A parancsnok megértette, ez a hazafias asszony törődik a katonái és az egész haza jó hírével, és elrendelte a holttestek azonnali civilizált eltemetését.

Aleš Palán: Feljegyzések a cseh-szlovák háborúról
Praha, Kalich 2012, p. 187.:
„Több tucat külföldi ejtőernyős szállt le ma este a nyugat-szlovákiai Malacka város katonai repülőterén. A felfegyverzett férfiak hatástalanították az őrséget, és elfoglalták a légiforgalmi irányítóközpont épületeit és a repülőgépes műszereket rejtő hangárokat. Az első hírek szerint a támadók csehül beszéltek.”

Erika magyar volt, ezt mindenki tudta, és a magyar akcentusából, ha szlovákul is beszélt, bárki hallotta, így Kovačičék hentesüzlete továbbra is zavartalanul működhetett. A járőrök egyszer megállították Ferit az utcán, és amikor a déli önkéntesek meglátták az irataiban a vezetéknevét, el akarták vinni, de a járókelők kiálltak a hentesükért, így Feri időt nyert, hogy irodalmi magyarsággal kifejthesse a járőrparancsnoknak, ő nem szlovák, épp ellenkezőleg, neki szintén déli gyökerei vannak, horvátok leszármazottja, akik évszázadokkal ezelőtt a török elől menekülve érkeztek ebbe a magyar faluba. A Kovačič ma is egy mindennapos horvát vezetéknév.

Feri a somorjai magyarokkal járt misére a templomba. Mióta a várost megszállták a nagy-magyar szeparatisták, az istentiszteletek csak magyar nyelven zajlottak, és csak magyar nemzetiségűek vehettek részt rajta. Ez abban az időben történt, amikor a 16. században megalakult Anglikán Egyház mintájára létrejött az Egységes Nagy-Magyar Katolikus Egyház azzal a céllal, hogy a vallásos hitet szorosabban összefűzze a hazaszeretettel, és összekapcsolja az államot az egyházzal. A hívek részéről nem volt szükség semmilyen hivatalos bejegyzési okiratra vagy ígéretre, így zökkenőmentesen zajlott az átmenet.

Feri korábban csak rendszertelenül járt templomba, most viszont egyetlen vasárnapot sem hagyott ki. Erika azonban már nem járt templomba. Nem tetszett neki az új rend, ráadásul kötötte a pápai tilalom, amely szerint azokban a városokban és falvakban, ahol a papok vagy a hívek csatlakoztak a szakadár Egységes Nagy-Magyar Egyházhoz, tilos misét és egyéb szertartást tartani, ez alól kivételt képezett a keresztelő. A hivatalos vatikáni eltiltás indoklása kimondta, hogy a római katolikus egyház szervezeti felépítésével szembeni fenntartásokat ugyanúgy, ahogy a múltban is, alapos vizsgálat alá veszi, ám teljesen elfogadhatatlan, sőt eretnek dolog, hogy emberek meggyilkolását, függetlenül attól, hogy többnyire keresztényekről – katolikusokról van-e szó, a keresztény vallás indokolná vagy megbocsátaná.

Erika inkább a bacsfai ferences templomból származó csodás kép másolata előtt imádkozott odahaza. De kevés olyan hívő volt, mint ő, az emberek nem akartak büntetést kapni olyan vétségért, amit el sem követtek. Egyáltalán nem foglalkoztak a pápai tiltással. Hiszen ugyanazokba a templomokba jártak, mint a háború előtt, és a misét is többnyire ugyanazok a papok tartották, akik korábban. Ráadásul a templomlátogatás feltételei javultak, mert új templomok is épültek. Az Egyesült Nagy-Magyar Katolikus Egyház Komáromban például felügyelete alá vonta az egykori zsinagógát, amelyből méltán Szent Noémi vértanú temploma lett. Szentmisét mindennap este hét órakor, vasárnap pedig reggel nyolckor és tíz órakor szolgáltattak.

– A magyar templomokban mindig is nemzeti zászlók lógtak – kiáltotta a szószékről a bacsfai pap az eredeti csodatévő kép alatt. A háború kitörésének előestéjén a Noémi meggyilkolásáról szóló heves beszédének köszönhetően hamarosan az új egyház jeles alakjává vált. Kinevezték mezőpüspökké, meg kellett kerülnie a frontvonalat, hogy megszentelje a fegyvereket és megáldja azokat, akiknek használniuk kellett ezeket. A szlovák milicisták többször is azzal fenyegették, hogy elfogják, de minden alkalommal, néha szinte csodával határos módon kicsusszant a kezük közül. Az a beszéd járta, hogy azokon a frontszakaszokon, ahol a nagy-magyar szeparatisták az általa megáldott fegyvert használják, ott a legsikeresebbek a küzdelemben. Ám az egykori bacsfai lelkész inkább hazatért hívei közé, akik továbbra is csendes, visszahúzódó embernek ismerték, mert megbízhatott bennük, és őszintén beszélhetett nekik az új hivatali hajtásról és a stresszről, ami ott, a hadseregben éri.

Később a frontvonal távolabbra tolódott, és Somorját az E 575-ös út kétfelé szelte negyed évre, az úttól északra helyezkedtek el a szlovákok, délre pedig a magyarok. A Kovačič család mészárszéke pontosan az egymással harcban álló felek közötti határon helyezkedett el. Az első éjszaka egy aknavető gránát zuhant a kertjük közepére, és több gyümölcsfát is elpusztított. Ferit akkor félelmében elöntötte a hideg veríték.

Azóta minden távoli robbanástól megijedt, minden lövésre emlékeztető hangra meglapulva összekucorodott. Bár néhány nap alatt a harcoló felek helyzete stabilizálódott, és jóval ritkábbá váltak a lövöldözések, Feri be akarta zárni a boltot, el szeretett volna menekülni valahova. Nem érdekelte, hogy Szlovákiába vagy Magyarországra, de Erika meggyőzte, hogy még tartsanak ki. Azzal puhította meg, hogy az embereknek, különösen az időseknek, akiknek nincs hova menniük, szükségük van a boltjukra. A Tesco és a Billa áruházakat előbb kifosztották, majd felrobbantották, mert a fegyveresek mind a szlovák, mind a magyar oldalon a külföldi globalizációs erők behatolásának egyik formájaként tekintettek ezekre a boltokra. A somorjaiak azt sem tudták, melyik harcoló fél tette tönkre a szupermarketeket. A Tescót mondjuk a magyarok semmisítették meg, a Billát pedig a szlovákok.

Kovačičék a front magyar és szlovák oldaláról egyaránt vásároltak árut a beszállítóktól, és ugyanúgy érkeztek vásárlók a város északi és déli részéről is. Erika úgy ítélte meg, hogy a vállalkozásukkal járó kockázat miatt megduplázhatják az árakat, hiszen ők is hadi felárral vásárolnak a beszállítóktól. Más hentesbolt nem maradt a környéken, így a magas árak ellenére mindenki Kovačičékhoz járt – akár a Gútori és a Kolostor utcából, akár a Szőlőhegy utcából és a Pomlé felől, somorjai magyarok, somorjai szlovákok, a környékbeli falvak lakói, nagy-magyar szeparatisták éppúgy, mint a szlovák milícia tagjai.

Amikor Feri meglátta, hogy valamilyen egyenruhás alak közeledik az üzlet felé, inkább fogta magát, hátrament és a hűtőládák körül matatott. A katonákkal mindig Erika beszélt. Hétfőn köszönetet mondott a magyaroknak a régi haza helyreállításáért, kedden pedig a szlovákok bátorságát magasztalta. Magától rendeződött úgy, hogy a szlovákok hétfőn, szerdán és pénteken, a magyarok pedig kedden, csütörtökön és szombaton vásároltak. Erika egyszer azt mondta, ez a piac láthatatlan kezének húzása, de Feri meg volt róla győződve, hogy ez a háborús fellendülés csak átmeneti állapot, egyszer majd őket is elviszik, és lelövik valahol a földeken. A magyaroknak és a szlovákoknak ugyanannyi okuk lenne erre – hiszen ellátták az ellenséget.

A somorjai harcokba ezután bekapcsolódott a honvédség legjobban felfegyverzett Árva–Kiszucai Milícia zászlóalja, és ezzel sikerült kiszorítani a magyarokat a városon túlra. A szlovákok számára rendkívül fontos volt bebizonyítani a magyaroknak és a nagyvilágnak, hogy a Duna az ő szent folyójuk, így minden megharcolt kilométernyi part több tíz kilométert ért, amelyet valahol Rimaszombat vagy Szepsi közelében elveszítettek, ahonnan idevezényelték őket. De Somorjánál sem nyertek végül sokat, mert Bacsfa előtt aknamezők várták őket, amelyek a Duna-töltéstől a golfklub elhagyott zöldterületein keresztül egészen Csukárpakáig húzódtak.

Ezen a vonalon a harcoló felek szétváltak, és a helyzet jelentősen megnyugodott. A szlovák propaganda egészen a fegyverszünet megkötéséig beszélt arról a néhány négyzetkilométerről, amelyet a frontnak ezen a szakaszán sikerült megszerezniük, a magyar propaganda eltitkolta a vereséget, cenzúrázta és törölte az internetről az információkat, de folyamatosan hangsúlyozta a sikeres ellentámadást Kassa mellett, ahol a nagy-magyar szeparatisták nagyjából annyit nyertek, amennyit elveszítettek Somorja közelében, néhány tucat hektárnyi szántót, kertet és ugaron hagyott földet.

Feri már megszokta a folyton táblagépező katonák veszekedését, akik mindig összerúgták valamin a port. Eleinte megpróbált a műanyag asztalra lehajtott fejjel egy kicsit szunyókálni, mostanában hozzászokott, hogy ebéd után szunyókáljon egy kicsit, de nem sikerült, mert túlságosan izgatott és rémült volt. Így legalább arra kényszerítette magát, hogy figyelmen kívül hagyja a fiatal katonák kiabálását, és megpróbált visszaemlékezni a több mint egy éve történt eset minden részletére.

Úgy emlékszik, vasárnap volt – a szlovák milicisták sötétedés után jöttek érte. Autózúgás hallatszott odakintről. A dízelmotor túráztatása és a fölöslegesen hirtelen fékezés visszavonhatatlanul véget vetett annak a hamis pillanatnyi csendnek, amiben a háborúhoz szokott emberek már úgysem hittek. Feri csak a holland sátorban döbbent rá, milyen könnyen hozzászokott mindenhez, ami a háborúval kapcsolatos – az állandó bizonytalansághoz, hogy mi lesz holnap, ami idővel végzetes közönnyé változott, az életveszélyhez, amivel szemben az emberek valamiféle know-how-t szereztek, az ellenséges felek elleni küzdelem módszereivel kapcsolatos személyes tapasztalatok alapján.

De megszokták a rosszat is – hogy jönnek a katonák, és elviszik – nem tudni hova – a szomszédjukat vagy a fiukat, és harcra kényszerítik kétszáz kilométerrel keletebbre egy falu mellett, amelyről egyik közeli hozzátartozója sem hallott még soha életében.

Feri ekkor óvatosan az ablakhoz lépett. Az utcán egy terepjáró állt, téli foltos maszkhálóval befedve. A jármű tetejére szerelt szlovák zászló dermedten lógott, szélcsend volt.

Négy milicista szállt ki a kocsiból, és magabiztosan körülnéztek.

– Mit akarnak itt? – kérdezte Feri mérgesen.

– Hát mit akarhatnak? Húst! Menj és nyiss nekik ajtót! – szólt Erika.

– Zárva vagyunk! – tiltakozott Feri.

– Nekik mindig nyitva vagyunk – válaszolta Erika.

Ahogy kinyílt a bejárati ajtó, a katonák abba az irányba fordították fegyvereik csövét. De amikor meglátták, hogy csak egy zömök, fegyvertelen férfi áll az ajtóban, leeresztették a géppisztolyt a földre. Egyikük felkiáltott:

– Ön Ferdinand Kovačič, a hentes?

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte Feri, ő maga is meglepődött, milyen merész a hangszíne.

– Ne aggódjon! Szükségünk van az ön professzionális szolgáltatásaira.

– Valószínűleg disznót akarnak vágni – biztatta Erika.

– Épp ettől tartok. Ahova ezek beteszik a lábukat, mindenütt vér folyik – morogta Feri, mielőtt elindult a milicisták kocsija felé.

A milícia közvetlenül a város bevétele után foglalta el az FC ŠTK Somorja 1914 stadionját. Egyúttal megtiltották, hogy bárki betegye a lábát a városi park környékére, mert lelövik, a sportpályát szögesdróttal vették körül, és folyamatosan őrizték. Amikor Feri látta, hogy a milicisták autója a Szőlőhegy utcából a Sport utcára, majd Fürdő utcára kanyarodik a stadion felé, megijedt, mert azt hitte, azért viszik oda, hogy árulásért lelőjék, mert hússal látta el az ellenséget.

Egy terepszínű egyenruhát viselő, szakállas férfihoz vezették. Feri csak feltételezte, hogy ő az egyik parancsnok, mert a népfelkelők nem viseltek sem váll-lapot, sem más rangjelzést.

Egy szobába vitték, ami egykor a klub menedzseréé volt. A falakon még mindig több, a járási versenyek sikereit idéző oklevél és bekeretezett csapatfotó lógott.

Feri megpróbált a milicistával folytatott beszélgetésre koncentrálni, mert azt gyanította, hogy most fontos lenne minden szóra megfelelően válaszolni, de a furcsa idegesség arra késztette, hogy minduntalan körbenézzen és keresse a róla készült fényképet – az ifi csapat legzömökebb tagjának fotóját.

– Kovačič úr, maga szlovák? – kérdezte a parancsnok Feri szemébe nézve.

– Igen, persze – felelte sebtében.

– A felesége is, ugye? – folytatta a parancsnok.

– Igen… – Feri érezte, hogy nem volt túl meggyőző a hangja, ezért hozzátette: – Még ha valamelyik dédapja magyar volt is, ez már rég volt, a nemzetségében a szlovák vér már rég kimosta a magyart.

– Igen, a szlovák vér – értett egyet a parancsnok, és egy pillanatra gondolkodóba esett.

Ferinek úgy tűnt, veszélyes lehet a csend, ezért folytatta a beszélgetést:

– Elég, mi szlovákok vagyunk!

– A szlovákság egy dolog, ám a szlovák hazafiság egészen más… – nézett kérdőn Ferire a parancsnok.

– Hazafi vagyok. Ha arra gondol, hogy nem léptem be a milíciába, el kell mondanom, ugyan gondolkodtam rajta, de az emberek meggyőztek, hogy ne tegyem, hiszen szükség van a hentesre. Csak nézzen rám. Dupla olyan széles vagyok, mint a maga katonái, nem is varrnak ilyen nagy egyenruhát. Miattam ki kellene szélesíteni a lövészárkokat, és ha támadnának, jóval a harcok befejeztével érnék csak oda az ellenséges harcvonalakhoz, ha félúton össze nem esnék a kimerültségtől. Nem tudom, érti-e, amit mondok…

– Értem. De el kell mondanom, hogy a lövészárokból teljesen más ám a kilátás, mint otthonról, a függöny mögül. A dolgok egyértelműbbek és tisztábbak. Itt vagyunk mi, ott meg az ellenség. Milyen a kapcsolata a magyarokkal?

– Hogy is mondjam? – tétovázott Feri, és egy pillanatra ismét elkalandozott a tekintete a falon lógó fotókon.

– Elég, ha az igazat mondja – szakította félbe a parancsnok.

– Hát… nem tudom, máshol milyenek a magyarok, de az itteniekkel nem volt bajunk. Nem nyomtak el minket, nem kellett harcolnunk velük.

– Értem, azt mondja, hogy a somorjai magyarok nem rosszak…

– Igen, nagyjából erre gondoltam.

– Pontosan erről beszéltem, amikor az árokból nyíló kilátást említettem. Onnan tisztábban és egyszerűbben látni a dolgokat. Tudja, hogy az ellenség magára céloz, és önnek pedig rá kell céloznia. Nem kezelheti ezt személyes ügyként. Hiszem, hogy van köztük pár rendes ember, de a magyarok megtámadtak bennünket, mi pedig harcolunk ellenük, védekezünk. Nekem személy szerint nincs bajom egyikükkel sem, akik a városon kívül rejtőzködnek, és néha ránk, vagyis önre és rám aknavetők tüzét zúdítják. Higgye el, ha kiszorítjuk őket a Duna túlsó felére, és aláírják a kapitulációt, amelyben vállalják, hogy délebbre húzzák meg a határt, szívesen elüldögélek majd velük egy üveg jó magyar bort iszogatva, és akkor mindenféle szertelen történetet mesélhetünk majd azokból az időkből, amikor harcban álltunk egymással. Az úgynevezett kollektív bűnösség elvéről beszélek. Sajnos a háborúban az a szabály, mindenki, aki nem az ön oldalán áll, ellenségnek számít. Amikor ötven géppisztolyos férfi rohan szembe, nem gondolkodhat azon, melyik jó és rossz közülük. Mindenkire lőni kell, mert magyar.

A parancsnok felsóhajtott. Feszülten Ferit méregette, akinek ettől a pillantástól a hátán végigcsurgott a veríték. A falon lévő focisták fotói között kereste a menekülést.

Tudta, hogy mondania kell valamit, mielőtt megpörzsöli a parancsnok tekintete.

– Igen – lehelte végül Feri, többre nem tellett tőle.

– Örülök, hogy ebben egyetértünk – mosolygott a parancsnok, és az asztal fölött kézfogásra nyújtotta Ferinek a kezét, aki csak egy izzadságtól csöpögő, nyálkás, hideg halat helyezett a parancsnok tenyerébe.

A parancsnok erősen megszorította, mintha ezt a halat szét akarná lapítani.

– El se hinné – folytatta a parancsnok –, de a legrosszabb magyar gyilkosok a nők.

Nincs bennük szemernyi könyörületesség, még a gyerekeinkkel szemben sem. Néhányat elkaptunk, itt tartjuk fogva őket.

Feri meglepetten nézett a parancsnokra:

– Itt?

– Nem tudta? Az jó. A stadionban és a park mellett több tucat magyar női terrorista, tömeggyilkos, vipera van, akiket a háború után a nemzetközi törvényszék biztosan halálra ítélne.

Ferinek sikerült megtalálnia a falon annak a csapatnak a fényképét, amelyben játszott.

Néhány sporttársát már felismerte, de magát nem találta. A parancsnok az asztalra könyökölt, állát pedig a kezére támasztotta.

– De nem várhatunk a háború végéig. Ezt a helyzetet most kell megoldanunk.

Feri a fényképről a parancsnokra pillantott, de megint nem állta a tekintetét.

– Biztosan tisztában van azzal, a milicisták bátor legények – a parancsnok nem folytatta, amíg ki nem kényszerítette Feri egyetértő bólintását. – Kiképzett harcosok, naponta bizonyítják a hősiességüket az összecsapásokban. Ám arra nem állnak készen, hogy ezeket a viperákat kivégezzék. Nem tudják megtenni, képtelenek rá. Ezek a magyar viperák még mindig nőnek néznek ki.

Feri kérdőn bámult a parancsnokra, egyenesen a szemébe nézett, mintha már nem félne a tekintetétől.

– Szóval nem kerülgetem a forró kását… Ön hentes. Van tapasztalata az állatok leölésében. Ezért úgy gondoltuk, hogy a háziállatokon kívül néhány viperával is képes elbánni. Nem lesznek sokan. Arra kérjük, tegye ezt meg a hazánkért.

– Én? – kérdezte Feri.

– Mondom, nem lesznek sokan. Gyilkosok. Esküszöm, hogy mindegyikük több szlovák gyereket és nőt is megölt. Lekaszabolják, átvágják a torkukat, kínozzák őket… Minden felelősséget magamra vállalok. Én vagyok a bíró, ön lesz a parancsaim végrehajtója. Formálisan bevehetjük önt a milíciába, így hivatalosan is a beosztottammá válik. Csak parancsot fog végrehajtani.

– De én még embert sosem…

– Ne beszéljen itt nekem emberekről – a parancsnok hangja visszanyerte a korábbi éles, fenyegető stílusát. – Ezek nem emberek, hanem viperák. Mérgeskígyók. Megtanulta, hogy kell megölni a tehénkét vagy a birkát, pedig azoknak is mennyire jámbor a tekintetük. Ezeknek a magyar viperáknak pedig már az arcukra van írva a kegyetlenség és a rosszindulat.

Feri a nadrágjába törölte izzadt kezét. A parancsnoknak úgy tűnt, hogy nyerésre áll.

– Nem itt fogja csinálni, átvisszük a Duna túloldalára. Sötétben odajön, legjobb, ha korán reggel, aztán…

Feri abban a pillanatban meglátta magát a fényképen. A parancsnok furcsa örömöt, sőt mosolyt fedezett fel az arcán.

– Rendben! De van egy feltételem. Tényleg ne legyenek tanúk. Ön éppoly jól tudja, mint én, hogy ha vége lesz ennek a háborúnak, sok mindent kivizsgálnak. És nem akarok semmilyen írásos feljegyzést, amiben szerepel a nevem.

A parancsnok elvigyorodott:

– Kérem, jöjjön el holnap kora reggel. A jelszó a kapuban ez lesz: kobrák és viperák. Jól jegyezze meg, és kiáltson már messziről, nehogy az őr lepuffantsa. A fiúk néha nagyon feszültek.

– Készítsen elő egy lapátot és két ásót.

– Kettőt?

– A viperának is van keze, segíthet – nevetett fel erőltetetten Feri.

 

Vályi Horváth Erika fordítása