Vass Norbert: Frissmise (próza)

Sötét volt az ég, mint egy üres pocak a reverenda alatt, rosszarcú démonok dézsmálták meg ugyanis a holdat a minap, és szinkópákban böfögték azóta föl a cikkcakkos krátero- kat. Álmatlan éjszaka volt, végenincs, randa, cudar.

Hintáztatták a bükköst az éhes őszi szelek, és gyomorkorgásnak lehetett hallani, ahogy nyikorgatják a fák az ágaikat. Por ülte meg a régi postakocsiutat és vaksin pislogtak az avarba vackolt tacsli fülű nyulak. Úgy izzott a feketeségben a nagylóki kölcsöntiszteletes biciklilámpájának az elülső reflektora, ahogy szagos misék végén ragyog a fölmutatott eucharisztia. Fénytelen volt viszont a kölcsöntiszteletesnek mind a két szeme. Az arca meg bágyatag, mintha vérét vették volna a fránya kísértetek. Lassan caplatott, és biztos volt ben- ne már, hogy nem kellett volna Andocsnál a földút felé fordulnia. Mert megeshet ugyan, hogy a zarándokoknak egyszerűbb erre kerülniük, csakhogy nekik nem kell misebort, os- tyát meg füstölőt a hátukon cipelniük, a csomagtartókosárba meg ráadásképp zsinat sze- rinti kazulát gyűrniük. A kölcsöntiszteletes hozta magával mindezeket, és a meredek kap- tatók miatt tolni tudta már csak a járgányt egy ideje, és kopogott a szeme, hiszen falatot se evett azóta, hogy útnak eredt. Mióta elbontották a vasúti szárnyvonalat, az alvégig nem vitt más, csak erdei utak. Akadt hepehupásabb meg tekervényes, lankás változat, az aszfalt pe- dig, amin jöttek-mentek a Family Frost-os kocsik vagy a körjáratok, a pasztörizáló üzem után erősen megkopott. Kátyúkkal volt tele, fürkésző puckok kukkantottak ki néhanap a nyílásukon. Néztek, de nem láttak messzire.

Éles szemű baglyok huhogták körül a nagylóki kölcsöntiszteletest, és pápaszemes puc- kok ástak alatta alagutat. Meglepődtek, hogy nem sikerül a parókiára bejutnia. A teszeto- sza sekrestyés elvégre rossz kulcsot másoltatott neki – és hagyott a megbeszéltek szerint a lábtörlő alatt. Mást nemigen tudott tehát a kitikkadt kölcsöntiszteletes, a küszöbre kupo- rodni csak, és várni, míg a szél elül, és várni, míg fölkel majd a nap.

Nem aludt sokat, és amint az első fénysugár a harmatos hajnali égre szaladt, fölült, nyújtózkodott, hálát adott, minden feleslegeset az ajtaja előtt hagyott, fölkelt és a Grosz- csekné fogadója felé kerekezett. Nyihogtak mögötte a Welzersheim grófék szalmacsomók- kal kitömött hátaslovai, hogy mit keres itt, és széplányok táncolták körül a nyomot, amit a kerékpárja hagyott. Nem sok jót jelentett az ilyesmi errefele, de nem hallotta, nem látta ezt, nem foglalkozott vele. Csak egy kis cukros kenyérre bazírozott.

Korán volt, fecske nem szállta át még a tavat, ilyenkor a Groszcsekné még javában szundított. Hosszan csöngetett neki  a kölcsöntiszteletes, hogy  sikerüljön fölköltenie.

Nemigen járt különben hajnaltájt senki a fogadó fele, és el akarta ezért hajtani a tulajdonos a megszeppent papot, hogy akkor lássa ilyen hamar órán itt megint, mikor a kút fenekét, de mivel amaz nem moccant, akár a káva alján a víz színe, ellenben jámborul reggeliért imád- kozott, megenyhült a Groszcsekné szíve. Ajtót nyitott. Álmosak voltak a szemei, és ásítoz- va a kialvatlan kölcsöntiszteletest aludttejjel szolgálta ki. Szabadkozott. És örvendett, hogy szentbeszédet lehet majd hallani az alvégen megint.

Hónapok óta nem kondult már meg a harang, holott volt azóta néhány Mária-ünnep is. Morzsolták páran az olvasószemeket, és magukban mondták a hosszú Hozsanna-éneket. Egy-két erdei lidérc meg annyira elszemtelenedett, hogy nemcsak a temetőnél bákászták az elhunytak szellemét, mint rendesen, de riogatni kezdték a Family Frost-os kocsit, egy nyár- végi napon pedig a templomkertbe fosott egy olyat valamelyik, hogy meglenni se lehetett attól az udvaron egy ideig. Afféle szag terjengett az alvég fölött, mintha lócitromba lépett volna a levegő valahogyan, de érződött a bűz fönn, a horhoson is. Kifújták persze a katlan- ból a lidércszarszagot a böjti szelek, csak hát nemigen tudta senki már, hogy ezek után mi jöhet. És mindezek miatt nem taposták egymás sarkát a kispapok, hogy jönnének az alvégre helyettesíteni.

A régi papnak azért kellett mennie, mert a szentek élete helyett a nyenyec grammatikát bújta rendszeresen. Ráadásul hátulról előrefele. Valami elásott, vénséges gyűrűt keresett, az lett a raplija a szent liturgia helyett. Persze sosem lelte meg. Kóbor kutyáknak adta vi- szont a mártírok csontjait, és nem játszott nála nagy szerepet a Kisjézus csillogó kagylókba faragott gyerekkora, se a sok rokokó monstrancia. Jobb szerette az egyszerűbb dolgokat. Az örökmécset takarékra húzta le, nagybűnöst meg nem gyóntatott sohase. A sótartójára viszont ágbogas fát faragott, aminek nem volt teteje. A kacska szarvú kaszói csodaszarvas legelte rajta a leveleket, az ágai között a hold meg a nap lakott, de nem fabrikált rá Szűz Mária- vagy Krisztus-alakot. Kezdetben könnyes szemmel kántálta még a passió állomásait, aztán eb költözött bele. Végül egy bajszos püspök látogatta meg. Megittak hajnalig pár bögre pasztörizált tejet, és mire a horhos mögül a nap kibukott, sikerült abban megállapodniuk, hogy a régi pap nem prédikál eztán nyilvánosan. Inkább remetének megy ehelyett. Másnap nyoma is veszett, mintha a föld kapta volna be, a parókián azonban minden ugyanúgy ma- radt.

Végighallgatta a történetet a nagylóki kölcsöntiszteletes, és eszébe jutott, hogy a paplak- hoz sürgősen kulcsot kell szereznie. Másképp esélye sincs hunyni egy kicsit, mielőtt először mond misét az új helyen. A Groszcsekné azt mondta neki, hogy a teszetosza sekrestyés ilyen- tájt a templomnál ügyetlenkedik már biztosan, úgyhogy praktikus lenne odagurulnia. Letörölte a nagylóki kölcsöntiszteletes a bajszot, amit az aludttej az arcán hagyott, a Groszcseknénak szép borravalót adott, hosszú szentbeszédeket ígért neki, ékeseket, vitt magával némi aludttejet, és indult, hogy megnézze magának a sekrestyést meg a templomot.

A teszetosza sekrestyés a bejáratnál próbálta épp a keresztvetőt utántölteni, és mosogató- szivaccsal itatni föl a kagylószerű kőedényből kilögybölt kevés vizet, csak nem volt egyértelmű neki, hogy a lecsöpögött szentelt folyadékról mit mond a teológia. Szárítsa-e meg vajon a szi- vacsot a napon, az oltár virágaira kéne csavarnia, netán az áldozókehely tisztogatására kellene inkább használnia? Megörült, mikor hallotta a pedálozás hangjait. Tudta, hogy a Sátán nem jár biciklivel, és ettől fogva meg tisztában volt vele, hogy nem más érkezik, hanem a templom új ura. Hajbókolva köszönt neki, szórta magára a kereszteket, de mielőtt megindulhatott volna köztük a dogmatikai disputa, türelmet intett a nagylóki kölcsöntiszteletes, hogy az ráér majd máskor is, fontos volna ugyanis neki a hosszú út után egy hunyásnyit legalább aludnia. Fölvidult erre a templomszolga szeme, mert világos lett neki, hogy előző nap összekeverte a rá bízott kulcsokat. A sajátját hagyta a parókia lábtörlője alatt, ami meg a zsebében maradt, bizonyára az nyitja akkor a paplakon a lakatot. Így aztán nem csoda, hogy egyiküknek sem sikerült hazajutnia. Ő a mel- lékoltár mellett aludt, a keskeny bükkpadok között. Keresztet rajzolt a homlokára a kölcsöntisz- teletes, hogy derék krisztuskatona, a többit meg gondolta csak. Rákérdezett még, mit játszott tegnap a Kraci, azzal kumni ment.

Úgy aludt a parókia sezlonyán, mint akit a szent király vágott négyfele személyesen. Ördög- fiak visítottak a fejébe cukros álmokat, és a fokhagymagerezd miatt, amit egy csintalan rémalak csempészett a fülkagylóiba, nem hallotta meg a szertartásra hívó harangokat. Hiába gyűlt tehát a horhos meg az alvég java a templom padjaiba, a nagylóki kölcsöntiszteletes lekéste a frissmisét, a szentbeszéd elmaradt. Áldás nélkül szivárogtak haza az emberek. Annyira kacagtak a patások ezen, és dobogtak hozzá pokolian, hogy a förtelmes lárma a papba mégis életet vert. Ásítva tán- torgott ki a faliórából a fakakukk, és fölismerte így a kölcsöntiszteletes, hogy az időzítésbe hiba csúszott, és mert parancsolt már rendre korábban is rakoncátlankodó lelkeket, azt is tudta, hogy mit kell lépnie.

A főtt disznófej lukas csontjával kezdte meg, ami a könyvespolcról, közvetlen szent Antal levelei mellől nézett vele farkasszemet. A régi papnak volt az bálványállata, és villogott a szembo- gara, mint a biciklilámpa villog, ha zárlatos dinamó küld rossz áramot bele. Csakhogy a kölcsön- tiszteletes tüskebokorba küldte a benne lakó ártó szellemet. Volt ebben gyakorlata. A pajtásait meg seppegve hívta ki egy snapszlira, és hát egyik kanálfülű sem tudott erre nemet mondani, mert hát mégiscsak a kártya volt nekik a Biblia. Megállapodott velük, hogy aki győzni tud, annak bármilyen kívánsága lehet. Nyerítettek az ördögök jókedvűen, hogy őket a zsugában senki nem veri meg, azt nem tudhatták hiszen, hogy jobban ismeri a nagylóki kölcsöntiszteletes a cinkelt lapokat, mint az együttlátó evangéli- umokat. Sorozatban hatszor mondta be a pap a hatvanhatot, a pirimókusok meg ámuldoztak csak hitetlenül. Esélyt se hagyott nekik a tisztelendő atya.

És hogy még inkább elaltassa a figyelmüket, aludttejjel kínálta vigaszdíjnak a megszeppent félelmeteseket. Csípős csalánnal szórta a bögréiket tele, miután meg megitatta velük, sót hintett a patások szemibe, aztán meg ahogy József mondta Má- riának, Mária a szent fiának, a szent fia az ördögnek magának, úgy mondta a nagy- lóki kölcsöntiszteletes a köhögő ördögunokáknak, hogy tojjanak piros patkószeget, hogy fossanak lehetőleg perzselő tüzet, hogy kurvaköszvény üsse ki a lábukat meg a kezüket, és hogy, míg szent János baptista fejét meg nem lelik, addig ide nehogy visszajöjjenek. Utánuk küldte Balázs püspök loncsos agarait, aztán meg mákot szórt a bejárat elé és azt kiabálta a felhők fele, hogy itt addig be nem jöhet egy fia szellem nem sok, annyi se, míg össze nem szedi ezeket a szemeket. És hát volt belőlük elég, azt nem kell mondani se. Azzal végzett, tiszta lett a terep. Elfogytak a parókia körül a kísértetek, ahogy tavaszra fogy el az égből a hímzett hópehely. Imádkozott a nagy- lóki kölcsöntiszteletes egy Úrangyalát csendesen, magára vette a kazulát, ahogy a zsinat írta elő, tisztességesen, a misebort, az ostyát meg a füstölőt a csomagtartó- kosárba pakolta, biciklire kapott és a templomhoz kerekezett lendületesen.

A fonnyadtsárga falhoz támasztotta a biciklijét, belépett, térdet hajtott a pad- sorok között, keresztet vetett. A mutatóujját mutatta a Mária-szobor fele, így kö- szönve meg neki a pompás lapokat a snapszliban, az meg rákacsintott jóindulatú- an. A bordó márványlapon az oltárig sétált komótosan, a szentkép ólomüvegében megfésülködött, és a frizurája ettől a Welzersheim grófról mintázott mártíréhoz lett hasonlatos. És olyan ragyogón prédikált a templom kongó falainak, hogy a tejopál orgona mindahány sípjának elakadt attól a szava.